CÍM: Tiéd a döntés

KULCS: Vizsga

CSAPAT: Hunter

KORHATÁR: 18 év

KATEGÓRIA: romantikus

SZEREPLŐK/PÁROSÍTÁS: Pansy Parkinson/Hannah Abbott

FIGYELMEZTETÉS: erotikus tartalom, femslash

MEGJEGYZÉS(EK): Köszönöm a csapattársaimnak a bíztatást, és bétámnak a segítséget!

JOGOK: A jogok J. K. Rowling tulajdonában vannak, a történet megírásából semmilyen anyagi hasznom nem származik.

TARTALOM: Pansy nagyon, de nagyon szeretne halálfalóvá válni, de Draco ezt egyáltalán nem tartja jó ötletnek. Ő már megtapasztalta, milyen a Sötét Nagyúr szolgálatában állni, és nem szeretné, ha a barátai is erre az útra lépnének. A lány ezek ellenére hajthatatlan, így a Malfoy fiú feladat elé állítja.

Tiéd a döntés

- Draco, kérlek! – ismételte Pansy, már ki tudja, hányadszor. – Tudod jól, mire vagyok képes, miért nem teszed meg ezt a szívességet nekem?

- Szó sem lehet róla! – csattant fel a fiú. – Igen, tudom, mire vagy képes, és azt is, hogy nem vagy odavaló. Nem foglak beajánlani a Nagyúrnak, még ha térden állva könyörögsz, akkor sem!

- Ha megtenném, rá tudnálak venni, hogy beleegyezz? – vette elő a lány a legszebb pillantását, és hízelegve Draco vállára hajtotta a fejét.

- Nem. Semmi olyat nem tudsz ajánlani, amitől megváltozna a véleményem – jelentette ki határozottan.

- Bezzeg akkor értékelted a segítségem, ha Potterrel vagy a haverjaival összetűzésed volt! – nyafogta a lány.

- Pansy – kezdte Draco újra egy nagy levegővétel után. – Az. Teljesen. Más. A halálfalók feladatai nem mérhetők össze holmi diákcsínyekkel.

- Tavaly még büszke voltál arra, hogy a Nagyúr… - vágott a szavába a lány, de Draco leállította.

- Igen. Az tavaly volt. Azóta történt egy s más. Nem beszélhetek róla, de… Hidd el, nem vagy odavaló.

- Honnan tudod? – fújt Pansy dühösen. Meg volt róla győződve, hogy Draco csak a dicsőséget sajnálja tőle. – Hogy bizonyíthatnám be, hogy alkalmas vagyok a feladatra? Szeretnék én is valamit tenni az aranyvérűek érdekében!

- Akkor szerezz magadnak egy aranyvérű férjet, verd meg az összes sárvérűt a folyosón, de nem lesz belőled halálfaló, és kész.

- Azt hiszed, hogy csak ennyire vagyok képes? Mit kellene tennem, hogy elhidd, vagyok olyan jó, mint… A többi halálfaló?

Malfoy hosszú pillanatokig némán fürkészte osztálytársnője arcát. Tudta, hogy ez esetben nem szabad engednie. Ő a saját életét már tönkretette, nem akarta, hogy egy barátja is hasonló sorsra jusson. Pansy viszont nem fog engedni. Milyen feladatot találhatna ki, amit a lány úgysem tud teljesíteni?

Szórakozottan fordult a kupéjuk folyosóra néző ablaka felé. Látta, hogy sokan sétálgatnak arra, de a fülkét védő hangszigetelő bűbájnak köszönhetően a legapróbb nesz sem szűrődött be – de szerencsére kifelé sem hallatszott semmi.

- Nos? – szólt a lány türelmetlenül, amikor is Draco rájött, mi lenne a legideálisabb vizsgafeladat Pansy számára. Az ötletet az épp elhaladó hugrabugosok adták. Mivel Pansy folyamatosan őt próbálta szuggerálni, biztosra vette, hogy a lány nem vette észre a csapatot.

- Rendben. Ha ezt teljesíted, tényleg elviszlek a Nagyúr elé. Csábítsd el, használd ki és hagyd ott… Hannah Abbottot.

- Tessék? – hőkölt vissza Pansy – Malfoy legnagyobb megelégedésére. Tudta jól, hogy ezzel nyert ügye van. Jól ismerte már a lányt, tudta, hogy ilyen aljasságra még ő sem képes. A Mardekár házban nem lehetett túlságosan titkot tartani, így mindig értesült arról, ki kivel jár és kivel flörtöl. Pansynek is volt már dolga fiúval – és azt rebesgették, hogy lánnyal is – de olyan esetről még nem hallott, hogy osztálytársnője összetörte volna valaki szívét. Csak olyanokkal járt, akik maguk sem gondolták komolyan az egészet, és úgy tűnt, Pansy egyelőre megelégszik az ilyen felszínes kapcsolatokkal is.

De ha mégis rászánná magát Hannah elcsábítására, Draco nem sok esélyt adott neki. Abbott ugyanis szégyenlős szűzike hírében állt, és ez az információ mindegyik ház tagjainak a fülébe eljutott. Pedig ha valaki még a hugrabugosok között is túl ártatlan, az már tényleg jelent valamit.

- Jól hallottad – vigyorodott el gonoszan.

- Mi a határidő? – erőltetett magára Pansy némi magabiztosságot, vajmi kevés sikerrel.

- Az nincs, csak végre kell hajtanod.

- Rendben, megteszem – pattant fel a helyéről és otthagyta Dracót.

- Megbeszéltétek, amit akartatok? Visszamehetünk végre? – kérdezte Nott kissé nyűgösen, mivel őt és még néhány osztálytársat már a beszélgetés előtt száműzték a kupéból.

- Persze, visszamehettek – mondta nagy kegyesen. – Amúgy nem láttátok Abbottot errefelé?

- Néhány perce elsétált itt, arrafelé ment – bökött az egyik irányba Blaise. – Mit akarsz tőle?

- Semmi olyat, amihez közöd lenne – húzta fel az orrát, és köszönés nélkül távozott. Szerencséje volt, Hannah-t és néhány társát egyből megtalálta, épp a büfésboszorkány kocsija előtt vártak a sorukra. Amikor Abbott következett volna, Pansy bevágott eléjük, és gyorsan kért magának egy palack sütőtöklevet, majd bocsánatkérően a lány felé fordult, mielőtt fizetett volna.

- Ne haragudj, rosszul érzem magam, muszáj valamit innom. Mit akartál venni?

- Csokibékát – felelte Hannah kissé bosszankodva.

- Akkor még két csokibékát is kérnék – adta le a rendelést, majd fizetés után az egyik édességet Abbott kezébe nyomta.

