CÍM: Szavak nélküli beszéd

KULCS: Arc nélküli mosoly

CSAPAT: Witch

KORHATÁR: 16

KATEGÓRIA: jobb híján romantikus, esetleg hurt/comfort

SZEREPLŐK/PÁROSÍTÁS: Draco, Pansy, Hermione

FIGYELMEZTETÉS: femslash, OOC karakterek, durva nyelvezet

MEGJEGYZÉS(EK): A fic írása közben olvastam Paulo Coelho - Alkimista c. könyvét, ami úgy vélem, hatással volt a történetre.
Béta: {moderálva}; köszönöm!

JOGOK: Minden jog JKR-é.

TARTALOM: "Meg kell értenünk, hogy a mi történetünket és a világ történetét ugyanaz a Kéz írta."

- A jó büdös kurva életbe - tör fel belőlem egy hisztérikus sikoly. - Nem hiszem el! Elegem van!

A klubhelyiség elcsendesedve, némán követi a kirohanásomat, melynek nyomán párnák robbannak szét, vázák törnek ezer darabra, a kandallóban magasra szöknek a lángok; odasétálok. Hipnotikusan figyelem finom táncukat, megbűvöl a narancsos ragyogás, ami önzetlenül ontja magából a melegséget… Mint az az átkozott griffendéles!

- Áhhhhh - egy hörgés kíséretében előre szegezem a pálcám, majd kegyetlenül kioltom a lángokat. Ahogy beissza a hamu a vizet, újabb kép villan az agyamba, mire égető kín szökik a testembe, szinte a számban érzem a keserét; az arcom fájdalmas, torz álarc mögé bújik.

A vállaim megroggyannak, ahogy hangtalanul zokogok fel. Soha az életben nem éreztem még ennyire tehetetlennek, elveszettnek magam. Kiszolgáltatottá váltam, és mindez az Ő hibája, meg talán egy az enyém is… Nem kellett volna teret engednem az érzelmeknek!

Egy óvatos érintést érzek a karomon, és az önkívület határán még érzékelem a mellém ereszkedő test körvonalait. Szőke tincsek hajolnak az arcomba, és egy nyugtatóan hűvös tekintet kémlel; szinte érzem a jeges simítást a bőrömön.

Megpróbálok kiegyenesedni, és valami büszkeséget vinni a tartásomba, az arcomról letörölni a fájdalmat és a zavart, mintha valami folt lenne csupán.

Fújtatva üti el a kezemet, majd egy szelíd mozdulattal a fülem mögé tűri hajamat. A szemembe néz most, s lát… Úgy érzem, most Ő az egyetlen, aki valóban lát. Az ujjvége maszatos lett a fekete festéktől, de minden arroganciát nélkülözve, csak a nadrágjába törli a kezét. Legilimencia nélkül olvas bennem, s bár kétlem, hogy így teljesen össze tudná rakni a képet, de azért az érzelmeket vitathatatlanul felismeri.

Hátrébb csúszik, hátát a kanapé támlájának dönti; a pillantásával hívogatóan tárja szét a karjait. Nem sokat hezitálok, szükségem van rá; odakúszok hozzá, s szinte elbújok a felkínált ölelésben.

***

Még most is képtelen vagyok megérteni egyes tetteimet, hisz a viselkedés, amit kivált belőlem, szöges ellentétben áll azzal az emberrel, aki vagyok… akinek hittem magam.

Minden ott romlott el, amikor megéreztem őt… Szinte a kastély falaiban lüktetett, és az eddig észrevétlen mivolta, most olyan elemi erővel tört rám, hogy egyszerűen nem tudtam figyelmen kívül hagyni.

Szinte fizikailag éreztem az ütést, a fájdalmat… s a székemet gyorsan hátralökve, se szó, se beszéd hagytam el a nagytermet. Döbbent tekintetek kísérték az utamat, de nem tudtam rájuk összepontosítani. Minden idegszálam a láthatatlan kínra, erre a megfoghatatlan vonzásra volt kiélezve. Meg-megbotolva, mint valami szánalmas, részeg hugrabugos baktattam végig több száz folyosón, de ettől a lehetetlen érzéstől sikítani lett volna kedvem.

