CÍM: Túl mindenen

KULCS: Túl mindenen

CSAPAT: Witch

KORHATÁR: 18+

KATEGÓRIA: Sötét, angst

SZEREPLŐK/PÁROSÍTÁS: Pansy P./Fleur W.

FIGYELMEZTETÉS: kínzás, szereplő halála, (fem)slash

MEGJEGYZÉS(EK): E/1, Pansy pov. Elvileg jelenben játszódik, de rengeteg a visszaemlékezés! Kevés a párbeszéd.

JOGOK: Minden jog J. K. Rowlingot illeti, a Harry Potter szerzőjét. E történetben csupán eljátszadozom pár karakterével, és ebből semmi hasznom nem származik a megírás örömén és a szórakoztatáson túl.

TARTALOM: Pansy Parkinson felnőtt, halálfaló... Voldemort hatalma teljében tobzódik, de az aurorok és a Főnix Rendjének tagjai nem adják fel a harcot. A halálfalók egy nap foglyul ejtik Fleur Weasleyt...

- Ki írt? – kérdezi álmosan. Ilyenkor mindig erősebb az akcentusa, s néha alig értem, amit mond.

- Draco.

- Akkor vége? – ragyog ki a remény a hangjából. Még egyszer végigfutom a rövidke levelet, aztán lassan bólintok.

- Vége.

Még arra sincs időm, hogy felé nézzek, már a nyakamban van, és apró csókokkal halmozza el az arcom. Kissé kócos haja jótékonyan rejt el minket a hajnali fény elől.

Ha hagynám, ledöntene a lábamról, márpedig azt nem engedhetem. Félredobom a levelet, megfogom az arcát, és kissé elhúzom a fejemet. Macskavágású, kék szeme ragyog, s gyanítom, egy kis öntudatlanul szabadjára eresztett véla bűbáj is segíti ebben.

- Mi ez a szertelen örömködés, Fleur? – suttogom egy apró, ám annál gonoszkásabb mosollyal, miközben lassan az ágy felé vezetem. – Hol marad a beléd nevelt finomság? Pedig a francia úrhölgyek híresek a méltóságukról…

- Az angolok pedig a hűvösségükről – válaszolja, s kis csilingelő mellékzönge van a hangjában. Hm. Szóval csábítgat.

- Talán ideje tennünk valamit azért, hogy megszűnjenek ezek a sztereotípiák – suttogom, már fölé hajolva. – Én egy kicsit tüzesebb leszek, te pedig…

Nem fejezem be a mondatot, inkább a nyakába csókolok, miközben lassan lehúzom a válláról a hálóing pántját.

- Én pedig kicsit visszafogom magam – mondja halkan, ahogy mind a tíz ujját a hajamba meríti.

- Úgy bizony – bólintok, és nem mulasztom el megcsókolni karjának finom bőrét, s ha már ott vagyok, lassan, minden centimétert megízlelve végigkóstolom az egész karját le, egészen a válláig; aztán a kulcscsontját, az állát, a füle tövét, a másik vállát, egyre lejjebb haladva, egyre érzékenyebb területeket érintve…

- Örülök, hogy vége – mondja elgondolkodva, miközben a hátamat cirógatja.

- Ez életem legnagyobb sértése – mordulok fel, de hiába várom a kuncogását. Az oldalamra fordulok, hogy lássam, de ő nem engem néz; a tekintete áthatol rajtam, az ágyon, talán még a padlón is, s olyasmit lát, amit én nem.

Az ujjamra csavarom az egyik hajtincsét, mire megrázkódik, és felpillant.

- Vissza fogok menni… Tudod, kit hagytam ott.

- Tudom – simogatom meg az arcát. – Szívesen elfeledtetném veled. Nem, nem őt – mondom gyorsan, amikor átsuhan a vonásain a fájdalom. – Nem Billt, hanem ami akkoriban történt.

- Arra talán még egy Felejtés átok sem lenne képes – suttogja, majd átfordul a másik oldalára. Talán az ágy szélére is kihúzódna, de nem engedem. Magamhoz húzom, és szorosan átölelve a hajába fúrom az orrom.

Csend telepszik ránk; mindketten a saját gondolatainkba merülünk.

Emlékszem, a szobám ablakánál álltam, felhúzott ujjú talárban. A Sötét Jegyet bámultam, ahogy akkoriban oly sokszor… Ugyanúgy elbűvölt, mint amikor először láttam apám karján… Olyan erőt sugárzott, amit csak csodálni lehetett; hogy áhítattal-e vagy félelemmel telve, csupán azon múlt, ki melyik oldalon áll.

Csakhogy az erő mellett ott volt fájdalom is. A kín, amivel együtt járt a kegy, hogy magamra vehettem az ő jegyét… Nemesített, értékessé, erőssé tett.

Hittem ezt akkor, hittem, amikor már sokadjára hívott magához a fájdalommal, s talán még most is.

Finoman megérintettem a fekete árnyat, ami azonnal megmoccant. Nem tudom, a Nagyúr érezte-e, de a gondolat, hogy esetleg igen, arra késztetett, hogy azonnal visszahúzzam az ujjam. Keményen megbűnhődött, aki ok nélkül merészeli zavarni őt.

Mintha csak arra a pillanatra várt volna, magához szólított. Vörösen felizzott a Jegy, ezzel egy időben éles fájdalom mart a karomba. Mint egy billog… csak ez nem menekvésre késztetett, hanem hogy minél előbb megjelenjek előtte.

Habozás nélkül váltam hát fekete gomolygássá, hogy mihamarabb megszűnjön a kín – ha meggyőzőerejével, ígéreteivel nem is, ezzel elérte a Lord, hogy azonnal, szinte örömmel jelenjünk meg előtte.

Figyelmesen hallgattam minden szavát, s közben reménykedtem, hogy jó hangulatban van… mert bár megtiszteltetés volt a fájdalom is, ha ő mérte rám, remekül megvoltam nélküle.

Úgy tűnt, elégedett; ezt akkor éreztem igazán, amikor beráncigáltak a terembe két foglyot. Csak akkor ismertem fel őket, amikor belökték őket középre; a legidősebb Weasley fiú volt és a felesége, az a francia lány, aki részt vett a Trimágus tusán.

Szenvtelenül néztem végig, ahogy a Nagyúr és Bellatrix élvezettel vallatták őket arról, hol van a többi ellenálló, hogy miféle terveket szövögetnek…

Sikolyok és üvöltések töltötték meg a termet, egyre halkabbak, egyre erőtlenebbek – a pár mégsem tört meg. Nem árulták el a barátaikat, a családjukat, inkább tűrték a rájuk mért csapásokat.

Sokkal jobban fáj most az emlék, mint akkor az, ami történt. Nem értem, hogy voltam képes érzelmek nélkül, mozdulatlanul, egy hangos szó nélkül nézni, ahogy a Nagyúr dühében megöli Weasleyt és eszméletlenre kínozza Fleurt.

- Sajnálom – mormolom, s egy pillanatra megszorítom. – Sajnálom, hogy nem akartam tenni semmit, sajnálom, hogy…

- Nem számít már – suttogja, s sírás fojtogatja a hangját.

- De igen – fordítom magam felé, hogy lássam az arcát. – Előbb el kellett volna hozzalak. Előbb észre kellett volna vennem, hogy Voldemort csak egy hataloméhes őrült, aki a világot nem jobbá tenni akarta, hanem leigázni.

- Akkor mindketten halottak lennénk, mint… mint Bill – remeg meg a szája, de tartja magát. Nem tudom, hogy őt látja-e még mindenben, vagy már csak ilyenkor gondol rá… Nem tudhatom. Nem vesztettem el egy férjet, nem gyötörtek a végsőkig, nem kellett azt gondolnom, hogy vége a világnak. Csak éltem az üres hétköznapjaimat.

Olyan büszke voltam… A Nagyúr a gondjaimra bízta őt, hogy viseljem gondját, hogy legközelebb újra kifaggathassa. Az én feladatom volt gondoskodni arról, hogy a következő alkalomra teljesen felépüljön.

Akkor megtiszteltetésnek éreztem a feladatot, noha meglehetősen undorított a gondolat, hogy a saját kezemmel érjek a nő vérrel mocskolt testéhez.

Parancsba adtam egy házimanónak, hogy tisztítsa meg, lássa el a sérüléseket, és értesítsen, ha magához tér.

Így tettem a második, és a harmadik alkalommal is. Csak akkor mentem a közelébe, amikor leellenőriztem, hogy a manó jól végezte-e a dolgát. De aztán… Kíváncsivá tett.

Milyen ember lehet az, aki ennyi kínzás után sem tör meg? Mi az, ami megakadályozza, hogy minden kis titoktól megszabaduljon? Mi az, ami még életben tartja a rákényszerített varázslatokon és bájitalokon túl?

