CÍM: Gyertya és lángja

KULCS: Buborék

CSAPAT: Witch

KORHATÁR: 14 az első részre – Őszre – vonatkozólag, később +18 – és ez nem vicc, nem akarom senki lelkivilágát sem összetörni

KATEGÓRIA: romantikus, sötét, angst, dráma, AU – meg még jó pár kategóriát rá lehetne húzni.

SZEREPLŐK: Hermione Granger, Lavender Brown, Perselus Piton, Bellatrix Lestrange, Ron Weasley, Parvati Patil, Voldemort – a teljesség igénye nélkül.

Párosítás: Változó párosítás, állandó Hermione nevű hányadossal

FIGYELMEZTETÉS: femslash tartalom, erotikus tartalom, kínzás, utalás nemi erőszakra, hármas szex, depressziós hangulat, OOC karakterek, szereplő halála, főszereplő halála, gyilkosság, durva beszéd, obszcén szavak használata.
Aki ezek után elolvassa, és úgy érzi, nem szóltam előre az reklamáljon nyugodtan. XD

MEGJEGYZÉS(EK): Ajánlom a történetet szeretett bétámnak, és egy régi, nagyon kedves osztálytársamnak, az ő bátorításuk és támogatásuk nélkül ez a történet nem született volna meg.
Van a történetben egy fejezet, amit nemes egyszerűséggel elneveztem bónuszfejezetnek, ami az eredeti terv szerint nem került volna bele a történetbe. Az a novella a bétám karácsonyi ajándéka volt, de közös megegyezés alapján bekerült ide is.
A történet cselekménye az ötödik könyvig bezárólag követi az eredeti Harry Potter könyvek eseményeit.
A regény a klasszikus évszak metaforikára épül, vagyis az ősz azt jelképezi, hogy a világ a pusztulás felé halad, a tél a halál, a megsemmisülést jelöli, míg a tavasz a remény és a lehetőségek évszaka.

JOGOK: Minden jog J. K. Rowlingot illeti, a szereplőket, a helyszíneket, használt varázsigéket csupán kölcsönvettem mások és önmagam szórakoztatására. A megírásból semmilyen anyagi hasznom nem származott.

TARTALOM: Voldemort hatalma egyre nagyobb, befolyása egyre inkább érződik, a háború már mindent meghatároz. Az emberek félnek, barátból ellenségek lesznek, míg az ellenségek akár baráttá is válhatnak. Hermione próbál megküzdeni önmagával, problémáival, a társadalommal és az azáltal felállított normákkal, mindeközben olyan kapcsolatba bonyolódik, ami felforgat körülötte mindent.

I. rész

Ősz

„Valakik vigyáznak rád, a többiek vadásznak rád!”

(X-men)

0.

Hiába is próbált, nem tudott annyira erősnek tűnni, mint amennyire akart. Könnyeivel viaskodva emelte fel a fejét, hogy belenézzen az ismerős, ám mégis furcsán ismeretlen zöld szempárba, amiben – legnagyobb meglepetésére – nem tükröződött se félelem, se bizonytalanság, csupán magabiztosság. Tekintete lassan tovább vándorolt előbb a másik ívelt szemöldökére, magas homlokára, lófarokba fogott hosszú, selymes barna hajára, végigpásztázta hibátlan bőrét, majd rápillantott egyenes, formás orrára. Legutoljára hagyta a telt, mézízű csókot ígérő ajkakat. Hermione szája egy pillanatra kinyílt, majd nyomban be is csukódott. Képtelen volt arra, hogy bármit is mondjon, nemhogy kérdezzen. Nyelt egyet, látta, hogy a másik, addig érzelemmentes arcán gonosz mosoly tűnik fel, miközben azt suttogja:

- Azt hiszem, itt az ideje, hogy végleg kipukkasszam azt a buborékot! – Már nem szegezte rá a pálcáját, hanem lassan az arcához emelte, miközben ajka gúnyos mosolyra húzódott.

1.

Még egyszer ellenőrizte, hogy mindent becsomagolt-e, a biztonság kedvéért belenézett a ruhásszekrényeibe, de azok üresen tekintettek vissza rá. Odasétált a szoba átellenes oldalán álló könyves szekrényhez. Tekintete egyszerre megakadt egy könyvön, aminek barna gerincén csupán két szó állt, cikornyás, sötétvörös betűkkel:

A megtévesztő

Érte nyúlt, de a mozdulat félbeszakadt a levegőben, amikor eszébe jutott, hogy a szülei miért is vették neki ezt, a mágia egyik elvont ágával foglalkozó könyvet. A mágikus pszichológia. Anyja és apja nem felejtette el egy pillanatra sem, hogy mielőtt a Roxfortba került minden vágya az volt, hogy pszichológus legyen.

- Biztos azt remélték, hogy ez majd eszembe juttatja a régi vágyakat – suttogta maga elé. Mutatóujjával végigsimított rajta, levette a polcról, néhány percig a könyvet magához ölelve állt. Egy halk sóhaj kíséretében visszarakta a kötetet a szekrényre, majd megfordult. Ládáját a szoba közepén hagyta, és lement, hogy visszautazása előtt még utoljára együtt reggelizzen a szüleivel. Kilépett a szobából, már éppen becsukta volna az ajtót, amikor a földszintről beszélgetés hangja ütötte meg a fülét.

- Meg kell próbálnunk még egyszer, Harold – hallotta meg anyja aggódó hangját. A lány halk léptekkel odaosont a lépcsőkorláthoz, összepréselt ajkakkal várta, hogy hogyan fog folytatódni szülei közt a párbeszéd. Ujjai várakozás közben rákulcsolódtak a lépcső hideg, fából faragott korlátjára, megborzongott.

- Eddig sem jutottunk semmire. Hasztalan volt minden eddigi próbálkozásunk. Jane, bele kell törődnünk abba, hogy visszamegy a Roxfortba.

- De hát ott óriási veszélyben lesz! Bármikor kitörhet a háború, és ő az első számú célpont egyik legjobb barátja! – kiáltott fel elkeseredetten a nő. Hermione nem bírta tovább türtőztetni magát, halkan megköszörülte a torkát, jelezvén, hogy ő is ott van, és hall mindent.

- Ha nem zavar bennetek, akkor az a személy is itt van, akiről beszéltek, és történetesen nem süket – mondta a lány. Ellépett a korláttól, és elindult lefelé a lépcsőn, a hallban veszekedő szüleihez.

- Nem érted meg, hogy veszélyben forog az életed? – kérdezte kétségbeesetten a nő. Hermione végignézett az anyján, félve vallotta be magának, de a nyári, illetve az elmúlt években történt események igencsak megviselték az asszonyt. Az általa egyik legerősebbnek ismert ember most végtelenül törékenynek tűnt, szeméből eltűnt a boldog csillogás, fénytelen lett és aggodalommal teli. Aggódott érte, a lányáért, az egyetlen gyerekéért. Megrázta a fejét, jól tudta, most nem szabad erre gondolnia, de egyszerűen képtelen volt elszakítani a tekintetét a másik arcáról. Némán szemlélte a karikás szemeket, a megfakult bőrt, a beesett arcot. Most döbbent rá, hogy olyan, mintha az anyja egy nyár – vagy talán egy év alatt – éveket öregedett volna. Nehezen bírta rá magát arra, hogy az apjára nézzen, néhány pillanatig őt is némán vizsgálta, majd felsóhajtott.

- Anyu, azzal, hogy ott hagyom a Roxfortot, nem oldódik meg semmi. Sőt! Ha itthon maradok, akkor még benneteket is veszélybe sodorhatlak. Attól, hogy kilépek a varázslóvilágból, nem fog megszakadni a barátságom Harryvel. Ugyanúgy üldözni fognak, el akarnak majd kapni, hogy velem zsarolhassák, vagy, hogy kifaggassanak.

- Nem muszáj Angliában maradnunk – szabadkozott Jane.

Hermione keserűen felnevetett.

- Voldemort az évszázad egyik legnagyobb mágusa, nem jelentene neki gondot kideríteni, hogy hol tartózkodom, és ha velem vagytok, akkor nektek sem fog kegyelmezni. Neki nem számít, hogy muglik vagytok, vagy sem. Mugli, sárvérű, neki mindegyik egy ellenség. Egy olyan ellenség, akit meg akar semmisíteni. Nem akarlak kitenni benneteket ekkora veszélynek – suttogta maga elé meredve.

Csönd telepedett a szobára, néhány percig egyikük sem szólalt meg.

- Egyébként is, Harrynek szüksége van rám – motyogta leginkább csak magának, majd szüleivel mit sem törődve elindult a konyhába.

A konyhában a helyére tette a kiöntőt, majd elindította a kávéfőzőt, és a müzlis táljával a kezében elindult az asztal felé. Abban a pillanatban, hogy leült volna az asztal bal szélén álló székek egyikére belépett a helyiségbe az anyja, majd mögötte az apja is. Mindketten helyet foglaltak anélkül, hogy egy szót is szóltak volna a lányukhoz. Hermione meg akart szólalni, de egyszerűen képtelen volt bármit is mondani, az üresnek látszó vigasztaló szavakon kívül. Csendben megreggelizett, de szeme sarkából végig szülei arcát figyelte.

Közben lefőtt a kávé is. Halk sóhaj kíséretében állt fel az asztaltól, majd betolta a széket, jelezve, hogy nem fog már visszaülni hozzájuk. Komótos léptekkel ment a konyhapulthoz, legbelül abban reménykedett, hogy nem neki kell megtörnie a feszült csendet, de úgy tűnt, imái nem találnak meghallgatásra. Sem Jane, sem pedig Harold nem szólt egy szót sem. Sok önuralomra volt szüksége ahhoz, hogy ne rázza meg a fejét. Kinyitotta az egyik felső szekrénynek az ajtaját, hogy levehessen egy kávéscsészét.

- Ti nem kértek? – kérdezte, és hátrapillantott a válla mögött. Nem tisztán, de látta ugyan, hogy anyja az asztal lapját markolja, olyan erővel, hogy kirajzolódnak kézfején az inak, a bütykei pedig elfehéredtek. Apja ott ült mellette, félig védelmezőn félig pedig vigasztalón ölelve át a vállát. Zavartan fordult vissza a kávégéphez. Hosszú pillanatok elmúltával sem szólaltak meg a szülei. Nagyot nyelt, majd cukor nélkül, egy húzásra megitta a koffeintartalmú italt.

Megfordult, hogy szembenézhessen a szüleivel. Szólásra nyitotta a száját, hogy megnyugtassa őket, de valahogy keresztülestek rajta a szavak.

- Felmegyek, még elteszek néhány dolgot, és elkészítem Csámpást is az útra. – Választ meg sem várva kisietett a helyiségből.

A szobájában az első útja a könyvespolchoz vezetett, amin most már korántsem sorakozott annyi regény, szakirodalom, illetve tankönyv, mint nyáron. Vett egy mély levegőt, majd magához vette A megtévesztőt. Néhány pillanatig meredten nézte.

- Vidd magaddal, szükséged lehet rá – hallott egy suttogásszerű hangot maga mögül. Annyira váratlanul érte, hogy ijedtében kis híján kiejtette a kötetet az ujjai közül. Legszívesebben bokán rúgta volna magát. Hogy nem vette észre, hogy valaki bement a szobába? Egy szerencséje volt, mégpedig az, hogy nem halálfaló volt az illető, hanem az anyja, mert ha ellenség lett volna, akkor most minden bizonnyal a padlón fekve, üveges tekintettel bámulna szobája hófehér plafonjára.

- Úgy gondolod, anyu? – kérdezte Hermione miután kissé összeszedte magát. Ajkát harapdálva fordult az asszony felé, aki némán bólintott.

- Anyu, én nem akarok pszichológus lenni. Az csupán egy régi, gyerekkori álom volt, ami mára már semmivé lett.

- Olvass bele, kicsim – mondta Jane, és közelebb lépett a lányához. – Lehet, hogy tetszeni fog. Egyébként is, ez nem a mugli pszichológiával foglalkozik, hanem a varázsvilágéval.

- Sokáig nem tudtam, hogy ott is vannak pszichológusok – szúrta közbe elgondolkodva a fiatal lány.

- Ezek szerint mégis vannak. Hermione – kezdte a nő, és kihívóan belenézett a lány szemébe. –, képes lennél egy olyan világért kockára tenni az életedet, amiről nem tudsz semmit? – kérdezte, miközben fejével a könyv felé bökött.

- Nem érdekel már a pszichológia – morogta a lány. – Ezt említettem már biztosan néhányszor.

- Kérlek, vidd el – folytatta az anyja. – A kedvemért.

Hermione a szemét forgatta, de azért felnyitotta a láda fedelét, és a ruháira ráfektette a könyvet.

- Merre van Csámpás? – kérdezte a másiktól, miután összezsugorította a ládáját.

- Az előbb még a folyosón láttam. Vidd le a csomagjaidat nyugodtan, én elrendezem Csámpást, apád már kiállt a kocsival. Pár percen belül indulhatunk – mondta Jane, majd szinte rögtön megkérdezte: - Jól meggondoltad?

- Igen – felelte kissé szórakozottan, majd odalépett az ágyhoz, átvetette a vállán az oldaltáskáját. Egy gyors és könnyed pálcamozdulat segítségével lekicsinyítette, majd súlytalanná varázsolta a koffert, hogy belecsúsztathassa a táskája egyik belső zsebébe.

- Készen vagyok – fordult ismét a nő felé. – Csámpás – szólítgatta a macskát, és kiment a folyosóra. Lehajolt és felvette az ajtó mellett árválkodó macskakosarat. – Csámpás – kiáltott, néhány pillanat múlva a macska már a lábánál dorombolt. Halvány mosollyal az arcán lehajolt, megsimogatta majd beterelte a kosárba.

***

- Vigyázzatok magatokra! – motyogta, majd gyorsan megölelte a szüleit. – Ígérjétek meg… Bár én még mindig úgy gondolom…

- Nem költözünk el nélküled – szögezte le már sokadszorra aznap az apja.

- Pedig az lenne a legjobb – mormogta Hermione, felpillantott a szemközti falon logó órára. – Mennem kell – szólalt meg. – Mindjárt indul a vonat – suttogta, és egy bocsánatkérő pillantást vetett a szüleire. Még egyszer átölelte őket, majd egy nagy sóhajjal magához vette Csámpás kosarát, és elindult a 9 és 3/4-ik vágány felé.

Mielőtt átlépett volna a falon visszafordult integetni a szüleinek. Mikor meglátta anyja sírásra görbülő ajkát, és azt, ahogy az apja védelmezőn átöleli megmozdult benne valami. Legszívesebben visszaszaladt volna, hogy megvigasztalja őket, de nem tehette. Erővel kényszerítette magát, hogy megtegye azt a néhány lépést, ami elválasztja a faltól. Tudta, ha most elgyengül, akkor nem lesz képes visszatérni a varázsvilágba, az ő világába. Halvány mosolyt erőltetett az arcára, és anélkül, hogy még egyszer hátranézett volna, belépett a roxforti vonat elvarázsolt terébe.

Átérve fülét megütötte a vonat kellemes, zakatoló hangja, már csak néhány diák tartózkodott a peronon, ők is csak azért, hogy elbúcsúzzanak a szüleitől, és vagy ezredszer megígérjék nekik, hogy vigyázni fognak magukra, vagy, hogy kapjanak egy utolsó búcsúölelést. Tekintete végigsiklott a vonaton, ami most jóval kevesebb kocsiból állt, mint tavaly.

- Tehát jó néhány diákot nem engednek vissza a szülei – gondolta magában. – Érdekes, most mindenki hisz a minisztériumnak, de Harrynek nem hitték el, hogy Voldemort visszatért. Hiába ment keresztül annyi gyötrelmen és szenvedésen, az igazságért ő fizette a legnagyobb árat – meghalt Sirius, mikor a minisztérium épületében csatáztak. Azóta persze a miniszterelnök is elismerte és tisztázta Black ártatlan mivoltát az emberek előtt, de ez már nem vigasztalta Harryt.

Lábujjhegyre ágaskodva próbált elnézni a tömeg felett, de hasztalan volt, így sem látta sem Ront sem pedig Ginnyt, az ikreket keresnie pedig felesleges volt, mivel már tavalyi távozásuk után is nyilvánvaló volt, hogy nem térnek vissza a jó öreg iskolapadba.

Sötét gondolataiból vonatfütty hangja rántotta vissza a valóság talajára. Látta, hogy a peronon lassan elindulnak az őrök, hogy becsukják az ajtókat. Gondolkodás nélkül indult a legközelebbi nyitott ajtóhoz. Csámpás kosarával a kezében, táskájával az oldalán elindult a folyosón, hogy keressen egy üres kabint. A legtöbb azonban foglalt volt. Már a második kocsiban járt, amikor annak a közepén talált egy olyan fülkét, ahol csak egy ember tartózkodott. Az ablakhoz közelebbi ülésen egy fekete ruhájú, furcsán ismerős lány ült. Hermione megvonta vállát, majd elhúzta az ajtót.

- Szia – szólt a lánynak, aki rögtön felé kapta a fejét. – Ugye… – elharapta a mondatot, mikor meglátta a másik arcát. Nem más ült a kabinban, mint szintén griffendéles évfolyamtársnője, Lavender Brown. Annyira más volt a lány, hogy alig ismerte fel, a szomorú, gyászos arckifejezés és a fekete ruhák egyáltalán nem voltak jellemzőek rá. Soha nem látta, ennyire… – Nehezen találta meg a megfelelő szót. – elveszettnek és szomorúnak. Ő volt a legvidámabb ember, akivel valaha is találkozott. Most azonban csak árnyéka volt egykori önmagának.

Vett egy mély levegőt, és még jobban elhúzta az ajtót.

- Szia – szólt halkan, miközben egyik lábával belépett a kabinba. Türelmesen várta, hogy a másik reagáljon.

- Oh – Lavender ijedten kapta fel a fejét, mikor meghallotta a hangját. Gyorsan megtörölte az arcát, de vörös szemeit könnyeitől csatakos arcát nem tudta elrejteni. – Szia, Hermione – suttogta, majd ismét kinézett az ablakon, és az odakint elsuhanó angliai vidéket szemlélte, látszólag, de üveges, minden érzelmet nélkülöző tekintetei arról tanúskodtak, hogy lélekben teljesen máshol jár.

- Ugye nem zavar, ha bejövök? – kérdezte halkan, még mindig az ajtóban állva. – Tudod, a legtöbb kabin tele van, mint mindig – kezdett bele a magyarázkodásba.

- Ha el tudod viselni a társaságomat, akkor gyere be nyugodtan – fordult felé ismét a másik, és megpaskolta a mellette lévő helyet.

- Oh – Hermione halványan elmosolyodott, de látva a másik ellenséges arckifejezését rendezte arcvonásait, és leült a felkínált helyre. Táskáját lerakta maga mellé, majd ölébe vette a macskakosarat, benyúlt a résen, hogy megsimogassa a már nyugtalan állatot. – Lavender – fordult ismét a lányhoz. –, ugye nem gond, ha kiengedem? Eléggé rosszul viseli a bezártságot

– küldött egy bocsánatkérő pillantást a másik felé.

- Ha nem akarom egész úton a nyüszítését hallgatni, akkor kénytelen leszek beleegyezni abba, hogy kiengedd.

- Hát van még egy megoldás is – szólalt meg Hermione – Kölcsönadhatom a walkmanemet, ha gondolod. Akkor nem kell hallgatnod…

- A micsodádat? – értetlenkedett a lány és Hermione felé fordult. – Walkman?

- Igen azt. Nem emlékszel rá?

- Miért, tudnom kéne, mi az? – vonta fel a szemöldökét Lavender.

- Hm, úgy rémlett, hogy tavaly már meséltem róla, de ezek szerint nem. Olyan mugli szerkezet, amivel...

- Te kinézed belőlem, hogy érdekelnek az ostoba mugli dolgok? – förmedt rá Hermionéra.

- Múltkor érdekeltek – nyelt egyet a lány, és elgondolkozva nézett a másikra, majd meglátva annak az arckifejezését inkább elhallgatott.

- Bocs, nem akartam ennyire bántón viselkedni – szólalt meg rövid hallgatás után a másik. – Csak éppen nem vagyok jó passzban.

- Igen, észrevettem – felelt homlokráncolva Hermione. Gyorsan kiengedte a macskát a ketrecből, aki egyből célba is vette a szomszédos üléssort, sétált egy picit a bőrüléseken, majd lekuporodott az ablakhoz legközelebb eső részre. – Mi történt? – kérdezte aggódva. Látva, hogy a másik percek elteltével sem válaszol, visszafordult, és a táskája után nyúlt. – Nem akartam tolakodó lenni – szabadkozott kis idő múlva.

- Semmi nincs rendben – szólalt meg rövid hallgatás után.

Meg akarta kérdezni, hogy mi bántja, de az ösztönei legbelül azt súgták, hogy inkább maradjon csendben, a lány beszélni fog, ha akar.

- Parvati egyébként merre van? – érdeklődött kis idő múlva.

A kabinba belépve őszintén meglepődött azon, hogy egyedül találta osztálytársnőjét, aki sohasem volt az a magányos farkas típus. Nem emlékezett egyetlen olyan esetre sem, hogy a Roxfortban eltöltött évek során látta volna a lányt egymagában sétálni a folyosókon, magányosan ülni egy étkezésnél vagy tanórán. Tipikusan az az ember volt, aki igényelte a társaságot. Hermione magában szitkozódott. Most tényleg kifordult volna a világ a négy sarkából? Hogy változhatnak meg az emberek ilyen gyorsan, beleértve a szüleit és Lavendert is? Vagy csak ő nem akarta észrevenni, ahogy beindul a mindent megbolygató Sors gépezete? Esetleg csak a lány változott volna meg? Ha igen, akkor mi hozta el nála ezt a metamorfózist? Mi eredményezett ilyen mértékű változást egy nyár alatt? – kérdezte magától, miközben még mindig a másik alakját vizsgálgatta.

Bár azt mondják – tette még hozzá gondolatban –, ha úgy érzed, hogy a világ teljesen megváltozott körülötted, akkor nem változott meg semmi, csupán te lettél más.

- Mit bámulsz rajtam?

Hermione összerezzent, de nem csupán a hirtelen kérdéstől, hanem a másik keserűségben tocsogó szavaitól is.

- Nem láttál még fehér embert fekete ruhában? – kérdezte most valamivel nyugodtabb hangon Lavender.

- Nem, csupán téged nem láttalak még ilyennek – mentegetőzött Hermione, és zavarában belemarkolt a térdébe.

- Mégis milyennek? – kérdezte a Lavender, Hermione figyelmét nem kerülte el a másik lassan egyre erősebben ökölbe szoruló keze.

- Ennyire… ennyire… nem tudom, nem jut eszembe a megfelelő szó – ismerte el a lány behúzott vállakkal.

- Merlinre – kezdte gúnyosan a másik –, létezik ilyen egyáltalán, hogy a nagyszerű, eszes Hermione Grangernek nem jut valami eszébe?

- Muszáj gúnyolódnod? – vonta fel a szemöldökét kérdőn.

