CÍM: A bloomingtoni árvaház

KULCS: Androgün (def: külső jegyeiről nem, vagy alig megállapítható, melyik nemhez tartozik)

CSAPAT: Hunter

KORHATÁR: 16+

KATEGÓRIA: angst, pszicho, AU

SZEREPLŐK/PÁROSÍTÁS: Luna Lovegood, Pansy Parkinson, Mrs. McLane, Herber doktor, a szakácsnő

FIGYELMEZTETÉS: pszicho, végletekig OOC karakterek és gondolom mindenki hatalmas sajnálatára 18+ jelenetek teljes hiánya

MEGJEGYZÉS(EK): Ezt a történetet rukának ajánlom, who had seen the best and the worst of me.

A bloomingtoni árvaház

Csendes éj köszöntött a viktoriánus Angliára. Az utcalámpákban égő gyertyák bágyadt fénnyel világítottak, az ég bársonyán pedig kifliként csüngött a sárgásan derengő Hold.

Lassan közeledett a február, az égbe kapaszkodó házak kéményei szürkén lehelték a kavargó füstöt. Fázós éjszaka várt a közeli árvaház lakóira.

Csizmatalpak kopogása verte fel a macskaköves utca csendjét; két rendőr kézen fogva vezetett egy tizennégy éves forma, hosszú, fekete hajú, csukott szemű kislányt. Az egyik férfi vállán hatalmas batyu púposodott, aminek nyakán egy rongybaba apró feje kandikált ki.

Viszonylag gyors léptekkel haladtak, mégis legalább tíz percükbe telt, míg elérték az árvaház baljós, fekete kapuját. A szakállas rendőr erélyesen kopogott az ajtón, míg a másik lassan a földre eresztette a dudorodó batyut.

- Nem lesz semmi baj – fordult a lányhoz a fiatalabb rendőr. – Négy év, és új életet kezdhetsz majd. Birtokotok, hatalmas családi vagyon és régi barátok várnak majd rád, amint betöltöd a tizennyolcat.

A kislány nem felelt, csak tejfehér szemeivel a rendőrre meredt. Nem szokta még meg, hogy az olyanoktól, mint ő, elvárják, hogy csukva tartsa azt.

- Hidd el, kislány, ha lett volna egyetlen rokonod is, aki befogad, nem hoztunk volna ide – zendült a szakálas rendőr megnyugtató basszusa. – Kihalt már minden emberség a világból…

Talán folytatta volna, ám ekkor a hatalmas vaskapu nyikorogva kitárult, s egy negyven év körüli nő feje jelent meg a résben.

- Már megint egy? – sóhajtott feldúltan, majd szélesebbre tárta a kapu szárnyait. – Hát hány szülő készül még a közeljövőben a tengerbe fúlni? Ez is csak azoknak az átkozott hajóvállalatoknak meg a felelőtlen felnőtteknek a hibája. Maradnának inkább otthon a kölykükkel, ahelyett, hogy a mi nyakunkra sóznák azt!

Mivel sem a lány, sem a két rendőr nem fűzött kommentárt a nő dühös kirohanásához, az inkább felsóhajtott, majd türelmetlenül legyintett.

- Na gyere-, fiam, keresünk neked egy szabad ágyat! – De a kislány csak nem mozdult. Óvatosan balra fordította a fejét; arra, amerre a fiatalabb rendőrt sejtette.

- Ms. Charleston, a kislány vak – szólalt meg csendesen a férfi.

- Na csak ez kellett még nekünk! – csapott a homlokára nő. – Egy vak gyerek! Hát az isten áldjon meg, fiam, kapd fel a batyudat és gyere! – nyújtotta a kezét a lány felé.

A fiatalabb rendőr válaszul megrovó pillantást vetett az árvaház vezetőjére (a Ms. Charlestonként azonosított asszony immár második éve töltötte be a posztot), majd finom mozdulattal a kislány kezébe adta csomagja száját és óvatosan előre tolta őt addig, hogy minden gond nélkül képes legyen megfogni a nő kezét. Az bólintott a két rendőr felé, majd sietős léptekkel az árvaház lépcsője felé indult.

- Apropó, mi a neve a gyereknek? – fordult hátra a nő még utoljára.

- Ms. Pansy Parkinson, asszonyom – felelt az idősebb rendőr, majd hallgatásba burkolózva becsukta az árvaház fekete kapuját.

***

Luna Lovegood kelletlenül mászott ki kemény, hideg ágyából. Gyűlölt pirkadat előtt kelni, mégis úgy tartotta, hogy egy jó mosakodás és egy friss, meleg reggeli megéri a morgolódást. Pontosan tudta, hogyha a hatórási ébresztőre kelt volna, ahogy a többiek, sem mosdási lehetőséghez, sem meleg ételhez nem jutott volna. Ez Bloomingtonban már csak így volt.

Nagyot ásítva szorította hóna alá kopottas, sötétkék ruháját és törölközőjét, majd úgy, ahogy volt, egy szál alsóneműben indult a lenti fürdőhelyiség felé. Nem zavarta önnön erkölcstelensége, hisz ilyenkor még csak a dolgosabb nevelőnők és a szakácsok voltak ébren, előbbiek pedig, miután meleg vizet készítettek a dézsákba, lementek a konyhába harapni valamit vagy megosztani előző napi tapasztalataikat.

Kevés ember ismerte jobban a bloomingtoni árvaházat, s főleg annak sosem változó napirendjét Luna Lovegoodnál. A lány két éve, tizenkettedik születésnapja után, még Ms. Charleston rémuralma előtt került az árvaházba, miután apja és anyja halálukat lelték egy balul elsült kísérlet miatt.

Azon kevesek egyike volt, akik sosem sírtak. Sem szüleik, sem régi otthonuk után. A nevelőnők kezdetben azt várták, hogy a lány az őt mardosó elfojtott fájdalomtól majd megvadul és egyike lesz azon kezelhetetlen gyerekeknek, akik a gyengébbeken élik ki agresszivitásukat, ám megkönnyebbüléssel kellett konstatálniuk, hogy várakozásaik tévesnek bizonyultak. Luna eljárt a kötelező tanórákra, sokat olvasott, sőt, még a lefekvési időt is maradéktalanul betartotta. Nos… legalábbis úgy tudták.

Emellett pedig – csodával határos módon – megúszta az idősebbek kínzásait. Az árvaház dolgozói egy időben biztosak voltak benne, hogy a lányból sugárzó magabiztosság az, ami elveszi a gorombáskodni vágyók kedvét. Na de mi mást is hittek volna, mikor egyikük sem látott még boszorkányt?

Mert Luna Lovegood boszorkány volt, méghozzá nem is akármilyen! Példának okáért napi rutinjává lett, hogy miközben lefelé cammogott a lépcsőkön a fürdőház felé, csomómentesre keféltette a haját Ms. Charleston méregdrága fésűjével, melyet később egy ügyes bűbáj segítségével visszaküldött a nő lakosztályába. Ezek az apró bosszúk édesítették meg napjait, ha nem is teljesen, legalább annyira, hogy ne őrüljön bele az árvaházi élet személytelen, szeretetmentes voltába.