Tudnom kellett. Ismerni akartam a titkát, hogy megtörhessem, és a Nagyúr elégedett legyen velem. Kivívni az elismerését… hogy apám büszke lehessen rám.

- Milyennek láttál? – kérdezi úgy, mintha félne a választól.

- Csodáltam az erődet – felelem kis hallgatás után. – Csodáltalak, de meg akartalak törni, hogy a Nagyúr kedvében járjak.

- Ne nevezd így azt a mocskot – borzong meg.

- Fleur… - sóhajtom. – Nevezhetem bárhogy, azon már nem változtat, hogy szolgáltam őt, méghozzá önként. Itt van a karomon a jegy… Nap mint nap szembesülök azzal, aki voltam, s noha örülök, hogy hátat tudtam neki fordítani, nem tehetek úgy, mintha nem is létezett volna.

Ismét hallgatunk egy sort, s aztán én töröm meg a csendet.

- Emlékszel még arra, amikor először mentem le hozzád?

Rövid bólintást, és kíváncsi pillantást kapok válaszul.

- Akkor kezdtél el érdekelni, mint ember.

- Csodálkoztam, amikor nem a házimanó jelent meg mellettem – mosolyodik el, mintha kellemes emlék lenne. – Ugyanakkor féltem is…

Egy pillanatra összeszorul a szívem, ahogy eszembe jut, hányszor láttam rettegést a szemében, amikor váratlanul értem hozzá vagy szólítottam meg. Akkor, ott a pincében élveztem ezt… ma már csak megvetem magam érte.

- Emlékszem, fél percig csak bámultalak – sóhajtom. – Gyönyörű voltál még meggyötörten is.

- Csak voltam? – kérdezi, enyhén affektálva, felhúzott orral.

- Mindig az vagy – nyugtatom meg. – De akkor, ott… egy végsőkig elcsigázott amazont láttam. A hajad az arcodba hullott, a tekintetedben olyan tűz égett, amilyet még sosem láttam… A meg nem adás fényét. Lenyűgöztél, Fleur.

Nagy levegőt vesz, aztán mégsem szólal meg, így folytatom.

- Lenyűgöztél, mint ellenfél. Örültem, hogy olyasvalaki legyőzésével próbálkozhatom, akit még a Nagyúr átkai sem tudtak megtörni. A kihívást láttam benned. Csak azt… akkor még.

- Az volt a terved, hogy pont az ellenkezőjét adod annak, amit Voldemort – mondja halkan, és rábólintok.

- Átkok helyett gyógyító, kényeztető bűbájokat, faggatás helyett hallgatást… A nőre akartam hatni, nem a boszorkányra. Azt gondoltam, ha barátságos vagyok veled, bízni kezdesz bennem, és elfecseged azokat a dolgokat, amikre a Nagyúr olyan nagyon kíváncsi volt.

Hirtelen önt el egykori énem miatt a szégyenkezés. Szó nélkül kelek fel, terítem magamra a köntöst, és megyek ki a konyhába.

Míg reggelit bűvölök, újra átélem azt az örömöt, amit a szelíd kínzás okozott. Azt éreztem, hogy hatalmas vagyok, hogy a kezemben van a sorsa, hogy kedvemre alakíthatom őt…

És élveztem. Minden egyes pillanat, amíg gyanakodva méregetett, felért azzal a mámorral, amit Draco csókja váltott ki belőlem. Büszke voltam magamra.

Merlinem… csupán néhány hónapja volt… Mégis, mintha évek teltek volna el közben. Az egy… másik világ volt.

Egészen más.

- Ne rágd magad, mon chat noire – rángat ki a gondolataim közül Fleur. Bár nem látja, felvillantok egy szomorkás mosolyt, s míg kinyitok egy üveg bort, lekuporodik a székre.

- Mmmm, croissant… - sóhajt nagyot, s érdeklődve nézi, ahogy kitöltöm az italt. – Miért iszunk korán reggel bort? Nem illik.

- Nem érdekel. Vége a háborúnak, és ez ok az ünneplésre, ahhoz pedig jólesik egy könnyű ital.

Az sem hátrány, hogy talán segít elterelni a borús gondolatokat. Míg reggelizünk, hallgatom a csacsogását, s igyekszem nem azon tűnődni, mi vár rám.

Ugyanez járhat Fleur fejében is, mert félretolja reggelije maradékát, és komolyan néz rám.

- Vissza fogok jönni – ígéri.

- Nem fogsz – mormolom a pohárba, majd kiiszom belőle az utolsó kortyot.

- Kételkedsz a szavamban? – háborodik fel azonnal.

- Nem. De ők nem fogják engedni, hogy ismét eltűnj előlük.

- Nem irányíthatnak – teszi le ő is az időközben kiürült kelyhet. – Nincs semmi, amivel visszatarthatnak. Egyedül Bill volt, aki miatt…

Nem fejezi be, de nem is szükséges. Tudom jól, mire gondol, így nem is tartom vissza, amikor felpattan a székről, és a fürdőszobába viharzik. Még akkor is látni vélem a hullámzó haját, amikor átszűrődik a vékony ajtón a halk szipogás.

Sír.

Fáj hallani, főleg azért, mert olyasmiért hullajt könnyet, amiben én is vétkes vagyok – még akkor is, ha csak a tanúja voltam. Végignéztem, és nem csak hogy nem tettem ellene semmit, a lelkem mélyén még élveztem is.

Tudja ezt ő is, és bármennyire megváltoztak a dolgok, nem felejti el. Persze, miért is tenné? Attól még, hogy beleszerettem és megszöktettem, még ugyanaz vagyok, aki akkor. Talán csak egy érzelemmel gazdagodtam, talán csak felszínre került, ami mindig is bennem volt, csak nem volt még, aki előhozza.

Úgy tűnik, rá vártam; ő kellett ahhoz, hogy Pansy Parkinsonból, a Nagyúr hű követőjéből Pansy Parkinson, szabad nő lehessek.

Szabad… csak a gondolataim azok; minden más értelemben rab vagyok. Ha itt maradok, önmagam fogságában telnek a napjaim, mert minden percben arra gondolok, hogy mikor talál rám a Nagyúr valamelyik fanatikus híve, aki elkerülte az igazságszolgáltatást…

Ha visszamegyek, az aurorok az Azkabanba juttatnak, jogosan.

A szívem sem az enyém. Fleur bitorolja már jó ideje.

A szipogást elnyeli a víz csobbanása, s ez újabb emléket idéz fel. Úgy tűnik, ez a nap a múltidézéssel telik.

Lehunyom a szemem, és hagyom, hogy a képek elárasszanak.

Talán az ötödik vagy hatodik személyes „látogatásom” alkalmával történt, hogy egy hatalmas, illatos forró vízzel teli fürdőkádat bűvöltem neki. Erőtlenül, a padló mocskával borítva reszketett a hideg kövön, és furcsa örömet éreztem, ahogy egyszerre villant fel a tekintetében a vágyakozás, a kétkedés és a dac… Minden porcikája a fürdő kényeztetésére vágyott, ám sejtette, hogy csak azért bűvöltem oda, hogy így gyötörjem őt; nem a testére, hanem a vágyaira hatva. De tartotta magát. Egyetlen pillantást vetett csak a körmös kádra, aztán nem foglalkozott vele tovább. Nem volt hajlandó behódolni csak azért, hogy élvezhesse a fürdőt, ami talán csak illúzió.

És egy csipetnyi gúny is ott ült a szája sarkában, tudván, hiába a csábítás, hiszen arra sincs ereje, hogy felálljon, nem hogy beleheverjen a vízbe.

Én azonban elvettem ezt a kétes kis diadalt; egy bűbájjal eltüntettem róla a rongyokat, amik egykor a ruhái voltak, egy másikkal pedig belelebegtettem a kádba.

Megfosztottam a döntéstől, s talán ez volt az, ami érzékenyen érintette. Nem a kiszolgáltatottsága, nem a meztelensége, hanem az, hogy ennyire sem dönthet arról egymaga, mit tegyen.

Ugyanakkor kapott is valamit – egy cseppnyi luxust, pillanatnyi kényelmet, néhány önfeledt másodpercet.

A falnak támaszkodva figyeltem, ahogy eleinte gyanakvóan méregetett, majd egyre inkább ellazult… és elérkezett az a perc, amikor félrelökve minden kínzóan realista gondolatát, élvezettel hunyta le a szemét, és elnyúlt az illatos olajoktól nehéz vízben.

Néztem, és azt hittem, tudom, mit akarok elérni. De valami megváltozott, amikor hátradöntötte a fejét, és elmerült.

Akkor azt gondoltam, hogy feladja a büszkeségét, és a kezembe helyezi a sorsát. Bizalmat éreztem abban a mozdulatban. Vagy talán megadást…? Nem tudom, csak azt, hogy valahol kisiklott a tervem.

