CÍM: Őrült vagy

KULCS: Androgün

CSAPAT: Witch

KORHATÁR: 16-os

KATEGÓRIA: romantika, sci-fi, bittersweet, AU

SZEREPLŐK/PÁROSÍTÁS: Luna/Hermione (Hermione/Ginny, Ron/Hermione)

FIGYELMEZTETÉS: némi lightos erotikus tartalom

MEGJEGYZÉS(EK): A történetet annak az írónak ajánlom, akivel párba osztott a szerencse.<3

JOGOK: JKR-é a szereplők.

TARTALOM: Az Első Űrháború nem várt következményeit elkülönítik. Ebbe a világba csöppen bele Hermione.

Őrült vagy

Szürkék a négyszögek a szoba sarkában, összekuporodsz az egyikbe, hátha az éle elfeledteti veled a napokat. Nem tudod hány óra telt el – azóta; mióta vagy a szobában, és hány cső lógott már ki a karodból. Talán hét, nyolc. Kilenc?

Később érted jönnek, kérdeznek, elvisznek innen, majd akkor, ha már biztonságos leszel (nem jelentesz veszélyt a környezetedre). Még összébb kuporodsz, ha ez egyáltalán lehetséges. Próbálod elfelejteni Ron utolsó szavait, amik úgy sercegtek aznap, és belehasítottak a légcsövedbe, kivájtak egy szelet levegőt a tüdődből, hogy belefulladj a hangjukba.

###

- Neve?

- Granger, Hermione.

- Kora?

- Tizenkilenc.

- Haja színe?

- Barna.

- Szeme színe?

- Szintén.

- Hermione, ugye hívhatom Hermionénak?

Szürke, üveges tekintet mosolyog rám. Negédes. A nő negyven körüli, professzor a maga szakterületén, ezt mutatja a címe, azt hiszi, ért engem, de nem. Sem az előttem lévőket vagy utánam jövőket.

Közönyösen bólintok, hívjon, ahogy akar.

- Szóval, Hermione. Mikor vette észre magán a harmadik fokozat jeleit?

- Közel egy hónapja.

- Mi történt akkor?

- A Rend küldött ki a 182-es zónába a szobatársammal, Ginny Weasleyvel ellenőrzésre.

- És? Mi történt pontosan, Hermione? Le tudná írni nekem az eseményeket?

- A 182-es zónán 3321. június negyedikén a Kiválasztott által vezetett különleges osztag végrehajtotta a teljes tisztítást. Azonban megmagyarázhatatlan oknál fogva a halálfalók egy kisebb csoportosulása visszatért a zónába.

Lélegzetvételnyi csönd következik; kifejezéstelenül bámulok egy sötét, oda nem illő koszfoltot a pszichológus higiéniai szempontból makulátlannak így semmiképpen nem nevezhető öltözékén. Vajon hogy került oda? Nem lehetne ott, képtelenség. Talán csak a képzeletem játszik velem.

- Mondja tovább, hallgatom.

Kislányként zökkentettek ki utoljára a gondolatmenetemből. Már akkor is utáltam. Azóta persze, a fúziónak hála, erre nem kerülhetett sor. Tizenegy éves voltam, felvételin vettem részt, a Roxfort Kiképzőbe. Kérdésekre kellett gondolatban felelnem, megszűrni a zavaró és értékes jeleket, amíg a fejemre tapasztott elektródokkal mérték az intelligenciám. Legalábbis ezt állították. Azóta tudom, hogy csak a neuronok aktivitását figyelték, hogy mennyire leszek képes rácsatlakozni a fúzióra. Hát igen, a fúzió… az Első Űrháború lehengerlő találmánya. A testünkbe rendszeresen génmanipulált anyagokat fecskendeznek. Jótékony hatása, hogy beállítja a hormonszintünket, az idegrendszerünk stabilizálódik, semmi felesleges érzelemhullám vagy dühkitörés. Vannak érzelmek, amiket meghagytak az emberségünk kedvéért, ilyenek a kapcsolatok: lehetünk szerelmesek a magunk módján, de vágy sosem homályosítja el az elménk. Vannak, akiknek a vére száz százalékig képes egyesülni a fúziós keverékkel. Két ilyen emberrel találkoztam eddig, az egyikük halott, a másik pedig a legjobb barátom, Harry.