- Mindjárt adom a pénzt – hebegte a lány meglehetősen zavartan.

- Ugyan, hagyd – mondta nagylelkűen Pansy, és visszasétált a kupéjukba.

Bent élénk diskurzus folyt a fiúk között, a lányt csak egy pillantásra méltatták, utána ismét elmerültek a beszélgetésben. Ő ezt nem is bánta túlságosan, inkább elgondolkodva eszegetni kezdte az édességet. Az első lépés jól sikerült, ezzel a húzásával biztos felhívta magára a figyelmet. Ezzel egyelőre tökéletesen megelégedett, nem akarta letámadni a lányt. Úgyis adódik majd alkalom, hogy újra közeledhessen felé…

***

Ez az alkalom hamarabb bekövetkezett, mint azt Pansy hitte volna. A másnapi számmisztika órára beérve ugyanis boldogan látta, hogy a Hugrabugból egyedül Hannah választotta ezt a tárgyat. A házak diákjai együtt vettek részt az órán, de a tanterem így is kongott az ürességtől. Pansy nem gondolkodott, azonnal helyet foglalt a lány mellett, faképnél hagyva Nottot.

- Szia, leülhetek ide? – kérdezte ártatlanul, miután elhelyezkedett.

- Már megtetted – mosolyodott el kényszeredetten Hannah.

- Remélem, nem zavar, de Theodore annyira nem ért a számmisztikához, mindig csak hátráltat. Gondolom, veled jobb lesz együtt dolgozni – vetett rá egy kedves pillantást.

Abbott erre nem szólt semmit, csak bólintott, de látszott rajta, mennyire feszélyezi Pansy társasága. A mardekáros lány nem tudta megállni, néha odapillantott a padtársára, és megállapította, hogy Hannah bizony meglehetősen csinos lenne, ha egy kicsit jobban adna magára. Ha mondjuk megcsináltatná a haját, vagy használna egy kis sminket. De a szája… Még így, festetlenül is csábítóan piros és szép ívű volt. Ahogy Hannah elgondolkodva végigsimított arcán a pennájával, és a tollacskák szálai finoman rátapadtak az ajkaira, Pansy önkéntelenül is felsóhajtott, mire a lány felé fordult.

- Lemaradtál? – érdeklődött.

- Nem, csak nem jut eszembe a megoldás – vágta ki magát, és újra a pergamenje felé fordította a figyelmét. Szerencsére a többiekhez képest nem maradt le túlságosan, de az idő többi részében igyekezett inkább a tankönyvére koncentrálni.

Az órán leginkább csak ismételgettek, de a diákok teljesítményén így is meglátszott a nyári szünet hatása. Az egyszerűbb feladatok is nehézséget jelentettek a legtöbb diáknak, de ez nem lepte meg túlzottan a tanárt. Egyedül Hermione tudta megoldani az összes példát, rajta kívül mindenkinek házi dolgozatot kellett készítenie.

- Hannah, mi lenne, ha összeülnénk és megpróbálnánk együtt megírni? – kérdezte Pansy, miközben kifelé indultak a teremből. – Ha gondolod, gyere a könyvtárba négyre, az osztálytársaid úgysem tudnak ebben segíteni neked – de a választ nem várta meg, inkább sietve elindult a Mardekár klubhelyisége felé. Bár próbált nyugodtnak mutatkozni, mégsem volt az. Amióta Draco kiadta neki a feladatot, folyton csak a lányon járt az esze. Úgy érezte, talán túl komolyan veszi ezt a próbát, legalábbis ezzel magyarázta a tényt, hogy napok óta jóformán csak Hannah-ra tudott gondolni.

El fog jönni, bíztatta magát. Eljön, és őt is ugyanúgy az ujjam köré csavarom, mint a többieket. Csak egy kicsit puhítani kell, és sikerülni fog.

Legnagyobb örömére pár perccel a megbeszélt időpont után Hannah tényleg megjelent, és kissé félénken leült a Pansyvel szembeni székre.

- Remélem, a barátaid nem haragudnak meg rád, hogy velem tanulsz…

- Nem érdekel túlságosan – vont vállat a mardekáros lány, holott pontosan arra számított, hogy legalább az egyik osztálytársa szóvá teszi, milyen szokatlan társasága akadt. Ám ebben csalódnia kellett, egyedül Hermione foglalkozott velük – ő is csak egy értetlen pillantás erejéig -, így kénytelen volt tényleg a dolgozattal törődni.

- Itt mi jött ki neked? – kérdezte Hannah rövid idő elteltével.

- Mutasd, melyiket nem érted? – kelt fel a székéről, és a lány fölé hajolt. – Már látom, itt rontottad el – nyúlt át a lány válla fölött, félig átkarolva őt megfogta a pennát tartó kezét, és átíratta vele a hibás műveletet. – Ezt a kettőt szorozni kell, és nem összeadni.

- Köszönöm – motyogta Hannah, és pipacspiros arccal meredt a pergamenjére, még azután is, hogy Pansy már visszaült a helyére.

- Nagyon szívesen, máskor is – mosolyodott el csábítóan, mire a másik még jobban zavarba jött, a lány legnagyobb örömére. Szóval mégiscsak lehet erre a szende kislányra hatni… Lehet, hogy csak a fiúk nem érdeklik, ezért utasította el őket? Mindenesetre úgy vélte, jobb, ha addig üti a vasat, míg meleg. – Viszont most én akadtam meg. Várj, inkább átülök melléd, hogy ne kelljen egymáshoz szaladgálnunk.

Pansy elégedetten konstatálta, hogy Hannah nem húzódik el tőle, pedig meglehetősen közel ült le hozzá, annyira, hogy a karjuk összeért.

- Mi… mit nem értesz? – hebegte a lány, holott máskor szinte lehetetlen volt kibillenteni a nyugalmából.

- Hányszor kell a műveletet megismételni? – kérdezett rá a soron következő feladatra.

- Látod, ez a szám azt jelenti, hogy… - kezdte magyarázni, de Pansy nem is figyelt oda, csak nézte a lány szép piros ajkait, és közben arra gondolt, milyen érzés lehet megízlelni azokat.

- Értem… - bólintott, amikor Hannah befejezte a mondandóját. Áldotta az eszét, hogy olyan példára kérdezett rá, amit amúgy is értett, mivel semmire nem emlékezett a lány magyarázatából.

- Jó… De azt hiszem, inkább visszamegyek a klubhelyiségbe, már elfáradtan. Nem hiszem, hogy tudnék koncentrálni – szabadkozott a lány.

- Semmi baj, így is majdnem a felével kész vagyunk. Holnap ugyanekkor megfelelne? – dőlt hátra Pansy.