Azt hiszem, akkor változott meg minden, amikor előbukkant. Mézszínű haja a víztől barnává sötétülve tapadt a vállára, amiről a gyertyák fényében megcsillanó cseppek futottak a karjára…

Soha szebbet nem láttam még.

Tudtam, hogy van benne némi véla-vér, így az első gondolatom az volt, hogy azzal hatott így rám. A következő pillanatban azonban ráébredtem, hogy túl gyenge ahhoz, hogy tudatosan használja.

Kénytelen voltam hát beismerni, hogy magamtól támadt kedvem odalépni hozzá, és az ujjam hegyével bejárni az utat a cseppeket követve…

Ma sem tudom, mi ütött akkor belém. Csak álltam ott, és egészen megfeledkeztem arról, hogy miért is mentem le hozzá.

Nézni akartam, órákon át is akár… s egyre vártam azt a pillanatot, amikor két tenyerébe emeli a szivárványos habot, és hirtelen belefújva, szertelen mosollyal nézi, hogyan röppen ezerfelé…

Ekkor nézett rám, darabokra zúzva az elkalandozó gondolataim teremtette képet. Hab helyett a kád peremét markolta, tekintetében a játékosság helyett bizalmatlanság ült.

Kegyetlen, kijózanító pillanat volt, és megvetettem magam, amiért ilyesmin járt az eszem.

„Halálfaló vagyok, és bármit teszek, azzal azt akarom elérni, hogy a nő olyasmit mondjon el, amit a Nagyúr örömmel hallana” – emlékeztettem magam.

Azt tettem végül, amiért indultam, az egyetlen különbség csupán az volt, hogy kevesebb örömöt leltem benne, mint addig, ez pedig feldühített.

Draco talán azóta sem érti, miért voltam a szokottnál vadabb, s hogy miért ragaszkodtam ahhoz azon az éjszakán, hogy én diktáljak a hálószobában.

Igyekeztem elhitetni magammal, hogy ura vagyok a vágyaimnak, hogy nem hat rám egy víz alól előbukkanó, gömbölyű váll… és amikor ráébredtem, hogy ez nem akarat kérdése, még dühödtebben próbáltam bizonyítani, hogy bárki másra igaz lehet ez, de rám nem.

Két dolgot ismertem el nálam hatalmasabbnak: a mágiát és a Nagyurat. Hittem, hogy minden mást én uralok az életemben. Például, hogy azért mondok majd igent Dracónak, mert én azt akarom, s nem azért, mert apáink úgy akarják; vagy hogy ha kedvem szottyan rá, hát elutazom a világ másik végére festegetni, naplementét, susogó erdőt, tomboló óceánt bámulva, még hírből sem ismerve az itthoni eseményeket. Bármit megtehetek, de az képtelenség, hogy így hasson rám a Nagyúr foglya.

Mégis Fleur képe kísértett, míg Dracóval szeretkeztem.

Sóhajtva töltöm újra a poharat, de aztán csak forgatom az ujjaim közt, és figyelem, hogyan játszik a fénnyel. Néha piros, néha már szinte egészen fekete… mint a vér. Frissen, még lüktetve az élettől egészen világos, ám ahogy hűl, ahogy dermed, úgy sötétedik.

Hányszor láttam ezt… ahogy a frissen születő sebből szivárogva minden cseppjével ellop egy keveset az erőből, majd a bőrre kérgesedve hirdeti a múlandóságot. Az élet könnyen kiszáradó, kis fekete patakocskái. Hányszor voltam tanúja annak, ahogy az egyre sötétedő vér a mindinkább fakuló bőrre szárad…

Rajta is láttam, nem egyszer, és egyre jobban dühített. Ami eleinte hidegen hagyott, az később felbőszített, mi több, szánalmat ébresztett bennem.

Sokszor gondolkodtam már azon, mikor billent át ez a szánalom valami másba. Mikor lett a fogolyból Fleur? Mikor kezdtem nőként tekinteni rá? Talán akkor, amikor először fürdeni láttam? Vagy akkor, amikor Carrow besurrant hozzá, hogy a kedvét töltse vele?

Lepattan egy aprócska szilánk a kehely talpából, ahogy keményen az asztalra csapom. Az az este… felémelyedik a gyomrom, ahányszor csak eszembe jut. Hiába erőlködöm, nem sikerül elűznöm a felszínre törő képeket, érzéseket.

Nem tudom, mi vitt le akkor hozzá, hiszen előző este is jártam ott. Szívesen mondanám, hogy valami megérzés, de sajnos annyi tehetségem sincs a jósláshoz, mint egykori professzoraimnak. Vacsora után egyszerűen felálltam az asztaltól, s egyenesen a cellája felé indultam. Már csupán pár lépésre voltam az ajtótól, amikor meghallottam a nyöszörgést, és azt az ocsmány röhögést, amit csak kiéhezett, bármire képes férfiak hallathatnak.

Megtorpantam, mert egyszerűen nem hittem a fülemnek. Annyi gondolat, érzés suhant át rajtam, az alatt a perc alatt, amíg dermedten, torkomban dobogó szívvel álltam, hogy még ma sem ismerem mindet. Nem értettem, hogy jutott be az a valaki, hiszen egyedi zárbűbájt bocsátottam az ajtóra; dühös voltam az illetőre, mert kezet, s mi több, valami mást is merészelt emelni rá, megkockáztatva ezzel a Nagyúr haragját, dühös voltam magamra, amiért még nem értem el a célomat, és dühös voltam Fleurre is… noha fogalmam sem volt, s ma sincs, hogy miért.

Nem akartam hallani az ütések tompa puffanását, nem akartam elképzelni sem, mi folyhat odabenn… mégsem mozdultam, míg az első valódi sikoly el nem hagyta Fleur torkát.

Tudtam, hogy nem képes megvédeni magát, hiszen a leggyengébb halálfaló is jóval erősebb volt nála akkoriban, s még abban sem reménykedhetett, hogy a mágiája megsegíti. Én magam itattam olyan főzettel, ami visszaszorította az erejét, épp csak annyira, hogy érezze, még ott lakozik benne, de ne robbanhasson ki váratlanul.

Az volt az első alkalom, hogy megbántam, és ez volt az, ami végül cselekvésre késztetett. Benyitottam, s hosszú másodpercekre mozdulatlanságba dermedt minden.

Csak álltam, és néztem, ahogy Fleur tépett ruhájában a legtávolabbi falra simulva, rémülettől kerek szemmel zihál, s hogy Carrow, akit annak ellenére rögtön felismertem, hogy háttal állt az ajtónak, hogyan szegezi rá a pálcáját.

Egy másodpercig sem hitegettem magam azzal, hogy nem arra készül, amire elsőként gondoltam. Tudtam, miért van ott, s azt is, hogy megteszi, ha nem állítom meg.

Aztán hirtelen felolvadt a megfagyott idő, s olyan gyorsan történt minden, hogy csak néhány mozzanatra emlékszem. Carrow felém fordult, körömnyomoktól vöröslő arcán düh vonaglott, tekintetében eszelős éhség és elszántság villámlott. Nem volt ez több egy pillanat töredékénél, mégis perceknek éreztem. Fleur ezalatt a padlóra csúszott, s úgy igyekezett minél messzebbre Carrow-tól. Őt figyeltem, Amycus ökle nyomát keresve rajta, s ez volt az, amit a férfi kihasznált. Egy közönséges sóbálvány átokkal mozdulatlanságra s egyúttal arra kényszerített, hogy végignézzem, amit vele tesz. Amint közelebb lépett hozzá, Fleur úgy ugrott fel, mint egy sérült vad, ami ha kell, az utolsó csepp véréig küzd a szabadságáért.

Álltam és néztem, ahogy az a mocsok a rázáporozó ütések és rúgások ellenére is teljesen leszaggatja róla a ruhát, mert nem tehettem mást… s akkor vált világossá, hogy a puffanások, amiket a folyosón hallottam, Fleur védekezésének a hangja volt. Furcsa mód, ettől valahogy megkönnyebbültem, mert jó volt tudni, hogy nem könnyen adja meg magát, de legalább annyira el is borzasztott… mert ezen az áron kerülhette csak el, hogy olyasmi történjen meg vele, ami még a Nagyurat is taszította.

Még a legutolsó muglinak sem kívántam, ami rá várt. Mégsem tehettem ellene semmi mást, mint hogy küzdöttem a rám szórt átokkal, remélve, hogy pusztán az akaratom elég ahhoz, hogy legyűrjem. Nem akartam, hogy a mocskos mancsával Fleur húsába marjon, nem akartam, hogy a nyálát csorgatva bámulja, nem akartam, hogy…

Nem akartam, hogy jogot formáljon arra, akit a magaménak éreztem.