Na igen, szeretet. Luna mindig félve vette a szájára a szót, mintha csak egy imát mormolt volna, hiszen istenfélő ember nem lévén a lélek erejébe fektette hitét. Pontosan ezért vette tudomásul enyhe remegéssel, hogy sajátja napról napra sorvad. Árnyak költöztek a lány egykor varázslatosan boldog mosolyába, karikák a kristálykék szemek alá, sötét, szirupos felhang a csengő kacajba.

A napi szinten elszenvedett kegyetlenség fejadagja párhuzamosan nőtt az életkorral. Most, hogy a lány már tizennégy is elmúlt, jutott belőle neki éppen elég ahhoz, hogy lassanként kiűzze Lunából az emberséget, és azok az apró, édes bosszúk melengessék egyedül fáradt lelkét, melyeket minden nyomorának okozóján vitt véghez nap, mint nap.

Feküdjön ma csótányokba Ms. Charleston. Ne feküdjön ma csótányokba Ms. Charleston. Feküdjön ma csótányokba Ms. Charleston. Ne feküdjön ma csótányokba Ms. Charleston. Luna billegve lépegetett egyre lejjebb és lejjebb a fürdőhelyiséghez vezető lépcsőn, s végül keserű szájízzel vette tudomásul, hogy a lépcsők megkímélnék Ms. Charlostont a bogarakba fekvés örömeitől.

- Ma szerencséd volt, banya – dünnyögte Luna két ásítás között. Komótosan beletúrt hálóruhája zsebeibe hajszalagja után kutatva, ám azt – szokás szerint – a lakószobának csúfolt kamrácskájában hagyta. – Megesik – volt vállat, majd hangosan csettintve hívta magához Ms. Charleston égszínkék, selyem hajszalagját, sokadjára konstatálva, hogy egy vagyonba kerülhetett.

Végül is egy árvaház igazgatónőjének valószínűleg csurran-cseppen – tűnődött a lány megszaporázva lépteit. – Mások nyomorából élni mindig is jó biznisz volt.

Luna törékeny ujjai rutinosan fordították el az ajtógombot. A lány szélesre tárta a fürdőhelyiség ajtaját, majd az első kínálkozó padra ledobálta ruháit és törölközőjét. Énekelni lett volna kedve; hónapok óta először. Ő maga sem tudta volna megmondani, miben volt más az a reggel, mint a többi, mégis határozottan érezte a változás édes szelének arcát csiklandozó fuvallatait.

Lassan beleereszkedett egy finoman gőzölgő dézsába, majd kényelmesen hátradőlt. Ha valaha is férjhez megyek – olvadt meg elméjében a gondolat – csak olyan férfinek mondok igent, akinek legalább ekkora aranykádja van. Na meg szolgái, akik reggelente meleg vizet készítenek a kádba, jázminnal és keleti virágokkal illatosítva azt. Nyomorból több, mint elég jutott már.

Lunát nem izgatta túlságosan sem a jó ízlés, sem az erkölcs. Az árvaházban eltöltött hónapok megtanították rá, hogy mindenekelőtt saját igényeinek kielégítése a fontos, és ennek érdekében bármilyen eszköz használata bocsánatos bűnnek számít.

Sóhajtva emelte fel a dézsa szélére készített elnyűtt mosdószivacsot, majd megdörgölte vele vékony lábait. Merengve nézte, ahogy a szürkés por lassan feloldódik a fürdővízben. Enyhe émelygés fogta el. Ez volt az a része a fürdésnek, amit kifejezetten gyűlölt. A por, a leázó por, a piszok. Kavarog, kavarog, kavarog. Minden újabb örvény csak egy újabb keserű gondolat a mocskos kis kamrácskáról, melyben lakni kényszerült.

Elhúzta a száját, majd a dézsa oldalába kapaszkodva elkezdett szappan után tapogatózni. Elégedetlen morgással vette tudomásul, hogy a soros nevelőnő már megint elfelejtette a mosdószivacs mellé készíteni, így hát Luna kelletlenül mászott ki a vízből, hogy dideregve induljon a gőzön át a helyiség másik végében álló szekrény felé, ahol általában a tisztálkodószereket tartották.

A kopottas bútordarab ugyanolyan repedezett és penészes volt, mint az árvaházban szinte minden. A komódok, a székék, az állóórák… még az emberek is repedezettnek és penészesnek tűntek a maguk savanyú, hanyatló valójukban. Luna mindig is paradoxonnak tartotta, hogy egy ilyen átokverte, halállal teli helyről akarják útnak indítani a jövő generációit. Megrázta a fejét és a szekrényajtó gombja után nyúlt, finoman megrántva azt.

- MI A FÉSZKES FENE?! – rengette meg Luna Lovegood ordítása az árvaház falait, amint a lány legalább három lépést hátrálva elbotlott és fenékre esett. Ijedelmének oka nem egyéb volt, mint a törölközőkön kucorgó alak, ki fejét térdeire hajtva halkan szipogott. És ha még ez sem lett volna elég, a kuszán meredező, pár centis fekete tincsek körül vidám táncot jártak az „eltűnt” szappanok.

Az alak ugyan összerezzent Luna kiáltására, ám mégsem egyenesedett fel, sőt, karjait csak még szorosabbra fűzte remegő térdei körül.

- Hé, te! – szólította meg, amint valamelyest kitisztult a feje az első döbbenet után. – Ez a lányok fürdője! – mivel amaz továbbra sem reagált, Luna közelebb mászott és jobban megnézte magának. Azt rögtön tudta, hogy a szekrény rejtélyes lakója varázsló, hiszen más magyarázat nem jöhetett szóba a lebegő szappanokat illetőleg. Viszont az, hogy az alak valójában lány, csak akkor tudatosult Lunában, mikor észrevette a piszkos redőkbe gyűrt hálóinget, mely egészen a boszorka combjáig felcsúszott.

- Mi történt veled? – kérdezte halkan, miközben egy apró mozdulattal a padlóra kormányozta a szappanokat. – Bántott valaki? Ha már megint az a Billburry… - csikorgatta a fogát Luna és épp azon volt, hogy valami biztatóval folytassa, mikor a lány lassan felemelte a fejét. Ahogy végignézett rajta, meghűlt a vér az ereiben.

A boszorkány keskeny ajkai fel voltak repedve, szájának szegletében apró vérfolt csücsült. Szeplős orcáit nem egy karmolás nyom szelte át, hófehér szemei pedig könnyekben úsztak, hogy a hanyagul, láthatóan erőszakkal pár centisre vágott ében tincseiről ne is beszéljünk. Úgy festett, mint egy porcelánbaba, kit megunt a fiatal tulajdonosa, ezért különös kegyetlenséggel ellátta a baját, csak hogy testvérére fogva a dolgot, újat kérhessen nemtörődöm apjától.