- Nem, sajnos órám lesz. De egy órával később már szabad leszek. Szia! – köszönt el Hannah, és sietve összepakolta a cuccait.

- Várni foglak – mosolygott Pansy kedvesen, majd néhány perc múlva ő maga is távozott a könyvtárból.

A mardekár körletébe érve boldogan bokszolt a levegőbe, amivel kivívta az ott-tartózkodók furcsálló pillantását.

- Minek örülsz ennyire? – vonta fel Draco a szemöldökét.

- Csak annak, hogy teljesítem a vizsgát – húzta ki magát.

- Milyen vizsgát? – pislogott értetlenül a fiú.

- Mire véljem ezt a kérdést? Megígérted, hogy ha Hannah-t… - kezdte, de Draco gyorsan közbevágott.

- Ja, hogy azt a vizsgát… De hogyhogy teljesíted? Az nem lehet! – fortyant fel.

- Pedig bizony, hogy lehet! – kacagott Pansy – És már nem lehet több kifogásod ellenem! – húzta ki magát, és büszkén elindult a lányok hálószobái felé.

***

Már egy hónap is eltelt azóta, hogy Pansy megkapta a feladatát, és mondhatni, minden a legnagyobb rendben maradt. Hetente többször is összeült leendő áldozatával a könyvtárban tanulásra hivatkozva, persze nem csak a számmisztikáról esett szó köztük. Hannah meglehetősen közlékennyé vált, miután kissé felengedett, és igen érdekes dolgokat mesélt magáról. Pansy figyelmesen hallgatta őt, és egy pillanatig sem érezte unalmasnak ezeket a beszélgetéseket. Ez még saját magát is meglepte, hiszen ritkán volt türelme végighallgatni másokat, most viszont nem kellett érdeklődést tettetnie – tényleg jól érezte magát a hugrabugos társaságában.

Az egyik délután ismét Pansy érkezett elsőként a könyvtárba, és türelmesen várta a lány érkezését. Hannah meg is jelent – igaz pár perccel később -, viszont nem kerülhette el a másik figyelmét, hogy ezúttal szolidan kifestette magát. Csak egészen közelről lehetett látni a finom púderréteget és a halvány aranyszínű szemhéjfestéket, de így is szembeötlő volt a változás.

- Csinos vagy – jegyezte meg Pansy kedvesen mosolyogva.

- Köszönöm – pirult el kissé Hannah, de már korántsem látszott annyira szégyellősnek, mint eleinte. – Most is ideülök melléd, ha nem baj…

- Dehogy baj – nevetett. – Nézd, tegnap este megoldottam néhány újabb példát, bár az egyikben nem vagyok egészen biztos. Neked mi a véleményed? – kérdezte ártatlanul, de nem tolta Abbott elé a pergamenjét, így a lány kénytelen volt odahajolni Pansyhez.

- Itt valamit elrontottál, nem? – mutatott az egyik számsorra. – A feladat szerint ez egyes lenne, de te négyest írtál.

- Igen, valóban – bólogatott, és sebesen javított. – Köszönöm! Látod, nélküled nem sikerülne – simított végig a Hannah ujjain.

- Lányok, ne csináljátok már! – szólt oda nekik Blaise vigyorogva. Ő szintén a könyvtárban tartózkodott, épp a szemben lévő asztalnál igyekezett a bájitaltan jegyzeteit kiegészíteni néhány szakkönyv segítségével. – Teljesen elvonjátok a figyelmem a tanulástól, ha itt udvaroltok egymásnak!

- Törődj a magad dolgával, Zambini! – vetette oda Pansy tettetett sértődöttséggel. Pedig hogy örült ennek! Végre van valami indoka, hogy elcsalja a lányt valahová, ahol kettesben lehetnek.

- Na persze, mintha nem azért csinálnád, hogy már megint rád figyeljünk – forgatta meg a szemét a fiú.

- Hát nem is!

- Nézz már rám! Szerinted most jöttem le a falvédőről? – szemtelenkedett tovább Blaise.

- Higgy, amit akarsz. De ha ennyire zavarunk, inkább kimegyünk a parkba tanulni, legalább szívunk egy kis friss levegőt. Gyere, Hannah – pattant fel a lány a székéből, gyorsan bedobálta a cuccait a táskájába, majd elindult a folyosó felé.

- Várj, biztos, hogy jó ötlet? – kérdezte Pansyt, miután sikerült őt beérnie.

- Micsoda? – fordult hátra érdeklődő pillantással.

- A parkba menni. Ott többen vannak, és mások is félreérthetik, hogy mi ketten… tanulunk – gyűrögette talárja szélét a lány.

- Nem érdekel, mit mondanak – vont vállat Pansy.

- De… nem szeretném, ha miattam… És rám is haragudnának, ha… - motyogta Hannah, közben kerülte a másik tekintetét.

- Szóval ez a baj? Hmm… Biztos van más megoldás – tett úgy, mintha gondolkodna, majd kibökte, amit már azóta tervezett, hogy megkapta a feladatot Dracótól. – Mi lenne, ha bemennénk a Szükség Szobájába?

- Tessék? Csak mi ketten…? – pislogott értetlenül Hannah.

- Nem, odahívhatjuk Zambinit is. Persze, hogy csak mi ketten! – forgatta meg a szemét a lány.

- De… - akadékoskodott tovább, de a másik közbeszólt.

- Mehetünk a parkba is, ha jobban szeretnéd – vont vállat, és elindult a kapu irányába.

- Várj! Igazad van, jobb lesz a Szükség Szobájában – adta meg magát végül Hannah.

***

A délután hátralévő része tanulással telt, egészen addig, amíg nem végeztek az utolsó példával is. Persze Pansy jobban szeretett volna a tettek mezejére lépni, de inkább türelmesen várt a megfelelő alkalomra. A szobában most csak egy kanapé állt, előtte egy hosszú asztallal, ahová lepakolhattak, ahogy Pansy előre eltervezte.

- Elfáradtam – nyújtózott ki Hannah. – De jó, hogy ilyen hamar elkészültünk a számmisztikával, legalább a többi tárgyra is marad időm. Nektek is ennyi leckétek van? – érdeklődött csevegő hangon.

- Rengeteg, főleg Piton viszi túlzásba – legyintett Pansy.

- Tényleg? Azt hittem, veletek elnézőbb.

- Bizonyos dolgokban igen, de tanulás tekintetében sajnos velünk sem bánik túl kesztyűs kézzel. Tényleg, kérsz egy vajsört? – kérdezte, miután előkeresett két palackot a táskájából.

- Nem is tudom… - húzódott egy kissé távolabb Hannah.

