CÍM: A lelked a lelkemnek, én neked részed vagyok

KULCS: Szellemjárás

CSAPAT: Hunter

KORHATÁR: 18

KATEGÓRIA: Sötét, Általános

SZEREPLŐK/PÁROSÍTÁS: Albus Dumbledore, Avery, Sirius Black, James Potter, Lily Evans, Bellatrix Black, Argus Frics, Lucius Malfoy

FIGYELMEZTETÉS: erotikus tartalom, femslash, főszereplő halála

MEGJEGYZÉS(EK): A történetben szereplő idézetek egy része saját kútfőből származik!

JOGOK: a történetben felsorolt személyek, helyszínek nem az én fantáziám szüleménye, ezt JoKeR-nek köszönhetjük, így minden jog őt illeti, kivétel a saját verseimet :)

TARTALOM: Soha nem godolták volna hogy egyszer ellenségekből szeretők lesznek. Mégis ezt hozta a sors.

~*~ L ~*~

Puff!

Egy váza találkozott a fallal, és milliónyi darabra tört. Mint a szívem. Megremegek a visszafojtott dühtől, pedig most vágtam egy virágtartót a Szükségek Szoba mostani falához. A helyiség tükrözi benne levő hangulatát, való igaz. Töménytelen mennyiségű széttörhető vacak, hatalmas üvegek, amikbe olyan élvezettel hajigálom a dolgokat. Egy széket pillantok meg, ami vörös-arany díszítésű. Fellobban bennem a harag, és egy pár Reductóval izékre átkozom.

Órák óta dühöngök, és még nem csillapult a rombolási vágyam. A földön centi vastag a törmelék, de a gondolataim hatására újabb és újabb tárgyak jelennek meg, amiket a falhoz vágva, vagy szétütve, vagy szétátkozva teszek tönkre. Ahogy engem is tönkretettél, te mocsok, te alávaló állat. A kezemből csöpög a vér, mindenem koszos, hangom már nincsen. Mióta betettem a lábamat ide, csak üvöltök, mint egy fába szorul féreg. Remélem Frics nem jár erre, a végén azt hinné, hogy valakit nyúznak. Végül is én kínzom magamat azzal, hogy arra a kibaszott délutáni párbeszédre gondolok vissza újra és újra.

Kopogás üti meg a fülemet, ami lehetetlen, mert senki sem törhet be a másik elképzelt szobájába. Eddig én így tudtam. Kicsit leporolom magamat, és az ajtóhoz sántikálok. Belerúgtam az egyik vázába, ami erősebb anyagból készült, mint vártam, ha jól hallottam eltört. De teszek rá magasból.

Az ajtó másik oldalán Dumbledore áll, kedvesen hunyorog a pápaszeme mögül. Ő mindenről tud, ami az iskolában történek, hogy is hihettem, hogy pont azt nem szúrja ki, hogy az egyik diákja tör-zúz valahol.

- Jól van?

- Remekül igazgató úr, remekül. És ön?

- Magam is pompásan, köszönöm a kérdését. Néhány perccel ezelőtt ez egyik háztársa járt nálam, és éltek azzal a gondolattal, hogy maga eltűnt, mivel már órák óta nem látták.

- Pontosabban vacsora óta. Miért, mennyi az idő?

- Pár perccel múlt hajnali két óra.

Döbbent arccal bámulom ősz professzoromat. Lassan hét órája vagyok itt? Hátranézve, a szoba állapotán meg is látszik, lassan bokáig ér a törmelék.

- Biztosan nincs semmi baja?

- Semmi olyan, ami meg nem gyógyulna pár napon belül. Rendben leszek, csak kellett ez nekem.

- Ahogyan gondolja, de kérem, menjen vissza a hálókörletébe. Természetesen azután, hogy feltakarította a szobát.

- Igenis, uram. Jó éjszakát!

- Magának is.

Hatalmasat sóhajtva visszabotorkálok, és egy tucatnyi Reparoval rendbe teszek mindent. Csak magamat nem.

Az út a szobámig hosszú, és fárasztó. Hullaként zuhanok a puha párnák közé, és elfeledve mindent, álomba sírom magamat.

*

Másnap reggel nyúzottan ébredek, erőtlenül ülök fel az ágyamba. A fürdőben próbálom magamat emberibb formába varázsolni, ami nem nagyon megy. A tegnap bemocskolt ruhákat a földön hagyom, remegve rohanok ki.