Hiába álltam meg egy-egy pillanatra, és mártottam arcom az éjszakába (hajoltam ki az ablakon), a fülemben csengő, keserves zokogás nem akart megszűnni.

Lépteket hallottam, homályosan, a tudatom peremén, mire erőknek erejével kényszerítettem magam, hogy lenyugodjak. A légzésem nagyjából normálissá vált, és még egy tisztelettudó fejhajtást is tudtam produkálni, az előttem elhaladó, engem figyelő éjfekete szemeknek.

Elhaladtával magával lopta a csendet a fejemből, de miután kifordult a sarkon, újra visszatért a zsongás.

Töprengve arra jutottam, hogy addig egészen biztos nem fog abbamaradni, amíg alá nem vetem magam a vonzásnak. Igaz, az már kiderült, hogy ha fel-alá botorkálok a kastélyban, mint valaki, akinek az esze is elment, nem fogom megtalálni az okot.

Behunytam a szemem, és igyekeztem magam elé képzelni az érzést, mely végül vörös fonálként tűnt fel előttem, és mutatta az utat. Ez egy igazi türelemjáték volt, de a zsigereimben éreztem, hogy egyre közelebb érek az arctalan szenvedéshez.

Nem tudtam, hogy mi, vagy ki vár majd ott rám, illetve, hogy mit fogok azok után tenni, ha már megtaláltam, de ami történt, arra biztos nem számítottam…

***

Helyezkedem egy kicsit a szőke ölelésében, majd a halvány érintések alatt, öntudatlan süppedek vissza a gondolataimba.

***

Sokkolt a kép, mikor megláttam a mosdó kövén kiszolgáltatottan fekvő Hermionét. Némán néztük egymást, keserves hangja el-elcsuklott, szemét könnyfátyol fedte, rettentő szánalmasan nézett ki. És én épp oly szánalmas voltam.

Képtelen voltam megszólalni, csak néztem elkerekedett szemekkel, és azt figyeltem, miként tűnik el a kényszer a testemből. Ide kellett jönnöm. Itt kellett lennem… vele.

Nem értettem, mi történhetett vele, nem értettem, mi volt az, ami velem történt, mégsem hangzott el a számból egyetlen kérdés sem. Ahogy az övéből sem.

Tagadhatatlanul felismert, még úgy is, hogy pilláin nehéz cseppek ültek, de ahelyett, hogy orrát a magasba emelte volna, s arcára közönyös maszkot húzott volna, egyszerűen csak ült ott tovább, s nézett a semmibe.

Az ajtót támasztottam attól a perctől fogva, hogy a helyiségbe léptem, zavarónak véltem minden egyes mozdulatot. Valami irreális nyugalom vett körül, de abból, hogy percről percre Hermione szipogása is halkulni kezdett, úgy vettem észre, hogy rá is pozitívan hat ez az abszurd helyzet.

Őrült vágy kezdett elhatalmasodni rajtam, és egyszer csak azt vettem észre magamon, hogy hátam a nehéz faajtónak vetve csúszok le egészen a vizes földig. Éreztem, ahogy a vékony szoknyám átnedvesedik, de egyáltalán nem találtam zavarónak. Minél közelebb volt hozzám ez a csodabogár griffendéles, annál jobban kezdtem érezni magamat.

Nem tudom, hogy miért, vagy hogyan, de éreztem, ahogy arcára láthatatlan mosoly kúszik. Dús ajkainak gondolata felmelegítette az arcom, amint szintén nem tudtam hova tenni.

Ülni ott a némaságban, és átadni magamat az ismeretlennek, borzasztó könnyű volt… és ez megrémített.

*

Ólomlábakon vánszorgott az idő, amiért most az egyszer elmondhatatlanul hálás voltam. Nem tudtam elképzelni azt, hogy valamikor felálljak onnan, és mintha mi sem történt volna, kisétáljak az ajtón.

Nyomott hagyott rajtam a közelsége, a helyzet abszurditása valahogy felforgatta a gondolataimat, az érzéseimet. Teljesen analfabétának éreztem magam, üresnek.