- Egyébként nyugodtan kimondhatod, mire gondolsz. Látszik rajtad, hogy már megvan a véleményed. Nem kell szerepet játszanod. Tehát mit is gondolsz?

- Ennyire megtörtnek – ismerte be rövid idő múltán.

- Mégis hogy kéne viselkednem, mikor a nyáron megölték a szüleimet? – kérdezte halkan, és fejét nekitámasztotta a vonat hideg ablaküvegének.

- Mi? Tessék? – értetlenkedett Hermione.

- Jól hallottad – mormogta Lavender.

- Sajnálom. Én nem tudtam – szabadkozott a másik. – Fogadd őszinte részvétemet. Ha bármibe segíthetek… – kezdte, és odanyúlt a lány vállához, de ő elhúzódott.

- Tudom, most jön a szokásos sablonszöveg – sóhajtott fel keserűen, és megrázta a fejét –, hogyha bármiben segíthetsz, akkor szóljak. Kösz – morogta.

- Sajnálom – mondta Hermione.

- Nekem nem kell a sajnálatod! Nem akarom, hogy bárki is sajnáljon, csak…

- Én nem járatom a Prófétát – vágott közbe csendesen a lány. Az egy szennylap, nem több, mint Caramel és a drágalátós Minisztériumának a szócsöve úgy alapjában véve.

- Értem – motyogta alig hallhatóan Lavender.

A percekig elhúzódó csöndet csupán a büfésboszorkány közeledő kocsijának zaja törte meg.

- Te kérsz valamit? – kérdezte Hermione bizonytalanul, próbálva megtörni a feszült, kínos hallgatást.

- Nem – rázta meg a fejét alig láthatóan a másik.

- Rendben – bólintott Hermione, majd lehajolt, hogy kioldozza a cipőfűzőjét, miután végzett lehúzta az edzőcipőkét, törökülésbe húzta lábait, majd ölébe vette walkmant, és elkezdte kibogozni az összekuszálódott zsinórt, ami bonyolultabbnak tűnt, mint az élete. Közben megérkezett a büfés is, elhúzta a kabinajtót majd megkérdezte tőlük, hogy kérnek-e valamit.

- Nem, köszönjük, nem kérünk semmit – mormogta Hermione, miközben rá sem nézett az idős nőre.

- Viszlát, kedveseim.

- Egyszerűbb lenne ollóval, nem gondolod? – hallotta meg kisidő múlva Lavender gúnyos megjegyzését.

- Igazad van – ismerte el. – Valóban egyszerűbb lenne ollóval, abban az esetben, ha nem akarnék többet zenét hallgatni vele – mondta majd felemelte a fülhallgatót, melynek összegubancolódott zsinórjához képest a Gordiuszi csomó szinte semmiség volt.

Egy hangos sóhaj kíséretében feladta az értelmetlennek látszó harcot, és a walkmant lerakta a combjára. Szeme sarkából látta, ahogy Lavender még mindig őt méregeti kíváncsi pillantással.

- Harrynek is van ilyen lejátszója? – kérdezte rövidesen.

- Nem hiszem. Miért?

- Csak kíváncsiságból kérdezem. Pedig őt is muglik nevelték – húzta el a száját.

- Harry sosem szokott mugli eszközökkel mászkálni – jegyezte meg Hermione. - Ő teljesen más tészta…

- Tessék? Milyen tésztáról beszélsz? – értetlenkedett Lavender.

- Mugli mondás – legyintett Hermione, és finoman elmosolyodott, majd rögtön rendezte is arcvonásait.

- Neki hogyhogy nincs ilyen izéje? – kérdezte a másik combjára mutatva.

- Walkmannek hívják – segítette ki a lány. - Harrynek élnek a vérrokonai, és… – elharapta egy pillanatra a mondatot. – Hát ők nem nagyon szoktak neki ilyen holmikat venni.

- Sokáig azt hittem egyébként, hogy varázslók nevelték. Hiszen, őt, akiről azt tartják, hogy a varázsvilág megmentője, bárki szívesen befogadná. A legősibb arisztokrata családok is megtiszteltetésnek éreznék – fűzte tovább a szót.

- Ma már nem lehet tudni, hogy ki halálfaló és ki nem – túrt bele zavartan a hajába Hermione. – Másrészt szerintem túlzóak a feltételezések…

- Lehet – bólintott elgondolkozva Lavender –, de azért nem mondhatja el magáról minden ember, hogy túlélt egy halálos átkot, vagy jó néhány találkozást a Sötét Nagyúrral.

A kabinra kínos csend telepedett.

- Azt hiszem, én lepihenek picit, elég fáradt vagyok – motyogta kedvtelenül Lavender.

- Rendben – bólintott a másik majd lerakta a lábait a fülke padlójára. – Akarod, hogy átüljek a másik ülésre? – kérdezte.

- Miattam igazán nem szükséges – rázta meg a fejét Lavender.

- Úgy kényelmesebb lenne.

- Kérlek, ne ülj át – nézett rá esdeklően a lány, és zavartan félrenézett. – Nem akarok egyedül ébredni egy rémálom után – ismerte be halkan.

- Oh, értem – ráncolta a homlokát a lány. – Van egy párnám a ládában, ha gondolod, előveszem, úgy talán kényelmesebb, az nem annyira kemény, mint az ülés.

- Megköszönném – mondta a másik, és egy halovány, hálás mosoly tűnt fel az arcán.

- Rendben – bólintott Hermione, majd ölébe húzta oldaltáskáját, hogy elővegye az összezsugorított koffert. – Pillanat – motyogta, belemerülve a kutatásba. Kis idő múlva meg is találta, elővette, majd egyik belső fiókból előhúzta a varázspálcáját is. Letette a ládát az ülésre, majd rászegezte a pálcát. – Reducto – szólt, a következő pillanatban már a ládában kutatott.

- A megtévesztő? – hallotta háta mögül Lavender kíváncsi hangját.

- Igen – mondta és hátra nézett a válla fölött. – Ismered? – kérdezte kíváncsian, miközben továbbra is a vánkos után kutatott.

- Nem igazán, még nem olvastam – ismerte be a lány. – De ajánlották, azt mondták, hogy nagyon jó könyv. Szeretném majd elolvasni – tette hozzá.

- Szívesen kölcsönadom – jelentette ki Hermione, majd lerakta a kötetet a láda mellé. – Anyám miatt hoztam el, még mindig minden vágya az, hogy pszichológus legyek – forgatta a szemeit. – Ha annyira érdekli az a szakma, meg szereti, akkor tanuljon annak, de ne erőltesse rám a saját álmait!

- Hm. Nem emlékszem, hogy kérdeztelek volna már erről, de érdekel, mit szeretnél később, a Roxfort után tanulni.

- Nem tudom pontosan, egy biztos, nem pszichológiát, nem hiszem, hogy bírnám. Talán a gyógyítói pályát tudnám elképzelni – vonta meg a vállát. – Megtaláltam! – szólalt meg kis idő múlva, majd visszafordult a másik felé, és odanyújtotta neki a kispárnát. – Tessék! – mondta, és egy halvány mosolyt villantott rá.

- Köszönöm – válaszolt a másik hálásan, majd lerakta egyik ülésre a vánkost és rádőlt.

- Biztos kényelmes így? – aggodalmaskodott a másik. – Tényleg átülhetek a másik helyre.

- Ne, jó így – bizonygatta, majd felhúzta térdeit a mellkasához, és összekuporodott.

- Hát akkor aludj jól – mondta Hermione, miközben ő is leült, kinyújtotta térdeit, és felrakta a szemközti helyre. Miután kényelembe helyezte magát újra megpróbálta kibogozni a fülhallgató zsinórját – most sikerrel –, és végre elkezdhetett zenét hallgatni, de a hangerőt halkra állította, hogy meghallja, ha a másikkal valami gond van.

2.

Arra riadt, hogy valaki durván rázza a vállát.

- Mi az? – kérdezte riadtan, tágra nyílt szemekkel. – Oh, te vagy az Ron? – kérdezte halvány mosollyal az arcán.

- Amint látod – sziszegte dühösen a fiú.

- Mi bajod van? – értetlenkedett Hermione miközben letette lábait a földre, majd lehajolt, hogy felhúzza a cipőjét.

- Hol voltál egész eddig? – ragadta meg a karját a másik.

- Hé! – kiáltott fel a lány. – Engedj el, ez fáj!

- Kérdeztem valamit.

- Menjünk ki innen – tépte ki a lány karját a másik szorításából, majd belelépett mindkét edzőcipőbe, de nem kötötte be a fűzőjüket, letette a walkmant oda, ahol még nem rég ő ült. – Lavender alszik – vetett egy aggodalmas pillantást osztálytársnője felé.

- Rendben – morogta a fiú, majd elhúzta az ajtót, és előre engedte a lányt.

- Egyébként, szia – vetette oda a lány gúnyosan mikor már a folyosón álltak.

- Hello – biccentett felé Ron.

- Elárulnád, hogy mégis mire véljem az előbbi viselkedésedet? – kérdezte Hermione, és keresztbefonta karjait a mellkasa előtt.

- Hol voltál? – kérdezte válasz helyett.

- Még te kérded? – értetlenkedett tágra nyílt szemmel a lány. – Úgy volt, hogy a peronon találkozunk – kezdte, és nekidőlt a falnak. – De te nem voltál ott, legalábbis nem láttalak.

- Persze, mert mi időben odaértünk – morogta a fiú.

- Kivételesen – tette hozzá mosolyogva a lány. – Úgy emlékszem, hogy másodikban még repülő autóval jöttél suliba Harryvel együtt.

- Igen, a másik Harry – kapott a szaván a másik. – Nem láttad? – kérdezte aggódva.

- Most hogy Harryről van szó, már normális hangnemet is meg tudsz ütni velem szemben? – kérdezte Hermione dühösen.

- Aggódok Harryért – ismerte be Ron. – Dumbledore idén nem engedte, hogy nálunk töltse a nyarat, meg ritkán válaszolt a leveleimre, arról már nem is beszélve, hogy alig írt – nyelt nagyot a fiú. – Azt tudom, hogy idén nem a mugli nevelőszüleinél volt – fintorgott.

- Erről én is tudtam – mondta halkan Hermione, majd körbenézett a folyosón, hogy van-e ott valaki –, de azt hiszem, a vonatfolyosó nem éppen a legalkalmasabb hely ennek a témának a megvitatására – mondta Hermione.

A következő pillanatban ajtónyitódás hallatszott, és tőlük alig két kupényira kinyílt az ajtó, majd kilépett Parvati a folyosóra.

- Ron – mondta aggódva, a fiú felé sietve. – Hol maradtál ennyi ideig? – kérdezte.

- Hogy mi? – vonta fel értetlenkedve szemöldökét Hermione.

- Oh, szia Hermione – köszönt neki a lány, és zavartan a füle mögé tűrt egy hosszú, fekete hajtincset. – Jössz Ron? – kérdezte, majd a fiú válaszát meg sem várva belekarolt, és elkezdte magával húzni.

- Hát, szia Hermione – mondta bizonytalanul.

- Szia, Ron – motyogta meglepetten Hermione, majd az ablak felé fordult. A következő pillanatban egy halk sikítás törte meg a folyosón uralkodó csendet, ami abból a kabinból jött, ahol Lavender volt. Gondolkodás nélkül fordult sarkon, és berontott a kupéba. Megijedt a lány izzadt homlokát látva, de nem annyira, mikor feltűnt neki, hogy olyan erősen ökölbe szorította a kezét, hogy körmei belevájtak a húsába, ujjai közt vékony vércsíkok futottak.

- Lavender – szólítgatta a lányt, és végigsimított az arcán, miután letérdelt a földre. – Lavender – szólongatta ismét, de ugyanúgy sikertelenül. Megrázta a vállát, gyengéden. Lavender – szólt ismét. A lány csukott szemhéja alól könnyek bukkantak elő.

- Lavender – szólalt meg kétségbeesetten, és ujjaival letörölte a könnycseppeket. – Kelj fel – próbálkozott, de úgy látszott, hogy a másik nem hall szavaiból semmit. Fogalma sem volt, hogy mit tegyen így, hogy nem tudja felkelteni a lányt. Próbálta szavakkal nyugtatgatni, és közben körkörösen, nyugtatónak szánt mozdulatokkal elkezdte simogatni a lány hátát. Percek múlva úgy tűnt, hogy megnyugodott, de Hermione egy ideig nem mert megmozdulni sem, csupán némán, egyik kezét combján nyugtatva figyelte a másik kicsit még mindig szaporább légzését, és ráncokba szaladt homlokát, majd halkan felsóhajtott, és maga alá húzva egyik lábát, felült az ülésre. Azt hitte, már sosem lesz vége a vonatútnak.

Ahogy kezdett késő délutánba hajlani az idő, az égen komor esőfelhők gyülekeztek.

- Lassan megérkezünk – motyogta maga elé. Vetett egy pillantást Lavenderre, aki még mindig aludt, bár jóval nyugodtabban. A lány úgy döntött, egy ideig még hagyja aludni, a szeme alatt éktelenkedő sötét karikák arról árulkodtak, hogy az elmúlt időszakban nem sok nyugodt éjszakája lehetett. Óvatosan, minél kisebb zajt csapva próbált meg felállni, miközben azért fohászkodott, hogy Csámpás most is olyan készségesen, és önként bemenjen a kosarába, mint reggel. Összevont szemöldökkel közelítette meg a békésen szunyókáló állatot. Gyengéden végigsimított az összegömbölyödött kis testen, a selymes, puha szőr könnyűszerrel siklott az ujjai között. Másik kezével a kosárért nyúlt, lerakta a még alvó macska mellé, és kinyitotta az ajtaját. Bízva a nem létező szerencséjében óvatosan megfogta a nyakszirtjénél. Mire Csámpás hangot adhatott volna nemtetszésének már benne volt a kosárban a lány villámgyorsan becsukta az ajtót, majd benyúlt annak rácsain, hogy megsimogassa az állatot.

- Nyugi, Csámpás – mondta megnyugtatónak szánt hangon. – Hamarosan megérkezünk a Roxfortba, és te ismét szabadon mászkálhatsz.

Vetett egy pillantást az órájára, és elgondolkozva végighúzta arcán az ujjait, végül úgy döntött, még nem kelti fel a másikat. Visszaült a helyére, és ismét elkezdett zenét hallgatni. Minden fáradtsága ellenére azon volt, hogy ne aludjon el, próbált minél kellemetlenebb testhelyzetben elhelyezkedni.

A fáradtság ellen azonban ő sem tudta felvenni a harcot. Érezte, ahogy egyre inkább elnehezedik a szemhéja, hiába pislogott sűrűn, teste végül feladta a csatát, és elaludt. Amikor felriadt szokatlanul mély csönd uralkodott a kabinba, amit csupán a másik egyenletes, halk szuszogása törte meg. Hirtelen felkapta a fejét, de a hirtelen mozdulattól beverte a falba. Tágra nyíltak a szemei, de rögtön be is csukta őket, mivel elvakította a kabinban uralkodó erős, halogénfény. Egy pillantást vetett a mennyezeten lévő, doboz alakú lámpatestre, de ezt a cselekedetét rögtön meg is bánta, legalább egy percébe telt, mire kitisztult annyira a látása, hogy ne csupán fehér, villogó pacákat lásson mindenhol.

- Hol lehetünk? – kérdezte magától, miközben felállt az ablakhoz vezető szűk, két üléssor közti folyosón. Kézfejével letörölte az üveget borító párát, rögtön meg is pillantotta a hatalmas dombon elterülő, száztornyú kastélyt.

- Elaludtam – suttogta rémülten. – Elaludtunk – javította ki magát rögtön. Azonnal megfordult, hogy felébressze a még mindig alvó osztálytársnőjét.

- Lavender – szólongatta, és finoman megrázta a vállát, de a lány válaszul csupán még jobban összehúzta magát.

Hermione vette egy mély levegőt, és erőssebben megrázta miközben ismét a nevét mondta. Legnagyobb megkönnyebbülésére sikerült viszonylag hamar felkeltenie osztálytársnőjét.

- Mit történt? – kérdezte a lány, miközben felült, miután körbenézett a helyiségbe, és felmérte helyzetüket, rémülten nézett a másikra. – Megérkeztünk, ugye?

- Igen – morogta Hermione, majd odalépett az ajtóhoz, és elhúzta azt, majd kilépett a folyosóra, a mellettük lévő fülkékben is égett a villany. Bár gyanús volt a vonaton uralkodó szokatlan csend mégis a biztonság kedvéért benézett pár ablakon.

- A többiek már leszálltak – szólalt meg, mikor visszaért a másikhoz. – Siessünk, nem akarok visszamenni Londonba – tette hozzá, majd gyorsan lecsukta ládájának fedelét, egy bűbáj segítségével összezsugorította, és ismét belerakta válltáskájába, majd walkmanjét is. Átvetette vállán a táskát, majd magához vette a macskakosarat.

- A párnát majd visszaadom a kastélyban, rendben? – kérdezte a másik.

- Persze – vágta rá Hermione. Kilépett a folyosóra, majd elhúzta teljesen az ajtót, és félreállt, hogy kiengedje a ládával érkező Lavandert. – Majd ha lejutottunk összezsugorítom neked.

- Magam is meg tudom csinálni – felelte a lány.

- Jó – hagyta rá Hermione, majd elindult a legközelebbi ajtó felé, nagy nehezen kinyitotta, majd lelépett, szinte rögtön meg is fordult, hogy elvegye a leszállni készülő osztálytársnője bőröndjét.

- Segítek – szólt, miközben megfogta a láda felé eső részét.

- Köszönöm – pihegte Lavender, miután nagy nehezen lekászálódott a vonatról

- Megölöm Ront – morogta a lány, miután már mindketten a peronon álltak. Körbenézett, de már nem látott sehol sem egy diákot. – Miért nem bírt szólni? – Dühöngött tovább.

- Nyugalom! – szólalt meg Lavender. – Biztos elfelejtette…

- Elfelejtette?! – csattant fel Hermione.

- Vagy azt hitte, hogy mi már leszálltunk.

- Szép kis barát az ilyen.

- A zsörtölődéssel mire mész most? – kérdezte a lány. – Semmire, úgy bizony – válaszolta meg maga a kérdést. – Inkább keressük meg a fiákereket, hátha van még lent a faluban – húzta el a száját.

- Szerintem nincs rá semmi esély.

- Hogy lehetsz ennyire pesszimista? – fakadt ki Lavender.

Hermione már válaszolni akar, amikor meglátott egy férfit, aki feléjük tartott, mikor az egyik lámpaoszlop alá ért rögtön felismerte a magas, fekete bőrű varázslót.

- Mr. Shacklebolt! – kiáltott fel meglepettségében.

- Jó estét Miss. Granger, Miss.… – harapta el hirtelen a mondatot.

- Brown – segítette ki őt Hermione.

- Miss. Brown – biccentett felé az auror. – Mit kerestek ti még mindig itt? A vonat már rég megérkezett.

- Mennyire rég? – kérdezte meg óvatosan a lány.

- Már több mint fél órája – mondta kellemes, mély, zengő hangján a varázsló.

- Ebből még gond lesz.

- Ha nem sietünk, akkor biztos – értett egyet Kingsley. – Az lesz a legjobb, ha indulunk is, de előbb még küldök egy patrónust, hogy tudassam az ottaniakkal, hogy minden rendben van veletek – mondta a férfi, majd anélkül, hogy megvárta volna a lányok reakcióját. Előreszegezte pálcáját, majd elmondta a varázsigét, mire megjelent előttük egy hatalmas, leopárd alakú patrónus, ami rögtön el is indult a kastély felé.

Gyalogosan a kastélyhoz vezető út – mint ahogy már megtapasztalták jó néhány Roxforti hétvége alkalmával – nagyon hosszúnak tűnt, de végre megpillantották alig húszméteres távolságban a park bejáratát.

- Végre – nyögött fel Hermione szurkáló oldalát markolászva. – Azt hittem, hogy sosem érünk már fel.

- Nos, nézd meg egy picit jobban a kaput, vagyis azt a személyt, aki ott áll – jegyezte meg Lavender. – Máris azt fogod kívánni, hogy bárcsak még mindig gyalogolnánk.

- Uhh – vette szemügyre az említett helyen strázsáló alakot Hermione. – Piton – húzta el a száját.

- Nos, hölgyek, nem kell félni, nem fogja önöket bántani – jegyezte meg hátuk mögött Kingsley.

- Maga nem ismeri őt – fordult hátra Lavender.

- Régebb óta ismerem őt, minthogy maga megszületett volna – mosolyodott el Kingsley.

- Valóban? – vonta fel szemöldökét csodálkozva a lány.

- Áh, megérkezett a két kései madárka is – hallották meg Piton összetéveszthetetlen, gúnyos hangját. – Innen már átveszem őket, Kingsley – mondta kimérten, és keresztbefonta karjait a mellkasa előtt.

- Rendben. Nos, akkor én megyek is – bólintott a másik. – Jó éjszakát, hölgyek – köszönt el Hermionétól és Lavendertől, majd búcsúzóan odabiccentett Pitonnak is.

Rövidesen már a tanár irodájában ültek.

- Nos – húzta el Piton a száját, és rátámaszkodott az asztallapjára –, mivel tudják magyarázni a késésüket?

Hermione ölében nyugtatta kezeit, szinte meg sem hallotta tanára kérdését. Gondolatai máshol jártak.

Hm, azt hiszem rekordot döntöttem – könyvelte el magában. – Ilyen gyorsan még nem kaptam büntetőmunkát, meg az évet sem kezdtem még Piton irodájában.

- Nekem van időm – sóhajtott fel a férfi, mikor egyik lány sem szólalt meg. – Elárulná valamelyikük a késés okát? – tette fel ismét a kérdést, majd Hermionéra nézett.

- Granger, legalább ön álljon elő valami értelmes magyarázattal – förmedt rá a férfi.

- Én? – csodálkozott a lány, és kicsit hátra dőlt a széken, majd megnyalta kiszáradt ajkait. – Elaludtunk – közölte röviden. – Egy kabinban voltunk – tette hozzá a másik értetlenkedő arcát látva.

- Nem is tudtam, hogy önök ilyen jóban vannak.

- Barátok vagyunk – húzta el gúnyosan a száját Hermione.

- Nem rémlik, hogy az elmúlt években olyan sok időt töltöttek volna el egymás társaságában felelte összeszűkült szemmel Piton.

- Nem térne a lényegre, tanár úr? – szúrta közbe Lavender.

- Ne sietessen, kisasszony! – förmedt rá a férfi, majd ő is leült a két lánnyal szemben.

- Ha büntetőmunkát akar adni, vagy pontot levonni…

- Maga csak ne parancsolgasson nekem! – csattant fel Piton. – A tanára vagyok, és elvárom a nekem kijáró tiszteletet.

- Természetes – hajtott fejet ironikusan Lavender.

- Maga csak ne gúnyolódjon velem – jegyezte meg Piton. – Hatvan pont a Griffendéltől a viselkedéséért!

- Remek – forgatta szemeit Hermione. – A Griffendél ismét mínuszban kezdi a tanévet.