- Ki tette ezt veled?! – rontott a lánynak Luna, megragadva annak törékeny vállai. Maga sem tudta, miért dühítette fel ennyire a látvány, mégis biztos volt benne, hogy Billburry a közeljövőben azt is keservesen megbánja majd, hogy megszületett.

- Mmm – rázta a fejét ijedten a boszorkány. Háta a szekrény falának koccant, ahogy megpróbálta kitépni magát a másik szorításából.

- Ne haragudj – húzódott el Luna lesütött szemmel. Nem állt szándékában ráijeszteni a lányra, ám mégsem tudta kontrollálni feltörő dühét. – Nem akarlak bántani.

A fekete hajú lány bólintott, aztán csak ültek egymással szemben némán, leszegett fejjel. A közéjük telepedett hallgatás olyan volt, mint az eső utáni égbolt. Bár a fellegek már kiürültek, még mindig rázta őket az az iszonytató megkönnyebbülés… Az a fajta megkönnyebbülés, mely egy átsírt éjszaka után fakón, üresen issza magát az ember fáradt lelkébe. Az a fajta megkönnyebbülés, mely az ábrándok és remények helyére költözik, ha azok végleg távozni kényszerülnek.

Az a fajta megkönnyebbülés, mely Lunát is hatalmába kerítette, mikor az előtte kucorgó lányra pillantott. Nem volt biztos benne, képes lesz-e bármilyen kapcsolatot kialakítani ezzel a meggyalázott szépséggel, abban viszont annál inkább, hogy nem hagyja, hogy még egyszer Billburryék áldozatául essen. Az árvaház rémeként emlegetett vörös hajú, termetes fiú így is elég gyereket terrorizált már, ezzel egy életre megkeserítve őket. Egy ilyen tiszta teremtés nem érdemelte meg, hogy hasonló sorsra jusson.

- Mi a neved? – kérdezte barátságosan Luna, ám felelet nem érkezett. Sem erre, sem az ahhoz hasonló kérdéseire, mint a „Honnan jöttél?” és „Mióta vagy itt?”. Amikor a szőke beleunt a kérdezősködésbe, úgy döntött jobb lesz, ha visszakíséri a lányt a hálószobájába, ezért felállt, kikapott egy törölközőt a szekrényből, maga köré csavarta, majd ifjú védence felé nyújtotta a kezét, ám az nem reagált. Lunában fellobbant a gyanú apró lángja, s közelebb hajolva jobban megvizsgálta a másik résnyire nyitott, tejfehér szemeit. A lány vak volt.

- Nem vagy egyszerű eset, mi? – nevetett fel a szőke, ám egy elméjébe hatoló hang szinte azonnal elcsitította:

Sajnálom.

Mit? – tette fel a kérdést magában Luna.

Mindent – felelte tétován a hangocska. – Pansy vagyok.

- Tedd hozzá, hogy remek legilimentor - vigyorodott el a másik és kezét újból a szekrényben ücsörgő lány felé nyújtotta. – Gyere, keresünk neked valami fiús göncöt. Ha Ms. Charleston meglát rövid hajjal, hónapokig nem enged majd ki a szobádból. Vagyis legalább addig, míg a hajad a válladig nem ér. Bugyuta, álpuritán elvei közé tartozik ugyanis, hogy egy nő a haja nélkül nem nő… Na mindegy, még szerencse, hogy nem hogy névről, de arcról sem ismer minket. Eggyel több vagy kevesebb fiú fel sem fog tűnni neki.

Biztos vagy benne… hogy ez jó ötlet? – folyamadott újfent legilimenciához Pansy. – Mármint a fiúk…

- Billburryék miatt nem kell aggódnod. Majd elintézem, hogy tartsák a szájukat. Ugye ők tették ezt veled? – komorodott el Luna. A másik hezitált egy percet, majd tétován bólintott.

Azt hiszem így hívták azt, akinek a legmélyebb hangja volt.

- Undorító féreg – csikorgatta a fogát a szőke, majd lehajolt, finoman átkarolta Pansy vékony derekát és talpra állította a lányt. – Gyere, elkísérlek a szobámba. Ott majd kitaláljuk, hogyan tovább.

***

Békés itt – állapította meg Pansy, amikor már Luna dohos ágyán csücsült. A másik elmondása szerint ez a szoba sem lehetett nagyobb az övénél, valahogy mégis békésebbnek érezte a helyet. A feltehetőleg nagy ablaktáblákon keresztülszűrődő bágyadt napfény csiklandozta az arcát, viszonylag meleg volt és a falak émelyítő penészszagát is elnyomta Luna édeskés illata.

- Mióta vagy itt? – kérdezősködött a lány, miközben újabb és újabb ruhadarabokat bűvölt föl a raktárból, kiválogatva közülük a Pansy számára megfelelő ingeket, mellényeket és nadrágokat.

Két hete.

- Nem lehet egyszerű – mormolta Luna, majd rövid hallgatás után még hozzátette – Mindig az első pár hét a legrosszabb.

Hát már tényleg nem nagyon van mit elvenni tőlem – mosolyodott el szomorkásan Pansy.

- Ó várj, hadd találjam ki! Gazdag családból jöttél könyvekkel, ruhákkal és játékokkal megpakolva, a többiek meg ellopkodták őket, amikor nem voltál a szobádban.

Nem nagyon járok ki a szobámból. Tegnap este sem találtam vissza, miután…

- Akkor pedig bementek és elvették, gondolom. A szüleid meg… szövetekkel foglalkozhattak, és azután kerültél ide, hogy a luxushajó, amin Amerikába készültek utazni, elsüllyedt. Talált?

Nos, tényleg érdekeltek voltak a szövőiparban… De nem, szó sincs luxushajóról. Meggyilkolták őket.

- Ó, sajnálom… - csendesült el Luna. – Na és a rendőrség megtalálta már a tettest?

Ők azt hiszik tűz volt. Az egyik orvos például addig-addig vizsgálgatott, míg megállapította, hogy a tűz miatt vakultam meg.

- És nem amiatt?

Nem.

Egyikük sem szólalt meg egy ideig. Pansy lazán hátradőlt az ágyon, ujjai megcsonkított tincseivel játszadoztak. A szüleire gondolt, aztán arra, hogy Luna úgy viselkedik, mintha legalábbis a nővére lenne. Vajon meddig bírtam volna még ki védőangyal nélkül? – elmélkedett, Luna lépteinek zaját hallgatva.

A szőke lány serényen pakolászta a különböző ruhadarabokat, szín és méret szerint csoportosítva őket. Akadt közöttük néhány, mely ránézésre Pansy méretének tűnt, csakhogy a legtöbb ősrégi, molyrágta, feslett gönc volt, amilyeneket csak azok hordanak, kiktől Billburryék elvették az összes rendes ruhát. Bőven lesz mit megfoltoznom – rázta a fejét megadóan.