Bár talán az üres nem is a legmegfelelőbb szó, inkább csak újnak, egy tiszta vászonnak, befogadónak a változásokra, a külvilágra.

Percek teltek el, és éreztem, hogy egyre jobban zsibbad a testem, kénytelen voltam kinyújtani a lábaimat, óvatos, láthatatlan mozdulatokkal fészkelődni.

Így se, úgy se volt kényelmes, de utáltam érezni a bőröm alá férkőző több ezernyi tűszúrást.

Nem tudom, mit késztetett maradásra, de valószínűleg ugyanaz a dolog, ami odahajtott.

Tik-tak, tik-tak.

A fejemben kondultak a másodpercek, az egyetlen dolog, ami számomra megtörte a csendet. Egy buborékban éreztem magam, ami elzárt valamitől, és mégis új távlatokat nyitott.
Ha engedem, kergetőztek volna bennem a kétségek, félelmek, gondolatok… de abban a pillanatban nem akartam velük foglalkozni.

Két dologra összpontosítottam; az egyik az idő folytonos, ütemes múlása, a másik pedig a buborékomon belül lévő lány jelenléte volt.

***

- Tik-tak, tik-tak – ajkam újra formázza az egyszer volt gondolatot, miközben elmélázva a szőnyeg rojtját piszkálom. Hálás vagyok a szőke néma közelségéért, kérdés, és feltétel nélküli jelenlétéért.

***

Valami megmozdult a levegőben, egy pillanat alatt változott meg, és formált egy újabb milliméternyit rajtam.

Figyeltem a csendet, és egyszer csak meghallottam egy halk szöszmötölést, torokköszörülést, majd ingatag lépések csapták meg a fülem.

Nehezemre esett felnézni rá, a tekintetem lassan futtattam végig rajta; fedetlen lábai, félrecsúszott szoknyája, gyűrött ingje, a nyaka fehér íve, kócos hajjal keretezett arca… annyira ismerős volt, és mégis annyira idegen.

Fel akartam állni, hogy kiengedjem, hisz láthatóan menni akart, de ekkor lendületesebben felém mozdult, és közben csak egy szót suttogott: „ne”.

Visszhangzott bennem a hangja, felerősítve üvöltött a fejemben, és megállásra késztetett. Ő viszont a hirtelen mozdulata miatt kibillent az egyensúlyából, s újra térdre esett.
Karnyújtásnyira volt tőlem, mégsem éreztem elég bátorságot ahhoz, hogy eleget tegyek a motivációmnak, és felé kapjak.

Kapkodta a levegőt, kipirosodott az arca, a szemében lévő űr menthetetlenül szippantott magába, kétségbeesetten ragadott meg, és nem tudtam visszakozni.

Ő kúszott felém; elesetten, megsebezve, biztonságra és törődésre szomjazva menekült az idegenhez.

Élesen szívtam be a levegőt, mikor hozzámért, először egyetlen ujjal, pihekönnyű érintéssel, majd közvetlenül mellém helyezkedett el, és egész lényével rám támaszkodott.

Fizikailag nem rogytam meg a súlytól, de éreztem, hogy valami észrevétlenül megtelepszik a vállamon. Furcsa volt, mert akkor és ott nem bántam…

***

És igazából most sem bánom.

Persze, a felismerés nem igazán nyugtat, hisz pont ebből van a baj. A gondolatok folyton tévúton járnak a fejemben, és Hermione valahogy állandósult végállomássá vált.

Egyszerűen kifordított magamból, és egyre csak gyengíti bennem a tartást, az ellenállást.

***

Akkor és ott végleg megváltozott valami bennünk… vagy a világban.

Egyszerre voltunk jelen valami újnak a kezdetén, és ahogy a karjaimban tartottam, összefonódott a sorsunk.

Menekülni akartam, megijedtem, de csupán leheletnyit mozdultam, azzal is közelebb vonva őt magamhoz.

Nagyon közel volt hozzám az arca, és a belőle áradó illat aljasul szökött az orromon keresztül az elmémbe. Onnantól kezdve képtelen voltam szabadulni tőle.