Alighanem az volt az a pillanat, amikor már nem hazudhattam magamnak tovább, s el kellett ismernem, hogy vonzódom Fleurhöz. A vonzalom mibenlétéről még fogalmam sem volt… hogy testi-e, vagy netán lelki, esetleg csak a fogoly-fogvatartó között kialakuló barátságról van-e szó… Mindegy volt. Egyedül az volt a fontos, hogy Carrow ne érjen hozzá.

Fojtogatott a belém zárt üvöltés, szinte fájt a testem az erővel megakadályozott ugrani akarástól, mégsem tehettem semmit. Még a tekintetemet sem tudtam elfordítani, s egyre szárazabb szemmel figyeltem, ahogy Carrow sarokba szorította Fleurt, aki reszketve, a testét takarva könnyezett. Hallottam, ahogy a férfi minden egyes lépésénél, amivel közelebb ért hozzá, egyre hangosabban nyüszít, és sosem felejtem el azt a pillantást, amivel rám nézett, mielőtt Carrow eltakarta volna előlem.

Félelem és könyörgés volt a szemében, segélykérés; egy nő kért segítséget egy nőtől egy olyan helyzetben, amit csak egy nő élhet át igazán.

És bizalom. A remény, hogy nem engedem Carrow-t ennél tovább, mert már az is túl sok, amit addig tett.

De hiába láttam mindezt, tehetetlen voltam. Hallottam undorodó nyögését, amikor Amycus magához rántotta, s meg tudtam volna ölni érte a rohadékot. Hallottam, ahogy beszél Fleurhöz, és a szavai pont olyan mocskosak voltak, mint a szándékai.

Néhány perccel később árnyék vetült rám… valaki megjelent az ajtóban, s pár pillanatig ugyanolyan szobormereven figyelte az eseményeket, mint én. Aztán beljebb lépett.

Sosem örültem még úgy Dracónak, mint akkor. Tudtam, hogy ő nem hagyja, hogy Carrow megtegye, amiért érkezett. Tudtam, mert nem akarta, hogy a Nagyúr elégedetlen legyen, mert nem akarta, hogy emiatt megbüntessen minket, akikre a foglyot bízta, s mert úriember. Az ilyen aljas tettnek még a gondolatát sem hajlandó elviselni.

Néhány jól irányzott varázslattal elvette Carrow kedvét attól, hogy rámásszon Fleurre, majd amikor kivezette a kamrából, feloldotta a bűbájt, ami mozdulatlanul tartott. Egyetlen szót sem szólt, sem akkor, sem korábban; de amikor rám nézett, olyasmit láttam benne, mint még soha.

Amint magunkra maradtunk, a földön kuporgó Fleurhöz léptem. Mondani akartam neki valami bíztatót, noha a hangomat sem találtam. Így a kezemet nyújtottam hát, hogy felsegítsem.

Felnézett rám, s lehetetlenül hatalmasra tágult szemében könny reszketett; noha láttam, hogy hajlandó lett volna elfogadni a segítségem, mégsem mozdult. Végül én voltam az, aki engedett – letérdeltem mellé, nagyon lassan előrenyúltam, s megérintettem a vállát. Éreztem, láttam, hogy összerándul, s csak remélni mertem, hogy nem tőlem undorodik, s amikor már biztos voltam abban, hogy nem húzódik el, finoman magam felé húztam.

Talán egy percig is eltartott, de a végén a vállamra ejtette a fejét, s – talán a megkönnyebbüléstől – hangosan felzokogott.

Megmoccanni sem mertem, csak vártam, hogy megnyugodjon, s ezalatt próbáltam rájönni, miért tölt el furcsa elégedettséggel az, hogy hozzám bújik, hogy a tenyerem alatt érzem a hátát… mert ez több volt holmi női együttérzésnél.

Újra csak arra tudtam gondolni, hogy bizalom van a mozdulataiban, olyan feltétlen, gyermeki bizalom, amilyet szinte elképzelni sem lehet. Bármit megtehettem volna vele akkor, olyannyira kiszolgáltatott volt.

Korábban talán kihasználtam volna a helyzetet… de addigra… megváltozott valami. Nem akartam neki ártani, és már az sem hajtott, hogy kivívjam apám és a Nagyúr elégedettségét.

Tudtam, hogy meg kell erősítenem a zárka bűbájait, hogy ne csak Fleur ne tudjon kiszökni, hanem rajtam és a manón kívül más se jusson be, csak az én tudtommal. A Nagyúr nem bánta, ha játszadoznak a játékával, de azt nem tűrte, hogy tönkretegyék. Márpedig Fleur talán bele is pusztult volna, ha Carrow véghez vitte volna, amiért indult. Nem, nem fizikailag… a lelke halt volna meg.

A szeme előtt ölték meg a férjét, a többi szerettéről sem tudott semmit, állandó kínzásnak volt kitéve a teste és az elméje… Egy erőszakos közösülés lett volna az utolsó csepp, mert a maradék méltósága veszett volna oda, a nőiességének tudata, a… a remény, hogy még nincs minden veszve.

Nem értettem magam; nem tudom, mi vett rá, hogy órákon át, egyetlen szót sem szólva vigasztaljam. Csak ültem mellette a falnál, mindkét tenyeremet a hátán nyugtatva, míg ő hozzám bújva zokogott, majd később már csak reszketett.

Jó volt úgy, összebújva vele. Kicsit olyasmi lehetett, mintha ezer éve ismernénk egymást, mintha a legjobb barátnőm lenne, akinek természetes, hogy rajtam, nekem sírja el a bánatát. Ettől pedig egyre nőtt bennem az elégedettség, amit akkor és ott még nem tudtam megnevezni.

Később kényelmes, meleg ruhát bűvöltem neki, s bár nem volt rá tisztességes indokom, azután sem hagytam ott. Az egyik sarokba álltam, onnan figyeltem, ahogy lassan felöltözött… Inkább volt az évek alatt berögzült mozdulatsor, mint tudatos cselekedet. Tekintete a semmin függött, mialatt belebújt a ruhába, talán azt sem látta, hogy ott vagyok, sőt, talán az sem tudatosult benne, hogy az én vállamon pihent a feje, míg meg nem nyugodott kissé.

Olyan elveszettnek tűnt a pulóverben, aminek az ujja a kézfejére lógott, hogy kedvem támadt újra az ölelésembe vonni… Akkor azt gondoltam, hogy ez valami ősi, női védelmező ösztön lehet. Talán engedtem is volna a szokatlan sürgetésnek, de Fleur a fekhelyéhez lépett, és a sarokba fekve összegömbölyödött.

Még sokáig meredt maga elé üres tekintettel, de végül elnyomta az álom. Addig egy helyben állva figyeltem őt, de aztán odaléptem, s óvatosan leültem mellé, vigyázva, ne riasszam fel. Újabb percek teltek így el, küzdve magammal, majd elbukva – noha tudtam, hogy nem kéne, mégis előrenyúltam, hogy a füle mögé simítsam az egyik, arcába hulló, zilált hajtincsét. Alig érintettem meg azonban, összerándult, én pedig úgy kaptam vissza a kezem, mintha megégett volna.

Akkor hagytam ott, s úgy mentem fel a lépcsőn, végig a folyosón, hogy alig érzékeltem a környezetem. Csak mentem a jól ismert úton, egy pillanatra megtorpanva a szalonban, s csupán akkor ébredtem rá Draco jelenlétére, amikor megszólított. Döbbentem fordultam meg, mert nem számítottam arra, hogy ott találom. A kandallónál állt, s akkor tudatosult bennem, hogy hajnalodik… A pincében nem éreztem az idő múlását, de a súlyos bársonyfüggönyön átszűrődő halovány derengés, amit még könnyedén legyőzött a kandallóban égő tűz és a gyertyák fénye, ólomsúlyként pakolt rám minden egyes eltelt percet.

Felsóhajtottam, majd összeszedtem magam. Draco szemébe néztem, és megborzongtam a tekintetében ülő sötétségtől. Sosem nézett rám úgy, és ez kissé meg is riasztott.

Neheztelt rám, s ez rosszul esett, még úgy is, hogy tudtam, minden oka megvan rá, s elsősorban az én, a mi érdekeinket tartja szem előtt. Noha vitára számítottam, csak azt tudatta velem, hogy Luciusra bízta Carrow-t. Kérdések sokasága ült a tekintetében, a válaszokkal és a hozzájuk tartozó érzésekkel együtt, mégsem szólt többet. Átkarolta a vállam, egy percre megölelt, majd a folyosóra terelt.

Rosszul éreztem magam attól, hogy míg ő támaszt nyújtva nyugtatta a derekamon a karját, én képtelen voltam viszonozni az érintést. Csak lépkedtem mellette lehajtott fejjel, a testem mellett lógatott karokkal, és egyre csak Fleurre gondoltam.

A hálószobája elé érve megálltunk, s Draco kérdő tekintetére megráztam a fejem. Képtelen lettem volna bármilyen odaadásra, és úgy éreztem, mindkettőnknek jobb, ha inkább a saját szobámban pihenek. Draco többet érdemelt annál, mint amit akkor nyújtani tudtam volna neki.