Ha jobban belegondolt, fogalma sem volt, miért segített a lánynak. Na, nem mintha érzéketlen lett volna mások problémáival szemben, általában inkább mégis a sajátjaira összpontosított. Valamiért ennek ellenére sem tudta otthagyni egyedül, védtelenül a fürdőhelyiség szekrényében kucorgó lányt. Luna biztos volt benne, hogy ezzel a végtelenül lovagias tettel csak még több bajt sózott a saját nyakába, hiszen Pansy valószínűleg rendszeresen látogatja majd; másra nem számíthatott. Valahogy mégsem bánta.

Az ezernyi egyedül töltött nap emléke mázsás súlyként nyomta a vállát. Igaz, sosem volt kifejezetten közösségi típus, mégis nagyon nehezen viselte a teljes magányt. Ezért valahol még hálás is volt Pansynak, amiért felbukkant az életében. Nos, egész pontosan a fürdő szekrényében.

- Gyere, átöltöztetlek, aztán lemehetünk reggelizni – mosolyodott el szomorkásan a lány, majd Pansy lábait arrébb tolva leült az ágy szélére. – Ha sietünk talán még meleg lesz a tea.

***

A napok egyre csak teltek-múltak, hetekké, majd hónapokká olvadtak az árvaházi reggelek egyszínű szürkéjében. Pansy és Luna elválaszthatatlanokká váltak, utóbbi mégsem tudta, miért. Szinte biztos volt benne, hogy a másik szereti őt. Érezte. Ő mégis azon vette észre magát, hogy úgy tekint Pansyra, mint egy félkész remekműre. Színekkel tölti föl, óvja a kíváncsi szemektől, tanítja és szépen lassan kijavítja a vörös festéken futó apró egyenetlenségeket, repedéseket. Csodálta a lányon bekövetkező változásokat. Csodálta őket, mint egy tudós a kémcsőben rekedt apró pillangókat. Tanulmányozta Pansy minden mozdulatát, mérlegre tette a gondolatait, reagáltatta a piros ajkak közül felbugyogó szavakat.

A lány ugyanis megszólalt, kicsivel kevesebb, mint három hét ismeretség után. Igaz, mással nem, vele mégis beszélgetett, s ezt Luna már önmagában is sikernek könyvelte el. Úgy érezte, megszerezte magának őt. Levadászta, megszelídítette, aztán feltűzte a falra a többi régi zsákmány közé.

Pansy mégis különleges vad volt. Fejedelmi a maga módján. Félarasznyi hosszú, ében tincseivel és hamvas orcáival törékenynek tűnt, ám szikrányi nőiességet sem árasztott magából.

Micsoda különleges androgün! – sóhajtott Luna minden alkalommal, mikor az alvó Pansyt figyelte. Vonásai tökéletesen szépek voltak, mégsem hordozták sem a női-, sem a férfiarcok jellegzetességeit. Ha lány ruhába bújtatták, hát gyönyörű lány volt, ha nadrágot és pulóvert vett föl, elbűvölő fiú.

És ami a legfontosabb, úgy tűnt, teljesen odavan Lunáért. A szőke lány több, mint két éve először érezte, hogy nem kell megvédenie magát valaki más szeretetével szemben, és ez a gyengédség új, édesebb álmokba ringatta esténként. Ha tehette volna, egészen biztosan viszonozza Pansy csöndes rajongását, ám neki más szerep jutott ebben a felvonásban. A mellkasában dobogó szív nem szerelemre lett kitalálva, ezt Luna pontosan tudta. Ő volt az erős, a lázadó, a magabiztos, a vadász, ám törékeny oldala nem lévén szüksége volt Pansyra. Szüksége volt a lány bezárkózásra hajlamos természetére, a hangjából áradó szomorúságra, a vonásaiban honoló fájdalomra.

Olyanok voltak ők, mint egy személyiség két széthasított fele. Szőke és fekete, yin és yang. Az őket összefűző kapcson kívül nem osztoztak máson, ám furcsamód egyikük sem hiányolta a közös vonásokat bimbózó kapcsolatukból.

Összekötötte őket a csend, az érintések, s életük filmjének lassan pergő szalagja.

Egy délután a közeli tó partján ültek. Luna egy sárgás papírdarab fölé hajolt, óvatosan járatva a szenet jobbra és balra, föl és le. A tó másik partján ücsörgő arisztokrata párocskákat rajzolgatta, ahogy azok fodros-bodros ruháikban feszengve piknikeztek egy szomorúfűz alatt. Annyira elmélyedt a papír és szén külön univerzumában, hogy szinte észre sem vette, mikor Pansy feltornázta magát a virágoktól illatozó fűből és óvatosan a hátának dőlt.

- Mit rajzolsz? – kérdezte szomorkásan.

- Magadfajtákat – vont vállat Luna. – Ha kikerülünk az árvaházból, te is olyan förtelmes habcsókokba bugyolálva bájcsevegsz majd a többi születésnapi tortával.

- Gondolod? – billentette félre a fejét Pansy. – Én inkább mennék veled valamerre… bármerre. Ha a szemem megjavulna, akár…

- Meg fog – vágott közbe a másik. – Már ezerszer mondtam, hogy meg fog.

Bár Pansy sosem beszélt arról, mi történt egészpontosan a szüleivel, Luna mégis sejtette, miért vakult meg a lány. Apja egyik régi barátja elmeorvos volt, aki anno gyakran teázott a Lovegood családnál. Az egyik ilyen alkalommal Mr. Robins – merthogy így hívták az orvost – előadta legújabb teóriáját a trauma okozta fogyatékosságokkal kapcsolatban.

Azt mondta néhányan azok közül, akik erőszakos cselekményeknek voltak szemtanúi, avagy elszenvedték azokat, minden előzetes jel nélkül megnémultak. Nem mintha nem tudtak volna beszélni; nem akartak, szélsőségesebb esetekben mentális blokk miatt képtelenek voltak rá. Ez utóbbit nevezte Mr. Robins mutizmusnak. Luna száz százalékig biztos volt benne, hogy Pansy ebben szenvedett, sőt, a betegség szelektív változata továbbra is fennállt nála. Viszont azzal, hogy a férfi ezen teóriája bizonyítást nyert, a lány egyre kevesebb kétkedéssel emlékezett vissza Mr. Robins többi elméletére és egyre biztosabb volt benne, hogy Pansy vaksága is csupán átmeneti.

- Talán igazad van.

- Biztosan igazam van – vágta rá Luna. Bár a lélek dolgaihoz nem igazán konyított, logikájának kifogástalanságáról világéletében meg volt győződve.

- Akkor láthatnálak – sóhajtott fel Pansy. – Láthatnám az arcod, veled rajzolhatnék… - A lány arcán lassan legördült egy könnycsepp.

Luna egy futó pillanatig csak nézte a másik remegő kezeit, majd ujjaival átfonva őket, lassan arcához emelte az apró tenyereket. Végigvezette őket állának vonalán, orcáin, homlokán, aztán a haján, majd finoman átkarolta a lány derekát és az ölébe húzta őt.