Most pedig… egy hónapja nem kaptam cserét. Szép lassan kiveszik belőlem az anyag.

- Hermione?

Már majdnem megfeledkeztem az agyturkászról, aki mindenáron vissza akarja kényszeríteni a figyelmem arra a bizonyos napra.

- Aztán – folytatom óvatosan, finoman ízlelve a szót a szájpadlásomon, még mindig magam elé bámulva –, aztán harcolni kezdtünk. A védőpajzsunkat az átkok hamar hatástalanították, a fegyvereikkel szemben kevésnek bizonyultunk. Amikor már biztos volt a halál, akkor éreztem meg a harmadik szintet. Utána minden elsötétült.

A fúzió négy fokozatból áll. Első az ébredés; a bőröd alatt érzed, hogy már nem vagy önmagad, majd rájössz, hogy egy gondolatfoszlánnyal képes vagy irányítani a gépeket, fegyvereket. Ijesztő. A Roxfortban megtanítják kezelni az új tested. A második, ez a harci állapot, évek múltán fejlődik ki, fokozatosan növelve a keverék anyagot a véredben. Ekkor küldenek ki a háborúba, mint a legtökéletesebb szintetikus fegyvert. A harmadik fokozat akkor jön, amikor keresztbe tesz az adrenalin. Áthágja a stabilizált szintet, és ugrásszerűen megnövekszik a véráramban. Ilyenkor elveszted az uralmad a tested felett. A negyedik szintről nem beszélünk, egyedül a Roxfort kilencedik géptermében találtam róla egy bejegyzést, még hat éve. „Sosem térnek vissza.”

- És mi történt, amikor felébredt?

- A halálfalók halottak voltak. És Ginny is.

- Kérem, írja le pontosan a körülményeket.

Hogyne, parancsára.

- Minden csupa vér volt. Mit akar még hallani ezen kívül?

- Hermione, kérem, nyugodjon meg. Csak annyit kérek, mondja el, amit látott, amit érzett.

Mit éreztem? A fúzió óta nem érzek.

- Ginny arca… - emelem meg a fejem, hogy belenézhessek a szemben ülő nő szemébe - valószínűtlenül fehér volt. Keskeny vércsíkok szabdalták ezerfelé, a vállcsontja eltört. Olyan természetellenesen feküdt. Ginny mindig hason aludt. Sosem háton.

- Igen, folytassa, kérem.

- Tudtam, hogy halott.

- Értem.

A kvantumszámítógép a szoba sarkában folyamatosan rögzíti és elemzi a beszámolómat. Elvégre, a Főnix nem létezhet rendszeresen frissített és pontos adatbázis nélkül.

- El tudná nekem magyarázni, hogy miért vágta le a saját haját?

A kérdés nem ér váratlanul.

- Nem tudom megmondani, csak meg akartam szabadulni tőle.

- El tudná nekem magyarázni, hogy miért?

- Nem hiszem, hogy képes lennék rá.

- Netán fél felvállalni a nőiességét?

- Lehet.

- Vagy bűntudat gyötri?

- Talán, még az is megeshet.

- Köszönöm a beszélgetést, Hermione. Három óra, és összeül a tanács, utána értesítjük az eredményről.

Az eredményről… Vajon hibernálnak, száműznek vagy gumiszobába zárnak?

###

„MEGÖLTED A HÚGOMAT!”

###

- Hermione Granger, a Rendnél teljesített szolgálatait nagyra értékeljük, azonban haladéktalanul el kell hagynia a főhadiszállást. A pszichológiai állapotát illetően nem jelenthető ki, hogy képes kordában tartani önmagát, és uralkodni tud a teste felett. Önt ezennel a Szabad Kolóniák Jogainak értelmében az Abszolútra száműzzük, meghatározatlan időre.