A Nagyterem felé botorkálok, amikor valaki belém jön. Ingerülten arrébb lökném, ha engedné. Bosszúsan felkapom a fejemet, és meglepődve tapasztalom, hogy Siriusszal ütköztem.

- Hol voltál tegnap? Halálra aggódtuk magunkat.

- Nem mindegy? Megvagyok, és kész. Békén hagynál most? Bájitalon találkozunk.

- Legyen ahogy akarod.

Majdnem futva menekülök előle, minél messzebb akarok mindenkitől lenni. A Csillagvizsgáló tökéletes hely, ilyenkor hajnali fél nyolckor senki sem szokott ott lenni. A nap már előbújt a Rengeteg mögül, a birok fényében úszik.

A korlátra támaszkodok, és a tájban gyönyörködöm. A kedvenc fám lassan virágozni fog, de már nem adhatok Neked a virágából. Akaratlanul is beugrik a tegnap.

- Szóval elhagysz? - lehelem halkan.

- El, de te is tudod, ennek nem lenne jövője.

- Miért ne lenne? Szeretlek, és te is szeretsz. Kell ennél több? - miért nem értesz meg, szerelmem?

- Ez nem elég, te is tudod. A mai világban az érzelmek eltörpülnek a veszély miatt. Tudod jól, mindkettőnk élete veszélyben van. Voldemort egyre erősebb, és a roxforti kémei rólad is, és rólam is suttogtak neki. Családjaink veszélyben vannak, de más okból. Ha teheti, megöl minket is, és őket is. Amilyen kegyetlen, felhasználhat téged ellenem, vagy fordítva. Nem vállalom a kockázatot.

- Te beszélsz itt nekem? Én védlek első óta, ahogy tudlak, és most azzal köszönöd meg, hogy kidobsz. Egy nemesebb célért? Kacagnom kell rajtad. Azt hittem ismerlek.

Fújtatva hátrálok mellőle, mintha undorodnék személyétől. Pedig minden vágyam, hogy karjaimban tarthassam, öleljem, csókoljam.

- Íme, meghaltam, pillangó szép többé már nem leszek,

Hát elvesztettél, Homokóra időd van, hogy megkeress.

Megtalálni a Bűnös Szeretőt, Engem, kudarc eleven, nagy,

számodra már nem létezem, Kedves hagyj feledni, hagyj.*

Halkan suttogja kedvenc versemet, de nem mer rám nézni. Sután magához von, és alig hallhatóan fülembe mormol valamit.

-A száj hazudik, a szív máshogy dobban,

minden zűrös, ember remél, szeret, majd koppan.**

És elsétál. Egyedül maradtam, csak a bánatom, könnyeim koppannak, mint a darabokra tört szívem.

Nem szabad elérzékenyülni, nem szabad. A tenyeremen lévő sebek újra felszakadnak, olyan erősen szorítom ökölbe kezemet. Szinte hallom a vércseppek találkozását a hideg kőpadlóval. Mily szívesen feküdnék én is ott, mellettük, addig, ameddig jéggé nem fagynék.

Mi ez a szenvedés? Miért akarok belehalni egy szakításba? Ki vagyok én,hogy ezt tegyem, és ki volt ő, hogy így szenvedjek érte?

*

Halkan kopog a cipőm a kietlen folyosón. Nem tetszik ez nekem, itt mindig zsivaj és tömeg van, most egy árva diák, történetesen én vagyok csak itt. Csak nem elkéstem? Lehetetlen, annyit csak nem lehettem a Csillagvizsgálóban! Vagy mégis?!

A terem ajtaján erőteljesen kopogok, és meg sem várva a választ benyitok. A tanári asztalnál egy meglepett tanár vizslat engem, magában nagyokat kacagva. Szadista disznó, valamit forgat a fejében.

- Ó, minek köszönhetem ezt a késői megjelenést? Gondolta megtisztel jelenlétével, és röpke fél órás késéssel beesik órára. Milyen bátor, milyen Griffes. Remélem büszke magára, és nem lepi meg, ha ezért a kis hibájáért levonok, mondjuk harminc pontot. Milyen pókerarc, semmi érzelem. Na jó, most megharagított! A szokásos helyéről átültetem, nézzük is hova. - A teremben mindenki megkövülten bámulja kettősünket, és háztársaim kedves pillantásokkal üdvözölnek. A professzor nem a griffisek között keres nekem helyet, a távolabb ülő mardekárosok felé pillanthat, és amint meglátja a megrökönyödést arcomon, elmosolyodik. - Meg is van. Mr Avery mellett ha jól látom, van egy szabad hely, vagyis lesz, ha Mr Malfoy át nem fárad Mr Black mellé. Remek, remek. Kezdjenek munkának! A táblán van a recept, és ha az elkövetkező másfél órában nem lesznek képesek összedobni, biztosíthatom önöket, hogy egy elégtelennel távozhatnak az órámról!