***

Nem tudok semmit… csak hogy vannak pillanatok, amikor már egyáltalán nem tudok ellenállni a vonzásnak.

- Nem lesz jó vége - suttogom, mire Draco maga felé fordít.

- Valójában mi az, amiért aggódsz? - kérdezi.

Remek kérdés, szőke, bele a közepébe.

***

Az aggodalom valamikor akkor csimpaszkodott a kezembe, mikor takarodó után elhagytuk a mosdót. Túlságosan intenzív volt az a nap, és nem tudtam, hogy mire számítsak, mit hoznak majd az elkövetkezendő napok.

Emlékszem, csak álltam ott, s vártam, hogy elinduljon az ellenkező irányba. Miután kifordult a sarkon, még hosszú percekig csak arrafelé tudtam nézni, kapaszkodtam a velem szemben lévő masszív kőfalba, és azon imádkoztam, hogy az ne mozduljon arrébb onnan.

Az egész mindenség kicsúszni készült a lábaim alól, bár amíg vele voltam, az egész nem tűnt túlságosan nagy dolognak… de aztán mégis, nélküle úgy éreztem, mindjárt maguk alá temetnek a gondolataim.

Életem egyik leghosszabb éjszakája volt, a szememet hiába tartottam szorosan csukva, az álom helyett csak az aznapi képek tolakodtak az elmémbe. Felrémlett előttem az a furcsa vonzás, lüktetés a falakban, amik elvezettek hozzá. A döbbenet, amikor felfedeztem őt. Az a lusta, örvénylő folyam, ami magába rántott, mielőtt kiléphettem volna az ajtón. A zihálása, néma siralmai, a közelsége…

Színek, arcok, testrészek, részek, illatok…

Belefájdult a fejem, a szemembe dühös könnyeket csalt a zavar és a tehetetlenség.

Úgy éreztem, elvesztem. Elloptak magamtól…

Nem tudtam hirtelen, hogy ki vagyok, hogy hova tartozom, és merre tartok…

Egyedül voltam, és mégsem.

Őrjítő volt.

***

Érzem a baráti kezek érintését, a körém fonódó karokat, és már tudom, nem vagyok egyedül. Akkor sem voltam, csak magamnak meséltem be.

***

Idegennek éreztem a világot, az embereket, akik körülvettek.

Idegen voltam én is, láthatatlan szálon függtem, és nem tudtam, hogy kinek a kezében van a madzag vége.

Úgy ébredtem a másnapra, mint újraszülető gyermek, és leszámítva a beidegződött, ösztönszerű mozdulatokat, minden egyes porcikám, lépéről lépésre beleborzongott az újdonság ezerrétű formáiba.

Ugyanazon az úton mentem fel a nagyterembe, amin idestova hét éve, mégis ismeretlenként köszöntek rám az újabb és újabb lépcsőfokok.

A fejemben hangzavar volt, mégis csend; a mellettem lépkedő lányok csivitelése távoli, hiába zúgtak a fülembe.

Pontosan emlékeztem az előző nap minden egyes pillanatára, de az egész kép homályosnak tűnt addig, amíg meg nem éreztem a belsőmben éledő sürgetést.

Nekem jöttek; az oldalamhoz csapódó vörös hajú lány öntudatlanul sértette fel a burkot, amiben sétáltam.

- Menj a fenébe! - vicsorogtam rá, majd arrébb löktem, és egy kicsit tisztább elmével haladtam tovább.

*

Egész nap azon voltam, hogy elhitessem a többiekkel és magammal, hogy semmi sem változott. A baj csak az volt, hogy míg az előbbi viszonylag könnyen ment, az utóbbival nemigen tudtam mit kezdeni.

Hátborzongató volt, ahogy szinte folyton magamon éreztem egy szomorú, barna szempárt, és képtelen voltam kitérni előle.

Az órákon dekoncentrált voltam, a barátaimmal ingerült.

Menekültem, mert magához űzött, vonzott, nekem pedig folyamatosan gyengült az ellenállásom a közelében. S az egészben az volt a legrosszabb, hogy nem tudtam elbújni sehová, mert a saját lényem is érte sikított.