###

Visszazárnak a zárkádba, és zavartan nekidőlsz a falnak. Az orvos egy idő után bejön, hogy lekapcsoljon. A kezében fecskendő, az arcán kifejezéstelen mosoly ül, mintha csak egy utálatos munkaköri kötelesség lenne. Odanyújtod a karod, elvégre, a gondolataid a fúzió hiányában nem tiszták, olykor végtelenül hangosak, és túlkiabálnak mindent és mindenkit. Ma kapcsolnak le utoljára, ezután meg kell tanulnod egyedül elaludni, s mikor az orvos ujjai rátapadnak a felkarodra, egy utolsó, homályos kiáltás gonoszan belesuttog az elmédbe.

###

Az Abszolútra akkor küldik az embert, ha már menthetetlen. Ez egy fegyverektől és génmanipulációtól mentes terület, valahol a Tizennyolcadik Galaxis sarkában.

A Föld képmása. Nem azé a Földé, amiről 2844-ben lepattant az emberiség. Az Abszolút Teret az ezerkilencszázas évek elején virágzó Anyabolygóról mintázták. Akkor még senki sem sejtette, hogy nem a Nap folyamatos növekedése fogja meghozni a bolygó vesztét, hanem mi magunk, emberek tesszük tönkre. Kiégettük mindenét, az állatok nem bírták valami sokáig, hamar elpusztultak, így kiirtottuk az erdőket is.

Az Űrben páratlanok voltak a lehetőségek. Az acélnál is keményebb, törhetetlen polimerekből készült űrhajókon az emberek jól éltek. Szintetikus élelmiszereken, vitaminokon.

Az Első Űrháború senkinek sem hiányzott, de a fejesek tudták, hogy a jó pénzhez nem szerencse kell, hanem háború. Így 3105 augusztusában (nem mintha a Nap elhagyása óta bármi jelentősége lenne a hónapoknak vagy napoknak, de a hagyomány már csak ilyen, szeretjük megőrizni) kirobbantották. És azóta is tart.

###

Először a szagok térnek vissza. Érzed az orrodban, a tüdődben, a véredben őket. Az illatok annyi mindenre, annyiféleképpen emlékeztetnek. De nincs mihez kötnöd őket. (Neked nincs.) Csak azt tudod, hogy az aznap reggel kétségszagú.

###

A térsíkokon keresztüli közlekedésnek megvannak a maga szabályai. Nem lehet csak úgy egyik helyről a másikra teleportálni. Minden bolygónak, csillagnak, űrhajónak van egy transzportbázisa, és csak akkor működik a hálózat két állomása között az utazás, ha mindkét végponton engedélyezett a kapcsolat.

Természetesen, az Abszolútról máshova teleportálni reménytelen volt, a Rend rendkívüli parancsával kaphatna erre engedélyt. Ilyen példátlan esetre azonban száz éve nem került sor.

- Üdvözlöm az Abszolúton, Hermione. Remélem, jól utazott.

Itt mindenki a keresztnevén szólítja a másikat, nincsenek vezetéknevek, megkülönböztetésre. Nem vagyunk annyian.

- Megfelelően.

- Remélem, tudja, hogy az elektromos eszközök itt nem működnek.

- Csak ruhákat hoztam.

- Nagyszerű. A térképen minden fontos helyet bejelöltünk a könnyebb navigáció érdekében. Tudjuk, először nehéz lesz a papíralapú információk használata, de reméljük, gyorsan megszokja. A mentora Nymphadora, ha bármi problémája adódna, hozzá nyugodtan fordulhat. A pszichológiai vizsgálatok alapján már ki is választottuk Önnek a megfelelő szobatársat.

- Köszönöm szépen.

- Távozhat, minden jót új otthonában.

Már épp a hatalmas, ódon kapu felé indulnék, amikor még az ismeretlen, mogorva nő utánam szól.

- Ne felejtse, a B területre tilos a belépés.