Luna sokadjára lepődött meg azon, milyen könnyű is a másik. Pansy egyébként is törékeny alkata a minden abroncstól és alsószoknyák hadától mentes férfiruhákkal kombinálva egy egészséges kamasz súlyának háromnegyedét sem nyomhatta. A szőke elmosolyodott, Pansy ujjai közé szorította a szenet, majd határozott mozdulatokkal irányította összefonódott kezeiket a papír felett.

- Látod? Nincs semmi, amit képtelen lennél megtenni. Lehetetlen nem létezik.

- Csak tehetetlen – kuncogott fel keserűen Pansy, s a másik mellkasának dőlt.

A szőke lány szomorúan rázta a fejét. Legbelül érezte, tudta, hogy a másik még nem áll készen. Sem az életre, sem arra, hogy egyedül élje le azt. Nem értette az egyetlen és egyben legfontosabb dolgot, amely minden körülmények között képes életben tartani egy embert, s Luna csak remélni tudta, hogy képes lesz megértetni vele, mielőtt túl késő lesz.

- Egyszer majd megérted – sóhajtott föl, apró puszit nyomva a másik ében tincsekkel keretezett homlokára.

***

Pansy zihálva ébredt kemény matracán. Rémálmok gyötörték. Legszívesebben Luna után kiáltott volna, aki egyetlen menedékét jelentette ebben a számára gyötrően színtelen világban. A Ms. Charleston hosszú fűzpálcájától rettegő gyermek valahol a kulcscsontja alatt, s a tüdeje fölött mégis megakadályozta ebben. Émelygett.

A szobában terjengő penészszag ugyanúgy felkavarta a gyomrát, mint első este. Vagy talán még jobban, hiszen addigra már régen tudatosodott a lányban, hogy hosszú évek gyötrelme vár még rá a kicsiny kamra falai közt. Nem volt kiút.

Pansy remegő kézzel törölte meg verejtékező homlokát, majd az ágy lábánál álló kancsó után nyúlt. Nagy szerencséje volt, hogy megfogadva Luna tanácsát minden reggel friss vizet töltött a kicsorbult edénybe. Ha Ms. Charleston éjszakai botorkáláson kapja, hetekig nyögni fogja a büntetést, ebben teljesen biztos volt. Viszont ha meg nem megy ki enyhíteni a szomjúságán, reggelre valószínűleg egy halom szürke porrá szárad, melyet a következő lakó súlya alatt majd szépen magába nyel a dohos matrac.

Pansy óhatatlanul is elgondolkodott rajta, vajon hány árva tetemén fekszik éppen. Bukfencet vetett a gyomra, s epe keserű ízét érezte elterjedni kínzóan száraz torkában. Nem bírta tovább; magasra emelte a kancsót, egyetlen mozdulattal magára döntve annak tartalmát. Olyan mohón kortyolta a portól dohos vizet, mint fuldokló tengerész a levegőt. Még a víznek is penész íze van - fintorodott el. – Hát, remélem legalább Billburry rothad benne.

Amint az utolsó csepp is lepergett a kancsó széleiről, a lány lassú mozdulattal a földre helyezte azt, majd újfent végigdőlt a matracán. Ujjai párnájának rojtos csücskeit markolták, arcát pedig annak ellenére is a penészszagú anyagba fúrta, hogy a belül rohadó libatollak szárai veszettül böködték.

Lunára gondolt. Luna ágyára, mely szinte pontosan ugyanilyen kemény és hideg volt, Luna párnájára, ami ugyanezt az émelyítő dohszagot árasztotta és Luna édeskés illatára, mi az ő szobájából vitathatatlanul hiányzott.

Aztán eszébe jutottak Luna kételyei. Luna örökké csak gyarapodó kételyei, s a kettőjük között feszülő kérdőjelek, melyekről a másik valószínűleg azt gondolta, Pansy számára észrevétlenek maradnak.

Tévedett. Ha nem is látta, de érezte őket. Többet értett a világból, mint valaha, és pontosan érezte a levegőben alvadó balsors szagát.

Egy penésztől bűzlő világban halva születnek az álmok.

***

Luna unottan kopogott a pad elnyűtt tetején.

Tik-tak. Tikk-takk. Tikkk-takkk. Tikkkk-takkkk. Az falon függő óra mutatója egyre csak lassult. Fekete cápa a fehér tengerben. Félhangok szigetei a zongorán. Tikkkk-takkkk. Megőrjítette a zaj.

A fejéhez kapott, s ujjai sajgó halántékára vándoroltak. Fejgörcsei, melyek először Pansy feltűnésekor jelentkeztek, hétről hétre súlyosbodtak. Az elmúlt pár napban egészen addig fokozódott az agyát szinte cafatokra tépő fájdalom, hogy Pansyt, aki egy ideje már vele aludt esténként, visszaküldte a szobájába. Nem akarta, hogy a lány lássa, ahogy arcát a hűvös üvegnek szorítva sikít, üvölt, ordít a kíntól, míg körmei a falba vájva karcolgatják a fehér meszet. Mikor Pansy rákérdezett, mi történt a körmeivel, sosem felelt. Csendesen bújt a másik gyengéd ölelésébe, megragadva, felemésztve szeretetének legapróbb szikráit is. Szüksége volt rá.

Csrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrr!

- Kénköves Pokol! – ordított fel Luna halántékát szorítva. Ujjai szőke tincseibe vájtak, tépve, szaggatva azokat, s szinte észre sem vette, hogy talpra ugrott. Toporgott, üvöltött, könyveket dobált a padlóra tehetetlen fájdalmában. Már a legkevésbé sem érdekelte, hányan nézik őrültnek. – VALAKI HALLGATTASSA EL! HALLGATTASSÁTOK MÁR EL!

- Elmehettek! Kifelé mindenki! – intett félig ingerülten, félig aggodalmasan Mrs. McLane, a számtantanárnő. – Menjetek már, az Istenért!

Amint a megilletődött árvák végre kitódultak a teremből, odasétált Lunához és felpofozta az őrjöngő lányt. Az zavartan nézett fel a tanárnőre, döbbenten konstatálva, hogy a csengő már régen nem szól.

- Mi ütött magába, Lovegood kisasszony? – rázta a fejét tanácstalanul a nő. – Értelmes lánynak ismertem meg. Nem értem, mire volt jó az előbbi jelenet.

Luna íriszeiben még mindig a fájdalom sajátos delíriumának felhői úszkáltak, amikor körbehordozta tekintetét a termen. Pansy az ajtóban állt, kedvenc fekete pulóverében. Tankönyvét görcsösen a mellkasának szorítva, pilláit félig szétnyitva dőlt a kopottas ajtófélfának. Lunát kellemetlen borzongás járta át. Nem is emlékezett rá, mikor nyitotta ki utoljára a szemeit Pansy. Sőt, első találkozásukat nem számítva egyáltalán nem emlékezett ilyen alkalomra. A két fehér tükör most mégis őt figyelte.