A kibírhatatlan prof az asztalához biceg, és egy ősöregnek tűnő könyvet vesz kezébe. Én Avery mellé zuhanok, próbálok minél kevesebb kontaktust felvenni velem. Az üst alatt már ég a tűz, és a felhasználandó kellékek ott trónolnak mellette. Mai társam közömbösen méreget, és látszik azon a jövőbeli halálfaló pofáján, hogy bele nem fog nyúlni a munkába, elvárja, hogy én csináljam meg. Ha nem lennék ilyen fáradt, összezuhant, akkor kiosztanám, de erőm sincsen veszekedni.

Veritaserum, te jó ég. Ezzel holnapra sem leszek kész, ha ez nem segít.

- Mi baj kis Griffis, csak nem az elveszített harminc pontot siratod? - vigyorog teli pofával.

- Nem, csak reménykedem, hogy valamennyit segítesz az órai feladatban.

- csak annyit, amennyi szükséges, lehetőleg minimális munkát bízd rám - és ezzel hátradől a széken, valami dalt dúdolgatva.

A táblára pillantok, és megdöbbenek, hogy nem a megszokott receptet használjuk, nem ez van a tankönyvben. És ez fel sem tűnik senkinek. Remélem, nem lesz semmi baj.

Hozzávalók:

15 ml víz

1/2 Diófa levél

1 darab Nyárfa kéreg

3 Bodza bogyó

1 csipet Mákmag

1 darab Bojtorján

Averyre bízom a bogyó feldarabolását, én meg lassan pakolom be a többit a forró vízben. Épp ahogy a bodzát önteném be, az üst rázkódni kezd, és fekete színű valami kezd kibugyogni, és átláthatatlan füstöt okád. Ijedten ugrunk hátra, de késő, minket is, és a körülöttünk ülőket is beterítette a massza.

A professzor idegesen toporzékol mellettünk, de látom azokban a halszemeiben, élvezi.

- Mit képzelt maga Merlinátka griffendélesGriffendéles?Ott van fent a recept tisztán. Nem tud olvasni? Valami baja van az agyának, hogy nem képes a megadott dolgok alapján dolgozni? Levonok, nem a fenéket. Büntetőmunka, két hétig. Ma este nyolc óra. Pontosan ott legyen Frics irodája előtt, majd megkérem, adjon valami munkát a maga számára. Mit vigyorog itt nekem? Takarodjon kifele de most azonnal!

Még sokáig hallom a kiabálását, pedig futva menekülök minden elől.

*

Fél nyolckor lustán kapom magamra taláromat, és a többiek pillantásával mit sem törődve a klubhelyiségen átvágtatok. Pár ember utánam kap, de ellépek kezeik elől, nem kell nekem most a szentbeszéd. A Dáma előtt megint valaki nekem jön. Kezd már ez a koccantgatás az agyamra menni.

- Hát neked sem tanították meg, hogy nézz magad elé? - mormolom.

- De.

Az állam a földön koppan, ez Ő. Ez is csak én lehetek, egy ilyen tegnap után remélni mertem, hogy napokig nem látom.

- Örülök neki. Állj el az utamból!

Választ sem várva fellököm, és a Dámán átjutva Frics irodájáig baktatok, ahol egy másik büntetett ácsorog. Rá sem pillantok, csak az ajtóval szemben lelököm magamat a földre, és a pormacskák számolgatásával kötöm le figyelmemet. Merengésemet egy érdes hang szakítja meg.

- Maga is a büntetőmunkára vár? Vagy csak úgy üldögél ott? - jaj, de ingerült ma valaki.

- Én is ide várok - csak tömören, ez az.

- Akkor legyen szíves a bajkeverőtársával utánam fáradni, már ha ez nem nagy kérés.

Kis pattogós kvíbli. Na de sebaj.

Egy régi, még a szellemek által sem háborgatott terembe vezényel engem. Vagyis minket, mert ketten vagyunk. Az a valaki, és én. A helység mindenféle vázákkal, és serlegekkel zsúfolt, mindezek közötti kis teret a kosz, és a por tölti ki. Nagyon gusztusos, előre félek, mi lesz a dolgunk. A nyelvünkkel kell feltakarítani a padlót, vagy ilyesmi.