Miután végigmondta a mondatot, csak akkor tudatosult benne, hogy kimondta. Zavartan elfordította a fejét.

- És még tíz pont a meggondolatlan véleménynyilvánításért. További harminc a késésért – tette hozzá negédes mosollyal az arcán.

Legszívesebben gúnyosan visszaszólt volna a férfinak, de egyrészt már így is rengeteg pontot vesztett miattuk a ház, még azelőtt, hogy ténylegesen megkezdődött volna a tanév, másrészt pedig nem volt igazán az a típusú diák, aki szemrebbenés nélkül visszaszól egy felnőttnek, ha valami nem tetszik neki.

- Helyesen teszi, ha megtartja magának a véleményét.

- Most, hogy levonta a pontokat, esetleg elmehetünk? – hallották meg Lavender csendes hangját. Hermione érdeklődve fordult osztálytársnője felé, de annak arca érzelemmentes maradt.

- Csak hiszi, hogy ennyivel megúszták. Mindkettőjüknek két nap büntetőmunka is dukál, egyéb teendőim mellett nincs időm arra, hogy leselejtezzem a romlott minőségű bájital hozzávalókat. Ha nem végeznek vele két nap alatt, akkor természetesen folytathatják – tette hozzá kegyelemdöfésként.

- Remek – bólintott megszeppenten Hermione. – És most elmehetünk? – kérdezte a lány, és ujjaival belemarkolt a térdeibe.

- Nem, mert még beszélnivalóm van önnel.

- Én elmehetek? – kérdezte reménykedve Lavender.

- Nem, ezt a két percet remélhetőleg még kibírja a társaságomban. – Méregette metsző pillantással a feketeruhás lányt.

- Majd igyekszem – bólintott Lavender, miközben lerakta kezeit a szék karfájára.

- Tehát – fordult ismét Hermione felé. – Mr. Potter egyelőre nem tér vissza a Roxfortba, hogy folytassa a tanulmányait. Ne kérdezze – intette le a tanítványát, mikor látta, hogy szólni akar. – Fogalmam sincs, mit csinálnak az igazgató úrral, ha tudnám, sem mondanám el Önnek. – Igen, vele ment el – tette hozzá, mikor látta, hogy Hermione ismét szólásra nyitja a száját. – Levelet természetesen írhat neki, én majd átadom az igazgató úrnak, említette, hogy időről-időre majd vissza fog térni az iskolába. A leveleket azonban a biztonságuk érdekében le kell ellenőriznem – nézett mélyen a lány szemébe. – Ennyit akartam mondani.

- Köszönöm az információt – szólt hidegen Hermione. – Ronnak elmondjam, vagy óhajt vele is beszélni? – kérdezte még a férfitól.

- Weasley urat is tájékoztattam, rögtön megérkezése után.

- Rendben – bólintott Hermione. – Akkor mi megyünk is. Viszontlátásra tanár úr! – köszönt el a férfitól, majd felállt, és Lavender felé fordult. Jössz a Nagyterembe, vagy inkább felkísérjelek a Griffendél klubhelyiségébe?

- Granger – hallotta meg háta mögül Piton hideg hangját –, annyit késtek, hogy most már vége a lakomának.

- Oh, értem – felelte zavartan Hermione. – Hát akkor irány a Griffendél torony.

- Megvárom, amíg bemennek – szólalt meg Piton, és szúrós szemmel méregette két tanítványát.

- Ha ettől jobb lesz a lelkiismeret, akkor tegye – mosolyodott el Hermione, félrelépett, hogy beengedje maga előtt Lavendert.

- Vigyázzon magára Granger ön is, meg a barátja is! A háború már elkezdődött, nem lehet benne biztos, hogy ki ellenség és ki nem!

- Rendben – mondta a lány, majd behajtotta maga mögött az ajtót, és belépett a tágas, nyolcszögletű társalgóba, ami tele volt diákokkal, először hiába pásztázta tekintete az asztalokat, egyiknél sem ült ott Lavender. Felsóhajtott, azon volt, hogy megkeresi, mikor észrevette, hogy az egyik sarokban ülő Ron neki integet. Szája sarkát harapdálva indult el a fiú felé, azt remélve, hogy lesz elég türelme, és nem szedi le egyből a fejét.

- Szia, Ron! – köszönt neki, majd leült az asztalka túloldalán álló székre.

- Hello, Hermione! – mosolygott rá a fiú úgy, mintha semmi sem történt volna. – Hogy vagy? Nem nagyon tudtam megkérdezni a vonaton…

- Persze, mert azzal voltál elfoglalva, hogy kiossz, és a karomat szorongasd! – förmedt rá Hermione, majd hátradőlt a kényelmes fotelban.

- Aggódtam Harryért – ismerte be Ron, szándékosan kerülve a lány tekintetét. – Sajnálom, csak azt hittem, te tudsz róla valamit.

- Nem gondoltad, hogyha neked nem válaszol a levelekre, akkor nekem sem? – vonta fel szemöldökét a lány, és kissé oldalra biccentette a fejét. – Egyébként köszönöm kérdésedet jól vagyok – húzta el a száját kissé.

- Látom. Mi történt? – hajolt kissé előbbre, és körbenézett a klubhelyiségben.

- A szüleim nem nagyon örültek annak, hogy visszajövök a Roxfortba, azt szerették volna, hogy maradjak otthon velük. Kértem őket, hogy a biztonságuk érdekében költözzenek el, de egyszerűen nem hajlottak rá – sóhajtott fel Hermione. – Kijelentették, hogy nélkülem nem mennek sehova.

- Anya nálunk is ugyanígy viselkedett. Szerinte sem biztonságos most már a Roxfort – jegyezte meg a fiú. – Ha megtudja, hogy Dumbledore sincs az iskolában, akkor szerintem megpróbál kivenni – fintorgott. – Bár erről nem hinném, hogy dönthet, most már nagykorú vagyok.

- Én is meglepődtem azon, hogy Dumbledore nem lesz itt – mondta homlokráncolva a lány.

Pillanatokig csak némán néztek egymásra, míg végül Hermione szakított meg a szemkontaktust, és a hálókhoz vezető lépcsők felé nézett, de nem látta, hogy Lavender lejönne. – Jut eszembe – nézett ismét Ronra. – Ginny hogy van? – kérdezte. – Ma még nem láttam sehol.

- Azt nem csodálom. Nyert egy külföldi ösztöndíjat – magyarázta a fiú. – Anyu legnagyobb örömére – Nem mintha ott olyan nagy biztonságban lenne szerintem.

- Egen – húzta el a száját aggódva a lány. – Voldemort – látta, hogy a fiú elsápad. – Jajj, Ron! – kiáltott rá megrovóan. – Mit kell úgy félni egy névtől?

- Nem félek – tagadott a másik.

- Persze – bólintott Hermione. – Dehát az ő keze elég sokáig elér – fintorgott.

- Tudom – értett egyet Ron –, de anyu azzal érvel, hogy ott van Charlie is mellette. Tudod, az Erdélyi Mágusakadémia nem bentlakásos – magyarázta.

- Igen, hallottam róla. A szakkönyvek elismerően írnak az ottani oktatás színvonaláról… – kezdett volna áradozni, de Ron megakadályozta benne.

- Tudom, de most ne gyere nekem a statisztikákkal! Tudod jól, hogy engem nem érdekelnek – mosolyodott el.

- Hogyan is felejthetném el – forgatta a szemeit Hermione.

- Egyébként tudod ki az új SVK tanárunk?

- Nem – rázta meg fejét a lány.

- Piton – morogta szűkszavúan Ron.

- Komolyan? – kerekedett el a lány feje. – Ekkor ez az egyéb teendője – mosolyodott el gúnyosan.

- Miért is? – érdeklődött a fiú.

- Kaptunk kétnapi büntetőmunkát a késésért – magyarázta a lány. – A bájitaltan szertárban kell rendet raknunk, merthogy neki más feladata is van.

- Na, ezt is megértük akkor – kacagott fel halványan a fiú, de amikor meglátta a lány dühös pillantását abbahagyta.

- Kaptam már büntetőmunkát – fordította el a fejét Hermione miközben keresztbe fonta maga előtt a karjait.

- De még nem első napon – jegyezte meg Ron.

- Gúnyolódj csak – förmedt rá a lány és tüntetőleg kinézett az ablakon.

- Egyébként tudod mi az egyetlen jó dolog abban, hogy Piton tartja idén az SVK órákat? – kérdezte a fiú.

- Mégis mi? – mormogta egyhangúan a lány.

- Jövőre már nem fog minket tanítani.

- Szóval te is hiszel ebben az átok dologban? – vonta fel szemöldökét a lány.

- Hermione, számodra az elmúlt öt év nem volt elég bizonyíték? – kérdezte furcsa hangsúllyal a legifjabb Weasley fiú.

- Akkor is lehetetlennek tűnik, hogy egy állást el lehessen átkozni! – méltatlankodott a lány.

- Hermione, a varázsvilágban élsz! Megszokhatnád végre, hogy itt minden lehetséges – jegyezte meg Ron.

Halk, ütemes léptek zaja ütötte meg fülüket, mindketten kíváncsian fordultak érkező irányába. Hermione látta, hogy a fiú arca egyből felderül, ahogy meglátja Patilt. Vegyes érzések öntötték el a felfedezéstől, már a vonaton is sejtette, hogy legjobb barátja és a lány összejöttek a nyár folyamán, de szerelmes pillantásukból és abból, hogy Patil Ron ölében foglalt helyet, nyilvánvalóvá vált, hogy együtt vannak.

Egy pillanatig némán szemlélte őket, és próbálta leplezni döbbent zavarát, nagyot nyelt, majd felállt a székből.

- Én azt hiszem, hogy felmegyek – nyögte végül.

- Miattam? – kérdezte tőle Parvati, és zavartan eltűrt egy arcába lógó hajtincset.

- Nem – motyogta zavartan Hermione. – De még szeretnék beszélgetni Lavenderrel – magyarázta. – Bár azt hiszem, neked sem ártana. Elég pocsék állapotban van most, hogy meghaltak a szülei.

- Nem, Hermione, tévedsz – rázta meg fejét a lány. – Én a nyár folyamán több levelet is írtam neki, amikre válaszolt mindaddig, amíg meg nem ölték a szüleit, utána hiába írtam neki, hogy megkérdezzem tőle, hogy van, szüksége van-e bármire, próbáltam áthívni magunkhoz, hátha úgy egy picit ki tud kapcsolni. Úgy gondoltam, hogy jót tenne neki a társaságom. De azután, az ominózus nap után a baglyom felbontatlanul hozta vissza a neki írt leveleket. – Igen, próbáltam beszélni vele a vonaton is – tette hozzá, mikor látta, hogy a másik ingerülten közbe akar vágni. – Hermione, ha hiszed, ha nem, én megpróbáltam mindent, nem hiszem, hogy többet tehetek – mondta. – Jól tudja, hogy megkereshet bármikor, bármilyen problémája is van, de ő nem tette, én pedig belefáradtam a felesleges körökbe – zárta le a beszélgetést, majd barátjához fordult, szeretetteljesen végigsimított annak arcán, és megcsókolta.

- Remek – morogta a lány.

- Hermione – szólalt meg kis idő múlva Ron. – Remélem, nem zavar, hogy mi ketten… – mondta zavartan, és fülig pirult.

- Annyira édes vagy, amikor zavarba jössz – jegyezte meg nevetve Patil, majd a másik kinyújtott tenyerébe tette sajátját.

Hermione némán nézte, ahogy összekapcsolódnak az ujjai. Egy pillanatra behunyta szemét, majd kérdőn Ronra pillantott.

- Szóval, remélem, hogy nem zavar az, hogy mi ketten összejöttünk – nyögte ki végül, és elfordította a fejét.

- Nem – rázta meg fejét a lány. – Én most tényleg megyek, nem akarok zavarni – magyarázkodott. – További szép estét – mondta, majd választ meg sem várva elindult a hálókhoz vezető lépcsőn.

Mielőtt belépett volna a hálótermük ajtaján vett egy mély levegőt, hogy megnyugtassa magát. Kinyitotta az ajtót, mihelyst beért kíváncsian nézett körül a helyiségbe, ahol látszólag semmi sem változott a tavalyi évhez képest. A szobában továbbra is három ágy állt, a falon még mindig ugyanazok a képek lógtak. Minden ugyanolyan volt. Odasétált a saját ágyához, majd lerakta válltáskáját az ágyra, kiengedte Csámpást, aki mérgesen fújtatott rá, majd rögtön le is telepedett a párnájára, és összegömbölyödött. A lány anélkül, hogy kipakolt volna a táskájából, az egyik ablakhoz sétált, és leült annak széles párkányára. Homlokát az üvegnek támasztotta, és úgy nézett ki. A sűrű esőfüggönytől alig látta a Tiltott rengeteg fáinak kontúrját.

- Remélem, hogy holnap nem lesz Gyógynövénytanunk – jegyezte meg savanyúan. Semmi kedve nem volt ilyen időben kimenni a kastély parkjába, vagy elmenni az üvegházakhoz.

Néhány perccel később visszament az ágyához, elővette a ládáját, újra eredeti méretűre varázsolta, majd nekilátott a kipakolásnak. Legelőször a legfelső kötetet rakta le az ágyra, tankönyveit berakta az éjjeliszekrény fiókjaiba, míg a regényeket, amiket magával hozott előhagyta a szekrény tetején, végül előszedte stócokba rendezett, viselet szerint szétválogatott ruháit. Az őszi ruhakupacokat megfogta, majd berakta az ablak jobboldalán álló szekrénybe. A többi ruhadarabot egyelőre a ládájában hagyta, de mielőtt még lecsukta volna a fedelét elővette köntösét is, és az ágytámlára rakta.

Mire nagyjából végzett a kipakolással, már Lavender is visszaért a fürdőből.

- Sejtettem, hogy ott vagy – jegyezte meg a Hermione, és felpillantott a lányra.

- Baj netán? – vonta fel kérdőn.

- Nem – rázta meg a fejét a másik majd lehajtotta a láda tetejét. – Csak furcsálltam, hogy olyan gyorsan eltűntél, miután felértünk – harapta be zavartan ajkait Hermione.

- Piton felidegesített, és nem volt kedvem senkivel sem beszélni.

- Értem – bólintott lassan Hermione. – Odaadom akkor a könyvet, jó? – mondta, miközben felé nyújtotta a kötetet.

- Köszi – mormogta a Lavender, és fáradtan megdörzsölte a szemeit.

- Nem akarsz beszélgetni? – kérdezte óvatosan tőle az osztálytársa.

- Mégis miről? – sóhajtott fel a másik keserűen.

- Bármiről – bólintott lassan Hermione.

- Köszi, nem – jelentette ki a lány. – Visszaadom a párnát – mondta, majd odament az ágyához, amin hevert kinyitott ládája, majd kivette belőle a vánkost. – Tessék – nyújtotta oda a lánynak. – Én elkezdem olvasni A megtévesztőt – jelentette ki, majd anélkül, hogy megvárta volna a másik válaszát magához vette a könyvet, odasétált az egyik ablakhoz, felült a párkányára, és belemerült a szakkönyvbe.

3.

Az elmúlt napok, pontosabban éjszakák már gyakorlottá tették. Egy éjszaka sem tudott igazán nyugodtan aludni, már az első hét után megkérte Parvatit, hogy cseréljenek helyet, mivel egyedül ő tudta megnyugtatni a rémálmoktól szenvedő Lavendert. Ismét felébredt, most már a lány első nyögéseire, még mielőtt elkezdett volna sikítozni. Hallotta a forgolódását, de egyszerűen képtelen volt kinyitni a szemeit, túl fáradt volt, szemhéjait, végtagjait ólomsúlyúnak érezte.

Az osztálytársa elkezdett csapkodni maga körül, Hermione most már gondolkodás nélkül lerúgta magáról a takaróját, majd kimerültsége ellenére kikászálódott az ágyból, és a másikhoz rohant. A félig behúzott függöny rései közt beszűrődő telihold fényénél látta, ahogy a lány ajkai néma sikolyra nyílnak. Egy sóhaj kíséretében leült a lány ágyának szélére, végigsimított a lány verejtékező arcán, majd ölébe húzta a fejét.

- Lavender – suttogta miközben kisimított a homlokából egy izzadtságtól nedves tincset. – Itt vagyok – folytatta, és a lány párnán vergődő kezéért nyúlt, közelebb húzta, majd végigsimított a kézfején. – Ez csak egy rossz rémálom – próbálta nyugtatni, de szavai nem értek célba.

Hiába mormolt megnyugtatónak szánt mondatokat, hiába tett bármit is, Lavender vonásai nem akartak kisimulni. Homloka sűrű ráncokba rendeződött, szempillái alól előtűnt az első könnycsepp, tagjai még mindig rángatóztak. Hermione szavai feleslegessé váltak, lassan tudatosult benne, hogy egyedül az fog segíteni, ha felkelti a lány, de osztálytársnője a keltegetésre is csak nehezen reagált.

- Lavender – szólongatta hangosabban, de csupán egy halk sikolyt kapott reakcióként.

- Lavender – mormogta kétségbeesetten. – Lavender – ismételte, majd az eredménytelenséget látva gyengéden megpofozta, és megpróbálta felébreszteni.

Néhány sikítással és perccel később a lány végre ébren volt. Hermione szeme sarkából vetett egy tétova pillantást Parvati ágya felé, aki látszólag még mindig mélyen aludt.

- Hermione? – hallotta meg a lány rekedt hangját, érezte, ahogy Lavender ujjaival görcsösen belekapaszkodik a hálóingjébe.

- Igen – bólintott az érintett.

- Sajnálom – suttogta osztálytársa még mindig behunyt szemmel. – Már megint felébresztettelek – motyogta, miközben visszacsúszott a párnára.

- Semmi gond – sóhajtott fel Hermione. – De aggódom érted – ejtette tétován ölébe a kezeit.

- Miért is? – kérdezte rekedten. – Kérhetek vizet? – szavai már alig voltak halhatóak, nyelvével megnyalta kiszáradt ajkait.

- Persze – bólintott Hermione, miközben az éjjeliszekrényen álló pohár után nyúlt, de közben mindvégig Lavender arcát figyelte aggódva. – Mindjárt jövök – szólalt meg végül kis idő múlva.

A másik csupán egy apró bólintással reagált. Hermione kissé elhúzott szájjal indult el a fürdőszoba felé.

A reggel gyorsan elérkezett, túlságosan hamar is. Hermione mindennek érezte magát, csak kipihentnek nem. Fáradtan nyújtózott végig az ágyon, majd kissé oldalra fordítva a fejét vetett egy pillantást a mellette fekvő Lavenderre, aki most látszólag nyugodt, viszonylag kisimult vonásokkal aludt.

Ránézett a faliórára, ami szerint már háromnegyed nyolc is elmúlt. Leszállt a matracról, majd elindult a saját ágya felé, a padló hideg volt, ahogy hozzáért a talpa rögtön libabőrős lett az egész teste. Alig várta, hogy visszaérjen alig pár méterre lévő, saját fekhelyéhez és belebújhasson puha, meleg házi mamuszába. Mikor felhúzta magához vette a ruháit, amit már este odakészített az ágytámlára, de mielőtt bement volna a fürdőbe még odalépett Lavenderhez, hogy felébressze. Finoman megrázta a másik vállát.

- Háromnegyed nyolc múlt – magyarázta mikor tekintetet találkozott a másik kérdő pillantásával. – Lassan ideje lenne felkelni, feltéve, hogy nem akarsz elkésni McGalagony órájáról. Nem nagyon örül neki, ha valaki utána ér be a terembe.

- Tudom – mormogta a lány, és egy lemondó sóhaj kíséretében a párnájába nyomta a fejét. – Mindjárt felkelek – ígérte.

- Persze – mondta Hermione, és a szemeit forgatta, de végül anélkül, hogy szólt volna egy szót is bement a fürdőbe. Gyorsan megmosakodott, megmosta a fogát, sprayt használt, felöltözött, és megpróbált kezdeni valamit így látatlanban a hajával. Miután végzett a reggeli rutinnal félve felemelte a fejét, hogy vessen egy pillantást a tükörképére. Arca kisimultabb volt annál, mint amire számított, szemei szinte nem is voltak karikásak.

– Remek – húzta gúnyos mosolyra a száját, majd visszament a szobába. Körbenézett, látta, hogy Parvati már ébren van.

- Én akkor megyek is a fürdőbe – szólalt meg a lány.

Hermione csak bólintott, de tekintetét még mindig mereven Lavenderre szegezte, aki még mindig aludt, de legalábbis még mindig kispárnába temetett arccal hevert az ágyon. Odalépett hozzá, majd lehúzta testéről a takarót, ami már amúgy is lecsúszott a derekáig.

- Reggel van – mondta fölé hajolva.

- Tudom, mindjárt felkelek.

- Tisztában vagyok azzal a ténnyel, hogy az átlagember alvásigénye ’még öt perc’ – jegyezte meg Hermione.

- Fáradt vagyok – nyögött fel Lavender, és átfordult a másik oldalára.

- Menj készülni – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon a másik.

- Ki vagy te, hogy parancsolgass nekem? – csattant fel a lány, és nagy nehezen felült az ágyban.

- Nem parancsolgatok, csupán jót akarok – jegyezte meg gúnyosan az osztálytársa, majd elment az ágytól. – Egyébként pedig csak egy barátod, aki valóban jót akar neked.

- Akkor hagyj aludni – sziszegte dühösen a másik griffendéles, és visszadőlt az ágyra.

- Én feladtam – sóhajtott lemondóan Hermione, majd magához vette a táskáját, ami ott hevert az egyik ablak párkányán. – Tudod, mindenki úgy teszi tönkre magát és az életét, ahogy akarja – morogta, majd elindult az ajtó felé, már majdnem kinyitotta, amikor meghallotta háta mögül Lavender hangját.

- Köszönöm, nem kell segítség, egyedül is tönkre tudom tenni az életem.

- Jó, tedd nyugodtan – bólintott a másik. – Mégis ki vagyok én, hogy megakadályozzalak ebben? – hajolt meg színpadiasan Hermione, de hangja semleges maradt. – Remélem, azért bejössz órára – jegyezte meg, majd kilépett a hálóból.

Lassú, kimért léptekkel vágott keresztül az előtéren, ahonnan a többi lányháló is nyílt. Abban bízott, hogy kinyitódik a szoba ajtaja és háta mögött meghallja majd Lavender hangját, de nem úgy történt. A lépcsőhöz érve kissé meggyorsította a lépteit, néhány fok választotta el csupán a klubhelyiségtől, amikor megpillantotta a neki háttal álló Ront.

- Szia – köszönt neki bizonytalanul, még mindig élénken élt benne az elmúlt esti veszekedés emléke. Legszívesebben szótlanul elment volna mellette, de egyszerűen képtelen volt rá. Látta, hogy a fiú megfordul, néhány pillanatig némán figyelte meglepettséget tükröző arcát. Szaporán dobogó szívvel várta a másik reakcióját.

- Hello – nyögte ki végül Ron.