Luna mindig is így képzelte el Pansy szemeit. Két párás, kerek tükörnek, melyek visszaverik a valóságot. Irigyelte a lányt. Nem jutott el hozzá az a sok mocsok, az a sok undorító csúfság, amivel az árvaház napról napra elárasztotta lakóinak megfáradt, meggyötört lelkét. Nem is értette, a lány miért akarja letörölni ezt az áldásos párát. Ő mindent megadott volna érte.

És egy üres agyért. Tüköragyért. Ami visszaveri a fájdalmat, az árulást, a kétségeket… ami visszaveri a valóságot. Mr. Robins régebben mindig azt mondta, hogy az ember pszichéjében a fehér fal a halál szimbóluma, s ami először eszébe jut a fehér falról, az jelképezi a halálhoz való viszonyulását.

Luna mindig egy üres szobába képzelte magát négy üres, fehér fal közé. Ilyen lehet a halál? Mert ez az érzés naponta többször is hatalmába kerítette. Végtelenül szűk, steril dobozzá zsugorodott körülötte a világ. Ez azt jelenti, hogy már meghalt? Vagy talán sosem élt?

Eszelős kuncogás szakadt fel kicserepesedett ajkai közül, ám amint rájött, hogy Pansy még mindig figyeli, szájára szorította mindkét kezét. Barátnője és Mrs. McLane aggodalmas pillantásainak kereszttüzében jobbnak látta, ha csendben marad. Nagyot nyelt, majd közel hajolt a számtantanárnőhöz és a fülébe suttogta – jobb híján – az igazat.

- Fejgörcsök kínoznak. Hétről hétre súlyosbodik a helyzet és nem tudom, mit tehetnék. A bazsalikomtea, amit a szakácsnő javasolt, nem használ. Egy ideje már aludni sem tudok…

- Jézusom, te szegény! – tátogta a tanárnő, meglepően erős empatikus képességről tanúbizonyságot téve. – Az unokahúgom is szenvedett valami hasonlótól még évekkel ezelőtt, de azt hiszem őt kigyógyították. Mindenesetre még ma szólni fogok Herber doktornak, hogy vizsgáljon meg. Ez nem tréfadolog. Mondd csak, a torkod is fáj?

- Nem tanárnő – felelt meglepődve Luna. – Miért tetszik kérdezni?

- Ha nem fáj, miért suttogsz, gyermekem?

- Pansy miatt. Nem akarom, hogy megtudja.

- Pansy? – kérdezte szemöldök ráncolva Mrs. McLane.

- De hiszen az ön órájára jár! – vonta össze a szemöldökét Luna is. – Enyhén lányos, androgün szépség. Mindig a hátsó sorban ül.

- Csakugyan? – ingatta a fejét a nő. Bárhogy is kutakodott az emlékezetében, nem tudott visszaidézni Pansy nevű diákot. – Valószínűleg a csendesebb fajta lehet.

- Az – helyeselt Luna. – Barátok vagyunk. Órák után mindig megvár, most is ott áll az ajtóban és figyel. Nem akarom, hogy aggódjon – fűzte tovább a szót a lány, ám amint rájött, hogy tanárnője megfordulni készül, önkéntelenül is felszisszent. – Ne! Ha hátrafordul, tudni fogja, hogy róla beszélünk!

Elkésett.

Mrs. McLane tekintete már végigpásztázta a termet, és megállapodott a kopottas ajtón. Mikor megszólalt, a nő hangjában mélységes szomorúság csendült.

- Kettesben vagyunk, Lovegood kisasszony. Rajtunk kívül nincs itt senki más.

***

- Normális vagyok! – ordított Luna, felpattanva Ms. Charleston kemény foteléből.

Herber doktor, aki pár perccel korábban érkezett, idegesen járkált fel-alá a gazdagon berendezett szobában. Nem igazán tudta, mit mondhatna egy lánynak, aki még lényegében gyerek, arról a komplikált betegségről, amiben minden kétséget kizáróan szenved. Fizikai rendellenességeket diagnosztizálni… Na az könnyű munka volt. Te náthás vagy, neked kanyaród van. Aztán csak fel kellett írni a megfelelő gyógyszert, már ha létezett olyan.

A szellem, az elme betegségeivel már sokkal nehezebb dolga volt. Általában felnőtt páciensekhez hívták, akik kisebb-nagyobb jelenetek után nagyrészt képesek voltak belátni, milyen játékokat űz velük zavart tudatuk. Ám gyerekekhez menni mindig is utált. Sajnálta a szerencsétlen kölyköket, akik nem akarták elfogadni, hogy a mese csak mese és a valóságban sem a békakirály, sem az eltévedt hercegkisasszony nem létezik. Hogy is akarták volna?

Herber doktor mély levegőt vett, majd odasétált a csinos, szőke kislányhoz és indulattól remegő vállára fektette hatalmas tenyerét.

- Természetesen normális vagy, gyermekem – sóhajtott a doktor. – Nem őrület az, amitől szenvedsz, csak egy kis… zavar. A valóság zavara. Te magad mondtad, hogy azóta vannak fejgörcseid, mióta Pansy megjelent. Ez sosem volt gyanús neked?

- Nem – vágta rá Luna határozottan. Idegesítette az orvos kusza bajsza. Idegesítették a rőt szálak, a közéjük ragadt tojásmorzsák, a tyúkok, amik a tojásokat tojták. Idegesítette az egész globális körforgás. Fűszálnak érezte magát, melyet a tehén-emberek most megpróbálnak lelegelni, megtöri, megemészteni, hogy aztán tejjé feldolgozva vele etethessék az egész elcseszett társadalmat. Szinte látta maga előtt, ahogy Ms. Charleston Herber doktor tőgyein csüngve kiszipolyozza őt, aztán jól felhízva elmegy ő is szoptatni, elefántcsont fésűket meg bársonypárnás kanapékat kérve cserébe a tejért.

- Mit szólnál, ha alkut ajánlanék? – kérdezte mézédesen az orvos.

- Mégpedig?

- Létezik egy kezelés a betegségre, amit az imént diagnosztizáltam nálad. Eddig hatásosnak bizonyult és semmi mást nem igényel, mint pár gyógyszert és heti egyszeri elbeszélgetést velem.

- Nem – vágta rá gondolkodás nélkül Luna. – Adjon valamit a fejemre és hagyjon békén!

- Csak nem félsz, hogy nem látod többet Pansyt? – suttogta halkan Herber doktor. Egy ilyen makacs lányt csak a büszkeségével lehet megfogni.

- Nonszensz.

- Akkor?

- Legyen – bólintott dacosan Luna. Ha bármi is valós az életben, hát az Pansy.

***

- Fáj még? – kérdezte Pansy, Luna hátát karolva. Puha tincsei finoman csiklandozták a lány nyakát.

Megnőtt a haja – gondolta Luna félszegen. – Már majdnem a válláig ér, mégsem tűnik lányosabbnak. Vajon belülről is ilyen? Androgün? Milyen lehet egyik nemhez sem tartozni? Nem tartozni semmihez, senkihez… Azért valakihez mégis. Hozzám. Örökké.