- Fogadd csak el, megérdemled, hiszen tényleg sokat segítettél – nyomta a lány kezébe az üveget.

- Hát jó, köszönöm – biccentett, majd belekortyolt az édes italba.

- Nincs mit – húzódott gonosz mosolyra Pansy szája. Arra már régen rájött, hogy igenis van esélye a lánynál, de azt is tudta, hogy meglehetősen hosszú időbe telne, míg Hannah igazán közel engedi magához. Egész este azon törte a fejét, hogy tudná a várakozást lerövidíteni, míg eszébe jutott a megoldás: egy kis alkohol, némi extra adalékanyaggal felturbózva.

Persze ezt a bájitalt szigorúan tilos lenne az iskolába még behozni is, de Pansy tudta jól, hogy a Mardekárból néhány fiú előszeretettel használja alkalmi partnereik „meggyőzésére”.

Csak le kellett fülelnie néhány alsóbb évest, hogy megszerezze a bájitalt, a többi pedig már gyerekjáték volt. Persze nem mert egy egész fiolányit beleönteni a vajsörbe, sejtette, hogy Hannah esetében néhány csepp is hatékony lesz. Ebben nem is tévedett, a lány hamarosan fészkelődni kezdett.

- Olyan melegem van – lazított egy kicsit a talárja nyakán.

- Talán dobj le magadról néhány ruhát – vigyorodott el Pansy, mire Hannah lassan gombolgatni kezdte a felsőjét. – Várj, segítek – húzódott hozzá közelebb, és eltolta a lány kezeit az ingjétől, és ő maga folytatta a vetkőztetést.

- Miért? – motyogta kábultan Abbott, de semmi jelét nem mutatta, hogy ellenére lenne Pansy közeledése.

- Mert szép vagy és kívánlak – súgta a lány egész közel hajolva a másikhoz, majd nyelve hegyét finoman végighúzta a nyakán.

- Ez csiklandós – nevetett fel Hannah. – Nézd, egész libabőrös lettem.

- Tényleg – simított végig a lány szabaddá vált felkarján, majd ujja továbbsiklott a lány válla felé, amivel újabb vágyakozó sóhajt csalt ki belőle. – Szereted, ha megérintelek, ugye?

- Nagyon! Folytasd, kérlek! – Pansy nem tudott, és nem is akart ellenállni a kérésnek, határozott mozdulattal döntötte hátra a lányt, és éhesen vette birtokba ajkait. Ó, az a csók! Pont olyan izgalmas és érzéki volt, mint amilyenről már hetek óta álmodozott. Hannah először kissé ügyetlen volt, de hamar ráhangolódott partnerére, hamarosan ő is ugyanolyan hévvel csókolt vissza.

Pansyt egyre jobban felizgatta a helyzet, tetszett neki, hogy most ő irányíthat. Türelmetlenül rángatta le a Hannah melltartójának pántjait, hogy kibújtathassa kebleit az egyszerű fehérnemű anyaga alól.

- Gyönyörű vagy – suttogta érzékien, és abban a pillanatban tényleg így is gondolta. Pedig milyen sokszor beszélték ki a többi ház diákjait a mardekáros lányokkal, és mindig megállapították, hogy Hannah-ban semmi különleges nincs. Most viszont, ahogy itt feküdt előtte combig felhúzott szoknyában, lecsúsztatott melltartóban, kócosan, kissé elkenődött sminkkel… Pansy úgy érezte, ennél izgatóbb látványban soha nem volt része. De nem csak a lány külseje volt rá hatással. A gondolat, hogy egyedül ő tudja, mi lapul Hannah ártatlan, kislányos külseje mögött, szintén feltüzelte.

Gyors, türelmetlen mozdulatokkal megszabadította magát a felesleges ruhadaraboktól, majd megragadta a lány tarkóját és vadul megcsókolta, aki erre teljesen magához szorította őt.

Hosszú percekig élvezték egymás ajkait, mire Pansy érezte, hogy a lány szorítása engedni kezd.

- Ne… - próbálta őt eltolni magától Hannah. – Sajnálom, azt hiszem, elvesztettem a fejem, ezt nem szabadna!

Pansy egy kissé eltávolodott tőle, hogy a szemébe tudjon nézni. Nem számított rá, hogy ilyen hamar elmúlik a szer hatása, de nem bánta túlságosan ezt a fordulatot, így még izgalmasabb lett a játék.

- Mitől ijedtél meg? – súgta a fülébe lágy hangon. – Ne félj, nem foglak bántani!

- De… - kezdett volna a hugrabugos újra ellenkezni, de Pansy befogta a száját a sajátjával. Hannah először görcsösen összeszorította az állkapcsát, de amikor egy finoman simogató kéz a derekára siklott, akaratlanul is felsóhajtott. Pansy ezt kihasználta, nyelvével finoman a másik ajkai közé hatolt.

- Tényleg nem szabadna – tiltakozott ismét Hannah, de már jóval kevésbé meggyőzően, mint az előbb.

- Miért nem? Te is vágysz rá, igaz? – túrt a lány hajába.

- Nem… nem tudom – fordult el, gondosan kerülve a másik tekintetét. – Azt hiszem, erre még nem vagyok felkészülve.

- Ugyan, csak engedd el magad. Dőlj hátra, és hagyd, hogy… - Ám itt Pansy félbehagyta a mondatot.

- Hogy? – nézett rá kérdőn a lány.

- Hogy szeresselek – bökte ki végül, a tőle telhető legérzékibb hangon. Ez nem volt túl könnyű feladat, valahogy mégsem tudott olyan egyszerűen dobálózni ezekkel a nagy szavakkal, mint ahogy eleinte gondolta. Az nem okozott gondot, hogy testileg ilyen közel kerüljön a lányhoz, de a szerelem… Nos, az már teljesen más tészta. De Hannah nem vette észre – talán nem is akarta észrevenni - Pansy bizonytalanságát.

- Mit fogsz most tenni? – suttogta kissé feszengve.

- Majd meglátod – húzódott csábító mosolyra Pansy szája, és végigsimított a lány combjának selymes bőrén, amire egy halk, izgatott sóhaj volt a válasz. Erre halkan elnevette magát, és folytatta a cirógatást, miközben ajkaik ismét szenvedélyes csókban egyesültek.

Ujja egyre feljebb és feljebb csúszott minden egyes simítás után, de úgy tűnt, Hannah ezt egyáltalán nem bánja, sőt, ösztönösen kitárta combjait, hogy a másik jobban hozzáférhessen. Csak akkor pattant fel a szeme, amikor a másik már a fehérneműje vonalánál járt.

- Ezt tényleg nem kellene – pihegte, de szavain kívül más módon nem ellenkezett.