Ezt már eddig is tudtam. Nem a két szép szememért választottak a Rend vezető kódfejtőjének és koordinátorának. A B területet csak férfiak lakják, az A-t pedig nők. Mivel az emberek hormonszintjét itt nem szabályozzák, a megfelelő idegrendszeri állapot fenntartása végett mindenképpen külön kell választani a nemeket.

###

Az egész csupasz illúzió. A fák, a levegő, minden.

###

Kopogok az új szobám ajtaján, a Roxfortban óetikett és földi történelem órán tanultuk, hogy a dinamikus ajtók megjelenése előtt ezt így illett.

Nem érkezik válasz. Benyitok.

Friss, édeskés illatot érzek, teljesen ismeretlen. Megfordulok, hogy becsukjam magam mögött az ajtót, amikor megállít egy lágy hang.

- Üdv, Luna vagyok.

A lány hason fekszik. Olvas.

- Tudom, ki vagy – felelem, kartondobozomat a fal melletti, üres asztalra rakva. Ki nem ismerné azt, aki elérte a negyedik szintet?

- Ez kedves tőled. Én is tudom a neved.

Inkább nem válaszolok. Vajon hova pakolhatok?

- Az ablak felőli az enyém. – Luna mosolyog, mélyszürke szemét le sem véve rólam, az új lakótárs rettentő izgalmas látványt nyújthat. – De, ha szeretnéd, cserélhetünk.

Bólintok, és elindulok a szekrény felé, amit sajátomnak vélek. Elkezdem beletenni a ruháimat.

Nincs sok, csak épp annyi, amennyire szükségem lehet. Azt mondják, az öltözékek tisztítása is a mi feladatunk, vízzel és szappannal, mosásnak hívják. Az élelmiszerünket is magunknak kell reprodukálni.

Érthető, azért zárnak minket pont ebbe az univerzumba, hogy az alapvető igényeink kielégítése elvegye az összes időnket. Ne gondolkozzunk, ne őrüljünk meg.

- Először furcsa, igaz?

Háttal állok neki, zöld színű az utolsó póló, ami a szekrénybe kerül.

- Micsoda?

- Érezni.

###

Az első éjjel arra ébredsz, hogy csatakosan ragad a testedre a hálóing. A bőrsejtjeid egyszerre ordítanak levegőért, és viszolyogsz magadtól.

Ginny szemét látod, amiben megdermedt a pupilla, és a vért. Sosem fogod elfelejteni a színét. Olyannyira hasonlított Ginny hajára.

Eszedbe jut Ron. Ron, aki azt mondta, mindig együtt lesztek. Ron, aki üvöltött veled, és színtiszta, vak gyűlölettel nézett a szemedbe.

###

A reggel átható fénnyel szeli át az üveget. Bántja a szemem. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen érzés. Hasogat?

- Nem tudsz aludni.

Az eltelt egy napban rájöttem, hogy Luna mindig halkan beszél, és minden meggondolás nélkül kimondja azt, amit utálok hallani, ezért nem válaszolok. Benyit a fürdőbe, én pedig próbálom szoktatni az újfajta sugárzáshoz a szemem. Egy, kettő. A szempilláimon megtörik a fény. Apró membránokként olykor fátyolosan lüktetnek rajta a csillogó pontok.

Igaza van, nem tudok aludni. Eddig nem volt szükségem alvásra, csak kikapcsoltuk magunkat, és már elsötétedett minden.

Álmok. Nem voltak álmok.

Amikor Luna kijön végre, a haja vizes. A szekrényéhez megy, és átöltözik. Nem zavarja, hogy itt vagyok.

Felkelek, hogy lezuhanyozzak. Le kell mosnom magamról az álomvilágban rám ragadt, nyersszagú mocskot.

Tudom, lehetetlen örökre megölni ezeket az álmokat. A fúzió nélkül nem megy. Az érzéseinkkel büntetnek minket az önuralmunk elvesztéséért. Hát nem ironikus?

###

Luna elment.

Üres a szoba nélküle.