Akkor azt gondoltam, azért nem akadékoskodott, mert „megviselt”, amit Amycus Fleurrel tett, de ma már tudom, hogy ő már sejtette, amit még magamnak sem voltam hajlandó beismerni.

Tudta, amit én még nem: hogy beleszerettem Fleurbe.

Igen, beleszerettem. Hetekbe telt, mire erre rádöbbentem. Carrow támadása után egyre többször jártam le hozzá, és már rég nem azzal a szándékkal, hogy kifürkésszem az ellenállók titkait. Ő érdekelt. Néha csak ültünk egymás mellett, néha kérdezgettem, s ő vagy válaszolt, vagy nem… de volt, hogy csak én meséltem magamról.

Így kerültünk lassan egyre közelebb egymáshoz, s egy alkalommal, amikor sehogy sem sikerült szóra bírnom, annyi pillangót varázsoltam elő, hogy alig fértek el a cellában. Egyszerű, kék pillangók voltak, de együtt olyan káprázatosak, hogy én magam is elámultam, ahogy néztem őket. Hímporos szárnyuk selymesen fénylett a gyertyák fényénél, s ahogy kavarogtak, szinte beleszédültem a látványba. De ami a leginkább elvarázsolt, az a Fleur ajkára kiülő mosoly volt, amikor a legtöbb a vállára, a feje búbjára és a kifeszített tenyerére szállt. Percekig gyönyörködött bennük, és a szeme csillogása meggyőzött arról, hogy örül az „ajándéknak”. Amikor óvatosan megmozdult, azt gondoltam, meg akarja érinteni a könnyű kis csodákat… De az élő masnik azonnal felrebbentek, kék örvénybe vonva minket, s egy pillanattal később az arcomon éreztem Fleur ajkát.

Egészen addig soha nem érintett meg tudatosan. Ha kellett, eltűrte, hogy hozzá érjek, de ő maga nem kezdeményezett semmit. Az a könnyed, felszabadult kis csók…

Mámorító volt. Mámorító és kevés.

Megijedtem magamtól, amikor rájöttem, hogy többre, valódi csókra vágyom. Ő elhúzódott, én utánamozdultam… aztán felnéztem, és amikor megláttam csodálkozó, értetlen tekintetét, felpattantam, és szinte kimenekültem a folyosóra.

Magam elől, mert tudtam, ha még egy másodpercig maradok, kérés nélkül veszem el, amire vágyom.

- Mire gondolsz? - rezzent fel az emlékezésből a hangja. Vastag, puha köntösben dől az ajtókeretnek, és engem figyel. Hosszú, még nedves haja összesodorva pihen a vállán, és a fehér frottír szomjasan issza belőle a vizet.

Válasz helyett egy kék pillangót varázsolok elő, pontosan olyat, mint akkor. Mosolyogva figyeli, ahogy csapongva az ablak felé repül… máris vonzza a fény, a Nap, mintha egyetlen vágya az lenne, hogy felperzselje a tüze.

Vajon mi lesz velük…? Hova tűnnek? Fénnyé válnak maguk is, vagy tőlük kék a felhőtlen égbolt?

- Emlékszel? – nézek ismét Fleurre, miután kiengedem a szabadba a lepkét.

- Persze – bólint, majd az ablakhoz sétálva a kis kék tünemény után néz. – Hogyan is felejthetném el…? Több száz pillangó egy aprócska lyukban… sikerült elfeledtetned velük a nyomorúságomat, és az a néhány perc többet ért, mintha földi hívságokat adtál volna. Mire mentem volna ékszerrel, szép ruhákkal, jobbnál jobb falatokkal…? Szabadságot adtál.

- Szabadságot, négy fal közé zárva – mormolom kissé keserűen.

- A lelkem szabadult fel, Pansy – fordul meg. – Újra feléledt bennem a vágy, hogy látni akarjam az eget, hogy átkaroljak egy fát, vagy egyszerűen csak álljak a szélben, és élvezzem, ahogy megtáncoltatja a hajam, a ruhám. Rengeteget adtál velük.

- És te viszonoztad is – lépek hozzá, s felemelem a bal kezét. Mandula formájú körmei bársonyosan fénylenek, puha bőre akácillatot lehel.

Akác… Csábító, mámorító tavasz, a forró nyár ígéretével. Ez ő… Méhzsongás, tomboló, élettől lüktető zöld növények, napfény, gyors zivatar… ezerféle virág illata a szélben.

Fleur.

- Csak egy puszit kaptál – fonja össze az ujjainkat, és közelebb húz magához.

- Anélkül talán már halottak lennénk. Azt hiszem, pont az kellett ahhoz, hogy tisztán lássak, hogy beismerjem magamnak, amit éreztem.

Elhallgatok, mert nem akarok most belemerülni ebbe a témába. Magamhoz húzom inkább, és úgy lélegzem be az édeskés akácillatot, mintha utoljára tehetném.

Talán így is van. Ő ma visszamegy Angliába… én pedig vagy itt maradok, illegalitásban, vagy vele tartok, vállalva minden kockázatot és következményt. Szorosabbra vonom az ölelést, majd elengedem, és egy könnyed csókot illesztek az ajkára.

- Menj, mon amour. Kutasd fel a családod és búcsúzz el Billtől – suttogom, majd ellépek tőle.

Elég erős vagyok ahhoz, hogy elengedjem, még úgy is, hogy vajmi kevés esély van arra, hogy újra lássam. El tudom engedni, le tudok mondani róla, ha kell, de nem akarom végignézni, ahogy elmegy, és neki is megnehezíteném a dolgát, de ezt nem akarom.

Nem sajátíthatom ki, nem várhatom el, hogy velem maradjon; szüksége van arra, hogy méltón elköszönjön a férjétől, hogy megossza annak családjával a történteket, akiknek joguk van tudni az igazságot, még akkor is, ha sejtik, hogyan halt meg Bill. Az ő döntése lesz az is, hogy velük marad-e, vagy engem választ, esetleg tőlem és a Weasleyktől független életet kezd valahol másutt.

Nem foszthatom meg a választástól, és én sem tűrném el többé, ha bárki ezzel próbálkozna.

Egyetlen pillanatig még szorítja az ujjaimat, de aztán elenged. Nem nézek hátra, nem akarom látni a szomorúságot a tekintetében, hogy hogyan hanyatlik a teste mellé a karja. Felöltözöm, majd kimegyek a kis házhoz tartozó kertbe, hogy ne kelljen végignéznem, ahogy összeszedegeti a holmiját.

Minden egyes ruhadarabbal, személyes tárggyal a lelkem egy-egy darabját csomagolja el, és félek szembesülni azzal, hogy nem marad belőle semmi. Éppen elég érezni, tudni, nem akarom még látni is.

A hársfa alatt ülve felgyűröm a blúzom ujját, és csak bámulom a Sötét Jegyet. Egy életre szóló jel, amely megbélyegez, nem számít, milyen vagyok valójában. Ha visszamegyek Angliába, akkor vagy dementorcsók lesz a jussom, vagy egy csontfagylalóan nyirkos, sötét zárka az Azkabanban, csak azért, mert letörölhetetlenül magamon viselem a Nagyúr jelét. Senki nem fog megkérdezni, hogy fogtam-e valaha pálcát bárkire is – halálfaló vagyok, hisz ott a karomon a jegy, hát bűnhődnöm kell. Ha itt maradok, csak a remény marad, hogy Fleur talán visszajön hozzám, de az idő múlásával ez a várakozás egyre keserűbbé tenne, s ha mégis visszatérne, talán én magam ijeszteném el, azzal, hogy már nem ugyanaz lennék, mint most. Ettől pedig még zárkózottabb lennék, még savanyúbb, egyre elviselhetetlenebb még önmagam számára is.

Nincs jó megoldás. Az egyetlen lehetőségem az, hogy örülök az itt töltött néhány, már-már felhőtlen hétnek, s megpróbálom a szép emlékeket felidézni a rosszak helyett.

Mint például az első valódi csók… Pontosan két hónapja volt, a Nagyúr egy újabb, gyötrelmes vallatása után. Amikor elcsendesedett a ház, felvittem Fleurt a szobámba. Alig volt jártányi ereje, és fájt néznem, ahogy szinte elsorvad a fénytelen, állott levegőjű kamrában. Annál jobbat, többet érdemelt… Megadtam hát neki mindent, amit csak módomban állt.

Közben persze a lelkiismeretem egyetlen percre sem hagyott nyugton. Folyton az zakatolt bennem, hogy most minél jobban érzi magát, annál rosszabb lesz neki, ha vissza kell mennie a zárkájába. Márpedig vissza kellett, ezt tudtuk jól. Mégsem hagyhattam, hogy legalább ennyi jó ne jusson neki… legalább egy kellemes fürdő, tiszta ruha, kiadós vacsora egy szép, kényelmes, a világra nyíló ablakokkal teli szobában… Egy sóhajtásnyi szabadság.