***

- Akármerre néztem, láthatatlan érintések, arctalan mosolyok kergettek - bukik ki belőlem. - Borzasztóan megrémisztettek, és nem csak maguk az impulzusok, hanem hogy a saját testem, elmém, hogyan reagál rájuk. Komolyan, Draco, szerintem megőrültem.

- Miért mondod ezt? Mi az, amitől valójában félsz?

Miért kergetsz a felé a gondolat felé?

***

Pár napon keresztül tökéletesen színleltem, hogy minden rendben. Az arcomon elmozdíthatatlan álarc ült, a szememben hűvösség, közöny.

A kezdeti kín csitulni látszott, a látszat helyén maradni…

Hermione csöndben maradt… bár a hangját még soha nem hallottam.

Mármint úgy, hogy hozzám szólna.

Felém eddig csak a teste beszélt, de most… az is elhallgatott. Megszűnt a világ nyelvén is beszélni, és egyszerűen belegázolt a némaságba.

Eleinte még éreztem a felém áradó csalódottságát, majd az is eltűnt.

Örülnöm kellett volna, de ehelyett csak tehetetlen dühöt, keserűséget éreztem.

***

- Megkönnyebbültnek tűntél.

- Egy bizonyos szempontból az is voltam - felelek a kimondatlan kérdésre. Draco mellett ülni, és beszélni vele, a világ egyik legkönnyebb dolgának tűnik. Nem értem, hogy eddig hogyan lehettem annyira ostoba, hogy folyton elütöttem a felém nyúló, segítő kezet.

- Elmondod, miért? - A hangjából őszinte érdeklődés hallatszik, pedig tudja a választ. Az ő teste körül is ugyanaz a hurok szorul, hasonló aranyozott kalitkába zárt madár ő is, mint én. Mégis megkérdezi, mert… Ő jó ember. Akármit is gondol róla a világ, Ő más.

- A család, Draco, a család… - nevetek fel keserűen. - Te is pontosan tudod, hogy ennek az egésznek nem lehet jövője.

- Pedig látod, volt mégis egy kéz… ami közös utat írt nektek. Akkor hát miért ne sikerülhetne?

- Gyilkos és öngyilkos lennék egyszerre! - A hangom elcsuklik, a gondolat fájdalmat fest az arcomra.

Az egy dolog, hogy én képes voltam kinyúlni a ketrecem rácsai között, és ajtót nyitni egy új világba… de nekem ott voltak a kézfejemre fonódó ujjak, amik segítettek a zárba illeszteni a kulcsot. Bennem megvannak azok az érzelmek, amik képesek voltak pillanatok alatt elmosni a neveltetést, a kételyt… Nekem a bőröm alatt lüktet egy illat, a szívem pedig együtt dobban egy másikkal.

Én elfogadtam a változást, de a családom nem tudná.

***

De miután megszűnt hozzám beszélni a lelke, akkor kezdtem el magam igazán üresnek érezni. Rájöttem, hogy soha nem az ismeretlen volt a valós félelmem, hanem a gondolat, hogy miután az enyém lesz, elveszítem.

Éreztem, hogy ugyanaz a szükség hajt felé, amivel ő vonzott magához, de mégsem mozdultam.

Önzőség lett volna kockáztatni mindazt, amije van, amim nekem van… az életet. S bár én úgy éreztem, bármit feltennék erre a lépésre, talán hatalmas önzés lenne őt is ugyanerre kérni.

Egyszer már öntudatlanul tárulkozott ki előttem, és vált a részemmé… de én falat állítottam kettőnk közé. Agyontapostam a földben megmozduló új életet, s fulladásra ítéltem a hangokat.

Gyáva voltam.

***

- Draco, én nem bírom tovább. - A hangom még számomra is szánalmasan csendül, a panasz akaratlanul szökik ki a számon. - Fogalmam sincs, hogy honnan jött ez az érzés, de egyszerűen szükségem van rá. Fél pillanat sem volt az egész, és máris a részemmé vált, én pedig képtelen vagyok elengedni…

- Nem is kell. – Simogatja a hajamat, s egyúttal lelkemre a vigasz szavait. Szeme annyi mindenről árulkodott már nekem, most mégis egy újabb csillanást vélek felfedezni. Draco tud valamit, amit a legtöbb ember nem.