- Hát te mit csinálsz itt ilyenkor? – kérdezte csodálkozva a lány, ugyanis a fiúval reggel először a nagyteremben szokott találkozni. Most pedig szokatlan módon mégis itt volt, és látszólag rá várt.

- Egyáltalán rám vár? – kérdezte magától, mialatt maga köré fonta a karját.

- Hogyhogy itt, ilyenkor? – érdeklődött sután Hermione, érezte, hogy térdei remegni kezdenek, miközben a másik válaszát várja.

- Parvatit várom – mondta szűkszavúan Ron, és félrefordította a fejét.

- Gondolhattam volna – harapta be ajkát a lány, próbálta leplezni egyre inkább felgyülemlő dühét.

- Megint mi bajod van? – förmedt rá a fiú.

- Semmi – sziszegte szűkszavúan a másik griffendéles.

- Persze, látszik is.

- Nagyon sajnálom, hogy nem tűnik fel neked, hogy mióta összejöttél Patillal, jó, ha két mondatot váltunk egymással anélkül, hogy elkezdenénk veszekedni! Azért jó lenne, ha törődnél a barátaiddal is – jegyezte meg.

- Azokra a barátokra gondolsz, akik irigyek a boldogságomra? – vonta fel Ron kérdőn a szemöldökét. – Csak nem féltékeny vagy, Hermione? – vigyorodott el.

- Féltékeny? – csodálkozott a lány. – Én, miattad? – kérdezte. – Soha – jelentette ki biztosan. – Én mindig is úgy tekintettem rád, mint egy nagyon jó barátra – folytatta, és mélyen belenézett a kék szempárba. – Mióta ismerlek olyan vagy nekem, mintha a bátyám lennél, akihez bármikor fordulhatok. – De – emelte fel figyelmeztetően a kezét a lány, mikor meglátta, hogy a másik szólni akar. – Azonban hozzád lassan előre be kell jelentkezni ahhoz, hogy kettesben beszélhessünk.

- Te féltékeny vagy – jelentette ki Ron úgy, mintha meg lenne győződve az igazáról.

- Tévedsz – rázta meg a fejét Hermione, és közben vetett egy pillantást a lányhálóhoz felvezető lépcső felé. – Tudod, „nagyra becsülöm azt a barátom, aki időt talál számomra a naptárában, de még jobban szeretem azt, aki elő sem veszi a naptárát, ha rólam van szó.”* – folytatta, hangjából komolyság tükröződött.

A helyiségre feszült csend telepedett, a két fiatal néhány pillanatig farkasszemet nézett egymással, mindketten arra vártak, hogy a másik mondjon valamit. Végül Hermione szólalt meg.

- Én megyek is – morogta. – Nem akarom megzavarni a turbékoló párocskát – bökött gúnyosan a fiú háta mögé, a lépcsőn Parvati tartott lefelé. – Szia, Ron – emelte fel zavartan a kezét Hermione, majd látva, hogy a fiút sokkal jobban leköti az érkező lány kiment a klubhelyiségből, anélkül, hogy egy szót is szólt volna.

***

Ahogy számított rá, nem látott egy griffendélest sem a folyosón, a legtöbbjük ilyenkor, nyolc után már lent volt a Nagyteremben, hogy megreggelizzen az első, kilenckor kezdődő órája előtt. Némán baktatott végig a folyosón, néha hátratekintett a válla mögött, hogy megnézze, követi-e valaki. Őszinte remélte, hogy egyszer hátrapillantva meglátja Lavender közeledő alakját, de nem úgy lett.

- Lehet, hogy ismét visszaaludt? – kérdezte magától, miközben kitekintett a folyosó egyik hatalmas ablakán. Kivételesen most nem esett, de az őszi, viharos szél tépkedte az erdő ágait, és a rajtuk lévő gyér lombkoronát. A korai roppant hideg idő és a dér megtette hatását, már alig volt levél a Tiltott Rengeteg fáin. A füvet belepte a színes avar. Behunyta szemét, majd ismét kinyitotta. Tenyerét a hideg üvegre rakta. Szinte látta magát és Lavendert, ahogy ott sétálnak a kastély parkjában. Másik kezével is megtámaszkodott az üvegben, és homlokát is nekidöntötte.

Elhívta sétálni a lányt, remélve, hogy rá tudja venni arra, hogy kérjen segítséget. Aggódott Lavenderért. Amióta visszajöttek a Roxfortba nem sokat javult a lelki állapota. Egy kezén meg tudta volna számolni, hogy hány éjszakát aludt át nyugodtan a lány egy hónap alatt, de hiába könyörgött neki, nem kért altató főzetet, és nemhogy mással, de még vele sem volt hajlandó beszélni a problémáiról. Az esze azt súgta, hogy hagyja annyiban az egészet, mert úgysem tehet semmit, de a szíve nem engedte, hogy segítség nélkül elmenjen a lány mellett, ellentétben néhány másik évfolyamtársával, akik barátjuknak hívták és nevezik mind a mai napig Lavendert.

Alig fél órája lehettek kint, amikor rájuk talált a feldúlt Ron, aki anélkül, hogy köszönt volna nekik beléveszett. Kezdett elege lenni a fiú viselkedéséből, mióta barátnője volt szinte csak és kizárólag akkor beszélt vele, ha segítségre volt szüksége a házi feladat elkészítésénél. Ezt leszámítva a beszélgetésük általában kimerült a köszönésben, és egy formális ’hogy vagy’ kérdésben, esetleg jó étvágyat kívánásban. Este megint összevesztek, ebben a tanévben már sokadszorra.

- Ennyiszer még öt év alatt sem kaptunk össze – suttogta Hermione, beleborzongva a visszaemlékezésbe, és ellökte magát az ablaktól, körbenézett, majd látva, hogy a folyosó még mindig üres elindult a Nagyterembe.

Mikor a bejárathoz ért rögtön azt kívánta, hogy bárcsak később vagy előbb jött volna le, ugyanis pont egyszerre ért Draco Malfoyjal a bejárathoz. Próbált úgy tenni, mint aki nem vette észre, így a táskája csatjával babrálva elindult befelé a terembe, mikor meghallotta a fiú hangját.

- Nocsak, kit látnak szemeim! – mondta gúnyos fennhangon. – Csak nem Grangert, az egykori aranytrió száműzött tagját? – folytatta.

- Kopj le – morogta fáradtan Hermione, és vetett egy lesújtó pillantást Dracóra.

- Nem tudtam sohasem megérteni, hogy Weasley és Potter egyáltalán hogy volt képes szóba állni veled, egy sárvérűvel – köpte az utolsó szót.

- Hát az biztos, hogy nem süllyedtek le a te szintedre – húzta el száját Hermione.

- Tudod, mi lenne a legjobb, Granger? – folytatta a fiú. – Ha visszamennél oda, ahonnan jöttél – a mocskos, mugli szüleidhez, és elmennél az országból…

- Majd pont te fogod megmondani nekem, hogy mit csináljak? – sziszegte a lány dühtől kipirult arccal.

- Jól áál neked, amikor mérges vagy – jegyezte meg flegmán Draco.

- Ez most bók akart lenni? – vonta fel szemöldökét Hermione, miközben megmarkolta a táskájában heverő varázspálcáját.

- Tudod, sem így, sem úgy nincs semmi esélyed – mondta monotonon Draco. – Hisz csak egy sárvérű senki vagy, meg fogsz halni te is és a semmire való szüleid is. A Nagyúr majd…

- Langlock! – kiáltotta dühösen a lány anélkül, hogy végighallgatta volna azt, amit a fiú mondani akar. Szájsarka megrándult, amikor meglátta, hogy a fiú döbbenten előbb a torkához, majd a szájához kap. – Boldogíts mást Malfoy – sziszegte, miközben közelebb lépett a fiúhoz. – És ne fenyegess – villant meg a szeme. – Szállj le rólam – folytatta, a pálcáját még mindig Dracóra szegezte, aki nem tudott megszólalni, mivel a nyelve hozzátapadt a szájpadlásához. Ajkait alig volt képes mozgatni, de dühös arckifejezéséből Hermione leszűrte, hogy ha tehetné, nem épp dicséretekkel halmozná el a remek varázslatért. – Remélem, legközelebb kétszer is meggondolod, hogy mit mondasz másoknak – vetette oda a fiúnak, majd bement a Nagyterembe.

A griffendéles asztalnál már nem volt túl sok ülőhely, megállt egy pillanatra az asztal végénél, és olyan helyet keresett, ahol nem ült évfolyamtársa, majd elindult a kiszemelt ülőhely felé. – Hello Dennis – biccentett oda a mellette ülő harmadikas fiúnak, miközben leült.

- Öhm, szia – köszönt meglepetten az alsóbb éves, majd visszafordult a barátaihoz, hogy tovább beszélgessen velük.

Hermione anélkül, hogy körbe nézett volna az asztalnál elvett az asztal közepén található tálcáról néhány pirítóst, majd a lekvár után nyúlt. Mikor már a kenyeret rágcsálta ismét körbenézett, örült annak, hogy most végre senki nem szól hozzá, és így picit egyedül lehet az óra előtt a gondolataival.

A tanteremmel szemközti falnál állt, arra várva, hogy megérkezzen Lavender. Lassan már ott volt minden átváltoztatástanból RAVASZ-előkészítőre járó griffendéles és hollóhátas. Szeme sarkából látta, hogy időközben megérkezett Ron és Parvati is – kézen fogva –, de igyekezett úgy tenni, mintha észre sem vette volna őket. Alig várta, hogy becsöngessenek. Barátnője még akkor sem érkezett meg, amikor megszólalt a csengő. Megvonta a vállát, próbált nem aggódni a másik miatt. Anélkül, hogy bárkihez szólt is volna leült a már megszokott helyükre a középső padsorban. Ölébe vette a táskáját, majd előpakolta a tankönyveit és múltórai jegyzetét. Mikor végzett a kipakolással becsukódott a teremajtó, kíváncsian nézett fel, de nem McGalagony, hanem Lavender lépett be a terembe. Hermione egy pillanatig még kíváncsian nézte, majd nekiállta forgatni az egyik tankönyvet, csakhogy lefoglalja magát valamivel.

Vajon idejön, vagy másmellé ül? – elmélkedett magában. Reménykedve pislantott fel a lány közeledő alakjára, aki végül leült mellé.

- Bocsánat a reggeliért – nyelt nagyot az osztálytársa. – Tudom, hogy nem így kellett volna viselkednem – szabadkozott.

- Utólag könnyű okosnak lenni – jegyezte meg Hermione.

- Most haragszol? – kérdezte kétségbeesett hangon Lavender.

- Nem – rázta meg fejét a lány.

- Akkor jó – sóhajtott fel megkönnyebbülten a másik, és átölelte.

- Ezt meg miért kaptam? – kérdezte csodálkozva Hermione.

- Mert rendes vagy és megérdemled – húzódott el halvány mosollyal az arcán osztálytársnője.

- Értem – bólintott.

- Köszönök mindent – folytatta Lavender, és egy kicsit elhúzódott, ujjaival alig észrevehetően végigsimított a másik combján, majd ölébe ejtette a kezét. Elhallgatott, mikor látta, hogy a terem ajtaja ismét kinyílik, és belép rajta McGalagony.

- Mai óra bevezetés lesz az Emberi Transzformációs Bűbájok világába – szólalt meg az idős professzor, miután odalépett az asztalhoz. – Tankönyvüket akár el is rakhatják, pergament és pennát viszont vegyenek elő – nézett végig az osztályon.

Egyik osztálytársuk keze rögtön a magasba lendült.

- Igen, Mr. Thomas? – fordult felé McGalagony.

- Mindkét órán csak jegyzetelni fogunk? – kérdezte csodálkozva a fiú.

- Igen – bólintott az asszony. – Netán van valami ellenvetése? – vonta fel szemöldökét.

- Nem, nincsen, tanárnő – rázta meg a fejét diák.

- Nos, akkor bele is kezdenék – kezdte el a mondatot, de nem tudta befejezni, mert az órát ingerült kopogás zaja szakította félbe.

- Igen? – fordult az ajtó felé a nő. A következő pillanatban Piton lépett be a terembe.

- Elnézést Minerva, hogy így félbeszakítom az órádat – mondta szenvtelen hangon, de Hermione még az utolsó előtti padból is látta, hogy a férfi halántékán rángatózik egy ideg.

- Azt hiszem, nekem végem van – nyelt nagyot a lány, és kissé lejjebb csúszott a padban.

- Hm, miért is? – kérdezte Lavender, aki még mindig a bájitaltan professzort figyelte. – Elég ideges – jegyezte meg, majd a padtársára nézett. – Jól vagy? – kérdezte aggódón.

- Persze, de mindjárt nem leszek ennyire jól – nyögte Hermione.

- Még el sem kezdtem, Perselus – reagált a nő. – Valami gond van? – érdeklődött a férfi arcát vizsgálgatva.

- Remek – bólintott a halálfaló. – Akkor kölcsönkérhetném egy kicsit Grangert? – vonta fel kérdőn fél szemöldökét Piton.

- Természetesen, Perselus, bár szabadjon megjegyeznem, hogy Ms. Granger nem egy doboz kréta, amit csak úgy kölcsönkérsz – nézett megrovón kollégájára

Egyikőjük sem figyelt az egyre sápadtabb lányra, ellenben osztálytársai – legnagyobb örömére – annál inkább.

- De előbb ígérje meg, hogy egyben visszahozza – próbálta meg oldani a feszült hangulatot a nő.

- Rendben – szűkültek össze a férfi szemei.

- Elárulná, esetleg, hogy mit csinált, Ms. Granger? – kérdezte McGalagony.

- Granger! – szólt hidegen Piton, anélkül, hogy törődött volna kolléganője utolsó mondatával. – Velem jönne? – fordult a megszeppent lány felé.

- Ha muszáj – nyögte halkan.

- Mit mondott? Megismételné? – a férfi hangja egyre hidegebb és idegesebb lett.

- Természetesen megyek – nyelt egyet Hermione. – Hát örülök, hogy ismertelek – fintorgott padtársa felé fordulva, majd vett egy mély levegőt, felállt, és odament a férfihoz, aki félre állva kiengedte maga előtt a félszeg lányt.

- Mit akar, uram? – hebegte lehajtott fejjel Hermione, mikor már a folyosón álltak.

- Nem folyosótéma – húzta el száját a férfi.

- Értem – bólintott a lány, és kissé lehajtotta a fejét.

- De gondolom, ön nagyon is jól tudja, hogy miről szeretnék magával beszélni – ragadta meg a lány karját a férfi.

- Engedjen el, uram – sziszegte a lány.

A tanár anélkül, hogy elnézést kért volna elengedte a kezét, majd intett a fejével, hogy kövesse.

- Tehát – szólt hidegen, mikor becsukódott a hátuk mögött az üres tanári szoba ajtaja. Hermione még csak először járt a helyiségben így nekiállt nézelődni.

- Magához beszélek – jegyezte meg a férfi gúnyosan. – Üljön le! – parancsolt rá a lányra, és a fal mellett álló három szék felé intett. – Elmondaná, hogy miért átkozta meg Draco Malfoyt? – kérdezte a tanár, miután leült.

- Tehát csak azt mondta, hogy megátkoztam, de azt nem, hogy ő mit csinált! – csattant fel Hermione, és ujjaival megmarkolta a szék karfáját.

- Tíz pont a Griffendéltől amiatt, mert nem a kérdésre válaszol. Tehát? – vonta fel kérdőn a szemöldökét.

- Mindegy mit mondok, maga úgysem fog nekem hinni – jegyezte meg keserűen a lány.

- Ismét tíz pont – fonta keresztbe karjait a mellkasa előtt a férfi. – Hajlandó válaszolni most a kérdésemre, vagy esetleg megvárja, amíg a házpontjai teljesen lenullázódnak? – kérdezte gúnyosan Piton, miközben megfogta a lány melletti széket, szembefordította a másikkal, és leült rá. – Nekem van időm – folytatta –, de a házának nincs olyan sok pontja.

- Nem érdekel a pontverseny – sziszegte a lány. – Tudom, tíz pont – tette hozzá. – Bár nem értem miért kérdezi – forgatta a szemét –, úgysem fog hinni – vonta meg a vállát.

- Erről hadd döntsek én – jegyezte meg hidegen a férfi. – Tehát megismétlem a kérdést: Van elfogadható magyarázata arra, hogy miért átkozta meg a házam egyik tagját? – dőlt kissé előre a széken. – Hallgatom – tette hozzá, mikor a lány még mindig nem válaszolt.

- A drágalátos diákja szokás szerint gúnyolódott – mondta hidegen Hermione.

- Gondolom, ez nem először fordult elő, eddig mégsem átkozta meg.

- Most túllépett egy bizonyos határt – mondta a lány, és félrefordította a fejét.

- Valóban? – kérdezte érzelemmentes hangon a tanára.

- Nem tűrőm el, hogy a szüleimet sértegesse. Gúnyolódhat rajtam, a barátaimon, akárkin, de a szüleimen ne! Ezt az egyet nem tűröm – sziszegte.

- Mégis mit mondott a szüleire, amikor nem tud róluk semmit? – kérdezte Piton.

- Mi ez? – csattant fel a lány. – Faggatás?

- Nem.

- Rendben! – kelt ki magából a lány. – Egyébként, ha annyira tudni akarja, hogy mit mondott, akkor elárulom! Azt, hogy, csak egy sárvérű vagyok, meg fogok halni én is, meg a szüleim is.

- Fenyegette? – szólalt meg rövid hallgatás után Piton.

- Nem, csak kijelentés volt, azt hiszem – húzta el a száját Hermione. – Hacsak nem halálfaló – tette hozzá a lány és kerülte a másik tekintetét.

- Legjobb tudomásom szerint nem az.

- Persze – bólintott a lány, de hangsúlyából tisztán látszódott, hogy nem hisz a tanárnak.

- Ha ennyire nem hisz nekem, akkor alkalmazzon Review bűbájt – húzza el a száját férfi. – Ha Dracóban nem bízik meg, akkor ennyi erővel kételkedjen Mr. Weasleyben, vagy újdonsült barátnőjében, Ms. Brown személyében – tette hozzá.

- Ők nem tettek olyat, ami okot adott volna a bizalmatlanságomra – mondta keserű mosollyal az arcán a lány.

- Valóban?

- Semmi köze nincs a magánéletemhez! – fakadt ki Hermione, és dühödten keresztbefonta karjai a mellkasa előtt. Kellett neki egy kis idő, hogy ismét lenyugodjon, és ne vegye olyan szaporán a levegőt. – Elmegyek – jelentette ki, és felállt a székről.

- Nem mondtam, hogy elmehet – jegyezte meg hidegen a tanára.

- Akar még valamit mondani? – húzta el fájdalmasan a száját Hermione. Egyre kényelmetlenebbnek érezte a férfi társaságát. – Órám lenne – tette hozzá magyarázatként, és egyben valamelyest mentegetőzésként is.

- Tisztában vagyok vele, Granger. Tíz pont a szemtelen viselkedéséért – mondta hidegen a tanár, miközben ő is felállt.

- Most azt akarja, hogy a Griffendél az elkövetkező percekben mínuszba kerüljön? Egyszerűbb lenne, ha egyben levonná valami mondvacsinált indoknál fogva a maradék pontokat – fújtatott a lány. – Azt hiszi, hogy a házpontokkal tud rám hatni? – vonta fel a szemöldökét a lány.

- Három nap büntetőmunka a szemtelenségéért, és azért, hogy megátkozta Malfoyt.

- Remek – fintorgott Hermione. Majd ajkát harapdálva próbálta visszafogni magát, nehogy feleseljen a tanárának.

- Természetesen ő is megkapja majd a büntetését.

Ami gondolom ki fog merülni egy ’ejnye, nem szabad ilyet csinálni’ mondatban – gondolta gúnyosan a lány.

- És a tettéért harminc pont a Griffendéltől.

Válaszul a diáklány csupán a szemeit forgatta, majd egy pillanat erejéig a férfire szegezte a tekintetét, majd megkérdezte, hogy elmehet-e.

- Igen, most már el – bólintott kimérten a bájitalok mestere.

- Akkor, viszlát – húzta el a száját Hermione, és elindult a folyosó felé, de még mielőtt kiérhetett volna a teremből újra meghallotta a férfi hangját.

- Holnap este hat órakor várom – mondta halkan, de tisztán érthetően.

A lány csupán bólintott, majd a hideg fémkilincs után nyúlt, kirántotta az ajtót, majd hagyta, hogy hangos zaj kíséretében becsapódjon mögötte. Fáradt volt ahhoz, hogy azzal törődjön, hogy viselkedése miatt esetleg újabb pontokat veszíthet el a háza. Ebben az évben már valahogy nem tudott vele törődni.

Egy pillanatra megállt, azon tanakodva, hogy merre menjen tovább, végül úgy döntött, hogy jobbra indul el, arra talán előbb visszaér a tanterembe. Bár volt egy olyan érzése, hamarosan bánni fogja, hogy nem ódázta el a visszatérést. Biztos volt benne, hogy nem egy osztálytársa kíváncsi lesz, hogy miért hívatta ki őt az iskola rettegett professzora egy tanóráról. Őt, az eminens diákot.

- Remek – sóhajtott fel, és kissé háta döntötte a fejét, erőt vett magán majd ismét elindult vissza McGalagony órájára.

A teremhez érve megtorpant egy pillanatra, vett egy nagy levegőt, és csak azután kopogott be. Szinte azonnal meghallotta az idős tanerő hangját, amint arra biztatja, hogy menjen be.

- Elnézést tanárnő – szólalt meg, miután becsukta maga mögött a teremajtót.

- Üljön le, és próbáljon becsatlakozni az órába. A jegyzeteket majd elkérheti valamelyik osztálytársától.

- Rendben – bólintott Hermione, majd gyors léptekkel elindult Lavenderrel közös padjuk felé. Látta, hogy a lány bőszen körmöl, annak ellenére, hogy a tanár nem mondja a tananyagot.

- Tehát az óra témájához visszatérve – kezdett bele a folytatásba a professzornő.

Hermione leült, majd maga elé húzta, a pergament és kezébe vette a sastollpennát, amit még óra elején kikészített a padra, és megpróbált odafigyelni az előadásra, de nem sikerült. Csak bámult a szemközti falra.

Maga sem tudta, mennyi idő múlva érezte, hogy oldalba böki valaki, összerezzent ijedtében majd oldalra pillantott és szembetalálta magát Lavender aggódó tekintetéve.

- Jól vagy? – kérdezte némán a lány.

Hermione csak bólintott, és igyekezett úgy tenni, mint aki figyel a tanárra, de kis idő múlva padtársa gyengéden, alig érezhetően végigsimított a karján. Kíváncsian és egyben kérdőn fordult felé, mire a lány válaszul csak egy apró pergamendarabra bökött a padon. Amin csupán néhány mondat állt.

Mit akart Piton? Elég feldúltnak tűnt, amikor érted jött. Gondolom nem azért keresett, mert levelet kaptál Harrytől… Vagy tévedek?