Az sem volt megnyugtató gondolat, hogy ha ez kiderül, mindkettőnkkel végeznek. Mindezek ellenére egyetlen pillanatra sem bántam meg, hogy megtettem. Sosem láttam még az arcán olyan hálás mosolyt, mint amikor elmerült a kádban. Én pedig ismét csak álltam és néztem őt, mialatt felidéztem magamban azt az alkalmat, amikor először láttam így.

Alig változott valamit… leginkább a haja. Hosszabb lett ugyan, de friss levegő, napfény híján fényét vesztette, eltűnt belőle az az aranyló ragyogás, ami bárkit elkápráztatott.

Megjelent az arcán néhány olyan ránc, amilyet azok viselnek, akik sokat szenvedtek… mindig elszorult a szívem, ahányszor elmélyülni láttam őket. Egy-egy pillanat volt csupán, de nem kellett volna ott lenniük.

Sosem kellett volna megtudnia, milyen megözvegyülni, sosem kellett volna megtapasztalnia a Cruciatus okozta fájdalmat, a sötétség, a magány és a reménytelenség gyötrő hármasát.

Nem is tudom, mikor léptem oda hozzá, vettem kezembe a szivacsot, és merítettem a vízbe. Csak azt éreztem, hogy meg kell tennem… hogy elsimítsam lelke gyűrődéseit, hogy összevarrjam a megtépázott széleket, hogy eltüntessem róla a rárakódott szennyet.

Hallottam a hab pezsgését, ahogy a víz visszacsurgott a kádba, éreztem az ujjaimon leszaladó cseppek melegét, de csak a szemét láttam. Az írisze kékjét, ami azokra a pillangókra emlékeztetett… és ugyanazt olvastam ki belőle, ami bennem is kavargott, megfoghatatlanul, irányíthatatlanul. De nem bántam. Nem akartam már kordában tartani, engedtem, hadd teljesedjen ki, hadd törjön ki…

Visszaejtettem a dolgavégezetlen szivacsot a vízbe, s szinte láttam magam kívülről, ahogy a kád mellett térdelve Fleur csodálkozón szétnyíló ajkához érintem az ujjamat.

Puha volt, forró és száraz… de szinte lüktetett. A lehelete az ujjamra dermesztette a víz nyomát, holott forróbb volt bárminél, amit addig tapasztaltam. Tűzzel bűvölt jeget… Megborzongtam, ahogy lassan körbesimítottam az ajkát.

Nem mertem levegőt venni közben. Félve vártam a pillanatot, amikor elfordítja a fejét vagy ellöki a kezemet, s szinte láttam, hogyan illan el az ujjam lágy húson hagyott, nedves nyoma.

Ott dobogott a szívem az ujjam végén, kitárulkozva, felkínálva magát. Talán Fleur is érezte ezt, az övé talán éppen az ajkába költözött, hogy minél közelebb lehessenek egymáshoz… Ezt éreztem akkor, s hiszem még ma is, hogy így volt. Két mezítelen lélek találkozása volt az a pillanat, ami örökre belém égett.

Aztán Fleur felnyúlt, s megfogva a kezem leheletnyi puszit illesztet az ujjbegyemre, majd megsimogatta az arcomat.

Érintése nyomán szinte felizzott a bőröm, s a forróság már-már elviselhetetlenül gyönyörű volt. El kellett húznom a fejem, mert attól tartottam, lángra lobbanok ott helyben… és szinte azonnal megbántam, mert a keze szárnyaszegett madárként hullott alá, s megtört a fény a tekintetében.

Bőgni tudtam volna a bűntudattól. Nem akartam, hogy azt higgye, visszautasítom, hogy csak játszom vele… Mégis csalódottságot éreztem a mozdulatában. Mintha a szemem láttára zúzták volna össze az álmaimat, olyan volt látni, ahogy elfordította a fejét.

Hangtalanul felszűköltem, mert nem akartam, hogy így érjen véget, ami még szinte el sem kezdődött. Nem gondolkodtam hát, csak tettem, amit az ösztönöm súgott. Bal tenyeremet az arcára simítva finoman magam felé fordítottam; egy-két másodpercig kiszáradó szájjal, kutatón néztem a szemébe, majd lehunytam a szemem és az ajkához érintettem az enyémet.

Egy futó pillanat volt az egész, mint egy apró szünet két lélegzet közt… de benne volt az egész világ minden szépsége. A vérem felpezsdült, a szívem még inkább zakatolt, levegő nem kellett… csak ő.

- Fleur… - leheltem, egyenesen az ajkára. A kezemet nem húztam el, arra képtelen voltam. Érezni akartam a bőrét a tenyerem alatt, a haját az ujjaim közt…

- Pansy… - válaszolta alig hallható, remegő hangon, és ki kellett nyitnom a szemem, mert muszáj volt látnom, hogy hogyan néz rám. A szívem kihagyott egy ütemet, amikor ugyanazt láttam benne, amit a magaméban is sejtettem.

Szelíd gyengédség utáni vágyat sugallt a tekintete, olyat, amit csak nőtől kaphat, férfitól nem… amiben egyszerre van benne egy anya feltétlen szeretete, egy testvér csúfolódó bajtársiassága, egy barátnő határozott, kíméletlen hűsége, s csak azután a csábító, éjszakai démon bujasága.

Nekem mindegyik kellett. Megfeledkeztem mindenről; a házról, Dracóról, a Nagyúrról… az óvatosságról is. Mielőtt meggondolhattam volna, mit is teszek, ismét megcsókoltam, de már jóval határozottabban.

Ó, az a minden gondot elsöprő elégedettség, ami akkor töltött el, amikor az ajkai megnyíltak előttem… Még most is érzem, ha visszagondolok rá. Emlékszem, felnyögtem, és még többet akartam érezni belőle, kihasználni, hogy nem viszolyog tőlem, hogy elfogad annak, aki vagyok, hogy nem bánja, amit adok és amit elveszek, sőt… megsokszorozva ad vissza mindent.

- Chat noire… - borít rám árnyékot, ahogy megáll mellettem. – Mennem kell.

- Tudom – sóhajtom, de nem nézek rá. Ha látnám a szépségét, a maradni akarást a tekintetében, akkor elgyengülnék… vagy marasztalnám, s lehetetlenül nehéznek tűnő választás elé állítanám ezzel, vagy vele tartanék, ami talán még rosszabb lenne… mert akkor elvenném tőle annak a lehetőségét, hogy biztonságban tudjon itt, ezen az aprócska kis birtokon.

- Indulj. Várnak már.

Inkább a Sötét Jegyet nézem, mert nem akarom látni a maradni akarást a szemében, az őrlődést, a türelmetlenséget. El kell engednem, bármennyire is fáj.

- Pansy – suttogja, s lágyan a karomra fekteti a tenyerét. Megrándulok, ahogy mindig, ha megérinti a Jegyet, újra felidézve azt a néhány napot, amikor szinte öntudatlan voltam.

- Menj… - súgom elfulladó hangon, elhúzódva. – Rebbenj a széllel, kis virág…

Egy percig nem mozdul semmi, tudom, engem figyel. Talán éppen most vési az emlékezetébe a vonásaimat… talán azon tűnődik, hogy igazán szeretem-e, ha ilyen könnyen elengedem…

Úgy érzem, sosem fog véget érni ez a perc, és nem is tudom, jó lenne-e… mert amíg tart, addig itt van, de az örömöt kétessé teszi a fájdalmas tudat, hogy el fog menni. Önmagamnak is hazudok, amikor hallani akarom, ahogy hoppanál… Hazudok, mert minden észérv ellenére is szeretném, ha itt maradna velem; énem mohó, végtelenül önző része üvöltve követeli, hogy válasszon engem a családja, a halott férje emléke helyett… és gyűlölöm magam ezért. Mert ez énem nagyobbik fele.

Míg én magammal küzdök, addig ő is megvívja a saját harcát – egy lágy simítás után felhangzik a pukkanás, ami összetör, bármennyire is próbáltam megerősíteni magam. Azt hittem, felkészültem rá… de üvölteni tudnék. Ha kinyitnám a számat, dühödt orkánként törne ki belőlem a fájdalom.

;Legyűr, maga alá temet, elárasztva a tagjaimat azzal kínnal, ami azután gyötört, hogy idejöttünk.

Az a nap…

Az a nap ugyanúgy indult, ahogy a többi, és olyan is volt, egészen a vacsoráig… ahol Lucius közölte, hogy pár hét múlva meg kell lennie az esküvőnknek Dracóval. Csend ült közénk, belém szorult egy pillanatra a levegő, belefagytam a mozdulatba.

Tudtam, hogy el kellett érkeznie ennek is, de Fleur feledtette velem.