Előveszem a térképet, jó lenne megtalálni a könyvtárat. Jó lenne, ha sikerülne valamivel lekötnöm magam és a szabadjára eresztett gondolataim.

###

Nymphadora, vagy ahogy ő szereti, Dora, kedves, sokszínű nő. Nehéz elhinni, hogy valaki, aki olyan, mint ő, ide kerülhet. Nem kérdezek rá az okokra. Nem illene.

A könyvtár hatalmas, az életem is kevés lenne arra, hogy mindent elolvassak.

###

A holtak sosem térnek vissza, Ginny tekintete belefagyott a holnapba, és összeszűkül a mellkasod, amikor zihálva arra ébredsz, hogy nincs az ágyán, nincs a szobátokban, nem a szobádban vagy, és összetörik az utolsó ép gondolatod is, mert képtelen vagy kontrollálni az agyaddal önmagad. Miért, miért, miért?

Ilyenkor Luna az ágyad szélére ül. Ezt csinálja három napja. A tekintete szürke, és te kiabálni akarsz vele, hogy ne avatkozzon mások dolgába, mert nincs hozzá joga!

De Luna nem szól egy szót sem, csak kisöpör egy izzadt tincset a homlokodból. Ekkor eltörik az utolsó szál, és muszáj belekapaszkodnod a párnahuzatba, különben e-zer-fe-lé szakadna minden, amit élőnek és igaznak hiszel.

###

Azt mindenki tudta, vagyis a Rend tudta, hogy Ginny Weasley szerelmes Luna Lovegoodba. De azt senki sem, hogy Luna viszontszerette Ginnyt. Én nem hiszek az efféle kapcsolatokban és szerelmekben.

Mégsem értem, Luna hogyan jutott a négyes szintre, és vele együtt - ide.

###

Minden éjjel érted jövök.

###

Luna arcát pár centi választja el az enyémtől. Fekszem, ma nincs erőm felkelni. A bűntudat éjjelenként gúzsba köt, és addig gyötör, míg úgy ébredek, mintha darabjaimra szaggattak volna.

- Fel kell kelned.

- Hagyjál. Nem vagy az anyám.

- De én vagyok az egyetlen, aki törődik veled. Kelj fel.

Hosszan nézem a szemeit, világosak, szürkék, annyira mások, mint az enyém.

- Muszáj, Hermione. Kelj fel, különben az álmaid győznek, te pedig utálsz veszíteni.

Lunának néha igaza van, még ha ez teljesen valószínűtlennek is tűnik abból a szögből, amiből én nézem.

###

Játszi könnyedséggel lepi el az ingereid, és sűrű masszaként folyik végig a bőrödön, takarja el minden porcikád a gyűlölet, amit magad ellen táplálsz.

A forró, folyékony ármány lomhán kúszik végig az összeroppant érzékeid felett, és kifakadnak a sebek, amikről úgy vélted, nem léteznek.

De el kell, hogy keserítselek…

Minden éjjel el kell, hogy keserítselek. Szét kell, hogy szedjelek. Fel kell, hogy faljalak.

###

Luna az ablakpárkányon ül, a térdén könyököl, talpait a radiátor melegíti, hátát pedig a hűs ablaküvegnek támasztja. Mögötte halvány csíkokat húznak maguk után az esőcseppek.

- Azon még nem gondolkoztál, hogy mi van akkor, ha nem is Ronba voltál szerelmes? – A lány szemei összeszűkülnek, miközben beszél. Nekem pedig muszáj egy pillanatra letenni a könyvet a kezemből.

- Luna, hagyj a hülyeségeddel.

Nincs kedvem most ezt hallgatni.

- Mi van, ha igazából Ginnyt szeretted? – Játszi könnyedséggel ugrik le az ablakból, akár egy fekete macska, majd az ágyra ül, pár centire a lábamtól. - Mi van, ha képtelen vagy megmondani, hogy azért szeretted Ginnyt, mert hasonlított Ronra, vagy azért szeretted Ront, mert olyan volt, mint Ginny?