- A professzorok meghagyták, hogy a mai napon egyikük sem teljesített maximálisan, így én kaptam meg a munka kiválasztását. Ez a terem még Dumbledore diáksága óta nincs használatban, és úgy gondoltam, a büntetőmunkájuk során tisztává varázsolhatnák. Természetesen pálca nélkül, a két kis kezecskéjükkel, és a mugli hozzávalókkal. Kezdjenek munkához, addig ma nem mehetnek vissza a hálókörletbe, ameddig a terem ajtóhoz közel eső része nem lesz tökéletesen tiszta.

Magamban a felmenőit szidalmazva, egy ronggyal a kezembe indultam volna takarítani, mikor a másik diák elkapott. Ez már röhejes, ma mindenki engem akar össze-vissza rángatni?

- Idefigyelj kis anyám, nekem semmi kedvem ma hajnalig itt dekkolni, szóval fogod a sárvérű mancsodat, és maximumba kapcsolsz.

- Első mondattal elárultad magadat, reméltem, valami aggyal rendelkező egyeddel osztottak ide be, de ez az én szerencsém. Egy mardekáros - köptem minden mai indulatomat, és dühömet az arcába.

- Mit pofázol te itt nekem? Kussolj, és dolgozz! - ezzel hátat fordít nekem, és a rongyért nyúl.

- Ne nevettess, te dolgozni fogsz? - és ezzel a mondattal mintha megszabadultam volna minden bajomtól, a nevetés árvízként hömpölyög belőlem, megállíthatatlanul.

Mint akit ostorral háton csaptak, a mardekáros összegörnyed, és lassan felém fordul. Most először néz a szemembe, de mintha már láttam volna. Hát persze! Ezek a szemek néznek velem farkasszemet minden átkozott nap, ezekkel szemezek Bűbájtanon, ha hátrafordulok Siriushoz. Black, a rosszabb eresztésből. Mardekáros kis ribanc, Bellatrix Black. Hát igen, az én szerencsém.

Tüzetesen figyelget, minden apró arcmozdulásomat próbálja elkapni. Valami itt nem stimmel.

A rongyot a jobb kezembe kapom, és a vizes vödröt a falig rúgom, a felmosót a ballal felemelem. Induljon a banzáj! A mosóalkalmatossággal épphogy a földet érinteném, amikor egy hatalmasat rázkódik a terem. Nem vagyok egy ijedős, de ez nagyon hátborzongatóan hangzott. Bella egy lépéssel közelebb araszolt felém.

- Ez mi a kénköves mennykő volt? - leheli halkan a nyakamba. Elég közel van már, úgy hiszem.

- Fogalmam sincs, de mindenesetre nagyot szólhatott. Mintha...

Egy újabb remegés fut végig a termen, és több másik követi. Magamat összecsinálni sincs időm, a falon szellemalakok bújnak át. Egyik sem ismerős, a fejemben egy vékony hang segítségért sikoltozik.

- Bella.

- Kuss!

Ennyit arról, hogy valamiféle kommunikációt kicsikarjak belőle. A hangnemmel ellentétben maga Bella nem olyan kemény. Az árnyak feltűnése óta a kezemet szorongatja, és már alig egy centiméter van közte és köztem. Ha másmilyen lenne a szituáció, akkor ellökném magamtól, és hülye kurva kiáltással szétátkoznám. De most megnyugtat a jelenléte, csak emiatt nem kezdek el menekülni az ajtó felé. Ami a legeslegjobb megoldás lenne, ha Frics nem zárta volna ránk. Faramuci a helyzet, ha mással esne meg, szétkacagnám magamat rajta.

A szellemek nem lacafacáznak, felénk indulnak azzal az ijesztős stílusukkal. Kettő kiválik a tömegből, és két oldalról suhannak felénk. Bella már mind a két kezemet szorongatja, jobban mondva hátulról csüng rajtam, szorosan magához húzva.

Az egyik árny kiválik a többi közül, és felénk indul. Mosolyog, és a kezét nyújtja felém. Átfut az agyamon az ötlet, hogy megfogom, de Bellatrix nyögése azt bizonyítja, hogy nem nagyon értékelné. A szellemnő veséig látó pillantással szemlélget minket, és az az érzésem, hogy ami következni fog, nem fog tetszeni.

Levegőt venni sincs időm, átsuhan rajtunk. Hátborzongató érzés, mintha egy kést mártanának beléd.
Remegni kezdek, és a padló vészesen kezd közeledni. Aj, ebből baj lesz.