Hermione először vetett egy sanda pillantást osztálytársnőjére, majd felpillantott a tanárnőre, aki éppen az első padsorban ülőknek magyarázott valamit. Kezébe vette pennáját, majd gyorsan lekörmölte a rövid választ.

Valóban nem levél miatt jött. Egyébként sem hiszem, hogy amiatt elkérne egy óráról. Piton nem olyan.

Nagyot nyelt és egy pillanatra elemelte tollát a papírtól.

Én – kezdte el bizonytalanul –, megátkoztam Malfoyt. Piton pedig kiakadt rám, kérdőre vont meg kaptam tőle egy kis büntetőmunkát jutalmul. Egyébként azt hiszem, hogy mínuszba került a Griffendél.

Tolta oda a másik elé a levélkét.

Már megint mit csinált?

Írta le a rövid válaszát a lány.

Hermione alig hallhatóan felsóhajtott, és el kezdte körmölni a választ.

Csupán közölte, hogy meg fogok halni én is és a családom is…

- Miss Granger, Miss Brown, ha nem szeretnék, hogy pontot vonjak le a házuktól, akkor legyenek szívesek abbahagyni az órai levelezést! – hallották meg McGalagony hideg hangját.

Hermione csupán bólintott majd letette pennáját, és visszatolta a pergamendarabkát Lavender elé. Rákönyökölt a padra, és a fejét megtámasztva próbált úgy tenni óra végéig, mint aki figyel.

Csengetéskor igyekezett elsők közt elhagyni a termet, de nem sikerült neki.

- Granger kisasszony, legyen szíves, maradjon itt még egy rövid ideig! – szólt utána a professzor, még mielőtt kimehetett volna a folyosóra.

- Rendben tanárnő – sóhajtotta a lány, majd odasétált a tanári asztalhoz, és megállt a tanárával szemben. – Mondani szeretne valamit, asszonyom? – kérdezte Hermione, hangja kissé megremegett.

- Igen, de várjuk meg, amíg a többiek kimennek. Miss Brown, menjen nyugodtan! – folytatta az idős asszony. Hermione az ajtó felé pillantott, látta, hogy Lavender még mindig az osztályteremben áll.

- Az én ötletem volt a levelezés – szólalt meg az osztálytársa.

- Nem is arról szeretnék beszélni vele.

- A következő óránk Pitonnal lesz – mondta csendesen Lavender.

- Bizonyára Piton professzor – nyomta meg az utolsó szót – nem fogja bánni, ha Granger kisasszony néhány percet késik az órájáról, figyelembe véve, hogy nemrég megengedtem neki, hogy beszéljen vele az én órám ideje alatt. Viszlát Ms. Brown – köszönt el a nő, és nyomatékot adva szavainak fejével az ajtó felé intett.

- Viszlát – vonta össze csodálkozva a szemöldökét a lány, majd kiment a teremből.

- Nos – szólalt meg a nő ismét, majd intett a pálcájával, mire megjelent egy szék a tanári asztal mögött. – Üljön le – mondta diákjának, miközben ő is helyet foglalt.

- Köszönöm – foglalt helyet a lány, kezeit lazán ölébe ejtette, ujjait összefűzte, és várakozóan tekintett házvezetőjére, nem mert belegondolni, hogy miért is hívathatta a nő.

- Gondolom sejti, hogy miért akarok magával négyszemközt beszélni.

- Kellene? – kérdezte csodálkozva a lány.

- Mi történt magával, Granger? – tért rögtön a lényegre a nő.

- Miért kérdi? – puhatolózott óvatosan Hermione, akaratlanul is összeszűkültek kissé a szemei.

- Ahogy elnézem, maga is jól tudja, miért kérdem, és, hogy mire gondolok.

- Téved, asszonyom – rázta meg kissé a fejét. – Én nem értek a legillimenciához.

- Ne kerülgessük a forró kását! – nézett rá komolyan a szemüvege mögül a tanár. – Miért nem tud koncentrálni mostanában?

- Odafigyelek – szabadkozott a lány. – A jegyeim rendben vannak, a házi dolgozatokat időben leadom – kezdett bele.

- Ezzel jómagam is tisztában vagyok, de az utóbbi időben nagyon megváltozott a viselkedése – jegyezte meg McGalagony. – Az elmúlt öt évben nem szerzett annyi büntetőmunkát, mint az elmúlt egy hónap alatt.

A lány nem válaszolt, csak félre fordította a fejét.

- A kollégák is felhívták rá a figyelmemet, illetve én is tapasztaltam, hogy nem figyel annyira órákon. Szétszórt, elkésik, gondolatban teljesen máshol jár, nem jelentkezik annyit, mint szokott. Hermione – váltott át hirtelen a keresztnevére a nő –, valami gondja van? – kérdezte aggódva.

- Nem – jelentette ki a lány, még mindig kerülte a professzor tekintetét.

- Soha nem volt jó hazudó és…

- Hazudni sem szoktam.

- Pontosan – bólintott a nő. – Tehát? – vonta fel kérdőn a szemöldökét.

A lány látta a tekintetéből, hogy nem fogja elengedni anélkül, hogy ne adna magyarázatot.

- Lavender miatt van – ismerte be nagy nehezen.

- Mire gondol? – kérdezte kíváncsian az igazgatónő, és kissé előrébb dőlt.

- Maga is tudja, hogy a nyáron elvesztette a szüleit.

- Igen – bólintott a tanár.

- Rémálmai vannak – mondta röviden Hermione, abban reménykedve, hogy az idős boszorkány ennyiből leszűri a lényeget.

- Hogyhogy nem kér bájitalt?

- Azt mondta, nem akar függő lenni – húzta el a száját a lány.

- Hermione, maga is jól tudja, hogy ez csak kifogás.

- Tudom, de ezt mondta! – kiáltott fel kétségbeesetten.

- Akarja, hogy beszéljek vele?

- Szerintem már rég meg kellett volna tennie – válaszolt homlokráncolva Hermione.

- Már megtettem, felajánlottam neki a segítségemet, de azt mondta, nincs rá szüksége. Egyébként hogy jön maga ahhoz, hogy megmondja, hogy mit tegyek és mit ne? Igencsak szemtelen lett az utóbbi időben, Granger – jegyezte meg szigorúan professzora.

- Nem csak maga látja így – sóhajtott az érintett.

- Ennek van valami különösebb oka? – érdeklődött a nő, hangjában nyoma sem volt ingerültségnek, csak érdekelte, hogy van egy tanítványa.

- Nincs, asszonyom. Azt elismerem, hogy ebben az évben jóval udvariatlanabb vagyok a szokásosnál.

- Érthető, így szokott lenni az emberrel, ha nem piheni ki magát. Hermione – szólította ismét a keresztnevén.

- Igen, tanárnő?

- Én majd beszélek Brown kisasszonnyal.

- Rendben – bólintott a lány. – Talán ön majd sikerrel jár – tette hozzá. – Elmehetek? – kérdezte. – Órám lesz Piton professzorral.

- Nos, az az óra már elkezdődött.

- Akkor sietek, ha nem gond. Nem szeretnék megint büntetőmunkát kapni, ha így folytatom, minden estémet nála fogom tölteni, büntetésben – húzta el a száját.

- Mondja meg Perselusnak, hogy én akartam önnel beszélni, higgye el, megértő lesz!

- Rendben.

Majd gondolatban még hozzátette: Persze, megértő, így talán nem kettő, hanem csak egy nap büntetőmunkát kapok.

Alig tudta megállni, hogy ne fintorodjon el a gondolatra.

- Viszlát, tanárnő! – mosolyodott el halványan a lány, miközben felállt a székből.

- További szép napot, Granger! – bólintott a nő.

Naná, szép lesz… Nincs is szebb egy olyan SVK óránál, amit maga Piton tart, főleg, ha még el is késik róla.

- Önnek is – biccentett, majd átvetette vállán a táskáját.

- És Brown kisasszonynak üzenem, hogy ma este hat órakor várom az irodámban.

- Rendben – bólintott Hermione, majd kiment a teremből.

A terem előtti folyosón természetesen nem tartózkodott senki, hiába reménykedett abban, hogy Lavender megvárja, mégsem tette.

- Bement egyáltalán órára? – kérdezte aggodalmasan, miközben elindult a második emeleti SVK-terem felé.

Aggódott a lányért, ezt nem tudta még maga előtt sem letagadni. Féltette. Egyre inkább látszott rajta a nyúzottság, hogy milyen keveset alszik, és milyen rosszul. Egy sikert tudott elérni a tanév kezdete óta: a lány ismét elkezdett viszonylag normálisan enni, és most már nem csak csipegetett. Gépies mozdulatokkal ugyan, de most már kérés nélkül evett.

***

Túl rövidnek tűnt az út a teremhez, megvonta a vállát, és bekopogott.

- Igen – hallotta meg Piton hideg, sok jót nem ígérő hangját.

- Elnézést tanár úr – mondta zavartan Hermione. – Beszélni akart velem McGalagony tanárnő – magyarázta, miután belépett a terembe.

- Gratulálok, Granger! Ezzel a mai napra is elintézett magának egy büntetőmunkát.

- De tanár úr – próbált tiltakozni a lány, a azonban férfi nem hagyta.

- Ha nem akarja, hogy pontot is vonjak le a házától, akkor menjen a helyére, de nagyon gyorsan! – utasította a bájitalok mestere.

- Rendben – morogta a lány, és alig tudta megállni, hogy ne vicsorogjon. Vett egy mély levegőt, odament az utolsó padhoz és leült Lavender mellé. Látta, hogy a lány szólni akar. – Majd óra után – súgta oda neki, és tettetett figyelemmel ismét Pitonra nézett, aki éppen előadást tartott a Főbenjáró Átkokról.

Remélem, ő nem fog szemléltetető előadást is tartani belőle – fintorgott visszagondolva arra az órára, amit még az ál-Rémszem Mordon tartott. Úgy tűnt az égiek most már az ő pártjára álltak, Piton csak beszélt róluk. A lány megkönnyebbülten dőlt hátra a székén, egyszerűen nem volt ereje jegyzetelni sem, csupán úgy tett, mint aki figyel.

Először szinte meg sem hallotta, hogy csöngettek, csak az tűnt fel neki, hogy valaki megérinti a vállát. Fáradtan pislantott oldalra, látta, hogy csak Lavender az.

- Mi az? – suttogta.

- Vége az órának – magyarázta a lány.

- Tényleg? – pislogott meglepetten Hermione, és körbenézett a teremben. Látta, hogy mindenki szedelőzködik, és kisietnek a helyiségből. – Elbambultam – mondta semleges hangon, miközben maga elé húzta a táskáját, hogy belepakolja az üres pergament, amire jegyzetelnie kellett volna

- Este hatkor várom az irodában! – hallotta meg a tanár hideg hangját. – Ne késsen.

- Nem fogok – bólintott Hermione, majd kisietett a teremből.

Némán baktatott a folyosón, gondolataiba mélyedve. Csupán távoli neszként érzékelte a felé közeledő ütemes léptek zaját.

- Hermione! – hallotta meg Lavender hangját. – Várj egy picit! – zihálta. A lány megállt, hogy bevárja.

- Bocs, csak ideges voltam – ismerte be a másik.

- Piton miatt, igaz? – kérdezte az osztálytársa, miközben az szurkáló oldalát fogdosta. – Álljunk meg egy picit, nem bírom a strapát – motyogta, odasétált a falhoz, és hátát nekivetve megtámaszkodott benne.

- Jól vagy? – aggodalmaskodott a lány és odalépett a másik elé.

- Persze – pihegte Lavender.

- Igen, ez látszik is.

- Mindjárt jobban leszek, csak egy picit megszédültem, meg fáradt vagyok.

- Pihenned kell.

- Inkább ne mondd meg, hogy mit tegyek és mit ne! – morogta a lány.

- Ne ellenkezz, most szépen visszamegyünk a klubhelyiségbe ebédig…

- Nem vagyok éhes – tiltakozott a szőke hajú diáklány.

- Hol érdekel az engem? – húzta el a száját Hermione. – Most pedig menjünk – karolt bele lazán a lányba, és finoman elkezdte magával húzni. – Gyere! – mondta neki.

- Nem kell – mondta magabiztosan Lavender.

- Ha nem akarsz rövid időn belül a gyengélkedőre, Merlin ne adja a Mungóba kerülni, akkor kénytelen leszel velem jönni! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon a lány.

***

- Nagyon jól tudod, hogy el vagyok maradva a házikkal! – próbált ellenkezni a Lavender, amikor már az ágyban feküdt.

- Ha nem akarod, hogy betakarjalak, és altatódalt énekeljek neked, akkor ne gyere most nekem a házi dolgozatokkal – torkollotta le Hermione, miközben leült a lány ágya szélére.

Osztálytársa egy rövid ideig némán nézte, egyszer csak elkerekedett a szeme, majd behunyta.

- Minden rendben van? – kérdezte aggodalmasan a másik griffendéles, és ujjaival a lány álla alá nyúlt, hogy kicsit megemelje.

- Persze – bólintott barátnője. – Csak anyámra emlékeztetsz. Olyan anyáskodó típus vagy – húzódott halvány mosolyra a szája.

Hermione mikor belenézett a zöld szempárba világosan látta, hogy a lány gondolatai teljesen elkalandoztak.

- Mindjárt jövök – jegyezte meg, majd odament a saját éjjeliszekrényéhez, és elővette belőle a haladóknak szóló átváltoztatástannal foglalkozó könyvet.

- Ugye, nem azt tervezed, hogy itt fogsz mellettem tanulni, miközben engem kényszerpihenőre utasítasz? – vonta fel kérdőn a szemöldökét Lavender, miután visszaült mellé a másik, és ujjai közt megpillantotta a tankönyvet.

- Te úgyis aludni fogsz – jelentette ki Hermione.

- Miért vagy te ebben olyan biztos? – kérdezte a másik.

- Mert kimerült vagy.

- Az alvás nem megy parancsszóra – rázta meg fejét a lány, és feljebb csúszott a matracon. Hátát nekidöntötte a háttámlának, és egyik térdét a mellkasához húzta.

- Tudom – értett egyet osztálytársa. – De attól még megpróbálhatnád.

- Nem fog menni – jelentette ki magabiztosan Lavender. – Inkább varázslósakkozzunk, vagy beszélgessünk – javasolta egy ártatlan vigyor kíséretében.

- Szükséged lenne valami altatóra – húzta el a száját Hermione.

- Ennyire szörnyű vagyok, hogy csak úgy tudsz elviselni, ha alszok? – vonta össze szemöldökét a másik.

- Nem, csak tényleg nagyon kimerült vagy – ismételte el a lány már sokadszorra.

- Annyiszor mondod, hogy a végén még el is hiszem – mondta hidegen Lavender.

- No, sakkozunk akkor? – kérdezte Lavender percekkel később.

- A sakk készlet Ronnál van – húzta el a száját Hermione.

- Akkor beszélgessünk – javasolta osztálytársa, majd kinyújtotta a térdét, és keresztezte bokájánál a lábait.

- Úgyis kár erőlködnöm, mert nem fogsz aludni – mosolyodott el Hermione, majd jobb kezével megdörzsölte a homlokát.

- Gondterhelt vagy – hallotta meg barátnője aggódó hangját.

- Meglehet – bólintott kimérten a lány. – De minden okom megvan rá.

- Mi miatt aggódsz?

Hermione idegesen felnevetett, miközben törökülésbe húzta magát.

- Ezt most komolyan kérded? – pillantott a másikra. – Miattad, másrészt Harry és Ron miatt. Mindegyikőtökkel megváltozott a viszonyom az utóbbi időben. Úgy változik minden körülöttem, hogy lassan nem tudom követni! – csóválta lemondóan a fejét. – Te egyszerűen nem veszed észre, vagy legalábbis nem akarsz róla tudomást venni, hogy tönkreteszed magad – fakadt ki a lány. – Ron levegőnek néz amióta összejött Parvatival – folytatta távolba révedő tekintettel. – Egyedül csak akkor talál meg, ha segítségre van szüksége a házijánál. Még Harryről sem hajlandó velem beszélni! – sziszegte, és dühösen rávágott öklével a combjára, amivel csak azt érte el, hogy a keze is és a combcsontja is sajogni kezdett. – Harryről meg ne is beszéljünk – morogta, és ismét a lányra pillantott. – Nem ír semmi lényeges információt, csak annyit, hogy jól van, elmondja, hogy sokat edz Dumbledore segítségével, meg hogy rengeteget utaznak, de az indokot nem írja le – húzta el a száját. – Úgy érzem, mintha a világ összeesküdött volna ellenem. A háború itt áll a holnap küszöbén, és azt sem tudom, mi van a két legjobb barátommal! Mivé alakult a régi, nagyon jó barátságunk, amikor még mindent megosztottunk egymással? – hangja keserű volt. Jobb kezével megtámaszkodott a matracon, és egy kicsit hátrébb dőlt.

- Ronnak sem árul el többet? – kérdezte Lavender kissé oldalra biccentett fejjel, mikor a másik elhallgatott.

- Nem tudom – rázta meg a fejét Hermione, és behunyta a szemeit. – Nem zavar, ha kicsit ledőlök én is? – kérdezte végül.

- Nem, nyugodtan. Az én ágyam, a te ágyad is! – mosolyodott el. – Tekintve, hogy mennyi időt töltesz el itt.

- Köszi – mondta a lány majd lefeküdt az oldalára, felkönyökölt, és megtámasztotta a fejét. – Honnan veszed, hogy Ronnak több mindent elmond esetleg Harry? – érdeklődött kíváncsian.

- Egyszerű logika – húzta el a száját Lavender. – Mindketten fiúk, így több a közös témájuk is.

- Aha – bólintott Hermione. – Lehet, majd rákérdezek ismét Ronnál, hogy ő nem tud-e többet. Kezdek éhes lenni – jegyezte meg elpirulva, mikor megkordult a gyomra.

- Én is – ismerte be csendesen a másik lány is.

- Valóban? – csodálkozott Hermione, majd gyorsan rendezte arcvonásait. – Akkor menjünk le – javasolta, majd megfordult, hogy rálásson az éjjeliszekrényen heverő karórára. – Úgyis ebédidő van már.

- Igen – bólintott Lavender. – Mi lenne, ha utána sétálnánk egyet a parkban? – puhatolózott óvatosan. – Szeretném kipróbálni a buborékfúvókát is – jegyezte meg lelkesen. – Parvatit úgyis zavarná, ha a szobában szórakoznánk.

- Látom jobb kedved lett valamennyivel – mondta kissé gyanakvóan Hermione.

- Jót tett ez a beszélgetés és a rövid pihenés – mosolyodott el halványan a lány.

***

- Jobb a színed – jegyezte meg Hermione, mikor már a kastély parkjában sétáltak.

- Csak a fényviszonyok jobbak – vont vállat a másik.

- Ha te mondod – forgatta szemeit a lány. – Szóval merre van az a hely, amit meg akarsz mutatni? – kérdezte kíváncsian. Nem tudta elképzelni, hogy van a parknak olyan része, ahol még nem járt.

- Mindjárt meglátod – mondta Lavender, és kissé lassított a tempóján. – Minek sietni? – válaszolta a lány kérdő tekintetére.

- Végül is ráérünk – bólintott Hermione.

- Pontosan, neked úgyis csak hatra kell büntetőmunkára menned – jegyezte meg.

- Ne is mond – húzta el száját az érintett. – Megint egy büntetőmunka Pitonnal.

- Inkább egy turnus.

- Tessék? – kérdezte csodálkozva Hermione.

- Gondolom Piton megjutalmazott azért, mert megátkoztad a kis védencét, Dracót.

- Egen – fintorgott a lány. – Uh – nyögött fel, mikor belegondolt, hogy akkor is kapott három napot. – Ezen a héten nagyon el fogok maradni a házikkal – vetett egy kétségbeesett pillantást a másikra.

- Miért? – értetlenkedett Lavender.

- A mai napot nem számítva még három estét vele kell eltöltenem. Már maga a gondolat is elég büntetés – harapta be az ajkát.

- Ezt nevezem! Hét estéből négy a vén denevérrel – bólintott elismerően az osztálytársa. – Lassan többet leszel vele, mint velem – jegyezte meg. – Biztos, hogy nincs köztetek semmi?

- Mire gondolsz? – kérdezte zavartan Hermione.

- Te csak büntetés miatt jársz hozzá, ugye? – kérdezte lassan, mélyen a lány szemeibe nézve. – Ugye nincs okom féltékenynek lenni? – nevetett fel és játékosan hátba vágta barátnőjét.

- Ugyan, hova gondolsz? – forgatta hitetlenkedve a szemeit a másik.

- Azért – sóhajtott fel megkönnyebbülten a lány.

- Tényleg amiatt aggódtál, hogy esetleg Pitonnal járok? – kérdezte hitetlenkedve Hermione.

- Figyelj, ez a Roxfort, itt bármi megtörténhet – vonta meg a vállát Lavender, majd zsebre tette a kezeit. – De örülök, hogy alaptalanok voltak a feltételezéseim – mosolyodott el halványan. – Mindjárt megérkezünk – bökött fejével egy nagyobb facsoport felé.

A lány még soha nem vette jobban szemügyre a parknak azt a részét, néha ugyan elment a kis ligetes rész mellett gyógynövénytanra menet, de soha nem fordított rá különösebb figyelmet.

- Gyere – nógatta Lavender a gondolataiban elmélyült osztálytársát.

Ahogy közeledtek hozzá a fűzfák közt kirajzolódott egy szűk, kanyargós ösvény.

- Azt hittem, hogy jól ismerem az iskolát – jegyezte meg Hermione, mikor a fák között haladt a másik mögött, annyira szűk volt az út, hogy ketten egymás mellett nem fértek el rajta.

- Hát nem sok embernek akad meg rajta szerintem a tekintete, mivel egyrészt eldugott helyen van, másrészt pedig eléggé lehangoló látványt nyújt a szomorúfűz látványa. Valahogy elveszi az ember kedvét mindentől.

- Akkor miért akartál idejönni? – vonta fel kérdőn a szemöldökét Hermione.

- Az én kedvemet soha nem rontotta el – válaszolt Lavender. – Már itt is vagyunk – mutatott néhány méterrel előre, ahol az ösvény kiszélesedett, a fák már ritkultak, egy kis tisztás lapult meg a liget közepén, középen egy asztal és mellett egy-egy pad állt.

- Szép hely – jegyezte meg Hermione. – Kár, hogy eddig nem tudtam róla. Eléggé békésnek tűnik, jól jött volna RBF vizsgákkor, a zajos klubhelyiségben nem volt túl könnyű felkészülni rá.

- Tudom – sóhajtott fel a lány, és nosztalgikus tekintettel nézett végig a helyen. – Nekem is jól jött annak idején vizsgaidőben.

- Pedig tavaly feltűnően sok időt töltöttél a klubhelyiségben – jegyezte meg a másik, majd odament a padhoz, felült a támlájára, majd lábait az ülőrészre rakta. – Nem jössz? – vonta fel a szemöldökét.

- De-de – bólintott a lány, és megkönnyebbülten felsóhajtott. – Buborékfúvóka? – fordult oda Hermionéhoz.

- Itt van – mondta a másik, majd elhúzta a cipzárt dzsekijének egyik oldalsó zsebén.