- Te őrült vagy.

Luna ránt egyet a vállán – minden tehertől mentes a mozdulat. Olyan Lunás.

- Te tudod.

###

Én… tudom?

###

Ron, szükségem van rád. Nem vagy sehol, nem vagy itt, és én nem mehetek oda hozzád, fényévek választanak el tőled, és mélyfekete gödrök, jogos haraggal telehányva. De én nem akartam… Nem akartam megölni Ginnyt, és ezt tudod, jól tudod. Mégsem fogsz soha megbocsátani. Annyi év után úgy üvöltöttél velem, a fájdalom végighasított a dobhártyámon. Ne kiabálj velem, jó? Nem kiabálunk azzal, akit szeretünk, nem? És te szeretsz engem, igaz? Igaz?

Meg akarom érinteni a hajad (engeded?), most végre, hogy érezném is a finom remegést a gyomromban, a kis pillangókat, amikről annyiszor olvastam kíváncsian a Roxfortban.

Hiányzol. Hiányzik, hogy szerethesselek. Úgy igazán, teljes önmagammal.

Hiányzik az arcod. Nem azért, mert szép, mert nem vagy szép. Inkább hasonlítasz a vörösen izzó nyári égboltra. Legalábbis az Abszolúton így mondanánk. Szeretem a hajad színét, mert mindig olyan más.

Mit csináljak itt, nélküled?

Említettem már, hogy Percy szebb? Ezerszer szebb, mint te, Ron. Mert Percyben van egy lágy könnyedség, egy megfoghatatlan finomság és elegancia. Akárhogy is tiltakozol a gondolat ellen, Percy szép, szinte nőiesen gyönyörű.

De tudod mit? Mindig is Ginny volt a legszebb. Ő sosem kiabált, kedves volt, és olyan békésen szuszogott az ágyban, hogy órákig nem kapcsoltattam le magam, csak azért, hogy hallgassam. Ő igazán szerette a napokat, minket, szinte mindenkit. Ginny szemével akarom látni a világot…

###

A vágy egy péntek este érkezik. Hosszan nézed Luna vizes tincseit, ahogy a nyakára tapadnak. És a bőrét. Lunának olyan fehér a bőre, hogy azon csodálkozol, hogyhogy nem átlátszó. Láthatatlan.

Amikor rád néz, csak finoman mosolyog.

Tudja.

###

- Ez az egész visszataszító. Luna, hallasz?

Luna a fürdőszobában van, a haját fésüli, az ajtó hangosan csattan mögöttem.

- Hallak.

Csak ennyit mond, amitől még idegesebb leszek.

- Én szerettem Ront. Érted? Nincs jogod belemagyarázni olyan dolgokat az érzéseimbe, amik nem is léteznek! Hagyj békén!

- Gyere, megfésülöm a hajad – mondja, majd mellém lép, rám mosolyog, és leül a szobában a szőnyegre.

Bennem rekednek a szavak.

- Alig pár centi a hajam, nincs mit fésülni rajta – nyögöm, a levegőt markolászva.

- Gyere. Ülj le.

Luna nem olyan, mint Ron vagy Ginny. Ő nem azért van mellettem, hogy szeressen, hanem azért, mert tudja, hogy szükségem van rá.

Leülök hát.

- Ugye milyen jó érzés?

Lunának szappanillata van.

- Igen.

###

- Mindketten szerettünk. Szerettük Ginnyt.

A földön ülünk, a falnak támasztjuk a hátunk.

- Ez beteges.

Nem nézek Lunára.

- Lehet. De most már csak mi létezünk.

Idegesít, hogy nem tudom, mire gondol.

- Mit akarsz ezzel mondani?

- Azt, hogy mindenki utál egyedül lenni.

- Én szeretek egyedül lenni.

- Mert hazugságban élsz.

- Én élek hazugságban? Kettőnk közül nem én vagyok az a pszichopata, akinek tizennyolc ember köszönheti a halálát!