Sötétség, suttogás, árnyak, csönd.

~*~ B ~*~

Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer ez velem is megtörténhet. Soha sem gondoltam semmi ilyesmire. Túlságosan lekötötte a figyelmem a Mesterem munkája, az ártatlan vérárulók kínzása, és az öröm, amely minden alkalommal, minden egyes alkalommal átjárta a testem, amikor főbenjáró átkot használtam. Tudtam, hogy romlott vagyok. Velejéig. Na de, hogy ennyire…

Ki lettem küldve óráról, ugyanis körmöt festeni nem itt kell. Nem vághattam annak a gyökér McGalagonynak a képébe, hogy bocs, de a vadászat mellett épp nincs időm ilyen csip-csup dolgokra, így eme tevékenységem a tanórákra húzódik. Az ő óráira.

Aztán mikor az a vén boszorkány ordítva kiküldött, egy vállrándítással vettem róla tudomást, hogy nem csak hogy nem vehetek részt az ő érdekfeszítő óráján, hanem még meg is vagyok büntetve ennek fejében. Na nem mintha érdekelt volna is egy cseppet. Legalább maradt egy kis plusz szabad időm.

Aztán a mosdóban vettem észre, hogy vér van a körmöm alá száradva. Egy darabig dörzsölgettem a szivaccsal meg a szappannal, habzott, mint a fene a kezem alatt, amikor leesett h egy Suvickus simán kicsinálja azt a makacs foltot. Így is történt. Sötét munka sötét foltokkal is jár.

- Undorító.

Az öreg Frics – iskolánk talán egyik legvisszataszítóbb teremtménye -, ott várt minket a nyitott tanterem ajtó előtt. Kvibli teste izzadságtól és alkoholtól bűzlött. A büdös dög macskája, meg mint valami házőrző bestia a pasas lába körül tekergett és összehúzott sárga szemekkel a képembe bámult.

„Menj innen te utálatos dög, ha jót akarsz!”

- A professzorok meghagyták, hogy a mai napon egyikük sem teljesített maximálisan, így én kaptam meg a munka kiválasztását. Ez a terem még Dumbledore diáksága óta nincs használatban, és úgy gondoltam, a büntetőmunkájuk során tisztává varázsolhatnák. Természetesen pálca nélkül, a két kis kezecskéjükkel, és a mugli hozzávalókkal. Kezdjenek munkához, addig ma nem mehetnek vissza a hálókörletbe, ameddig a terem ajtóhoz közel eső része nem lesz tökéletesen tiszta.

A társam, bizonyos Lilyan Sárvérű Evans betipegett mellettem a terembe, mint valami kis királynő, az a hosszú, hullámos vörös haja pedig úgy úszott utána a levegőben… Jól be akartam neki szólni, le sárvérű szukázni. Megalázni. Bántani. De csak ennyire futotta.

- Idefigyelj kis anyám, nekem semmi kedvem ma hajnalig itt dekkolni, szóval fogod a sárvérű mancsodat, és maximumba kapcsolsz.

- Első mondattal elárultad magadat, reméltem, valami aggyal rendelkező egyeddel osztottak ide be, de ez az én szerencsém. Egy Mardekáros – köpte hátra sem nézve. Hangja undortól csorgott túl.

Bokáig gázoltunk a szemétben. Utáltam, hogy egy griffendélessel kell összedolgoznom. Csapatmunka. Remek. Ha ezt a Nagyúr tudná… Na, de nem tudja. És itt csak ez számít.

Épp ezzel a vörös démonnal… Evansszel veszekedtem, amikor elkezdtem reszketni a falak. Vagy vibráltak. Nem tudom. Vakopat pergett a mennyezetről, kezdtem ideges lenni, ha ez megint Hóborc valami rossz tréfája… most takarítottunk föl, pálca nélkül. Kurvára muszáj ezt most? Pont most?

Aztán percekkel később csak annyit reagáltam az egészből, hogy megtelt a terem szellemekkel. Átlátszó, acsarkodó tekintetű, veszett dühvel táplált holtak lelkeivel, akik vérszomjasan közeledtek felénk…

Akkor tértem magamhoz mikor leesett, hogy Evans nyakába lihegek. Liliom illatúak voltak a vörös fürtjei… Lily. Liliom.

A lélek kinyújtott karral elhúzott előtte. Tőrdöfést éreztem. Aztán a semmit.