- Dehogynem. – Újabb csókot lehelt a lány szájára, majd lassan lejjebb haladt, ajkaival kényeztetve a másik állát, nyakát, végül a kulcscsontját. Először csak finoman puszilgatta, majd egyre mohóbban harapdálta, szívogatta a sima, hófehér bőrt. Hannah bátortalanul túrt bele partnere hajába, hogy még jobban magához szoríthassa őt. Pansy értette a jelzést, fogait belemélyesztette a lány vállába, piros foltokat hagyva a bőrén. De ezzel most egyikük sem foglalkozott, mindkettőjüket elragadta a pillanat heve. A mardekáros a szabad kezével tenyerébe fogta Hannah mellét, ujjai közé szorítva a kemény mellbimbót.

Közben félrehúzta a lány fehérneműjét, és ujjbegyével lassan cirógatta a nedves szeméremajkakat. Hannah egy kicsit összerezzent a túl bizalmas mozdulatra, de ezúttal szó nélkül tűrte a kényeztetést. A mardekáros lány egy kissé felemelkedett, hogy láthassa a másik arcát, amiről egyszerre lehetett leolvasni félelmet, vágyat és szeretetet egyaránt.

Tudta, hogy ezt a pillantást soha nem fogja elfelejteni. Megsimította a lány arcát, majd gyengéden megcsókolta; gyengédebben, mint eddig bárki mást. Egyre biztosabban érezte, hogy mégsem tudja végigvinni a Draco által megszabott feladatot. Hogy is lenne rá képes, amikor Hannah ennyire megbízik benne? És be kellett ismernie, hogy jó érzés együtt lenni a lánnyal. Élvezte, hogy ő a tapasztaltabb, az irányító fél ebben a kapcsolatban. Tudta, hogy nem sok ideje van eldönteni, mit is szeretne igazán. Talán hallgatnia kellene Dracóra, és hagyni a fenébe ezt az egész halálfalósdit? De akkor mindenki rajta nevetne, amiért ilyen könnyen feladta. Nem, erről szó sem lehet! A büszkeség a legfontosabb!

Most már átkozta magát, amiért nem tett több bájitalt a vajsörbe. Sokkal nehezebbnek érezte megtenni így, hogy a lány saját akaratából engedi magához ennyire közel. Emellett egy ideje komoly erőfeszítésébe került meggyőznie magát, hogy csak a vizsga miatt van a lánnyal, de most már képtelen volt továbbra is ámítani önmagát.

- Mi a baj? – kérdezte Hannah egy idő múlva, miután a másik csak szótlanul nézte őt egy darabig.

- Sajnálom, de erre képtelen vagyok – húzódott el a lánytól, és magára vette az ingét.

- Miért? – tornázta magát félig ülő helyzetbe Abbott, és keresztbe fonta karjait a mellei előtt, hogy takarja magát.

- Figyelj, Hannah, valamit el kell mondanom – vett Pansy egy nagy levegőt.

- Csak érdekből vagy velem, ugye? – előzte meg a vallomást a lány.

- Honnan tudod? – szólalt meg pár pillanat múlva, amikor magához tért a kérdés okozta meglepetésből. Bár ez volt az igazság, így kimondva még szörnyűbbnek érezte, amit eddig művelt a másikkal.

- Mi hugrabugosok sem vagyunk annyira ostobák, hogy ne lássuk a nyilvánvalót – vont vállat Hannah és elfordította arcát Pansytől.

- Hát jó, akkor felesleges mellébeszélnem. Fogadtam Dracóval, hogy el tudlak csábítani – vallotta be. Hannah erre csak lemondóan sóhajtott egyet, és folytatta a kérdezősködést.

- Értem. És mi volt a fogadás tétje?

- Ez miért fontos? – jött zavarba ismét Pansy. Ezt a részletet már végképp nem akarta a másik orrára kötni.

- Csak szeretném tudni, mennyit érek a szemetekben. Pár galleont? Valami értéktárgyat? Esetleg néhány üveg vajsört? – Akárhogy igyekezett, nem tudta elrejteni sértettségét és fájdalmát.

- Nem. Semmi pénzben mérhetőt – bökte ki végül némi gondolkodás után.

- Akkor? – vonta fel a szemöldökét a lány.

- Nem szeretnék erről beszélni – zárta le a témát Pansy. – De ha tudtad, hogy… csak ki akarlak használni, miért mentél bele a játékba? - kérdezte, hogy elejét vegye a további faggatózásnak.

- Nem tudom. Talán kíváncsiságból.

- Mire voltál kíváncsi? Hogy mit akarok valójában tőled?

- Részben – felelte, majd fülig elvörösödött, amikor látta, hogy Pansy egyáltalán nem elégedett meg ennyi magyarázattal. – Valamint arra is, hogy milyen érzés… Ennyire közel kerülni valakihez.

- Szóval, ha rajtad múlik, én nyertem – mosolyodott el keserűen Pansy. – De képtelen vagyok ezt tovább művelni.

- Valaki mást szeretsz, igaz? Vagy nem szeretsz annyira, hogy… - Hannah megakadt a mondatban, de Pansy befejezte helyette.

- Hogy lefeküdjek veled? Nem, nem erről van szó. Ha tudnám, hogy te is csak ezt akarod tőlem, akkor nem tartana vissza semmi. De tudom, hogy kezdesz érezni irántam valamit, és így már teljesen más. Így már nem akarom ezt az egészet – közölte, de közben kerülte a lány tekintetét. Persze ő sem volt már igazán közömbös a lány iránt, de úgy gondolta, jobb, ha véget vet ennek az egésznek. Így is, úgy is ez lett volna a következménye annak, ha Hannah rájön, mire is ment ki az egész. És idővel a tudomására jutott volna, ezt biztosra vette.

- Óh… - sóhajtott Hannah. – Tehát, ha jól sejtem, itt most vége, ugye?

- Igen – bólintott Pansy. – Sajnálom.

- Én is. Sajnálom, hogy vesztettél – kelt fel az ágyról a lány, és magára kapkodta a ruháit, majd távozott. Pansy sokáig ücsörgött még a szobában egyedül, csak estefelé indult el a Mardekár klubhelyisége felé.

Aznap éjjel egy szemhunyásnyit sem aludt, el sem tudta képzelni, hogy ennyire bántják majd a történtek. Úgy érezte, nem csak a fogadást veszítette el, hanem valami más, sokkal fontosabbat is. Nehezen vallotta be magának, de már most hiányzott neki Hannah közelsége. Talán igaza volt Dracónak, tényleg nem való halálfalónak. De így a többiek előtt is vesztesnek fog tűnni. Ugyan, biztos van megoldás, csak rá kell jönni! Nem kell ahhoz Draco, hogy valaki a Nagyúr szolgálatába szegődhessen! És Hannah-t is el fogja felejteni előbb-utóbb, hiszen ez csak egy kis játék volt, nemde?