Merlin a tanúm, hogy szerettem, szeretem Dracót, de összeházasodni sosem akartunk. Nem voltunk szerelmesek egymásba. Kedveltük, élveztük egymást, s addigra ő már tisztában volt azzal, ami Fleur és köztem kialakult. Tudta már akkor, amikor először nem viszonoztam a csókját, tudta, amikor barátként öleltem meg és nem szeretőként. Nem vetett meg érte, nem próbált lebeszélni róla, csak halkan megvitatta velem, miféle veszélyt varrtam ezzel mindannyiunk nyakába. Tudta, hogy tudom, de azt is, hogy hallanom kell egy „kívülálló” szempontját is, még akkor is, ha később figyelmen kívül hagyom.

Megkönnyebbültem, amikor közölte, hogy nem akar magához láncolni, s hogy tőle senki nem fogja megtudni, hogy belebolondultam a fogolyba.

Lucius szavait hallva döbbentem rá, hogy az életemet adnám, hogy Fleurrel lehessek. Dracóra néztem, aki egyenes háttal, az arcán hideg nyugalommal ült, és tudtam, hogy színt kell vallanunk. Ő higgadtan visszahelyezte a poharát az asztalra, majd néhány szót mormolt apja füléhez hajolva, aki rám villantotta a tekintetét, majd mindketten felálltak, és elhagyták a helyiséget.

Egyedül maradtam, s mivel elment az étvágyam, eltoltam magam elől a tányért, és a félig kiürült boroskelyhet szorongatva vártam, hogy eldőljön a sorsom. Nem sokáig bírtam a tétlen várakozást – az ablakhoz lépve kissé elhúztam a súlyos függönyt, és a csillagos eget bámulva megfogalmazódott bennem a szándék: ha Lucius továbbra is ragaszkodik a menyegzőhöz, meg fogok szökni Fleurrel.

Nem tudtam, hogyan lehetne kivitelezni, hiszen a házban mindig volt legalább két-három halálfaló, akiknek az éberségét képtelenség volt kijátszani… de meg akartam tenni.

Amikor visszatértek, először Dracóra néztem. Megfeszített vállal állt apja mellett, a vonásai erővel visszafojtott indulatról árulkodtak.

Tudtam. Éreztem azonnal, hogy nem sikerült meggyőznie őt, s ezt egy kurta fejrázással meg is erősítette. Csak ezután néztem Luciusra.

Még most is megfagy bennem a vér attól a tekintettől. Megvetés ült a szemében, undor a kemény vonásokon, s kétségem sem volt afelől, hogy pontosan tudja, mi áll a döntésünk hátterében. Talán Draco elmondta neki, talán nem volt rá szükség… Talán elítélte a nő-nő kapcsolatot, talán az sértette, hogy a fia „nem elég jó” nekem… Bárhogy is, Lucius Malfoy sosem volt ostoba, sőt, előrébb gondolkodott, mint ahogy én gondoltam.

Másnap ugyanis egy számomra idegen boszorkány érkezett a kúriába, aki azt a megbízást kapta, hogy vegye át Fleur felügyeletét. Lucius egyetlen elégedett szemvillanása elég volt ahhoz, hogy tudjam, az ő sugallatára intézte így a Nagyúr.

Persze, mindezt azzal magyarázta, hogy hamarosan hozzámegyek a fiához, és szükségem van a pihenésre, hogy teljes szépségemben ragyoghassak Draco oldalán, mert ez a legkevesebb, amit egy Malfoy jegyesétől elvárnak.

Elérte hát, hogy kénytelen legyek hozzámenni Dracóhoz, s közben úgy távolított el Fleur közeléből, hogy nem esett csorba a családi hírnéven. Minden lehetséges módját megakadályozta annak, hogy a közelébe jussak; sem én, sem Draco nem mehetett arra a folyosóra, és a házimanónak is megtiltotta, hogy tőlünk származó üzenetet adjon át Fleurnek.

Így telt el hét nap – talán még több is. A tehetetlenség megőrjített, a kényszerűségből elfojtott vágy, hogy lássam, hogy halljam a hangját, hogy érinthessem, pedig lassan felemésztett. Draco volt az egyetlen, akinek kiadhattam magam, aki előtt önmagam lehettem, akiben feltétel nélkül megbízhattam.

De az a bizonyos kitűzött nap egyre csak közelgett, mit sem törődve az én ellenkezésemmel. Elkészült a ruhám, minden egyes pillanatban, amikor ránéztem, a végzetemet hirdette… az arcomba röhögött a fehérsége, vakított a hozzá tartozó, drágakövekből csiszolt medalion, a selyemcipő pedig mind közelebb vitt ahhoz a naphoz… A meghívókat is kézbesítették; minden készen állt hát. Csak én nem. Minden porcikám tiltakozott ellene, s Merlinhez fohászkodtam, hogy tegyen csodát… bármit, csak Fleurrel lehessek.

Pár nappal később megkaptam az esélyt, hogy valóra váltsam a tervemet. A gyűlés alatt aurorok és ellenállók csapata megtámadta a kúriát; kivonva magam a küzdelemből és kihasználva a felfordulást, a pince felé indultam. Jobbára fedezékben, hogy a támadók ne láthassanak meg, de egy-két párbajba így is belekeveredtem. Néhány kisebb sérülést szerezve jutottam be Fleurhöz, majd magyarázat nélkül megragadtam a karját, és húztam magam után, hogy a szalonból hoppanálhassunk.

Csupán néhány lépés választott el minket a céltól, amikor megjelent mellettünk Carrow. Ocsmány vigyorral a képén szegezte rám a pálcáját, s hiába próbáltam lefegyverezni, nem jártam sikerrel. Közben igyekeztem Fleurt a hátam mögött tartani, nehogy baja essék.

Amycus azonban nem kímélt, így nem sokkal később kimerülten, tántorogva próbáltam a hoppanálási pontra jutni. Carrow azonban élvezte ezt a macska-egér játékot, és ki tudja, meddig űzte volna még, ha Draco nem siet a segítségemre. Pontosabban a miénkre – mert egyetlen pillantást vetett csak ránk, s átlátva a szándékaimat bólintott, és szembeszállt Carrow-val.

Neki köszönhetjük hát, hogy túléltük azt az összecsapást, s hogy sikerült megszöknünk Lucius és a Nagyúr haragja elől.

Persze, nem kis árat fizettem érte. Napokon át égett a Jegyem, s olyannyira legyengített, hogy végül már eszméletlenül, iszonyatosan magas lázzal feküdtem. Csak villanásokra emlékszem; nedves, hűvös ruhára a homlokomon, ami szinte már abban a percben felmelegedett… egy-egy puha érintésre, egy mosolyra, forró könnyekre, amik mégis hűsítettek… De még ezek is összemosódtak.

Amikor megszűnt a kínzás – nem tudom, mi okból – és feltisztult a tudatom, akkor vált nyilvánvalóvá, hogy Fleur viselte gondom.

Mellettem maradt. Ápolt, holott magamra hagyhatott volna, visszamehetett volna az övéihez.

Az első gondolatom az volt: szeret. Aggódik értem, vigyáz rám, szeret, úgy, ahogy én őt, és ez volt az egyetlen, ami igazán számított. Ezzel a tudattal még a halálomig tartó izzást is könnyedén viseltem volna, mert felszabadított az a szívet szétvető, jó érzés. Csak feszített és feszített, mígnem kitört; bőgni kezdtem, bőgtem és bőgtem, ahogy csak a gyerekek tudnak.

A sorsom immár nem függött a Nagyúr jóindulatától, nem kellett attól tartanom, hogy Lucius hozzákényszerít a fiához, túléltem a napokig tartó, elviselhetetlennek hitt kínzást, és velem volt Fleur, dacára a történteknek.

A bőgés végül zokogássá szelídült, majd a kimerültségtől elaludtam. Voltak álmaim, szép, reményekkel átitatottak, amik azt ígérték, ez a jövőm, és komorak, amik szembesítettek magammal, keményen az arcomba vágva mindent. Fájdalmasak voltak, felemelők, de megtisztulva ébredtem.

Szerelmes voltam, az érzés kölcsönös volt; más nem is számított.

De ő most elment… és én követem.

Vissza kell térnem nekem is, mert a szerelmünk megváltoztatott. Bűnös vagyok, büntetést érdemlek, és nem félek szembenézni vele. Szeretem Fleurt, és ő jó… vállalnom kell hát hibáim következményeit, mert méltó akarok lenni, ki akarom érdemelni a szerelmét, bármennyire fájdalmas lesz is.

Kész voltam és készen is vagyok az életemet adni érte, és mindegy, hogy egy párbajban halok meg, vagy egy dementor csókolja ki belőlem a lelket. Ha pedig mégsem, hát mit számít az azkabani fogság ahhoz képest, hogy ő a férjét veszítette el, ráadásul a szeme láttára, s hogy sokszor az öntudatlanságig kínozták?