Nem tudom, mi ez, de kurvára fáj. Halljátok, mondom, kurvára…

Kirobbanok az öntudatomon hasított keskeny lékből, prüszkölök, levegőért kapkodok. Sárga fény villan a szemhéjamon, a mellkasom ég, mintha egy tucat cigarettacsikket nyomnának belém. Valaki söpörje le rólam a sok égő vackot!

Hangokat hallok.

– Fogjátok le! Mi lesz már?

Kapálózok kézzel-lábbal… vagy csak képzelem? Azt sem tudnám megmondani, megmozdultam-e egyáltalán. Aludni jó. Inkább alszom, jó?

Jó.

– Pulzus nyolcvan, és gyorsan csökken – hallok egy ismerős hangot. Háttérben gyereksírás…

Elmosódott alakok lejtenek körülöttem kaotikus táncot. Ne felejtsétek el szétszórni a hamvaimat. Egy férfiarc úszik be a látóterembe, fekete haj, sötét, örvénylő szemek. Csak nem… Ő…

Azután fehér köd csavarja magába a világot. Minden megroggyan. Ezüstszürke pacák úsznak, párafoltok. Gyönyörű. Visszasüppedek. Lehúz.

Egy férfihang.

– Elveszítjük!

A sötétség rám gördül, magába issza a fájdalmat. Női hang lebeg a semmi felszínén. Tollpihe.

– Hadd próbáljam meg én.

Meg én. Meg én… Elhallgatnak. Eltűnnek a lefolyón. Minden eltűnik a lefolyón, csak a cseppfolyós csönd marad, és benne én. Aztán én is lefolyok.***

Már jó sötét volt, mikor újra kitisztult a tudatom és képes voltam az ébrenlét határára visszakeveredni. Nagyokat pislogva tértem magamhoz, földöntúli liliom illat táncolt körbe. Mi az, bekattantam? Előrehajolva, arcom hosszú sötét fürtök takarták el. Mielőtt még eluralkodott volna rajtam a pánik, azon kezdtem töprengeni, vajon mennyit fekhettem itt, ha a hajam ilyen bazi hosszúra megnőtt. Kitudja, talán… És mióta van nekem zöld körömlakkom? Aztán mikor a falra szerelt tükör elé botorkáltam és zöldre mázolt körmű ujjammal megérintettem, az üveglapot és szemügyre vettem magam…

„Most már pánikba eshetek?!”

„Szükségem van, szükségem van valamire!” Futottam, ahogy a lábam bírta. Gyenge és kába voltam. Nem tetszett ez az új test. A mellettem lévő üres ágy még jobban megrémisztett. A takaró feltúrva, vörös rúzsfolt a párnacsücskön…

Nem bírtam épp ésszel, szükségem volt valamire, ami megkönnyíti a gondolkodásom. Mondjuk egy kis alkohol. Tudnom kell, mi a jó büdös fene folyik itt. Akaratlanul is az ujjam köré csavartam az egyik sötétvörös, liliom illatú tincset. Elbódított. Milyen érzéki volt te lennem… De akkor még bele se mertem gondolni.

Aztán mikor beléptem a Szükség szobájába…

~*~ L ~*~

A Gyengélkedőn tértem magamhoz, kábán. Alig láttam, furcsán éreztem magamat. A karjaim zsibbadtak, a szívem nagyon dobogott, mintha ki szeretett volna ugrani. Lassan ültem fel, nehogy a földön lássam újra ez elfogyasztottakat. Kábán pislogtam, a sötétet megszokni könnyen ment, amin meg is lepődtem. Világ életemben kellett két, három perc, amíg <i>láttam</i> ilyenkor.

A pálcámért nyúltam, amit mindig a párnám alatt hagyok alváskor, de nem volt ott.

Már kezdtem nagyon aggódni, rossz érzés fogott el. Lekúsztam az ágyról, és imbolyogva a tükör felé indultam.

Elsőként visítani szerettem volna, mikor megláttam a tükörben lévő arcot. A fekete haj gyönyörű kontrasztot adott a tejfehér bőrnek, aminek olyan tapintása volt, mint a selyemnek, sőt, egyes helyeken még annál is simább. Bár ezt akkor még nem tudtam, és nem is nagyon érdekelt. Az foglalkoztatott, hogy mit keresek én Bellatrix Black testében.

Sietősen felkaptam valamiféle ruhát, hogy eltakarjam a pőre testét. Még most is beleborzongok ha arra az estére gondolok vissza.