- Helyes – mosolyodott el Lavender.

- Egy pillanat – motyogta, Hermione miközben ujjaival a zsebkendők közt keresgélt. – Megvan! – kiáltott fel mosolyogva. A flaskával együtt előhúzott egy összehajtogatott pergament is, amit véletlenül leejtett a földre.

Még mielőtt észrevette volna, Lavender már a színes avarban guggolt, és ujjai közt ott volt az összehajtogatott papír is.

- Tessék – nyújtotta felé.

- Köszi.

- Levél? – kérdezte kíváncsian az osztálytársa.

- Igen, Harrytől – bólintott a lány. – Tessék – nyújtotta oda a másiknak. – Olvasd el nyugodtan.

- Valami baj van?

- Nem, csak a szokásos, nem ír semmi konkrétumot. Formális az egész, a szokásos: köszönés, hogy vagy kérdés, én megvagyok.

Lavender kíváncsian hajtogatta szét a levelet, néhány pillanat végigolvasta a pár sort.

- Hát – húzta el a száját, mikor a végére ért –, tényleg nincs benne sok minden, de a téli szünetet legalább együtt tölthetitek – próbálta jobb kedvre deríteni a másikat.

- Szerinted sikerül is végül? – nevetett fel idegesen a Hermione. – Jó, ha egy héten egyszer hallok róla. Ha arra nincs ideje, hogy írjon egy normális levelet, akkor lesz ideje majd rám karácsonykor? Azért én sem élek álomvilágban.

- Minden lehetséges.

- Na, jó, hagyjuk ezt ˝a csodák már pedig léteznek˝- dolgot. Descriptio – motyogta, miközben pálcáját a flakonra szegezte. A következő pillanatban az eredeti mellett ott állt még egy, ugyanolyan buborékfúvóka. – Tessék – nyújtotta oda osztálytársának az egyiket.

- Nem tudtam megérteni mit szeretnek ezen a muglik – szólalt meg kis idő és jó pár szappanbuborék elfújása után Lavender. – Nem mintha olyan régóta ismerném – tette hozzá –, de jó kis elfoglaltság, ezt el kell ismernem.

- Könnyen leköti az embert – bólintott Hermione egyetértve. – Meg olyan gyönyörű. Igazi múlandó csoda, elég egy rossz mozdulat és vége – mutatott az egyik buborékra, ami alighogy az asztallapjához ért, szét is durrant.

- Engem az emberekre emlékeztet – vonta össze a szemöldökét Lavender majd a fúvókát az asztalra. – Vagyis pontosabban fogalmazva arra az álarcra, amit a legtöbben hordanak. Sokan teljesen más arcot mutatnak a külvilág felé, mint amilyenek legbelül. Mindenki szerepet játszik szinte – tette hozzá. – Lehet, hogy valaki rendes férjnek, jó családapának tűnik, de otthon teljesen másként viselkedik, lehet, hogy veri a családját, csak se a felesége se a gyerekek nem mernek szólni a kívülállóknak. A végén pedig mindenre fény derül. Tragédiába torkollik a családi dráma, és máris leomlik a fal, és kiderül, hogy az illető mégsem olyan, amilyennek sokan hitték.

- Miért mondod ezt? – kérdezte kis idő múlva az osztálytársa.

- Nem tudom, de nyugi, csak általánosságban értettem – húzta halvány mosolyra a száját a lány.

Hermione vetett egy pillantást az órájára.

- Még két óra és mehetek le a pincébe – fintorodott el.

- Kitartás! – veregette vállba Lavender, és lejjebb csúszott a padra

- Hoppá – szólalt meg rövid hallgatás után ismét a másik. – Elfelejtettem szólni neked, hogy McGalagony beszélni akar veled – mondta Hermione, tekintetét mereven az asztalra szegezte, ahol csupán a két buborékfúvóka állt. – Hatra vár az irodájában.

- Miért? – esett kétségbe osztálytársa. – Nem mondta?

- Szerintem az állapotod miatt – jegyezte meg óvatosan a lány.

- Ennyire látszik? – vonta fel kérdőn a szemöldökét Lavender.

- Én még mindig kitartok azon véleményem mellett, hogy beszélned kéne erről az egészről egy szakemberrel, vagy altatót kéne innod, mert ez, hogy nem alszol rendesen, nem húzódhat huzamosabb ideig.

- Rendbe fogok jönni – szögezte le Lavender. – Egyedül is.

- Legyen úgy – mondta Hermione.

- Kételkedsz benne?

- Nem tudom – húzta el száját a lány. – Eddig sem ment.

Lavender csak fintorgott egyet.

- Hm. Jut eszembe, nem is meséltél arról a délutáni afférról közted és Malfoy közt.

- Hajjaj – sóhajtott fel Hermione. – Csak közölte velem, hogy sárvérű vagyok – fintorodott el. – Vagyis csak az igazat hangoztatta…

- Te mugli szülők gyereke vagy – hangsúlyozta a másik.

- Lehet, hogy te így látod, de ő nem ezt a szót használja rám.

- Azonban annyira már ismerlek, hogy tudjam, ennyi miatt mégsem átkoztad volna meg. Tehát? – vonta fel kérdőn a szemöldökét?

- Kicsit több volt – ismerte be kis idő múlva. – És a szüleimet is belekeverte. Elmondta az igazságot, majd közölte, hogy meg fogok halni én is, és ők is.

- Fenyegetett? – kérdezte halkan az osztálytársa.

- Nem.

- Akkor?

- Ennyi elég volt ahhoz, hogy elveszítsem a fejem. Figyelj, én azt hiszem, visszamegyek a kastélyba, nem akarok lemaradni túlságosan a büntetőmunkák miatt a házi dolgozatokkal.

4.

Belépett a terembe, a padjuk felé tartva félszemmel végig a mellette haladó Lavendert figyelte, aki időről-időre elnyomott egy ásítást. Látszott rajta, hogy ismét egy hosszú éjszakán van túl. Arca sápadt volt, szeme alatt sötét karikák éktelenkedtek. Hermione felsóhajtott, jól tudta, hogy ő sem festhet sokkal jobban, de a kendőző bűbáj csodákra volt képes. Barátnője azonban már annyira szétszórt volt és kimerült, hogy nem volt képes huzamosabb ideig fenntartani az álcázást. Két napja már a próbálkozással is felhagyott.

Hermione bele fáradt a hasztalannak tűnő próbálkozásokba, egyedül abban reménykedett már csak, hogy McGalagony majd meg tudja győzni arról, hogy segítségre van szüksége. De egyelőre nagyon úgy tűnt, hogy a nő sem jár sikerrel. Egyedül azt érték el közös erővel, hogy Lavender napokig nem szólt Hermionéhoz mérhetetlen dühében és csalódottságában. Hiába próbálta a lány meggyőzni arról, hogy ő csak jót akar, és nem önszántából árulta el házvezetőjüknek, hogy alig alszik. De hiába volt minden próbálkozása.

- Azt hitted, hogy senkinek nem fog feltűnni majd, hogy milyen szörnyű állapotban vagy? – kérdezte sokszor a lánytól.

Leültek a padjukba, szinte észre sem vették, hogy időközben Piton is megérkezett a terembe. Gondolataiból csupán az ajtócsapódás zökkentette ki. Zavartan megrázta a fejét, és ismét a mellette lévő osztálytársára pillantott, aki szótlanul ült a padban, tekintetét a terem szemközti falára szegezte.

- A mai napon a Vérpótló főzetet fogják elkészíteni, amely nehézsége alig haladja meg az RBF szintet.

Hermione elfintorodott, ha a férfi ilyen hangsúllyal mondta, akkor biztos, hogy az ellenkezőjére gondol. Erről teljes mértékben meg volt győződve.

- Tekintve, hogy önök ezt a vizsgát már sikeresen teljesítették, remélhetőleg nem fogja meghaladni a képességeiket. A receptet megtalálják a táblán – mondta a férfi, majd pálcájával a tábla felé intett, ahol megjelent az említett elkészítési mód. – Ha a duplaórán nem tudják befejezni, akkor végezzenek el a főzeten egy konzerváló bűbájt, és a következő órán majd folytatják. De csak akkor fagyasszák le a bájitalt, ha már elérte a stabil állapotot, hacsak nem az a céljuk, hogy merényletet kövessenek el a tantermem ellen! Azt személyes sértésnek venném. A hozzávalókat, mint mindig, most is megtalálják a szertárban – mondta most már semleges hangon. – Lássanak munkához – tette hozzá, majd visszament az asztalhoz, hogy átnézzen néhány papírt.

- Idehozok mindent – fordult oda Hermione a padtársához, aki válaszul csupán bólintott. A lány vettet egy gyors pillantást a táblára, és igyekezett memorizálni a szüksége hozzávalókat.

- Mindjárt jövök – szólalt meg kis idő múlva, majd felállt a padtól, és elindult a kis raktár felé. Útközben látta, hogy a legtöbb osztálytársa még azzal van elfoglalva, hogy leírja a szüksége hozzávalók listáját. A helyiségben – hála az év eleji, majdnem egy hétig elhúzódó büntetőmunkának – viszonylag hamar megtalált mindent. Az összetevőket berakta az üstjébe azt pedig Lavenderébe, majd visszament az osztályba. Látta, hogy barátnője már odavitte a szükséges mérőeszközöket.

- Akkor lássuk – motyogta Hermione, miközben lepakolta terhét a munkafelületre. A másik megint csupán bólintott egyet egyetértése jeléül. A lány fél szemmel látta, hogy lassan a többiek is elindulnak a szükséges komponensekért.

Csoportokba rendezte a különböző hozzávalókat, a felét automatikusan odaadta barátnőjének majd maga elé húzta a mérleget, hogy kimérje a szükséges adagokat, de közben szeme sarkából végig Lavendert figyelte, aki remegő kézzel igyekezett kimérni a megfelelő mennyiségeket.

Hermione egyszerre próbált figyelni a receptre, arra, amit csinált, illetve a lányra is. Megfogta az ezüsttőrt, hogy segítségével felaprítsa a kamillaszirmot.

Jó negyedórájába telt, mire előkészített mindent. Maga elé húzta az üstöt, meggyújtotta alatta a lángot, majd a leírás szerint elkezdte beleönteni a hozzávalókat, de nem tudott teljes mértékben a főzésre koncentrálni. Tartott attól, hogy a remegő kezű lány elvágja késsel az ujját, vagy véletlenül kevergetés közben magára rántja, vagy felrobbantja a bájitalt. Annyira el volt foglalva a másikkal, hogy fel sem tűnt neki, hogy a futóbabból két szemmel többet szórt bele a főzetbe, mint amennyit a recept előírt. Ijedten vette észre, hogy abban a főzési fázisban a rotyogó főzete az előírt narancssárga helyett, égkék színt vesz fel.

Nagyot nyelt és próbált rájönni arra, hogy mit is rontott el.

- Granger! – hallotta meg háta mögül Piton hideg hangját.

- Igen, tanár úr? – szavai minden igyekezete ellenére reszketegen hagyták el a száját.

- Mit művelt? – kérdezte a férfi, kissé előrehajolt a lány válla fölött, hogy jobban szemügyre vehesse az egyre szörnyűbben festő, érdekes színű elegyet. – Mit tett bele utoljára? – Piton hangja ingerült volt. A keverőpálca segítségével néhányszor megkeverte a bájitalt.

- A babot – ismerte be megszeppenten Hermione, szeme sarkából látta, hogy egyre többen pillantanak fel, félbeszakítva a főzést. Magán érezte kérdő tekintetüket, szinte hallotta csodálkozó hangjukat, amint azt kérdezik egymástól: Hogy lehetséges az, hogy Hermione Granger, az eminens diák elront valamit?

- Gratulálok – mondta a férfi, de hangjából tisztán kivehető volt, hogy nem az elismerés mondatta vele azt a szót. Hermione rémülten nézte, ahogy a főzetéből szappanbuborékszerűségek szállnak fel forrásközben.

- Ajjaj – húzta el a száját fintorogva.

- Igen, ajjaj – mondta a férfi. – Evapores – szegezte rá Piton a pálcáját az üstre, amikor a főzet elkezdett visszataszító, fekete színt felvenni. – Kis híján sikerült felrobbantania a termet – sziszegte dühösen a férfi. – Csalódtam magában – tette hozzá Piton elnyújtva. – Ha valakitől, akkor magától azt vártam, hogy megközelítőleg kitűnő minőségű főzetet fog készíteni. Ez bizony elégtelen! – mondta hidegen a férfi.

- De hát – próbált ellenkezni a Hermione. – Még van időm újat készíteni!

- Lehet, de ez órai teljesítménye attól még értékelhetetlen. Örüljön, hogy nem kap büntetőmunkát!

- Örülök is – sziszegte a lány. Beleborzongott abba, amikor belegondolt, hogy hány büntetőmunkát kapott már hatodik évben Pitontól. Nem is volt olyan hét, hogy ne lett volna legalább egy nap büntetésben.

- Maga pedig – fordult Piton a mellette álló Lavenderhez. – Próbálja meg összeszedni magát, de sürgősen! Nem fogom tétlenül nézni, hogy maga miatt állandóan megbomlik az órám rendje! Lehet, hogy más tanár ezt elnézi önnek, de én nem! – a tanár már szinte kiabált dühében. – RAVASZ órákra nem kötelező járnia, ha továbbra is szeretné a bájitalkurzust látogatni, akkor kapja össze magát!

- Értem uram – mormolta a lány megszeppent hangon. – Azon leszek – bólintott.

- A bájitalát egyébként ön is elrontotta. Evapores – tűntette el a másik bájitalt is. – Felesleges törniük magukat, már nincs idejük arra, hogy a főzet elérje a kritikus pontot.

- Ezek szerint, akár el is mehetünk – mondta Lavender.

- Nem – jelentette ki magabiztosan a bájitalok mestere. – Elég érettek már hozzá, hogy lefoglalják magukat. Egyet kérek csupán, maradjanak csöndben, és ne egymást foglalják le.

- Tessék? – suttogta hitetlenkedve a lány.

- Bent maradnak csöngetésig – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon a férfi.

***

- Mit akarsz? – sziszegte hidegen Hermione, mikor észrevette, hogy Lavender vele tart, mintha az elmúlt napokban semmi sem történt volna.

Mindketten megálltak a folyosó falához húzódva, hogy ne zavarják a mellettük elhaladó diákokat.

- Muszáj így viselkedned? – kérdezte halkan a lány.

- Hogyan? – érdeklődött őszintén a másik.

- Ennyire elutasítóan – válaszolt zavartan Lavender.

- Azt hittem, még mindig haragszol rám. Napok óta csak veszekszel velem, és állandóan azt vágod a fejemhez, hogy nincs jogom beleszólni az életedbe, ne aggódjak érted! Meg számon kéred azt, hogy miért szóltam McGalagonynak! – hadarta egy szuszra a lány. Majd vett egy mély levegőt. – Most valahogy furcsa volt, hogy hirtelen beszélni akarsz velem.

- Gondolkoztam – hajtotta le a fejét zavartan Lavender.

- Min? – kérdezte kihívóan az osztálytársa, és keresztbefonta karjait a mellkasa előtt.

- Igazad volt – ismerte be nehezen griffendéles évfolyamtársa. – Ezzel a viselkedéssel tényleg csupán csak annyit érek el, hogy tönkreteszem magam, és mindezek mellett elmarok magam mellől mindenkit.

- És? – kérdezte várakozóan Hermione.

- Elmegyek terapeutához – mondta bizonytalan hangon a lány.

- Komolyan? – kételkedett először a szavaiban a másik.

- Igen – bólintott Lavender.

- Remélem, hogy nem csak mondod.

- Már felvettem a kapcsolatot azzal a szakemberrel, akihez nyáron is eljártam – fordította el a fejét zavartan a lány.

- Nem is tudtam, hogy nyáron is jártál ilyen… – Hermione elharapta a mondatot, és vetett egy bizonytalan pillantást az osztálytársára.

- Nyugodtan mond csak ki, hogy kezelésre – húzta el a száját Lavender. – Hermione – szólalt meg egy kis idő múlva remegő hangon. – Tudom, hogy sokszor nem könnyű engem elviselni, néha úgy viselkedek, ahogy egy barátnak nem kellene, de megígérem, hogy most majd minden másként lesz. Annyira sajnálom – motyogta zavartan. – Tényleg – tette hozzá. – És köszönöm, amit értem tettél.

- Felejtsük el – mondta rövidesen az érintett. – Örülök, hogy végre beláttad, hogy muszáj tenni valamit. Egyébként szerinted mégis mire célzott Piton az óráján? – kérdezte most már jóval ingerültebben Hermione.

- Szerinted? – vonta fel kihívóan a szemöldökét Lavender. – Nem voltak elég egyértelműek a szavai? – kérdezte, majd odasétál a folyosó egyik ablakához, és felült a párkányra. – Hermione, ne légy már ennyire naiv! – rázta meg hitetlenkedve a fejét, és megpaskolta maga melletti szabad helyet. Hermione szó nélkül leült mellé. A másik körbepislantott a folyosón, hogy megbizonyosodjon róla, senki sincs körülöttük.

- Arra célzott – sóhajtott fel végül és belenézett a másik szemébe. – Hogy mi együtt vagyunk…

- Tessék? – értetlenkedett a másik griffendéles, és zavartan beletúrt a hajába. – Mármint, hogy mi egymással járunk? – nyögte ki, és érezte, hogy elpirul.

- Igen arra. Legalábbis én ezt vettem ki a szavaiból.

- A mocsok – csúszott ki akaratlanul is Hermione száján. – Ekkora képtelenséget! – méltatlankodott.

- Igen ekkora képtelenséget – értett egyet fáradtan Lavender.

- Nem értem, hogy hogyan feltételezhetett ilyet – csóválta fejét a másik lány, miközben lecsúszott a padlóra.

- Én sem – mondta halkan Lavender. Mindketten elhallgattak. – Menjünk le a nagyterembe – törte meg a csendet a szőke hajú griffendéles. – Éhes vagyok.

- Hú, na, ilyet is ritkán hallottam tőled mostanában! – vonta fel csodálkozva a szemöldökét Hermione. – Akkor tényleg menjünk.

5.

Valami csörgött, megtörve a szoba csendjét. Hermione rémülten, és egyben csodálkozva nyitotta ki a szemét, néhányat pislogott, majd vetett egy pillantást az ébresztőórájára, ami az éjjeliszekrényén állt, közvetlenül a varázspálcája mellett. Reggel kilenc volt, lenyomta az órát.

- Hűha! – adott hangot csodálkozásának, majd végignyújtózott az ágyban. – Mi történt? – kérdezte magától, és nyögve átfordult a másik oldalára. Az ágyfüggöny rései közt beszűrődött az őszi nap gyenge fénye. – Tehát már reggel van, akkor nem állt meg az órám.

Beharapta a száját, és azon gondolkozott, hogy vajon a barátnőjének végre nem volt rémálma, vagy pedig olyan mélyen aludt, hogy nem ébredt fel rá, esetleg – ami a legrosszabb lehetőség volt a három közül – egész éjjel nem pihent a lány, mert elaludni sem bírt.

- Az utolsó kettő nem túl biztató kilátás – fintorodott el. Kezeit kinyújtva ujjaival félrehúzta az anyagot, majd vetett egy pillantást a másik ágya felé, ami üres volt. – Remek – húzta el a száját, és rögtön lemondott a rövid lustálkodásról. A másikért való aggódás egyszerűen kiűzött minden mást a fejéből. Kiroppantotta a nyakát, majd gyors mozdulatokkal kitakarózott, kiszállt az ágyból, és magára vette a köntösét, legelőször a fürdőszobába indult, hátha a lány esetleg már korábban felébredt. és elment fürdeni, de – ahogy számított is rá – Lavender nem volt ott. Egy halk sóhaj kíséretében becsukta maga mögött az ajtót, majd elindult a klubhelyiségbe. A hálók előtti társalgóban híre sem volt a lánynak. Odasétált a kőkorláthoz, majd megtámaszkodva benne lepillantott a nyolcszögletű helyiségbe.

- Oh – csak ennyit bírt kinyögni, mikor megpillantotta a lányt a kandalló előtti vastag szőnyegen ülve. Körülötte könyvek és pergamentekercsek hevertek mindenütt. Néhány pillanatig aggodalmasan figyelte, de amikor észrevette, hogy a lány nem azt a ruhát viseli, ami tegnap volt rajta, kissé megnyugodott. – Ezek szerint azért aludt valamennyit – gondolta magában.

Hermione ellökte magát a korláttól, majd elindult lefelé a lépcsőn, már majdnem leért, amikor Lavender kíváncsi tekintettel megfordult a léptek zajára.

- Szia! – köszönt rá a barátnője. – Hogyhogy csak most? – kérdezte mosolyogva.

- Hát veled meg mi történt? – kérdezte a másik Griffendéles, mikor leért, majd odament a lányhoz, és leült a kandalló előtt álló karosszékbe. – Egyébként neked is jó reggelt! – viszonozta az üdvözlést, lerúgta magáról a papucsot, majd egyik lábát felhúzta a karosszékbe. – Kellemesen meleg van itt – jegyezte meg, és eltűrt néhány göndör tincset a füle mögé.

- Igen – bólintott Lavender, majd letette kezéből azt a könyvet, amit nemrég olvasgatott.

- Mikor lejöttem, még parázslott néhány fa, de szítottam rajta egy picit.

- Értem – mondta Hermione, miközben nekidőlt a puha háttámlának. – Mikor jöttél le? – kérdezte kíváncsian.

- Hú – fújta ki megkönnyebbülten a levegőt Lavender.

- No, mi ez a felszabadultság? – kíváncsiskodott a lány.

- Azt hittem, leszeded majd a fejemet azért, hogy miért nem aludtam – jegyezte meg kissé gúnyosan a barátnője.

- Vonásaidat nem nevezném teljesen kisimultnak, de jóval rendezettebbek, mint szoktak lenni.

Lavender bólintott ugyan, de még mindig kérdőn nézett a másikra. – Lássuk csak, nem volt rémálmod sem – folytatta Hermione.

- Mi van akkor, ha kendőző bűbájt használok?

- Kezdesz rendbe jönni, de még nem vagy annyira erős, mint lenni szoktál – szólalt meg lassan Hermione. – Szerintem még nem lenne erőd állandóan fenntartani. Másrészt, az elfedné a karikás szemeidet is. Nem – rázta meg a fejét, látva, hogy a másik tiltakozni akar. – Egy szóval sem mondtam, hogy most nem olyan. Hazudnék is akkor, ha az ellenkezőjét állítanám. Ennyi indok elég? – kérdezte ismét Hermione, látva, hogy a másik nem válaszol.

- Természetesen – mosolyodott el lassan az osztálytársa. – Már kezdtem megijedni, hogy alkalmazni fogod a ˝Review˝-t.

- Miért is kellett volna? – vonta fel kérdőn a szemöldökét a másik.

- Mert kételkedsz a szavaimban – jegyezte meg halkan a másik.