- Kevésbé – hazudta a lány. – A gyógyszerek letompítanak.

- Kibírod.

- Tudom.

- Hazudsz.

- Tudom.

Luna elmerengett, vajon létezik-e valóság. Minden szürreálisnak tűnt. A valóság tűzijátékként robbant ezer színre a fekete éjben. A semmiben. Mi van, ha csak a semmi létezik? Ha nincs duáluiverzum. Ha minden mono. Ha nincs sem nappal, sem éj, csak félhomály. Ha nincs sem fekete, sem fehér, csak szürke. Ha nincs sem fiú, sem lány, csak… Pansy.

Pansy volt az ezerszínű rakéta, amit szilveszterkor lőtt az ég bársonyába Isten. Ő volt a mono. A szikra. Belőle robbant színeire a világ. Ezer színre, melyek mind Luna koponyájában kavarogtak, gondolatokat szaggatva. A fájdalom egyre csak tépte és tépte az idegeket, a lány mégsem sikított. Nincs valóság.

- Nemsoká vége – suttogta lágyan Pansy, szorosabbra fonva ölelő karjait. – Te leszel én, én pedig te.

- Nem… – tiltakozott erőtlenül Luna. – Még mindig nem érted…

- Értem. Csak nem érdekel – lehelte a fülébe a lány. Már rég tudta, mire gondolt aznap a tó partján Luna. Az ember bárhol, bármikor lehet boldog, csupán nem a körülményekben, hanem önmagában kell keresnie a boldogságot. Luna ezt tette egész idő alatt. És hova vezette őt a csodálatos módszer? Egy hideg matracra, amin gyógyszerekkel teletömve fekhet egész nap, a levegőnek suttogva összefüggéstelen gondolatait. A boldogság elveszett. – Feküdj nyugodtan. Nemsoká vége.

***

Pansy eltűnt. De az illata ott maradt.

Vízililiom. Vajon minden androgünnek vízililiom illata van?

Tiszta és fehér. Fehér falak.

Vízililiom illatú, fehér falak magasodtak Luna körül, elszigetelve őt a valóságtól.

Vajon ilyen lehet a halál?

Vagy talán sosem élt?

***

Tíz évvel később:

Pansy drága bakancsai szomorúan kopogtak az árvaház verandájának foghíjas macskakövén. Minden apró göröngy, minden illat régi ismerősként köszöntötte őt, a nő mégsem engedett a mellkasába kúszó nosztalgikus bizsergésnek.

Életeknek tűnt az idő, mi azóta csurgott végig az árvaház kopottas ereszén, hogy Pansy nagykorúvá válásnak napján kilépett az épület fekete kapuján. A kapun, ami évről évre egyre melankolikusabban csüngött berozsdálló sarokvasain, elválasztva egymástól a valóságot, s a híres-hírhedt bloomingtoni árvaházat.

Pansy azóta megházasodott, tisztes polgárként élte mindennapjait, sőt, időnként még a klubba is eljárt a férjével. Nappal minden szép és egyszerű volt, tele azzal a bizonyos tompa fénnyel, melyre még a vak szemek is érzékenynek bizonyultak.

Csak az esték nyomasztották. Hiába rendelt három nagy üveggel Mr. Saville legújabb parfümjéből, semmi sem tudta elnyomni a hálószobában terjengő penészszagot. Pansy először csak az ágyneműt illatosította, aztán a fejébe vette, hogy a falakból jön, s tönkretéve a méregdrága tapétát, végiglocsolta mindet Mr. Saville parfümjével. Ezután következtek a bútorok, a függönyök, majd a férje, Rudy, végül ő maga, a bőre, a szája, a fülei.

De a penészszag egyre csak erősödött. Betöltött mindent, beitta magát a szobába, aztán szépen lassan a világba is. Bloomington visszatért.

Talán sosem tűnt el igazán.

Pansyt rémálmok gyötörték: Lunát látta minden este, újra és újra. Egyszer kerékbe törve, máskor keresztre feszítve vagy kettéhasítva, a leggyakoribb mégis a dobozos kép volt. Luna egyedül ücsörgött egy steril, fehér dobozban, mely összepréselte, dobókocka méretűvé zúzta, s végleg elvágta őt a kinti valóságtól. Ennek persze semmi értelme sem volt. Természetesen élt benne egy kép Lunáról, vagyis arról, ahogy a lányt elképzelte, az álmaiban megjelenő Luna azonban olyannyira részletes és életszerű volt, amilyet az ember csak a két szemével láthat, elképzelni képtelen.

Forgott a világ. Egyre gyorsabban.

A penészszaghoz és a rémálmokhoz nemrégiben csatlakozott Luna édeskés illata is. Az illat, mely egykor megnyugvást biztosított számára, lassan beitta magát Pansy bőrébe. Magán érezte Luna illatát és mindegy volt, hány üveg Saville-féle parfümöt locsolt magára egy nap, az nem távozott.

Előző este hallotta Luna hangját. Suttogott neki. Arra kérte, szabadítsa ki a kamrácskából. Az apró, fehér dobozból… Arra kérte, fesse vörösre a falakat. Arra kérte, tépje le róla a kényszerzubbony pántjait.

Pansy rémületében botladozva indult a lépcső felé, ám elvétette a lépést és egyenesen a hallig gurult, miközben a márvány újra és újra bőrébe vájta hideg fogait. Sokáig feküdt ott, csendesen. Szemeiből olykor kicsordult egy-egy jeges könny, ajkai között pedig lassan szétáradt a vér fémes íze. Luna fölé tornyosult és suttogott. Nem ért hozzá…, csak suttogott.

Azt akarta, menjen vissza az árvaházba. Menjen egyenesen a szobájába és engedje szabadon. Engedje ki a fehér dobozból…

A lány megrázta ében tincsekkel keretezett fejét. Őrültség az egész – futott végig rajta a gondolat, ahogy kitapogatta a bal szárny ajtajának kilincsét és belökte az ajtót. Átsétált az aulán, aztán egyik lépcsőt szedte a másik után.

Mindegyik egy újabb halál – kacagott fel benne egy kellemetlenül ismerős hang. – Meghalsz. Meghalsz. Meghalsz. Meghalsz. Látod már? Minden lépéssel eladod a lelked. Egy lelket, ami sosem volt a tied. Meghalsz. Meghalsz. Meghalsz.

Jobb láb: Ms. Charleston, a kislány vak.

Bal láb: Billburryék miatt nem kell aggódnod. Majd elintézem, hogy tartsák a szájukat. Ugye ők tették ezt veled?

Jobb láb: Ha sietünk talán még meleg lesz a tea.

Bal láb: Ha kikerülünk az árvaházból, te is olyan förtelmes habcsókokba bugyolálva bájcsevegsz majd a többi születésnapi tortával.

Jobb láb: Lehetetlen nem létezik.

Bal láb: A gyógyszerek letompítanak.

Jobb láb: Feküdj nyugodtan. Nemsoká vége.