***

Másnap reggel Hannah fáradtan és fejfájósan ébredt. Nem tudta, milyen a másnaposság, de úgy gondolta, az is hasonló érzés lehet. Aztán ismét eszébe jutottak az előző nap történései, amitől még lehangoltabb lett.

Noha legbelül számított arra, hogy nem lesz jó vége ennek a kapcsolatnak – már ha lehetett azt így nevezni -, de mégis fájt szembesülnie a ténnyel, hogy csak kihasználták. Tudta, nagyon naiv dolog azt képzelni, hogy a Mardekár ház legnépszerűbb lánya pont egy szerencsétlen hugrabugos érzéseit viszonozza, de egy szerelmes ember mikor veszi figyelembe a realitást? És ami a legjobban fájt: még így is vágyott a lány közelségére.

Az sem vidította fel túlságosan, hogy aznap az első órájuk számmisztika volt. Az első gondolataként felötlött benne a lógás lehetősége, mire bosszúsan megrázta a fejét.

- Ennyire nem lehet rám rossz hatással – motyogta magában.

- Kicsoda? – kérdezte Susan homlokráncolva. – Jaj, már ezerszer megmondtuk, hogy ne barátkozz Parkinsonnal. Valami hülyeségre akar rávenni, igaz?

- Nem, szó sincs ilyenről – tiltakozott, közben gondosan kerülte barátnője tekintetét. Utált hazudni, de ezúttal inkább szerette volna magának megtartani a történteket.

- Figyelj, Hannah, ismerlek már. Tudom, hogy bánt valami, és nagyon szeretnék segíteni neked.

- Nincs semmi komoly, csak egy kicsit rosszul érzem magam – hárította el a faggatózást.

- Mid fáj? Ne kísérjelek el a gyengélkedőre? – aggodalmaskodott tovább Susan.

- A fejem hasogat egy kicsit, de nem szükséges… – ellenkezett, de eszébe villant a számmisztika óra, így gyorsan meggondolta magát. – Vagyis… Tudod mit, inkább kérek Madam Pomfreytól valami bájitalt, hátha jobban leszek.

- Nagyon helyes, menjünk! – azzal Susan karon ragadta Hannah-t, és elindult vele a javasasszonyhoz. Poppy a szokásához híven nem kérdezősködött sokat, csak a kezébe nyomott valami bájitalt, és az ágyba parancsolta őt. A lánynak nem kellett különösebben színészkednie, sápadt arca és karikás szemei láttán nem sokan kételkedtek volna abban, hogy tényleg beteg.

- Most órára kell mennem, majd a szünetben elhozom néhány holmid, rendben? – szólalt meg Susan, miután osztálytársnője elhelyezkedett.

- Persze, menj csak. Én rendben leszek itt – küldött felé Hannah egy bíztatónak szánt mosolyt.

Úgy tűnt, ezzel sikerült meggyőznie a lányt, mert gyors elköszönés után távozott is a teremből.

Abbott lemondó sóhajjal dőlt hátra, és meredten bámulta a plafont, észre sem vette, hogy újabb látogatója érkezett.

- Nahát, te itt? – hallotta Malfoy gúnyos hangját közvetlen maga mellett. Hannah ijedtében felsikoltott volna, de a fiú a szájára tapasztotta a tenyerét. – Maradj csendben! Fontos dologról szeretnék beszélni veled.

- Szerintem viszont nincs miről tárgyalnunk – szegte fel a fejét dühösen a lány, miután a fiú elengedte.

- De igen, van. Pansyvel kapcsolatban.

- Róla pedig végképp nem akarok hallani! – fújt dühösen Hannah. – Nem érdekel, mi van vele, semmi közöm hozzá!

- Valóban? Akkor az sem érdekel, hogy ebben a pillanatban megpróbál kapcsolatba lépni a Sötét Nagyúrral, hogy halálfalóvá avassa őt – mondta közönyös hangon, miközben egy képzeletbeli porszemet söpört le a válláról.

- Tessék? – hökkent meg Hannah. – Ez nem lehet, Pansy nem olyan! – tiltakozott.

- Ezzel én is tisztában vagyok, Abbott! Csak az a baj, hogy ő nem tudja – forgatta meg a szemét a fiú.

- Jó, de még mindig nem értem, miért jöttél ide. Nekem mi közöm mindehhez?

- Csak szeretném az egyik barátom megóvni élete legrosszabb döntésétől – közölte Draco komolyan.

- Nem hiszem el, hogy ezt mondod. Vagy csak sajnálod tőle Tudjukki kegyeit? – gúnyolódott Hannah.

- Ne kezdd már te is ezt a marhaságot! – csattant fel Draco, majd egész közel hajolt a lány arcához, és dühében szinte köpte a szavakat. – Mit sajnáljak tőle? Hogy nem szabnak neki olyan feladatokat, amik elvégzése után hetekig nem bír a tükörbe nézni? Hogy nem kínozzák meg, ha nem teljesít úgy, ahogy elvárják? Vagy azt, hogy képtelenség szabadulni ebből az őrületből? Melyiket sajnáljam tőle, mondd?

Hannah pár pillanatig csak megszeppenten pislogott, beletelt egy kis idejébe, mire újra meg tudott szólalni.

- Szerintem mindketten jobban járunk, ha inkább nem kérdezek rá, honnan is tudod ezeket ilyen pontosan… Szóval, mit kellene tennem?

- Bármit, amivel meg tudod akadályozni, hogy használja a Volt-nincs szekrényt a Szükség Szobájában – mondta Draco most már sokkal nyugodtabban. – Ha jól sejtem, ma fog odamenni órák után.

- Rendben. Megteszem, amit tudok, bár nem hiszem, hogy rám jobban hallgatna, mint bárki másra.

- Ügyes lány vagy, biztos kitalálsz valamit – veregette meg a hátát Draco, majd felkelt a székből, és indulni készült, ám a függönytől még visszafordult. – Talán sikerülne, ha a saját fegyverét használnád ellene – vigyorodott el szemtelenül, és faképnél hagyta a fülig vörösödött Hannah-t.

***

- Nem hagyhatom, hogy megtegye…– motyogta Hannah az orra alatt bíztatásképp, ahogy a Szükség Szobája felé indult. Szerencsére ebéd környékén már jobban érezte magát, így Madam Pomfrey – igaz, kicsit vonakodva – elengedte őt.