- Álljunk meg egy pillanatra! – szólalt meg jóval hidegebb hangon Hermione. – Mi okom lenne rá? Vagy kell, hogy okom legyen rá? – javította ki magát rögtön.

- Először nem hitted el, hogy tényleg elmegyek a terapeutához – ráncolta homlokát a másik. – Meg úgy emlékszem, hogy nem akartad tegnap este azt sem elhinni, hogy valóban be fogom venni a bájitalt. Ha akarod, akkor majd minden este a szemed láttára iszom meg, és akár gyűjtheted is a kiürül fiolákat – tette hozzá gúnyosan.

A lány csak a szemét forgatta a szavak hallatán.

- Előtte hetekig hallottam azt, hogy neked nincs szükséged mások segítségére – húzta el a száját Hermione –, meg hogy te nem mész el szakemberhez, mert az megalázó. Folytassam? – ejtette lazán ölébe a kezeit, és kissé előrébb dőlt a székben.

- Nem szükséges – rázta Lavender a fejét. – Ennyire reménytelennek tűntem? – hangja halk volt, és meg is remegett.

- Picit – értett egyet Hermione.

***

- Biztos, hogy nem jössz le Roxmortsba? – kérdezte Hermione a barátnőjét, aznap reggel már sokadszorra. – Ez lesz az első kirándulás idén! – nézett rá Bambi szemekkel. Annyira le volt foglalva a lánnyal, hogy fel sem tűnt neki, hogy a másik oldalára Ron ült le, így nagyot ugrott ijedtében, amikor egy érintést érzett a vállán.

- Szia, Hermione! – hallotta meg a nevét Hermione. – Hello, Lavender! – köszönt oda a fiú a másiknak is.

- Neked is jó reggelt, Ron! – fordult a lány a másik felé, tenyerét még mindig vadul verő szívére szorította. – Muszáj már reggelt a szívbajt hoznod az emberekre? – kérdezte tőle. – Majd anélkül, hogy megvárta volna a választ, ismét feltett egy kérdést. – Hogy vagy? – mosolygott a vörös hajúra.

- Remekül – bólintott az érintett. – És te? – érdeklődött, és rákönyökölt az asztalra, másik kezének ujjaival idegesen dobolt az asztalon.

- Jól. Sikerült kipihennem magam azt hiszem – válaszolt Hermione, válla mögött vetett egy pillantást a másik osztálytársára is. – Ideges, vagy éhes vagy? – vonta fel szemöldökét érdeklődve a lány, mikor meghallotta a fiú ujjainak dobolását.

- Éhes vagyok – válaszolt az érintett.

- Értem – mondta a lány. – Te lemész a faluba? – kérdezte meg végül.

- Persze – mondta lelkesen Ron. – Fred és George is itt lesznek, és találkozni szeretnék velük. Tudod, terjeszkedni akarnak – tette hozzá magyarázatként. – Állítólag megürült egy üzlethelyiség lent, és azt jönnek megnézni.

- Ezek szerint nagyon jól megy a bolt – bólintott Hermione.

- Á, megjött a posta – szólalt meg Ron, és kíváncsian nézte a baglyokat, hátha megpillantja közöttük a család öreg levélhordóját, Errolt is.

- Nos – fordult a lány ismét Lavenderhez. – Akkor lekísérsz? – kérdezte ismételten.

- Hermione – rázta meg a fejét lemondóan az osztálytársa. – Rettenetesen le vagyok maradva szinte minden tárgyból…

- Kivéve bűbájtanból és SVK-ból – szúrta közbe a másik griffendéles. – Senkinek nem mennek annyira a non-verbális varázslatok, mint neked.

- Úgy látszik, van hozzá tehetségem – vont vállat az érintett. – Tehát, szeretnék pótolni valamennyit.

- Ne segítsek? – sóhajtott fel végül Hermione.

- Menni fog egyedül is, de azért köszönöm! – mondta szelíden a lány.

- Szívesen fent maradok veled – erősködött a másik.

- Hetek óta az hallgatom, hogy mennyire várod már, hogy picit kiszabadulj az iskolából. Tehát ne is próbálj ellenkezni! – bökte oldalba a barátnőjét.

- Igaza van – tette hozzá Ron.

- Ácsi! – sóhajtott fel Hermione. – Mióta értetek ti egyet bármiben is? – kérdezte a lány hol az egyikre, hol a másikra pillantva.

- Nem kell egyedül lenned – szólalt meg a fiú. – Jöhetsz velem! – ajánlotta fel. – Úgyis olyan régen beszéltünk már – tette hozzá.

- Nem akarok felesleges harmadik lenni – fintorgott a lány.

- Parvati nem jön – rázta meg a fejét Ron. – Ő is tanulni akar.

- No, itt a remek lehetőség! – biztatta Lavender.

- Végül is jó lenne beszélgetni végre egy keveset – értett egyet velük Hermione. – Meg Fredéket is régen láttam már – jegyezte meg.

A teremben mindenhonnan halk beszélgetés hallatszott.

- Mi történt itt? – nézett körbe Ron, ahogy egyre erősödött a hangzavar.

- Nem tudom – rázta meg a fejét Hermione. – Picit úgy érzem magam, mintha egy felbolydult méhkasban lennék. Majd ő is kíváncsian körbenézett a teremben, hogy megtalálja a hangzavar okát. Vetett egy pillantást a tanárok asztala felé is, de látszólag ott rendben volt minden, legtöbb professzor a Reggeli Prófétát olvasgatta, vagy valamelyik kollégájával beszélgetett.

- Ismét megöltek egy varázslócsaládot – hallotta meg maga mellől Lavender hangját kis idő múlva. Odapislantott, látta, hogy a lány éppen egy újságcikket olvas, a lap tetején egy háznak a képe volt, ami lángolt.

- Jól vagy? – kérdezte aggodalmasan osztálytársnőjétől, mikor megpillantotta annak egyre fehérebb színt öltő arcát.

- Ugyanígy ölték meg őket is, felégették a házat – motyogta úgy, mintha azzal mindent megmagyarázott volna. – Otthon tartózkodott az aranyvérű apa, a félvér anya – szedte ki a lényegesebb információkat a cikkből – és a két gyerekük is. Nem tudták megállapítani, hogy a tettes megkínozta-e őket haláluk előtt, vagy hidegvérrel legyilkolta őket – tette hozzá hidegen.

- Ez borzasztó – jegyezte meg Hermione, majd közelebb hajolt a másikhoz, hogy jobban láthassa a cikket, amit a lány a szomszédjától kért el. – Hogy képes valaki ilyesmire? – kérdezte. – Egy ártatlan családot legyilkolni – borzadt el.

- Valószínűleg a férfi nem akart csatlakozni a halálfalókhoz – mondta semleges hangon Lavender. – Vagy esetleg olyat tudott valamelyikük, amit nem kellett volna – folytatta elgondolkozva, majd visszaadta az újságot a harmadéves fiúnak.

- Lehet – értett egyet Hermione.

- Ha engem kérdeznek, akkor biztos, hogy megkínozta őket előtte.

- Ki? – kérdezte Ron, csatlakozva a beszélgetéshez.

- Azt írják, hogy valószínűleg Bellatrix Lestrange volt a tettes. Ő nem hagyná ki azt, hogy áldozatait meg ne kínozza haláluk előtt – tette hozzá Lavender.

- Miért gondolják úgy, hogy ő volt az? – szúrta közbe csodálkozva Hermione.

- Varázslenyomat – vont vállat a lány. – Ezt a cikket olvasva elment az étvágyam a reggelitől, azt hiszem, visszamegyek a klubhelyiségbe, és tanulok inkább.

- Nekem sem menne le egy falat sem a torkomon – húzta el a száját az osztálytársa.

- Rövidesen én is felmegyek – tette hozzá Ron. – Akkor ugye lejössz? – fordult a felállni készülő lány felé.

- Persze – bólintott Hermione, majd Lavenderrel együtt elhagyták a Nagytermet.

***

Némán haladtak egymás mellett, egészen addig nem szólaltak meg, amíg el nem érték a birtok határán lévő hatalmas, fekete kovácsoltvas kaput. Egyszerűen nem tudták, hogy milyen témát merjenek felhozni úgy, hogy ne legyen belőle veszekedés.

- Szerinted miért ölték meg azt a családot? – kérdezte végül Hermione a fiútól, de tekintetét mindvégig a földre szegezte.

- Én is csak arra tudok gondolni, mint Lavender. Úgy hallottam – szólalt meg sejtelmesen. Amiből a lány egyből tudta, hogy az apjától tudja –, Tudjukki, vagy legalábbis a követői egyre több aranyvérű varázslócsaládot, vagy varázslót keresnek meg azzal a nem titkolt szándékkal, hogy rávegyék arra, hogy halálfaló legyen – húzta el a száját Ron.

- A ti családotokat nem kereste még senki emiatt?

- Hermione – rázta meg a fejét hitetlenkedve Ron. – Pont az én családomat? Harry Potter, a sötétoldal egyik legnagyobb ellensége nálunk szokott vakációzni, apám közismerten rajong a muglikért. Azt hiszem, ezzel mindent megmagyaráztam – fintorodott el a fiú.

A lány vetett egy pillantást a hátuk mögé, majd mikor látta, hogy senki nincs mögöttük ismét megszólalt.

- Ugye már nem az Odúban laknak? – kérdezte. – Eléggé veszélyes hely lenne.

- Természetesen nem – jelentette ki Ron.

- Rendben – bólintott a lány, és most először belenézett a másik kék szempárjába. – Hogy van anyukád? – érdeklődött. – Olyan régen láttam már! – sóhajtott fel a lány. – Sajnálom, hogy az idei nyarat nem tölthettük együtt, Ron – nyomott el egy fintort.

- Furcsa volt – bólintott a fiú. – Ilyen utoljára nem is tudom mikor volt – húzta el a száját. – Jó néhány éve.

- A te szüleiddel mi van? – kérdezett vissza a másik Griffendéles, bár hangján érződött, hogy csak udvariasságból kérdezi. – Sikerült meggyőznöd őket arról, hogy menjenek külföldre?

- Kijelentették, hogy nélkülem nem mennek sehova – motyogta a lány, és kezeit bedugta a dzsekije zsebébe.

- Várható volt – jegyezte meg a fiú. – Te hogyhogy mégis maradtál? – kérdezte meg Hermione legnagyobb csodálkozására.

- Mi? – a másik köpni-nyelni nem tudott a kérdés abszurditásától. – Ezt most komolyan kérdezted? – nyelt egy nagyot.

- Érdekel – bólintott a másik.

- Mert ti itt vagytok – jelentette ki a lány, és nem részletezte tovább. Úgy érezte, ha a legjobb barátja annyiból nem érti a lényeget, akkor kár több szót fecsérelnie a magyarázatra.

Lassan elérték a falut, az út további része csendben telt.

- Mikor találkozol velük? – érdeklődött semleges hangon Hermione.

- Délben – válaszolt Ron.

A lány vetett egy gyors pillantást a karórájára.

- Addig már nincs sok idő – jegyezte meg. – Alig több mint háromnegyed óra – tette hozzá magyarázatként.

- Addig elmehetnénk a Mézesfalásba – javasolta a megszokott lelkesedésével a fiú, amitől Hermione már-már el is felejtette a néhány perccel korábbi feszült hangulatú beszélgetésüket.

- Jó – mosolyodott el a lány is. – Menjünk – mondta, majd belekarolt a fiúba, és együtt indultak el a bolt felé.

A díszes, cukorkákkal és egyéb édességekkel teli üzlet, mint mindig, most is kitűnt a többi közül. Falai ugyanúgy élénkzöldre voltak mázolva.

- Vannak dolgok, amik a baljós történések ellenére sem változnak – jelezte meg a lány, mikor megérkeztek, és megálltak egy pillanatra a lépcső előtt. Fél lépéssel arrébb ment a fiútól, és úgy szemlélte egy kis ideig az impozáns látványt nyújtó épületet.

- Most is rengetegen vannak bent – jegyezte meg, mikor bepillantott az egyik hatalmas kirakatüvegen keresztül.

- Pont az előbb jegyezted meg, hogy vannak dolgok, amik nem változnak – mosolyodott el Ron. – Nos, úgy tűnik ez is olyan.

- Bemegyünk? – kérdezte Hermione, és fejével a bolt felé intett.

- Ezt most komolyan kérded? – vonta fel a szemöldökét huncutul a fiú.

Olyan fesztelen volt körülöttük a légkör, hogy a lány szinte el is felejtette, hogy az elmúlt időszakban mennyit veszekedtek, és, hogy szinte állandóan feszült volt körülöttük a légkör. A hétköznapi gondoktól picit megszabadulva, vidáman lépett be a fiúval együtt a Mézesfalás ajtaján.

***

- Régen voltam már a Szárnyas Vadkanban – jegyezte meg a lány a lepusztult épület előtt állva. – Még tavaly év elején – gondolkozott el.

- Igen – bólintott lassan Ron. – Még a DS miatt – értett egyet a másikkal. – Olyan távolinak tűnik mégis – mondta szokatlanul csendesen a fiú –, mintha évek teltek volna el azóta.

- Egyetértek, akkor még Harry is itt volt – Hermione szavai csendesek voltak.

- Tudom – húzta el a száját a másik, és átölelte az osztálytársa vállát. – Remélem, legközelebb már vele együtt fogunk eljönni ide – sóhajtott fel.

- Nem bánnám – rázta meg a fejét a lány. – Annyira hiányzik – nézett bele a másik szemeibe. – Neked nem? – kérdezte tőle.

- El nem tudod képzelni, hogy mennyire. Nélküle a Roxfort nem olyan, mint régen volt, meg Dumbledore nélkül sem. Hiányzik az öreg is – mosolyodott el halványan Ron.

- Sok minden megváltozott ebben az évben – jegyezte meg halkan Hermione.

A távolból harangzúgás hallatszott, jelezve, hogy dél van.

- Bemegyünk? – vonta fel kérdőn a szemöldökét Ron.

- Persze – mondta a lány.

- Hát, csak utánad – nyitotta ki előtte az ajtót a fiú, majd félreállt, hogy beengedje maga előtt.

- Köszi, Ron! – mosolygott rá a másik griffendéles.

- Semmiség – mormogta a fiú, majd őt is belépett, és hagyta, hogy az ajtó becsapódjon a hátuk mögött. – Keressük meg őket! – javasolta. – Öhm, nem akarok túl sokáig itt időzni – tette hozzá.

- Miért is? – kérdezte a lány.

- Kicsit sok itt a gyanús alak – magyarázta a legfiatalabb Weasley fiú miközben végignézett a kocsmában tartózkodókon.

- Egyetértek – bólintott Hermione, majd alaposan körbenézett, hogy megtalálja az ikreket. – Ott vannak! – mondta kisvártatva a helyiség egyik árnyékba burkolózó sarka felé bökve.

- Jó szemed van! – jegyezte meg elismerően Ron. – Menjünk! – javasolta, majd elindult a két fiú felé.

- Tudom! – mosolygott a lány, intett egyet a két fiú felé, majd kézen fogta barátját, és elindult Fred és George felé.

- Hello öcskös! – szólalt meg egyikük, de Hermione hirtelen nem tudta eldönteni, hogy melyikük volt az.

- Hello Hermione! – fordultak felé egyszerre mindketten.

- Hűha! – füttyentett elismerően a másik fiú. – Neked aztán kifejezetten jót tett az az idő, amíg nem találkoztunk – jegyezte meg. – Jobban nézel ki, mint valaha!

A lány érezte, hogy zavarba jön. Elengedte Ron kezét, majd leült az egyik szabad székre.

- Miért nem szóltál, hogy ő is jön? – kérdezte Fred. – Akkor jobban kiöltöztünk volna – kacsintott a lányra.

- Miattam? – horkantott fel Hermione.

- Ron, nyáron még nem Parvatival jártál? – érdeklődött George, homloka ráncokba szaladt.

- Még most is vele jár – nyögte zavartan Hermione.

- Hát az előbb nem úgy tűnt – jegyezte meg az egyik iker.

- Elmegyek, hozok vajsört – motyogta Ron. – Neked is jó lesz az, Hermione?

- Figyeled? – bökte oldalba Fred a testvérét. – Első a hölgy – kacsintott rá. – Hoppá, minket meg sem kérdez! – tette hozzá öccsük távolodó alakját figyelve.

- Tényleg nem jártok? – csodálkozott a másik.

- Nem – forgatta idegesen a szemeit a lány. – Azért jöttem le vele, mert nem ért rá Lavender – magyarázta. – Parvati szintén tanult.

- Mióta vagytok ti olyan jóban Lavenderrel? – érdeklődött kicsit előredőlve George.

- Mindig is barátok voltunk, de az ősszel egy picit elmélyült a barátságunk… Vagyis – későn vette észre, hogy kétértelműen fogalmazott.

- Elmélyültetek egymásban, mi? – vonta fel kacéran a szemöldökét a másik fiú.

- De nem úgy! – pirult el fülig Hermione. – Nincs köztünk több barátságnál! – jelentette ki magabiztosan. – Nem tudom felfogni, hogy miért érti mindenki félre az egészet – sóhajtott, és fáradtan megdörzsölte a szemét.

- Talán mert van mit félreérteni? – kérdezte vigyorogva George.

- Ugyan már! – méltatlankodott a lány, de a fiú mondata kissé elgondolkoztatta. – Piton is utalt rá – nyögte ki akaratlanul is

- Mire? – kíváncsiskodott tovább az ikerpár másik tagja.

- Annyit mondott csupán, hogy az óráján ne egymással foglalkozzunk.

- Hűha! – képedt el Fred is.

- De erről egy szót se Ronnak! – nézett rájuk fenyegetően a lány. – Tudjátok jól, hogy milyen – tette hozzá magyarázatként. – Így sem túl jó köztünk a kapcsolat – fűzte hozzá.

- Csak nem lett egy kicsit elvakult a mi drága öcsénk a szerelemnek köszönhetően? – szaladt fel George szemöldöke.

- Állandóan csak Parvatival foglalkozik – sóhajtott fel a lány, és körmével zavartan elkezdte kapargatni a már lemálló, ősrégi festéket az asztalukról.

- Jól hallom, hogy a féltékenység beszél belőled, Mione?

A lány először elnézett a pult felé, látta, hogy a fiú még mindig a sörökre vár.

- Nem hinném, hogy boldogul négy korsóval – jegyezte meg. – Legjobb lesz, ha megyek, és segítek neki, a végén még a tulajdonos vajsörrel lesz kénytelen felmosni.

- Hagyd csak! - szólalt meg George. – Majd én segítek neki. – A lány válaszát meg sem várva felállt, és elindult az öccse felé.

- Ahogy gondolod – vonta meg vállát a lány, és hátradőlt a széken, de kezeit továbbra is az asztallapon pihentette.

- Tényleg nincs köztetek semmi? – kérdezte bizonytalanul Fred, mikor csak ketten maradtak.

- Köztem és Lavender közt? – érdeklődött a lány, és érezte, hogy már magába a gondolatba is beleborzong és elpirul

- Hűha – szólalt meg elismerően a barátja, miközben elvigyorodott. – Figyelj – hajolt kissé közelebb a lányhoz. – Nincs szemet gyönyörködtetőbb látvány egy nő-nő párosnál. – Bár – hajolt egészen Hermione füléhez – ilyen jó lányért, mint te igazán kár lenne. Sok férfiszívet törnél darabokra, ha valóban egy nővel jönnél össze – mondta sejtelmesen a fiú, és finoman végigsimított a másik arcán.

- Hé! - méltatlankodott az éppen visszaérkező Ron. – Mit csináltok ti itt ketten?

- Csatlakozok az öcsémhez – szólalt meg George is. – Miről megy itt a nagy susmogás?

- Csupán beszélgettünk pár dologról – legyintett Fred úgy, mintha csak egy legyet akarna arrébb hessegetni.

- Helyes – jelentette ki megkönnyebbülten Ron.

- Mi ez a felszabadult sóhaj? – vonta fel vigyorogva szemöldökét a bátyja. – Csak nem attól tartasz, hogy a végén megfűzöm a barátnődet? – kérdezte, miközben átölelte Hermione derekát.

- Hé! - csapott rá a lány a másik kezére. – Viszed innen?

- Csak nem vagy egy icipicit szégyenlős, szívem?

- Nem vagyok a szíved! - rázta meg fejét dühösen a lány.

- Sajnos nem! – sóhajtott fel színpadiasan a Weasley fiú.

- Most tényleg attól félsz, hogy összejönnek? - kérdezte George és lerakta az egyik korsót a lány elé, majd ő is leült.

- Nem! – tiltakozott a fiú. - Én Hermionét féltem tőled – sziszegte dühösen.

- Valaki nagyon féltékeny – kacsintott vidáman George a lányra és az ikertestvérére.

- Nem vagyok az! – csattant fel az öccsük.

- Valóban? – mosolyodott el Fred, és közelebb húzta a székét Hermionéhoz, válluk akaratlanul is összeért, mire ő lemondóan felsóhajtott.

- Egyébként Ginny hogy van? – kérdezte az ikrek felé fordulva.

- Ron nem mondta? – furcsállotta öccse viselkedését George.

- Hagyjuk inkább ezt a kérdést – legyintett Hermione.

- Jól érzi magát odakint – szólalt meg kis idő múlva ismét a fiú. - Anyuéknak szinte mindig vidám hangvételű leveleket ír – folytatta, majd vetett egy kutakodó pillantást a körülöttük ülő vendégekre. – Nagyon hiányoztok neki ti is. Főleg Harry – mondta jóval halkabban. – Téli szünetben majd haza fog jönni. Akkor majd találkozhattok.

- Már alig várom! – sóhajtott fel a lány, majd vetett egy pillantást karórájára. – Jó társaságban repül az idő – sóhajtott fel. – Megígértem Lavendernek, hogy nem maradok lent sokáig, hanem segítek neki bepótolni a lemaradását.

- Még a sörödet sem ittad meg! – jegyezte meg összeszűkült szemekkel Ron.

- Nem fog kárba veszni – rázta meg a fejét Hermione, majd ivott a pohárból.

- Helyes! - bólintott egyszerre mind a három fiú.

- Egyébként nagyon örülök, hogy találkoztunk! Jó volt benneteket újra látni! – mondta, és újra belekortyolt a kihűlő félben lévő italába.

- Részünkről az öröm! – vigyorodott el Fred.

- Máskor is hozd magaddal! - kacsintott az öccsére George.

- Persze! Azért, hogy egész végig rajta legeltessétek a szemeteket?! - förmedt rájuk a fiú.

- Ugyan már, öcsi! Hova gondolsz? – kérdezte olyan hangon a testvére, mintha már maga a feltételezés is sértő lenne a számára.

- Egyébként hoztunk neked valamit! - szólalt meg vigyorogva az ikerpár másik tagja, majd lehajolt az asztal alá, hogy magához vegye hátizsákját. Ölébe húzta a táskát, és néhány percig elmélyülten turkált benne.

- Nem találod egykönnyen, látom – szúrta közbe Ron, vetve egy gyanakvó pillantást testvérére.