Ezúttal örökre.

Pansy feldúltan fordult be a folyosóra, ahol egykor többek között Luna szobája is helyet kapott. Kíváncsi volt, vajon azóta lakott-e ott valaki. Vagy talán még mindig a lány élne ott? Kizártnak tartotta, hogyha végül sikerült őt meggyógyítani, nem ment világot látni. Megnézni Toszkána hegyeit, India templomait, Ázsia vadregényes vidékeit, melyek után régen szüntelenül vágyódott.

Ha optimista akart lenni, Pansy arra gondolt, Luna éppen egy Indiába tartó hajón ül, almát rágcsál és rumot iszik, miközben a tengerészekkel együtt énekli a régi nótákat. Valahol mégis érezte, hogy a lány sorsában sincs több vidámság, mint amennyi neki végül osztályrészül jutott.

- Ó, Ms. Lovegood! – érkezett a szakácsnő hangja valahonnan a folyosó végéről, aztán papucsok szapora csoszogása verte fel az épület dermesztő csendjét.

- Igen, őt keresem! – vágta rá némileg fellelkesülve Pansy.

- Micsoda bolondos lány maga! – kacagott fel a szakácsnő. Tónusán érződött, mennyit öregedett. Kegyetlen, kegyetlen idő. – Ha annyira keresi, hát menjen a régi szobájába, álljon meg az ágy lába mellett és nyissa ki a szemét! Akkor aztán megtalálja!

A nő kacarászva csoszogott tova a penészszagú folyosón, penészszagú mindennapjaiba, penészszagú életébe. Pansy tétovázott egy percet, majd mégis a régi ajtó elé sétált. Tapintása alapján a gondnokok még mindig lusták voltak lemeszelni, a festék apró kunkorokban pergett le a falapról. Itt csak halál van – suttogta egy hangocska Pansy zsongó fejében.

Be akart nyitni, mégis félt újra látni Lunát. Nem tudta, mit mondhatna ennyi év távlatából. Nem tudta, mit mondhatna, miután magára hagyta a lányt az árvaház hideg falai között. De legfőképp abban volt bizonytalan, milyen állapotban lehet Luna. Vajon tudatánál van? Érteni fogja, amit mondok?

Pansy nagyon nyelt, majd lenyomta a kilincset.

- Szia Luna! – suttogta halkan, miközben gondosan becsukta maga mögött az ajtót. Mivel nem érkezett felelet, Pansy a szakácsnő instrukcióit követve az ágy lábához sétált, aztán kezeit tördelve résnyire nyitotta szemeit.

Nem történt semmi. Sötét volt. A feketeség éhező vadállatként falta fel a világot, kiszipolyozva belőle a fénynek emlékét is. Ám Pansy életében először igazán látni akart.

Lehetetlen nem létezik – suttogta Luna hangja, lassan, megnyugtatóan bezengve sajgó fejét.

A nő nagy levegőt vett és behunyta a szemét. Egy percig csendben állt, csak az odabenn kavargó káoszra figyelve. Elég! Elég! Szedd rendbe magad, Pansy Parkinson, hogy az ördög vinne el!

És a káosz vihara bár lassan, de elült. Elcsendesültek a félelmek, elhallgattak a kételyek is, a gondolatok pedig katonás rendben sorakozva várták Pansy parancsait. Élete első győzelme volt, s legbelül tudta, nem az utolsó. Még volt előtte valami. Egy utolsó lépcsőfok. Egy utolsó rejtély, egy utolsó feloldozás, mely végig ott volt karnyújtásnyira, mégis túlontúl messze ahhoz, hogy elérje.

A penészszagú halálból lám, mégis élet fakadt.

Látni fogok!

Pansy pillái lassan megemelkedtek, milliméterenként araszolva szemöldöke felé. Fény tódult a fejébe. Rengeteg fény. És színek.

A falon egy csorba egészalakos tükör függött, melynek végtelenül piszkos lapjáról egy karcsú, szőke hajú lány integetett, gunyoros pillantásokkal méregetve a jövevényt.

- Már vártalak – csendült egy hang. Lunáé. A sajátja.

Ajkaik egyszerre mozdultak, mielőtt Luna lerogyott a tükör elé, remegő kezeibe temetve arcát.

Feküdj nyugodtan. Nemsoká vége…

VÉGE

Disszociatív személyiség

A disszociatív kórképek csoportjába tartozó pszichiátriai zavar, melynek meghatározó jellemzője, hogy az egyénnek két vagy több elkülönült személyisége van saját névvel, emlékezettel, melyek között kisebb-nagyobb mértékű átjárás lehetséges.

A multiplex személyiségzavart gyakran összekeverik a skizofréniával, vagy a tudathasadás formáival. Voltaképpen bárki bele eshet ebbe a kis hibába, hiszen a multiplex személyiség is egyfajta tudathasadás, ha ezt szó szerint értjük. Ennek a zavarnak több elnevezést is adtak, a legegyszerűbb és legtalálóbb a többszemélyűség, de a multiplex személyiségzavar kissé szakszerűbb. A betegség velejárója, tünete a fejfájás, az emlékezetkiesés. Ez a zavar nagyon ritkán gyógyítható gyógyszerek segítségével, inkább csak elnyomják a nem kívánt személyiségeket. Általában az összes személyiséget pszichológiai kezelésekkel összeolvaszthatják, persze ezzel egy új személyiséget hoznak létre. A kezelés hosszú és bonyolult, a személyiségek nem mindig egyesíthetők; ekkor harmonikus kapcsolatot igyekeznek elérni.

A multiplex személyiségzavar okai gyakran ismeretlenek. Gyakran gyermekkorban kezdődik, a kórelőzményben gyakran szerepel kisgyermekkori súlyos traumatizáló élmény, családi szexuális vagy egyéb visszaélés. Ezen betegek képessége a problémák leküzdésére csökkent. Gyakori az önhipnózis.

Ezt a zavart olyan hatalmas traumák idézik elő, amelyeket a személy, aki a szörnyűségeket átélte, nem tud feldolgozni, sem pedig elfogadni. Ez akár megfelelhet egy bizonyos „idegösszeomlásnak” is. Egy ilyen nagyméretű lelki sokk után tudat alatt létrehoz egy olyan világot, amelyet elfogad, és nem is emlékezteti az előtte történtekre. Elmenekül, és ezzel létre hoz egy másik személyiséget, teljesen megváltozik. Emellett megmarad a régi énje is, de hol az egyik, hol a másik kerül a felszínre.

A pszichológusok véleménye általában megegyezik abban, hogy a többszörös személyiséget az önhipnózis szélsőséges esetének kell tekinteni. Akkor alakul ki, ha valaki saját személyisége elöl menekül.

Két személyiség esetén a legáltalánosabb az egymástól teljesen eltérő tulajdonságokkal bíró tulajdonosok. A vizsgálatok során hipnózis segítségével lehetett a személyiségeket egymásba átváltani.

/Forrás: Wikipédia, drdiag.hu/