Tudta, hogy cselekednie kell, szíve most mégis a torkában dobogott. Mi lesz, ha hiba csúszott a számításába, és Pansy már rég a Szükség Szobájában tárgyal egy halálfalóval, vagy épp Tudjukkivel? Vagy ha Pansy ellöki magától? Nem, erre gondolni sem szabad! Bár őszintén megvallva Hannah leginkább attól tartott, hogy inába száll a bátorsága, és nem mer szólni semmit a lánynak, csak tétlenül nézi majd, ahogy elsétál mellette, egyenesen a vesztébe.

A percek csigalassúsággal teltek, a lány minden zajra felkapta a fejét. Viszont soha nem az jött, akit várt, így bizonytalansága nőttön-nőtt.

- Hannah, te mit keresel itt? – törte meg a csendet Pansy éles hangja, amikor észrevette a másikat a bejárat előtt.

A lány ijedten pördült meg, mivel az ellenkező irányból várta az érkezőt, és hirtelenjében nem tudott mit válaszolni, csak dermedten nézett maga elé, de Parkinson nem tágított.

- Rám vártál, igaz? – tette dühösen csípőre a kezét. – Nem gondoltam volna, hogy Draco képes lesz veled szövetkezni, csak hogy megakadályozzon… - Ám itt megtorpant, és körülnézett, hátha más is tartózkodik arra rajtuk kívül.

- Igen, tényleg ő kért meg, hogy próbáljalak jobb belátásra bírni – ismerte be Hannah.

- Ezek szerint tudod, hogy miért jöttem most ide, ugye?

- Igen – bólintott határozottan a lány. – És eszem ágában sincs engedni.

- Hát jó. Kíváncsi vagyok, milyen érvekkel próbálsz meggyőzni – fonta keresztbe a karjait maga előtt Pansy, és durcásan elfordította a fejét.

- Te nem vagy olyan. Kérlek, gondold végig még egyszer! Ha csatlakozol Tudjukkihez, onnan már nincs visszaút!

Pansy erre tüntetően elnyomott egy ásítást, és a plafonra szegezte a tekintetét.

- Draco is ezeket szajkózza. Nem hallgattam rá sem. Miből gondolod, hogy rád fogok?

Hannah maga sem tudta, honnan jött ez a merészség, szinte bele sem gondolt, mit cselekszik, csak megtette, amit abban a pillanatban egyedüli megoldásnak vélt: magához rántotta Pansyt, és szenvedélyesen megcsókolta. A mardekáros lány semmi jelét nem mutatta, hogy ellenére lenne ez a hevesség, sőt, örömmel engedett utat Hannah nyelvének.

- Azt hiszed, ezzel bármit is elérsz nálam? – súgta a fülébe Pansy, miután elengedték egymást.

- Csak remélem – mosolyodott el halványan a lány.

- Azért próbálkozz nyugodtan…

Hannah-nak nem kellett több bíztatás, ismét mohón lecsapott a másik ajkaira, de sajnos nem sokáig élvezhették így egymást, közeledő léptek zaja rebbentette szét őket.

- A fenébe – szitkozódott Pansy, de Hannah karon ragadta őt, és gyorsan megtette a rövid sétát, ami a Szükség Szobájának kinyitásához kell, és behúzta magával a helyiségbe. Az ajtón túl egy egészen kicsi kamrába jutottak, benne egyetlen egy berendezési tárggyal, egy kényelmes, puha fotellel.

A hugrabugos lány nem sokáig gondolkodott, leült az ülőalkalmatosságra, és az ölébe rántotta a másikat. Egy darabig csak szótlanul nézték egymást, majd Pansy a kezei közé fogta a lány arcát, és lassan lehajolt hozzá, hogy megcsókolja. Most puhán tapadtak egymásra ajkaik, annyira gyengéd és bensőséges volt, hosszú percekig csak élvezték egymás meghitt közelségét.

- Mennem kell – szólalt meg végül Pansy, és megpróbálta kiszabadítani magát a másik szoros öleléséből, de sikertelenül. Bár ő volt a magasabb, Hannah mégis erősebbnek bizonyult.

- Tudom hová mennél, és nem engedlek oda! – jelentette ki határozottan a lány, és hogy nyomatékosítsa szavait, játékosan beleharapott Pansy nyakába.

- Hagyd abba, nyoma marad – szisszent fel, de nem próbálta meg eltolni magától partnerét.

- Nem baj – nevetett Hannah, és folytatta az érzékeny bőr kóstolgatását, amire csak jóleső sóhajokat kapott feleletül. A lány most már engedett az ölelésen, egyik kezét Pansy térdére csúsztatta, de a szoknya szegélyénél megállt a simogatásban.

- Miért jöttél vissza hozzám? – kérdezte Pansy, miután kissé elhúzódott tőle, hogy a szemébe nézhessen. – A tegnapi után nem hittem, hogy egyáltalán szóba állsz még velem.

- Én sem. De nem tudnám elviselni a gondolatot, hogy tönkreteszed az életed, a jövőd. Tudom, hülyeség ezt mondani, amikor tisztában vagyok azzal, hogy nem szeretsz, és soha nem is szerettél, de… Túl fontos vagy a számomra – suttogta, majd halványan elmosolyodott. – Lehet, hogy furcsán hangzik, de végül is köszönettel tartozom neked.

- Ezt nem igazán értem - biccentette kissé oldalra a fejét Pansy, és érdeklődve figyelte a másikat.

- Azt hiszem, ez kellett ahhoz, hogy végre… önmagam lehessek – bökte ki végül.

Valóban, már évek óta marcangolta a bizonytalanság. A barátnői már egy ideje figyelgették a fiúkat, és őt is be akarták vonni az ilyenekbe, de valahogy mindig idegenkedett ettől a témától. Nem igazán értette, miért, de mindig csak barátként tudott tekinteni a fiú osztálytársaira, a többi házba járó srácok pedig egyszerűen hidegen hagyták. Már-már kezdte ő maga is elhinni, amit róla állítottak. Hogy még túl éretlen, emellett túl szégyellős ahhoz, hogy bárkivel is járjon.

Ez egy pillantás alatt megváltozott, amikor Pansy meginvitálta őt a könyvtárba. Nem is gondolta, milyen hatással lehet rá egy másik lány. Nehéz volt ezt megértenie, és még nehezebb feldolgoznia, de furcsamód mégis megkönnyebbült a felismeréstől.

- Oh… Azt hiszem, így már világos – bólintott Pansy elgondolkodva, és adott egy csókot Hannah homlokára. – De most már tényleg mennem kell!

- Nagyon kérlek! Mindenre, ami fontos neked! – fogta könyörgőre Hannah. – Ne tegyél olyat, amit később nagyon meg fogsz bánni! Szeretlek! – Az utóbbit már csak motyogta, ahogy a lány talárjába fúrta a fejét.