Ő szabad, és ez az egyetlen, ami számít.

Felállok hát, egy utolsó, mély szippantással magamba szívom a kis kert minden illatát, hogy legyen még egy szép emlékem, mielőtt távozom… de a végzet elém sétál.

Mire hoppanálnék, öt auror tűnik fel mellettem.

~˘~°~˘~

Hideg a fal, hideg a padló, hideg a testem, hideg a lelkem… szinte átjár a nyirok, a börtönt körülvevő háborgó tenger könnye, amit a falak nyögve engednek át. Mégsem zavar… már nem. Megszoktam. Bele tudnék halni… már öt - talán hét, talán csak egy – éve vagyok itt. Összefolynak a napok. Lassan elvésznek a jó érzések, emlékek, csak a rosszak maradnak… mert azok naponta megelevenednek. Mindig, ahányszor csak elsuhan a közelben egy dementor.

Sokan vannak… olyan nagyon sokan…

Fázom.

Annyira fázom… hiába húzom összébb magamon a ruhát, nem segít.

Ilyen lehetett Fleurnek is. A vastag falak nyomasztóan magasodnak fölém, elhitetik, hogy egyre közelednek, azzal az ígérettel, hogy egy váratlan pillanatban rám borulnak, s maguk alá temetnek a súlyos, könnytől, vértől és fájdalomtól megfeketült kövek.

Talán én is dementor leszek…

Olyan nehéz a szemhéjam…

Egy lélektelen, testetlen lény, aki e sötét falak között bolyong majd, mások fájdalmára éhesen… Vajon ők a rossz emberek szellemei?

Biztosan…

Nem tudom.

Fázom.

Fleur… Hol vagy?

Gyere értem…

Gyere…

Fleur…

- Fleur…!

Üresen koppan a hangom a zárka csendjében, mintha nem is az enyém lenne… mintha a szélzúgásból, a háborgó tenger tajtékából született volna, hogy a falon átszűrődve telepedjen rám, nyomjon agyon, gyötörjön…

Fáj.

Olyan régen nem szólaltam meg… Kihez is szólhatnék? Hiszen egyedül vagyok… örökké. Soha többé nem látok már élő embert.

Csak őt… csak őt akarom.

Azt akarom, hogy kuporodjon le mellém ide a sarokba, öleljen át, melegítsen, törölje le a könnyeim, ígérjen minden csacskaságot, varázsoljon kék pillangókat… akár pirosakat is, nem bánom, csak legyen itt…

Kis virág… Kis virág…

Olyan rossz itt egyedül, fázom is, segíts… Nézd, hogy reszketek… kérlek…

Ne! Nem akarom a sötétet…! Fleur! Nyújts a karod, mert elragad…

Űzd el, mon amour, neked biztosan sikerül! Nem akarok…

Nem…

Fleur…

Fényt látok, Kellemes, zöld derengés, langymeleg, hívogató… kinyitom a szemem. Egy erdőbeli kis tisztáson állok, körülöttem hatalmas fák, lábam alatt puha, smaragdszín fű ragyog, rovarok táncolnak a napsugarakban sütkérezve. És egy kék pillangó.

Nyúlnék, hogy megérintsem, de ellibben előlem, majd lassan megváltozik… nyúlik, testesedik, elhullajtja színét vesztett szárnyait… s egy pillanattal később már Fleur áll előttem. Könnyű, fehér ruha van rajta, a haját szorosan összefonta. Mosolyogva lép közelebb, egy szót sem szól, csak csókra kínálja az ajkát, míg a derekára simítom a kezem.

Néz, mosolyog, a szeme ragyog, és lehajolok, hogy megcsókoljam, de nem tudom megtenni, mert egy álarcot viselek… óarany színű, horgas csőr…

Egy ragadozó madár, régi énem szimbóluma… ha kellett valami, elvettem, akár vér árán is… hosszúra nőtt, fekete hajamban kígyók tekeregnek, mohazöld ruhámon százszorszépek nyílnak… és madarak mindenütt.

Szkeleton madárkák csontjai zörögnek, ahogy verdesnek, éjkék kolibrik fémesen ragyogó tolla kápráztat, ott vannak mindenütt…

S egy távoli fán néhány varjú társaságában verebek csoportosulnak. Átjár a félelem, hogy értem jöttek, rám várnak, hogy elvigyék a lelkem a túlvilágra… De ekkor felnyúl, s olyan lágyan érinti meg az arcom, mint még soha.

- Itt vagyok, Pansy – suttogja.

- Visszajöttél – rebegem.

- Hiszen megígértem – mosolyodik el ismét.

- Akkor… túl vagyunk rajta…? – kérdezem félve. – Túl vagyunk a fájdalmon, a magányon, a…

- Túl, chat noire – érinti meg finoman az ajkamat, majd lehúzza rólam a maszkot, ami most már egy halálfalóé, és a földre ejti. Azután végig a szemembe nézve a tarkómra simítja a kezét, és közelebb húz magához. Nem látok mást, csak szeme kékjének ragyogását, halovány orcáján a finom pírt. – Túl mindenen… - suttogja még, mielőtt összeérne az ajkunk.

- Pansy…!

Mintha víz alatt lennék, úgy jut el hozzám a szó. Talán így is van… nyirkos a bőröm, a ruhám, reszketek a hidegtől, és süket csend szűri a hangokat, felismerhetetlenné torzítva.

Felnéznék, de nem bírok, beszélnék, de nincs hangom, elfogyott az erőm… és ráébredek, mit láttam…

A halálomat. Amin túl az vár rám, amire, akire vágyom… nyugalom, Fleur és a szerelem.

Üvöltenék, de még levegőt sem tudok venni. Dühös és csalódott vagyok, mert meghalni sem hagynak… elveszik tőlem az utolsó dolgot is, ami boldoggá tehetne.

Fázom, hiába borul rám egy puha, meleg test. Minden ízemben reszketek, képtelen vagyok megmozdulni, hangot kiadni magamból.

- Hagyd… - hallok meg egy másik hangot, ami olyan ismerős… Talán… - Gyere. Ő már… ő már nem Pansy.

De! – kiáltanám, de én magam is tudom, hogy igaza van. Nem ugyanaz vagyok, mint évekkel ezelőtt…

- Nem! Itt van még… érzem… - hallom a könnyáztatta suttogást. – Itt vagyok, chat noire, és ne merészelj itt hagyni, amikor végre megtaláltalak! Hallod? Ne merészeld megtenni!!

A kétségbeesett sikoly mintha szétrepesztené azt a burkot, amit a közelgő halál vont körém, és ráébredek, kikhez tartoznak a hangok.

Draco és… és…

Fleur…?

Lehull rólam a némaság és a mozdulatlanság átka is.

- Fleur…

Szinte csak tátogom, miközben megrebbennek az ujjaim az őket szorongató kézben.

Könnyektől nedves, zokogástól reszketeg csókokkal lepi el az arcom, s az orromba tódul az illata.

Akác… akkor is ilyen illata volt, mikor elbúcsúztunk. Egyszerre zúdul rám azoknak a napoknak az emléke, és szerencsére nincs a közelben dementor, hogy ellopja őket. Egyre csak áradnak, lassan felmelegítenek, hitet, akaratot juttatva minden sejtembe.

Érzem, hogy a megrendültség szülte könnyek lecsurrannak az arcomon, hogy egy remegő, puha kéz simítja le őket, és végre van erőm felnézni, noha félek, hogy csak képzelem mindezt, és ha kinyitom a szemem, újra csak a sötét falak bámulnak vissza rám…

Csak egy pillanatot kérek még… egy pillanatot ebből a jóból, akármi is igazából.

Lassan nézek fel, hogy ha mégis csak illúzió, legyen erőm felkészülni rá.

De akárcsak a hangok vagy az érintések, a kép is olyan valóságos… Nehéz eldöntenem annyi álom, képzelgés után, mi igazi és mi nem…

- Fleur? – kérdezem halkan, rekedten, mire fölém hajol, s beborít a hajával.

- Pansy! – kiáltja boldogan, és a tekintete csak úgy ragyog. – Kérsz vizet? Takarót…?

- Csak… - kezdem, de megakadok. Egy nagy, fájdalmas nyelés után már tudom folytatni.

- Igen?

- Csak egy forró fürdőt és pillangókat kérek… kékeket…

Felkacag, majd a következő pillanatban ellepik a zárkát a lepkék. Bársonyos színük a tiszta eget idézik, amivel a szabadság illúzióját keltik… Fájdalmasan gyönyörű, mégis felszabadító látvány. Egyre csak nézem, és mosolygásra késztet…

- Gyere, Pansy – szólal meg ismét, amikor elül a kavargás. – Most én szabadítalak ki, és ígérem, hamarosan túl leszünk mindenen…