A Szükségek Szobájába menekültem, mert kellett egy hely, ahol csak én lehetek. Bella testében, ami nem mellesleg csupa vér volt. A szíve tájékán egy seb volt, mintha megszúrták volna. Más merre is találtam sérüléseket, amik környékét zúzódások tarkították. Minta valaki boxzsáknak használta volna.

A szoba egy fürdőkádat teremtett nekem, a fájó végtagjaim szinte ordítottak egy forró fürdőért. Nem tudom mennyi időn keresztül lubickoltam, amikor valaki rám tört.

Bella. Vagyis Lily Evans testében raboskodó Bellatrix. Oh, Bella.

Megrökönyödve bámult, miközben töröltem le a habok magamról. Magáról. Ó, ez olyan lényegtelen. Enyém, övé. Miénk.

Dúlt arcommal felém sietett, és elhaló hangon beszélni kezdett. Nekem.

- Nem tudom, mi történt itt. De nekem ez nagyon nem tetszik. Az sem valami fantasztikus érzés, hogy megőrülök a testedért, amiben most vagyok. Egyszerűen meg akarom érinteni. Mindegy, hogy hol, csak foghassam. Nézd, itt fogom a melledet, és még jobban akarom érinteni. Mi ez? Megőrültem?

- Nem, Bella, nem. Én is ezt érzem.

És odasétáltam Hozzá. Fürkésző szemeim önmagamat vizsgálták. Olyan tökéletes pillanat volt, és egyben gyomorszorító. Itt állunk, két tizenhét éves, egy griffendéles, egy mardekáros, és az minden vágyunk, hogy egymáshoz érhessünk.

Bella lépte át a határt, ő érintett meg először. Ujjai finoman simítottak végig oldalamon, aminek hatására minden pihém égnek meredt. Önálló életre keltem, a nyaka felé közeledtem. Aprót csókoltam, amibe beleborzongott teljesen. Nem bírta ezt a frusztráltságot, magához húzott. Csupasz testem az ő hálóingéhez tapadt, kezeim a ruha alja felé közeledtek, hogy megszabadítsák attól az erényövtől.

A két test váratlanul egymásnak csapódott, mind ketten belenyögtünk. Harapva kaptunk egymás után, faltam ajkait, nem volt ennyi elég.

Hirtelen a szívem akkorát dobbant, mint a szellemjáráskor. A szemeim égni kezdtek, és remegve a földre hanyatlottam volna. De puhára estem, egy ágyra. Meg Másra.

Riadtan nyitottam ki szememet, és Bellát láttam magam és a fekvőhely között. Ő volt, saját testében. Megrökönyödve néztem le rá, és ő is rám. Nem értettem mi a fene történt, de annyira nem is érdekelt, hiszem ott feküdt alattam, minden gátlás, és ruha nélkül. Ösztönösen vetődtem a szájára, mintha erre teremtettek volna.

Inkább őt, és a testét teremtették arra, hogy az őrületbe kergessen, hiszen be nem tudtam vele telni. Viszonzáson heves csókjaimra fenekembe markolt, és meg közelebb szorított magához. Nyelvünk vad táncot járt, kezeink felfedezőutakat jártak be, feledve minden etikettet, és erkölcsi szabály. Azok a dombok, völgyek eszményien váltogatták egymást. Ott gömbölyödött, ahol kellett, és mindenhol bársonyos bőrrel találkoztam. Ajkaink, és nyelveink harca még jobban feltüzelt minket, ennyi nem volt elég.

Kötélt óhajtottam, és meg is kaptam. Kezeit összekötöttem vele, de csak annyira, hogy ne tudja kihúzni belőle. Szájától elszakadva déli irányba haladtam, minden egyes millimétert megcsókolva. Melleivel üveget lehetett volna vágni, hasították a levegőt, kéjesen beleborzongtam, mikor megérintett a két hegycsúcs. Apró borzongások futottak végig Rajta, és sóhajtozva fülembe nyögött.

- Kötél? Ügyes vagy Evans, minden elismerésem a tiéd. Látszik, nem tudsz rólam mindent - mormolta érzékien, mire erőtlenül hanyatlottam rá.

Észrevétlenül kioldozta magát, és karjaimat magam mellé erőszakolva lefogott, és démoni arccal csapott le rám. Nem kímélt, tudta, mitől vesztem eszemet.

*

Percek, vagy órák múlva bágyadtan feküdtünk a puha ágyban, rajtunk egy vékony takaró, na meg egymás kezei. Somolyogva néztük egymást, egy szó sem hangzott el, mégis beszélgettünk. Arcrezzenéseink, szemeink némán társalogtak. Váratlanul rám gördült, és csengő hangon megszólalt.