- Miért mondod ezt? - kérdezem. Hangom a múlttól eltérően nem von kérdőre, alázatosan érdeklődik.

- Azt sem kell tudnod - mosolyog. - Elég, ha elhiszed, hogy minden történetet egy kéz ír… szerinted, ha a világ nem tartogatna bármiféle kiutat, akarta volna, hogy ez történjen veled?

Néma percek, pergő gondolatok, dübörgő érzések… mind-mind arctalan, ugyanúgy, mint az, amiről Draco beszél. De léteznek, bizonyítható, még ha nem is kézzel fogható…

Elég lenne tehát a gondolat? Elég lenne a hit?

Végül is miért ne? Hozzá is csak egy érzés vezetett el, az egész nem állt másból, mint láthatatlan jelekből.

Meredeknek tűnik az egészet átemelni a valóságba… de nem lehetetlennek.

***

- Gyere! - mondja, miközben feláll, majd a kezem után nyúl, hogy engem is felhúzhasson. Hagyom, hogy talpra állítson, de nem mozdulok az ajtó felé.

- Hová? - kérdezem, pedig szinte biztos vagyok benne, hogy mi lesz a válasz.

- Potterék edzenek, Granger meg ugyanazt csinálja, mint te: színlel; ergo valószínűleg egyedül ül a lelátón, és olvas… ahogy szokott. Beszélned kell vele.

Tiltakozón rázom a fejem, de végül mégiscsak követem kifelé.

Igaza van, beszélnem kell Hermionéval, és a halogatás nem megoldás. Elég nyugtalan óra áll már mindkettőnk mögött, itt az ideje, hogy szembenézzünk egymással.

*

Ha tél lenne, ropogna a hó a talpunk alatt, és megtörné a csendet.

Ha tavasz lenne, csiripelnének a madarak, és megtörnék a csendet.

Ha nyár lenne, a meleg szellő karjaiba venne, és felé sodorna; gyorsítaná a haladásom.

Ha ősz lenne, az eső mosná el hezitálásom.

De nem tudom, milyen évszak van, mert érezhetően semmi nem tud kimozdítani önmagamból. Érzem, hogy Draco mellettem lépked, már az elején felvette a tempómat, és hagyta, hogy én vezessek. Egy pillanatig sem kényszerített a továbbhaladásra, egyszerűen csak feltárt előttem egy lehetőséget, és az útitársammá szegődött.

A pálya körvonalai határozottan kezdenek kirajzolódni előttem, a gyomrom szolidan görcsbe rándul, de igyekszem egy mozdulattal lerázni magamról az idegességet.

A távolból már látni a magasban repkedő alakokat, s bár a lelátót pont hátulról közelítetjük meg, érzem, hogy Dracónak igaza volt Hermionéval kapcsolatban.

Itt van.

Csodálkozom, hogy nem lassulnak a lépteim, hanem épp ellenkezőleg; újra bizseregni kezd a testem, s szinte hasonló késztetést érzek, mint akkor régen.

A szőkére nézek, miközben kinyújtom mindkét karom, s a kézfejemet hol ökölbe szorítom, hol elengedem…

- Miért mosolyogsz? - kérem számon, mikor észreveszem az arcára kúszó finom mosolyt.

- Semmi… csak jó látni, hogy már érted, megint érzed…

Volt idő, amikor egy ilyen válaszért minimum a torkának ugrottam volna, de most nem teszek mást, csak visszamosolygok.

- Köszönöm - súgom, és röviden megölelem, mikor a lelátó aljához érünk.

Nem mond semmit, de a szeme annál többet mesél. Egy pillanatig figyelem még, ahogy tekintetét az ég felé emeli, majd arcán megült mosollyal visszaindul a kastélyba.

Ez innentől kezdve már az én harcom.