- Igazad van, neked csak Ginny köszönheti a halálát. Te jobb vagy.

Nem válaszolok, a légzésem beszorul a torkomba, bennreked a tüdőmben az oxigén. A körmömmel belehasítok az ujjbegyeimbe.

- Sírj nyugodtan.

Luna, AZ ISTENÉRT, egyszer hallgatnál el. Nem kell mindent kimondani.

- Mintha azzal bármit meg lehetne oldani. Mintha lenne bármi értelme – vágok vissza, még mindig a kézfejembe kapaszkodva, marcangolva.

- A sírásnak nem az a lényege, hogy értelme legyen. – Közelebb ül. Hold, a szemei. Olyan, mint a Hold. - Sok mindennel így van ez az életben.

- Mint például? – A falat bámulom, belebújok a mintáiba.

- A szerelem. – A vállamra teszi a kezét.

- Mit csinálsz? – Aligszínű a hangom, azt hiszem, suttogok.

- Megcsókollak.

A kijelentés még percekig visszhangzik közöttünk. Csók?

- Miért?

Mert nem értek semmit, mert meg kell kérdeznem, mert valamit csinálnom kell, különben mindent elveszítek.

- Mondtam, nem kell, hogy értelme legyen.

A vágy szelíden zihál a közénk szorított sűrű térben, az ajkai az enyémen, puhák, túlságosan is.

Érzem az ujjait a hajamban, belekap a rövid tincseimbe, és az egész olyan, mint az összeesett kártyavár; kiterült lapokkal fekszem az asztalon.

Luna haja olyan más, mint az enyém, mintha nem lenne élő, létező, de ellep, és minden olyan… ismeretlen.

A lehelete végigcirógat, a nyakam hajlatában megtalál egy pontot, amitől végigfut rajtam a remegés.

A hasamon érzem a kezét, és összerezzenek. Elvesztettem a testem felett a kontrollt. Elvesztettem minden felett… a…

- Nem kell.

Belesuttog a csókba, és muszáj ívbe feszítenem a hátam, mert… egyszerűen. Muszáj.

Megkérdezném tőle, hogy mire gondol, mert nem értem, de nem érdekel, most valahogy semmi sem érdekel.

###

Visító, magas hangon üvölt bele a lélektócsádba a hang, miszerint „BŰNÖS VAGY”. Végig a libabőrön, végig az idegpályákon, a sejteken. Mindenütt ott van, a légzésedben, a szavaidban, abban, amiről azt hiszed, szerelem, és talán örökké tarthat, a saját hazugságaidban, amivel becsaptad magad. Amivel becsaptál mindenkit. Megölted Ginnyt, akit szerettél. Hazudtál Ronnak, le akartál feküdni Percyvel. Kívántad Ginnyt.

Fáj. Úgy, ahogy még eddig nem fájt semmi. Nem a bőrödet perzselik szenesre, hanem a magadba fojtott színtiszta valót, aminek egy ideje már nincs értelme. Igaz?

Hermione, megölted, megölted, megölted, megölted. Megölted.

Az agyad egy belső szeglete üvölti tele a teret a fullasztó zokogásoddal.

###

Hallgass el, könyörgöm, hallgass már! ELÉG! Ginny, könyörgöm, bocsáss meg!

###

- Sírj csak.

Luna hangja olyan, mint a szitáló eső, tele van boldogtalan, de reményteljes nyugalommal. Az enyém elkeserítő. A gégémben dobog minden, ami vagyok, ezért muszáj belefúrnom az arcom Luna vállába, hátha meg tudja szűntetni a kétségeket.

De Luna nem tudja megszűntetni a kétségeket.

Kavarog a gyomrom, nem látok a könnyeimtől, hánynom kell.

- Lu… Lu… nah – nyögöm belekapaszkodva.

Ért, megért engem. Segít felkelnem, a fürdőszobába kísér, azonnal összerogyok.

Lunának nem kell megszűntetnie a kétségeim, elég, hogyha tartja a fejem.

###

És nem hagy egyedül.

###Vége######