- Lágy érintés, kusza gondolatok, bágyadt sóhaj,

eszményi pillanat, szépség, teljesül az óhaj.

Ketten fekszünk, messze mindentől, saját világ,

sóhajtásnyira egymástól, semmi hiány.

Kutató ujjak, tapogató pillantás,

fullasztó ölelés, elemésztő kábultság.

Mellkasodon pihenve, mélyen szemeidbe nézve,

csak mi ketten létezünk, ebben az álomban fekve.

Füledbe édes kis semmiségeket suttogok, milliót,

megannyi álomszép gondolat, most hihetők.

Rajtam pihen, maga a Vágy, cirógat, izgat,

aprót sóhajt fülembe, lassan kóstolgat.

Mennyei érzések, burkolatlan erotika,

minden elsöprő vallomások, mozdulatok.

Puha, édes csókok, érzéki kuncogás, la moure,

mámorban pancsolva szerelmezünk, elloptuk Ámort.

Beterít minket, Édes a kéj, tapintható a vágy,

zilált sóhajok, szorító kar, a remegés átjár.

Ölelő karjaidban pihenek kényelmesen elnyúlva,

ketten vagyunk, messze mindentől, senkinek sincs hatalma.

Csak Ámor futkos ki- be belőlünk, kacagva,

aztán elválunk egymástól, nagy haragba.****

- Bella, miért válnánk el így? Nekem te többet nem vagy ellenség. Részem lettél,és

- És te is hozzám tartozol - vágott szavamba. - De ki vagyok én, hogy a költő szavait megmásítsam.

- Én is szeretlek - búgtam lágyan, mire szemérmesen elmosolyodott, és halkan válaszolt.

- Most már te vagy az életem.*****

~*~ L ~*~

Őszülő hajam mögül figyelem sírodat kedves, mint minden nap. Szótlanul ülök a padon, és nézem, ahogy játszik a fény a kövön. Vén kezemmel sután megsimítom a képet, amin ketten vagyunk. Téged csak én gyászollak, senki más. Én, aki szerettelek, én, aki társammá kértelek, és én, aki utánad halok.

Attól kezdve nem volt köztünk semmi ellentét, mint két iker, úgy viselkedtünk. Nagyobb gaztettekkel kísértük az utolsó hónapokat, és miután búcsút intettünk a Roxfort falainak, két a kézben jelentünk meg Urunk előtt. A Nagyúr hívei közé fogadott, tudván, ha engem megszerez, a világ nem tudja megállítani, minden az övé lesz. Hónapokig éltünk vele, a halálfalóvá váltam.

De mi mindenre felkészültünk. Két tehetséges méregkotyvasztóként létrehoztuk a bájitalt, ami segített véget vetni a Nagyúr életének. De ebbe buktunk bele. Te is kaptál belőle, téged is megkínált, mint legtehetségesebb halálfalót, és innod kellett belőle. De Te megtetted. Meghaltatok mindketten.

A varázsvilág ujjongott, és istenítettek engem. Rólad senki sem tudott semmit, csak azt, hogy életedet vesztetted Voldemort halálát követő káoszban. Nem mondtam semmit, nem kell tudniuk. James persze azonnal feleségül kért, a rivaldafényben akart sütkérezni. Ó, a balga. Kosarat kapott, az én szívem már foglalt, mindörökké.

A mai napig a világ jóvátételével foglalkoztam, mert én, mint a megmentőnek, kötelességem. Belefáradtam, nem nekem való. Majd a következő generáció teljesíti.

Mindenki meghalt, aki valaha fontos volt nekem. Averyt a a kor vitte el, hűen kitartott mellettem Halálod után. Siriust meggyilkolták, ma sem tudni ki. De tudom, vártok rám valahol, messze. Ahová most készülök.

A bájitalt, amit Bella csókjának hívok, megmentettem. Egy embernyi még megmaradt, nekem. Most eljött az ideje, hogy utánad haljak, te Istennő.

Csókoddal élesztettél fel, és azzal is ölsz meg. Bellatrix, ó, Bella, mindenem. Jövök!

Vége

* saját költeményből idézet, a címe: Tiéd

** szintén saját versrészlet, címe: Mit a szív, a száj...

*** Laurell K. Hamilton: Anita Blake vámpírvadász \ Obszidián pillangó

**** még egy saját versből idézet, a címe: Csak Mi

***** Step Meyer: Twilight