- Már én sem tudom, mi lenne a helyes – túrt bele a szőke tincsekbe Pansy. – De ha most visszakoznék…

- Akkor mi lenne? – kérdezte harciasan a lány. – Nem fogják felhánytorgatni neked, legalábbis azok nem, akiknek igazán fontos vagy.

- Érts meg, nem tehetek mást! Mindenki gyávának fog tartani. Köszönöm, hogy aggódsz értem, de ez már tényleg az én ügyem – kászálódott ki Hannah öléből, és felhúzta a lányt.

- Hát jó, azt hiszem, már tényleg nem tehetek semmit – sóhajtotta keserűen Abbott, és kisétált a folyosóra, a nyomában Pansyvel. A lány a tekintetét is elfordította, nem bírta nézni, ahogy a másik ismét kinyitja a Szükség Szobáját, ahol végleg megpecsételi a sorsát. Ennek ellenére képtelen volt egy tapodtat is mozdulni, csak kétségbeesetten nézte a falat, ami elnyelte Pansyt.

- Nem tudtad visszatartani, ugye? – törte meg a csendet Draco hangja. A fiú ki tudja, mikor érkezett, Hannah csak a kérdésre kapta fel a fejét.

- Nem. Sajnos nem – közölte. Nem akarta pont Malfoy előtt kimutatni a szomorúságát, így inkább a padlót tanulmányozta, hogy ne kelljen a fiú szemébe nézni.

- Az ostoba liba! – szitkozódott Draco, majd Hannah vállára tette a kezét. – De legalább megpróbáltuk.

A lányt annyira megdöbbentette ez a gesztus és hangnem, hogy egy pillanatra el is feledkezett a problémájáról. Soha nem tudta elképzelni, hogy Malfoy képes ennyire… emberi megnyilvánulásra is. Az ifjú arisztokrata gesztusaiban most nyoma sem volt a felsőbbrendűségnek, tekintete szomorú beletörődést tükrözött.

- Igen – bólintott Hannah. – Azt hiszem, jobb ha megyek és kiszellőztetem a fejem.

- Veled tartok – mondta Draco, de nem várt beleegyezést, csak elindult a lány mellett. Egymás mellett lépkedtek, de nem szóltak a másikhoz, és egyik sem nézett a másikra. Az útjuk a tóhoz vezetett, ahol Hannah leült az egyik fa tövébe, és figyelte, ahogy Draco apró kavicsokat dobál a vízbe.

Tényleg elvesztettem, suhant át a fejében a gondolat, ami szinte elviselhetetlen volt a számára. A térdének döntötte a fejét, és a történteken rágódott. Esélyt sem látott arra, hogy ez valahogy rendeződhet, nem is álltatta magát ezzel. Most már bánta, amiért nem lépett fel erélyesebben. Vissza kellett volna rángatni a lányt, vagy rákiabálni, vagy… Bármit, amitől meggondolja magát. De már késő.

- Hé, mi ez a gyászos hangulat? – Pansy hangja éles tőrként szaggatta szét a nyomasztó csendet. A lány már messziről kiabált, miközben sietős léptekkel közeledett feléjük. – Már mindenhol kerestelek titeket!

- Ennek felettébb örülünk – gúnyolódott Draco. – Na, mesélj, most már igazán boldog vagy, ugye?

- Igen, az vagyok. Lehet, hogy később megbánom, de… Szóval bementem a Szükség Szobájába, és megkerestem a Volt-nincs szekrényt, amit régebben említettél.

- Nagyszerű, ügyes vagy – jegyezte meg Malfoy nem titkolt szarkazmussal a hangjában.

- De… Nem tudtam megtenni. Nem, nem azért, mert nem tudom, hogy működik az a szekrény, csak… Képtelen voltam rá – mosolyodott el félszegen Pansy. – Igazatok volt, ez tényleg nem nekem való. Túlságosan gyenge vagyok ehhez.

- Ez azt jelenti, hogy nem…? – pattant fel Hannah a földről, és próbálta értelmezni a hallottakat.

- Pontosan – bólintott Pansy, és hogy igazát bizonyítsa, felhúzta a talárja ujját és megmutatta a csupasz bőrét, amin nyoma sem volt a Sötét Jegynek.

- Merlinnek hála – fújta ki magát Draco. Látszott rajta, hogy a nyelve hegyén van pár keresetlen megjegyzés, de ez alkalommal inkább megtartotta magának azokat. Túlságosan megkönnyebbült ahhoz, hogy folytassa a gonoszkodást.

- Örülök, hogy így döntöttél – mondta Hannah mosolyogva. – Most viszont megyek, gondolom, szeretnétek megbeszélni egymással néhány dolgot – búcsúzott a két mardekárostól. Úgy érezte, neki már nincs sok keresnivalója köztük.

- Hé, te itt maradsz! – ragadta meg Pansy a csuklóját, hogy visszatartsa őt.

- Azt hiszem, mi már mindent… - De nem fejezhette be, mert a lány játékosan a karjai közé zárta. - Pansy, mit csinálsz? – kérdezte ijedten, a parkban ugyanis jó néhány diák tartózkodott, és elég sokan figyelték őket.

- Csak segítek abban, hogy tényleg önmagad lehess – nevetett a lány, és cuppanós puszit nyomott Hannah arcára.

- Pansy, kérlek, ne játssz velem! Tegnap azt mondtad, hogy nem érzel semmit irántam, én ezt így nem…

- Hazudtam.

- Csak fogadás volt…

- Igen, és sajnálom. Hannah, én megtettem, amit kértél. Most én kérek még egy esélyt.

- De… Mit fognak szólni a többiek? – nyelt egyet a lány.

- Nem fogják felhánytorgatni neked, legalábbis azok nem, akiknek igazán fontos vagy - súgta a fülébe Pansy, amire mind a ketten elnevették magukat.

- Hát… Rendben – adta be végül a derekát a lány.

- Mi lenne, ha ezt inkább a Szükség Szobájában intéznétek? – forgatta meg a szemét Draco, majd szemtelenül elvigyorodott. – Abbott, mielőtt elfelejteném. A legközelebbi Roxmortsi hétvégén emlékeztess rá, hogy lógok neked egy itallal – azzal egy elegáns intés kíséretében magára hagyta a két lányt.

- Akkor megyünk? – kacsintott Pansy huncutul.

- Hová? – értetlenkedett Hannah.

- Hát a Szükség Szobájába, hogy megbeszélhessünk néhány dolgot.

- Rendben. De ez alkalommal nem lesz szükségem vajsörre – mosolyodott el a lány kacéran, és elindult a Roxfort irányába.

Vége