*

Három lépcsőfokot úgy teszek meg, hogy határozottan a lábfejemet bámulom, mint aki attól fél, a cél előtt még simán pofára eshet.

Következő kettőt úgy, hogy fejemet a távol felé fordítom, mint aki vakmerően aláveti magát a világnak.

Még egy van, érzem, s szememet ekkor végigfuttatom a soron… Körülbelül tízlépésnyire tőlem ül, és egyenesen engem figyel.

A hajába belekap a szél, és felém hozza az illatát, körbe vesz, és vezet… tehát tavasz van, vagy nyár.

- Szia - mondom, miközben melléereszkedem, a hangom még számomra is idegennek tűnik.

Nem mond semmit, s úgy tűnik, mintha megtorpant volna az idő. A szemét figyelem, és ajkát, ami félúton van a mosoly és a hallgatás között. Külön nyelv ez, távol a szavaktól… Olyasmi, ami jóval régebbi és jóval hatalmasabb az egyszerű beszédnél.
Nézem őt, és igyekszem megfejteni; a szeméből eltűnt az egyszervolt fájdalom, az arca nyúzottsága kisimult, az egész lénye rendezettebbnek tűnt. Ezzel szemben én csapzottnak érzem magam, kuszának…

Az ajkak végül a mosoly mellett döntenek, ami kellemesen simít végig a lelkemen.

- Min mosolyogsz? - kérdezem, csalogatom elő belőle a hangját.

- Tudod aznap valami gyökeresen megváltozott bennem - közbeszólnék, de csak kedvesen leint. - Bennünk… - bólintok, mire folytatja. - Úgy értem, ne nézz hülyének, de azóta úgy érzem, hozzád tartozom.

Csak helyeselni tudok újra, én is így érzem.

A kezem után nyúl, és miután a sajátjába zárja, újra rám emeli a pillantását. A tekintetünk találkozik, és egy másodperc alatt hosszú napokat mesélnek el egymásnak.

- Sajnálom a viselkedésemet – mondom, de ő csak rendíthetetlenül mosolyog. Közelebb csúszik hozzám, egész testével rám simul, arcát csak milliméterek választják el az enyémtől. Óvatosan emelem fel az egyik kezem, és simítom a derekára, másikkal halványan az arcát érintem.

- Először fájt, de aztán rájöttem valamire - súgja az ajkát cirógató ujjaimnak. - Rájöttem, hogy az enyém vagy, és hogy előbb-utóbb erre majd te is rájössz. Hajlandó lettem volna akár éveket is várni, mert éreztem, hogy összetartozunk. Könnyebb volt elengedni úgy, hogy tudtam, várhatlak, mert egyszer megkeresel majd.

A szavai feloldják bennem az utolsó kételyt is, kinyitják a legapróbb lakatot, lerántják a legvékonyabb fátylat. Biztonságot, bizonyosságot adnak… az elvesztett vélt-világom helyett egy újat, valódi értelemmel, céllal, szerelemmel…

- Azért örülök, hogy nem kellett valóban éveket várnom - teszi még hozzá, majd arcát a vállamba fúrja.

Szorosan ölelem, tartom, és soha nem engedem el többé. Kezeimmel gyengéden érintem a haját, nyakának puha bőrét. Hátrébb húzódom egy picit, de csak hogy újra az arcába tudjak nézni; most én szólok hozzá a lelkek nyelvén.

Lassan mozdulok felé, ajkaimmal simítom végig az arcát. Apró csókot hintek az állára, majd szája két oldalára. Finoman érintem össze az ajkainkat, de nem kezdem egyből csókolni. Élvezem, hogy érezhetem, és nem akarom elkapkodni a dolgokat. Belemosolyog az érintésbe, majd finoman kóstolgatni kezd; nem bírom sokáig, közelebb nyomulok hozzá, és igazi csókba vonom az ajkait.

A vonzás egyszerre élesedik és halványul el, a szükség ugyanúgy csitul és hevesedik.

Nem tudom, miért, és hogyan történt ez az egész, de tökéletesen biztos vagyok abban, hogy ennek így kellett lennie.

Itt kell lennem, vele… örökre.