- Sok dolgot hoztunk magunkkal – sóhajtott fel a bátyja, majd elkezdett kipakolni az asztalra. Előkerült egy üveg ital, egy határidőnapló, néhány jegyzet és pár, nem túl biztató kinézetű, találmány is.

- A legaljára tetted, igaz? - bökte oldalba vigyorogva a testvérét George.

- Nagyon úgy fest a dolog – sóhajtott fel a másik.

- Honnan tudta egyébként, hogy lejövök? - kíváncsiskodott Hermione. - Hiszen csak ma délelőtt döntöttük el, hogy együtt jövünk le a faluba – jegyezte meg elgondolkozva.

- Az biztos, volt viszont, hogy Ronnal találkozunk – válaszolt George. - Fel akartak küldeni vele – tette hozzá.

- Oh, értem – bólintott a lány.

- Megvan! - szólalt meg kisvártatva az addig bőszen keresgélő fiú, majd odanyújtott a lánynak egy flaskát.

- Ez az, amire gondolok? - hőkölt kissé hátra a lány.

- Igen, te vagy a legújabb találmányunk ihletője – magyarázta lelkesen George.

- Mégis mi ez? - kíváncsiskodott Ron, és jobban szemügyre vette a kis műanyag flakont.

- Buborékfúvóka – válaszolt az ikrek helyett Hermione.

- Pontosan – bólintott egyszerre a két fiú.

- Csak ez a továbbfejlesztett változata a mugli verziónak – szólalt meg Fred. - A szappanbuborékok színe az ember hangulatától függően változik.

- És jóval tartósabbak is – fűzte tovább lelkesen a szót George. - A nevéről még nem döntöttünk – folytatta. - De szerettünk volna minél előbb adni neked egyet.

- Köszönöm! - nevetett fel Hermione, majd átölelte a két fiút.

- Ugyan! Ne hálálkodj, te ihletted, te mutattad meg nekünk annak idején a másik változatot, ez a minimum.

- Köszönöm, tényleg! - mondta mosolyogva a lány, majd megitta a maradék vajsörét. - Tényleg mennem kell – sóhajtott fel. - Megígértem – magyarázkodott.

- Rendben – bólintottak a testvérek.

- Remélem, hamarosan újra találkozunk – kacsintott rá Fred.

- Ha rajtam múlik, igen – mondta a lány, majd felállt a székéről, és magára vette a kabátját. - Vigyázzatok magatokra! - tette hozzá. Miközben azzal volt elfoglalva, hogy begombolja a kabátja gombait.

- Te szintúgy – válaszolt Fred. – Ne kísérjünk vissza a Roxfortba? – aggodalmaskodott.

- Nem fogok eltévedni – mosolyodott el az érintett, és nyaka köré tekerte hosszú, kötött sálját.

- Tudod jól, hogy nem amiatt aggódunk – fogta meg karját George is.

- Hanem? – forgatta a szemeit Hermione, bár legbelül ő is nagyon jól tudta a választ.

- Vérdíj és a halálfalók.

- Pont ilyenkor, mi? – vonta fel szemöldökét a lány. – Ők sem hülyék, fényes nappal rengeteg auror járőrözik a faluban, nem is beszélve a Roxfort megerősített védelméről. Fekete mágus fényes nappal Roxmortsban – horkant fel. – Ez annyira abszurd. Annyi az esélye, mint annak, hogy az iskolában is ott járkál egy halálfaló.

- Piton – szögezte le Ron.

- Rajta kívül – mondta fáradtan a lány. – Tényleg megyek! – mosolygott a többiekre biztatóan. – Ne vágjatok ilyen képet – húzta el a száját Hermione. – Rossz rátok nézni! Egyébként is olyan ritkán találkoztok most, hogy iskola van, inkább használjátok ki ezt az időt beszélgetésre! – vetette fel. – Legrosszabb esetben húsz perc alatt felérek. Ígérem, vigyázok magamra! – sóhajtott fel. – Rendben? – kérdezte óvatosan.

Néhány perccel, jó pár tanáccsal és intéssel később Hermione kilépett az utcára. Felpillantott az égre, ahol sötét esőfelhők gyülekeztek. A kis mellékutca, mint mindig most is sivár hangulatot árasztott. A boltjai mind bezártak, egyedül a kocsma üzemelt még.

Na, igen. Vajon miért? – kérdezte magától. – Az emberek egy része mindig jár kocsmába – folytatta gondolatmenetét. – Ha jó kedve van, akkor azért, hogy megünnepelje, ha valami rossz történik vele, akkor azért megy be, hogy egy bizonyos mennyiségű alkohol elfogyasztása után elfelejtse a hétköznapi, vagy éppen átlagon felüli gondjait. Bár kocsmázáshoz indok sem kell – tanakodott tovább, miközben elindult a falu főutcája felé. Az egyik régi szomszédjuk jutott eszébe, aki alkoholista volt, mindig ivott, ha volt rá oka, ha nem. Sokan pedig csak a társaság miatt járnak oda – hunyta be a szemét.

Már a főtérnél volt, amikor hangosan megdörrent az ég.

- Remek – szitkozódott magában. – Más sem hiányzik, mint az égi áldás – húzta el a száját, és gyorsított a léptein. A faluban még mindig rengeteg diák mászkált, kisebb nagyobb táskákkal megrakodva.

A hideg őszi széltől libabőrős lett, keze és az arca fázott, már bánta, hogy nem hozta le magával a kesztyűjét, alig várta, hogy végre felérjen a kastélyba. Annyira szedte a lábait, amennyire csak tudta, már majdnem félúton járt a Roxfort felé, amikor megpillantotta maga előtt Lavendert.

- Szia! – köszönt neki meglepetten. – Hát te? – kérdezte, a másik azonban látszólag nem ráfigyelt.

- Menj egy kicsit arrébb – mondta a lány és előhúzta a varázspálcáját szövetkabátjának zsebéből.

- Mit akarsz? – furcsállotta a másik, de azért lehúzódott az út szélére.

- Petrificus totalus! – kiáltotta az osztálytársa, pálcáját látszólag a semmire szegezve.

- Mit csinálsz? – Hermione hangja megremegett. Egy tompa puffanás hallott a háta mögül. Meglepetten fordult hátra, eddig biztos volt benne, hogy senki nem követi.

Lavender előrébb lépett, majd ismét varázsolt. – Finite incantatem! – lendítette meg a varázspálcát. Osztálytársa kíváncsian várta az eredményt. – Jól gondoltam! – mosolyodott el gúnyosan a lány, miközben odament a fiú mozdulatlan testéhez. Leguggolt mellé, ujjai ökölbeszorultak, Hermione ekkor jött csak rá, hogy mit tervez a másik.

- Ne! – kiabálta miközben két lépéssel mellette termett, és lefogta barátnője ütésre lendülő kezét. – Ennyit nem ér – mondta miközben felhúzta a másikat. – Tényleg nem!

- A gyáva alak! – sziszegte Lavender. – Orvul hátba támadott volna ráadásul úgy, hogy kiábrándító bűbájt is használt magán – morogta miközben vetett egy undorodó pillantást kővé dermedt osztálytársukra.

- Nyugi! – próbálta nyugtatni Hermione a másikat, de belül ő maga is dühös volt, azt hitte, hogy a fiú legalább hátba nem fogja támadni. Tévedett.

- Még jó, hogy lejöttem utánad – szólalt meg halkan a másik lány. – Megátkozott volna, és szerintem te nem úsztad volna meg ennyire könnyen.

- Az lehet – húzta el száját a másik Griffendéles. – Mi legyen vele? – nézett rá előbb a mardekárosra, majd Lavenderre Hermione. – Így nem kéne itt hagynunk.

- Pedig megérdemelné – sziszegte dühösen az osztálytársa.

- Esni fog – motyogta a lány.

- És? Összemegy az esőtől, vagy mi a baj?

- Nem hinném – fintorodott el a másik. – De nem hinném, hogy mostanában erre jönne valaki, szerintem a diákok nagy része már felmenekült az eső előtt, a többiek pedig valamelyik kocsmában vagy boltban fogják kivárni a végét.

- Igazad van – sóhajtott fel kis idő múlva a barátnője, majd ismét rászegezte a pálcáját a fiúra. – Finite incantatem – morogta ismételten, és feloldotta a sóbálványátkot. – Remélem, ez elég tanulság volt – sziszegte a lány, miközben Draco felállt, és megpróbálta leporolni a ruháját.

- Ezt még megbánjátok! – üvöltötte nekik.

- Mit? – vonta fel kérdőn a szemöldökét.

- Azt, hogy megátkoztál, te, mocskos szuka! – morogta dühösen a fiú.

- Ha nem akarod, hogy tisztára mossam a szádat egy suvickus segítségével, akkor sürgősen fogd be!

- Meg fogod bánni te is, meg a kis sárvérű védenced is!

- Örülnél annak, te, apuci kedvence, hogy feloldottam az átkot, de csak azért, mert Hermione nem akarta, hogy itt hagyjunk téged az esőben! Így legalább nem kapsz tüdőgyulladást – tette hozzá hidegen.

- Neki nem fogok soha semmit sem megköszönni! Ezért apám…

- Mégis mit tudna tenni a te drága apád velünk, amikor az Azkaban egyik hűvös cellájában ül, abban reménykedve, hogy kiszabadítják, esetleg felmentik? Bár az utóbbihoz elég jelentős aranymennyiségre lenne szükség. Apád számláját meg zárolták, ha jól tudom – mosolyodott el gúnyosan Lavender.

A fiú egyre gyorsabban vette a levegőt, arca kipirosodott a dühtől.

- Ezt mégis honnan? – zihálta. – Honnan tudod? – vicsorogta az egyetlen Malfoy fiú.

- A jó hírek gyorsan terjednek, a rosszak meg még gyorsabban. Bár elég relatív, hogy a vagyonotok zárolása pozitívum, vagy negatívum. Nektek minden bizonnyal az utóbbi – mosolyodott el gúnyosan. – Menjünk – fordult oda Hermionéhoz. – Kell egy kis idő, hogy lenyugodjon, és összeszedje magát azután, hogy valaki közölte vele az igazságot.

Látva, hogy a lány nem mozdul belekarolt, és szelíd erőszakkal elkezdte húzni a kastély felé.

- Gyere! – nógatta.

A griffendéles követte ugyan, de egy ideig csöndben maradt.

- Honnan tudod, hogy nem fog megátkozni miket? – kérdezte mikor már majdnem elérték a kovácsoltvas kapukat.

- Eléggé az önérzetébe tapostam ahhoz, hogy ne tegye meg. Egyelőre még a sebeit nyalogatja – rázta meg a fejét, ajka gúnyos mosolyra húzódott. – Nincs benne semmi tartás – folytatta. – És még ő büszke arra, hogy aranyvérű! – nevetett fel megvetően. – A társadalom szégyene – folytatta az ócsárolást. – Nem bírom elképzelni, hogy Narcissa Black hogy nevelhetett belőle ilyen fiút. Biztos az apja vére ütközött ki rajta.

- Hű de bő szavú lettél – jegyezte meg Hermione.

- Előfordul – mosolyodott el ismét a lány.

- Kérdezhetek tőled valamit? – kérdezte az osztálytársa, amikor már a parkban sétáltak.

- Bármit – bólintott kis idő múltán a barátnője.

- Hogyhogy másik pálcád van? Úgy rémlik, hogy tavaly még nem ez volt. Már rá akartam kérdezni.

Lavender zavartan körülnézett, de nem látott maguk körül senkit.

- Menjünk fel a Szükség Szobájába – mondta kisvártatva, és beharapta az alsó ajkát. – Nem egészen publikus.

- Értem – bólintott kimérten Hermione, de legbelül égett a kíváncsiságtól.

***

Mikor beléptek az ajtón egy apró helyiségbe értek. A közepén egy hatalmas, alacsony asztal állt, rajta egy üveg jobbféle borral és két pohárral, körülötte a földön hatalmas párnák hevertek. A négy sarokban egy-egy fáklya volt, azok világították meg az ablaktalan helyiséget.

- Hű ez picit abszurd lett – jegyezte meg Lavender, mikor szemügyre vette a berendezést, majd odasétált az egyik párnához, és leült rá. – Állni fogsz? – nézett kérdőn az osztálytársára.

- Öhm, nem.

- Jó – bólintott Lavender, majd pálcáját a borosüvegre szegezte, és megbontotta. – Te is kérsz, ugye? – kérdezte miközben elkezdett tölteni a nedűből. – Merlot és jó évjáratnak tűnik.

- Jöhet – bólintott kissé zavartan Hermione.

- Nem akarlak leitatni – mondta Lavender. Tekintetük összekapcsolódott egy pillanatra. – Tessék – Nyújtotta oda neki az egyik poharat.

- Egészségedre! – mondták egyszerre, miközben koccintottak.

Hermione, ivott egy kortyot a finom, vörös nedűből. Néhány pillanatig csak ízlelgette, majd leereszttette kezét, és zavartan elkezdte forgatni ujjai közt a poharat.

- Tehát? – vonta fel szemöldökét miközben a másik válaszára várt.

- Én még nem múltam el tizenhét akkor – kezdett bele Lavender –, amikor nyáron megölték őket. – Egyszerűen képtelen volt használni a ˝szüleim˝ szót. – Nem voltam otthon, mert a nagynénémnél nyaraltam – mondta távolba révedő tekintettel.

Hermione képtelen volt arra, hogy bármit is reagáljon, nem gondolta volna, hogy a lány azért hívja fel a szobába, hogy elmesélje neki, hogy mi is történt vele a szünetben. Eddig akárhányszor próbált rákérdezni, nem tudott belőle kihúzni egy mondatot sem.

Barátnője ivott a borból, mielőtt folytatta volna a történetet.

- De mivel nem voltam nagykorú, és nem használhattam volna a pálcámat, ezért nem volt nálam, otthon hagytam – vett egy mély levegőt, majd lassan kifújta, újra belekortyolt az italba, már alig volt a pohárban. – Amikor megölték őket, a házat is felgyújtották, és benne égett a pálca – nyögte nagy nehezen.

- Nem tudtam – suttogta Hermione. – Annyira sajnálom – motyogta, miközben végigsimított a másik kezén.

- Én is – mondta Lavender, és elhúzta a kezét. – Egyébként, ha nem is égett volna le a ház és benne a pálcám, akkor is újat kellett volna vennem – fintorodott el. - Hallottál már a Kötődés átkáról*? – kérdezte Hermionétól.

- Nem – rázta meg a fejét a lány.

- Nem csodálom, sokan nem hisznek benne, hogy létezik. Egészen addig, amíg meg nem tapasztalják a saját bőrükön. Inkább egyféle babonaként emlékeznek rá az emberek.

- Mesélsz róla? – kérdezte Hermione kíváncsian.

- Legyen elég annyi, ha nálad van valakinek a pálcája, akkor fekete mágia segítségével, pálcán keresztül, akármilyen messziről meg tudod kínozni az illetőt. Ennél sötétebb átokról nem tesznek említést a történelemkönyvek – rázta meg a fejét a lány. – Örülök, hogy nem kellett megtapasztalnom a hatását. – tette hozzá, majd megitta a maradékot, és ismét töltött magának.

*: Még később lesz róla szó.

II. rész

Tél

„Azt hittem, hogy ismerlek

És azt hittem, hogy lehetnénk…

Jó volt azt hinni, hogy te vagy nekem.
Kösz, hogy úgy tettél mintha számítanék
És úgy néztél rám mintha én lennék az egyetlen…”

(My Happy ending című szám – Mariann fordítása; részlet)

http://lyric.blog.hu/2009/12/15/avril_lavigne_my_happy_ending_1#more1600938

1.

Amikor meglátta a folyosó másik végéről érkező Pitont gyorsított a léptein. Mindenképpen előtte akart beérni a terembe. Más sem hiányzott neki, minthogy kapjon egy kellemes büntetőmunkát a tanártól. Vetett még egy pillantást a férfi komor arcára, aki pont abban a pillanatban nézett fel. Tekintetük egy rövid időre találkozott.

- Jó napot, tanár úr – biccentett illedelmesen Hermione, majd anélkül, hogy megvárta volna, hogy a másik visszaköszön, megragadta a bájitaltanterembe nyíló ajtó kilincsét. Végül mégis félre akart állni, hogy az udvariasság szabályainak engedve előre engedje a tanárt.

- Menjen csak – hallotta meg a férfi színtelen hangját. Szeme sarkából a lány tisztán látta, hogy szájának sarka idegesen megrándul. – Granger, tudja, hogy alapelvárás nálam, hogy a diákom előbb beérjen az órámra, mint én.

- Rendben – bólintott a lány. Jobban kitárta az ajtót, és belépett rajta. Amikor a terembe ért, finoman hátrapillantott a válla fölött, látta, hogy a férfi is követi.

- Üljön le Granger, és legközelebb csengetésre legyen itt! – morogta Piton, de most valahogy hiányzott szavaiból a megszokott él.

Hermione meglepetten pislogott, de még mielőtt kínos helyzetbe hozta volna a professzort, vagy önmagát, elindult az egyik hátsó pad felé, ahol Lavender már várta. Ahogy haladt a két padsor között, magán érezte osztálytársai kíváncsi tekintetét. Alig tudta megállni, hogy ne forgassa idegesen a szemeit. Nem ő lett volna az első, aki elkésik. Vagy velem ilyen nem fordulhat elő? – kérdezte magától.

Végre odaért a lányhoz, megfordult, és tekintete ismét összetalálkozott Piton kutakodó pillantásával. Kérdőn felvonta a szemöldökét, mire válaszul a halálfaló kissé oldalra biccentette a fejét.

- Mégis mi baja lehet? – kérdezte magától, majd megszakította a szemkontaktust, megrázta a fejét, és leült a jól megszokott helyére. Onnan vetett egy újabb, kíváncsi pillantást Piton felé, aki időközben szintén leült a tanári katedra mögé, ami ritkaságszámba ment. Homlokát ráncolva próbált visszaemlékezni egy órára, amikor a férfi ült, de hiába kutatta emlékei között, nem talált ilyen képet. Még mindig figyelte Piton, miközben a férfi elkezdte rendezni a jegyzeteit. Egy érintést érzett a karján, és ijedten fordult oldalra.

- Mi az? – kérdezte kicsit hangosabban, mint ahogy kellett volna. Érezte, hogy sok kíváncsi arc fordul az asztaluk felé. – Mi a gond Lavender? – kérdezte most jóval halkabb hangon. Közelebb hajolt a lányhoz, és közben egy metsző pillantást küldött jó néhány osztálytársa felé, jelezve, hogy jobb, ha sürgősen abbahagyják a bámulását.

- Hol voltál eddig? – suttogta szinte hangtalanul padtársnője.

- Mit kérdezel? – értetlenkedett Hermione miközben még közelebb hajolt a másikhoz.

Ekkor azonban meghallotta Piton éles hangját.

- Granger, Brown!.

Vett egy nagy levegőt, és lélekben próbált felkészülni a kiabálásra, esetleges büntetőmunkára. Kíváncsi, kicsit félős pillantást vetett a férfira.

– Legyenek szívesek abbahagyni a csevejt! Ez egy tanóra, nem pedig szünet! – hangja, szavai ellenére, nem volt annyira hideg.

Hermione szeme sarkából látta, hogy a hangszínen Lavender is meglepődik, és kérdőn bök a férfi alakja felé. A lány csak tanácstalanul megrántotta a vállát, ő sem tudta, hogy miért tekintette a férfivel ennyivel elrendezettnek az ügyet. Azért, hogy elfoglalja magát ölébe húzta a táskáját, kioldotta a csatját, majd elővette belőle hatodikos, haladó fokozatú bájitaltankönyvét, majd továbbkeresgélt. Rövid időn belül ujjai megtalálták a tegnap este elrakott tintásüveget, és egy pennát. Már csak a pergamen hiányzott.

- Nos – szólalt meg a férfi rövid időn belül. Hangja most ugyanolyan hideg volt, mint általában, de arcán újra és újra átsuhant egy sötét árnyék, amit Hermione nem tudott hova tenni.

- Vajon mi történhetett? – kérdezte magától. Sötét gondolataiból székcsikorgás zaja húzta vissza az órára. A férfi felállt, majd egy pillanatra mindkét kezével megkapaszkodott az asztal lapjában. Hermione kíváncsian dőlt kicsit oldalra, mivel az előtte ülő egyik hollóhátas fejétől nem látta pontosan, hogy mit is csinál a férfi. Döbbenten vette észre, hogy Piton ujjai remegnek, ahogy elengedik a fát, de hogy ezt leplezze háta mögé rakta a kezeit, majd ott összekulcsolta az ujjait.

- Nyissák ki a tankönyvüket a tizenharmadik fejezetnél – szólt hidegen. – Jegyzeteljék ki, majd készítsék el a fejezet végén található receptet. Van rá kilencven percük. Ha nem végeznének, mert esetleg lassú a felfogásuk, vagy lassan megy a kijegyzetelés, akkor végezzenek el egy konzerváló bűbájt a bájitalon, hogy következő órán folytathassák – folytatta a férfi, aki továbbra is mereven a szemközti falat bámulta.

– Álljanak neki – kezdte el vontatottan. Majd körbejáratta a tekintetét az osztályon, de látta, hogy senki sem fog neki a munkának. – Most – tette hozzá halkan, de tisztán érthetően.

A következő pillanatban egy tétova kéz lendült a magasba.

- Mit akar Mr. Roberts? – kérdezte, miközben néhány lépést tett a tanuló padja felé.

- Most nem varázsolja fel a receptet a táblára? – kérdezte megszeppenten a fiú.

- Nem, nem vagyok köteles – mormogta. – Esetleg nehezményezi? – Majd bízva abban, hogy a fiú nem firtatja tovább a dolgot, hátat fordított neki.

- Elnézést, tanár úr – motyogta alig hallhatóan, zavartan a fiú. – Én a hálóban felejtettem a könyvem.

- Ezzel arra céloz, hogy annyira nem tud elszakadni a bájitalkönyvétől, hogy esténként vele szokott aludni? – kérdezte gúnyosan Piton, és kissé lehajtotta a fejét, mintha a padlót tanulmányozná. – Egyébként a falon a harmadik szekrényben talál néhány könyvet.

- Köszönöm, uram – mondta remegő hangon a Roberts nevű fiú.

- És tíz pont a Hugrabugtól – tette hozzá mintegy mellékesen. – Maguk pedig – nézett fel a földről, és végigtekintett a döbbenten álló nebulókon. – Folytassák, jobban mondva kezdjék el a munkájukat, a duplaórából már eltelt tíz perc. Nem olyan egyszerű a konzerváló bűbáj, és úgy értesültem McGalagony professzortól, hogy van maguk közt olyan, akinek még nem megy. Ne próbáljanak csalni, fontos végigolvasniuk a fejezetet, aprólékosan le van benne írva minden, amit a bájital elkészítéséről tudniuk kell. Méghozzá olyan egyszerűen, hogy még maguk is felfogják, feltéve, hogy arra koncentrálnak.

Hermione kihúzta magát ültében, égett a bizonyítási vágytól, meg akarta mutatni, hogy neki elég nyolcvan perc arra, hogy végezzen. Már annyira hozzánőtt az eminens szerep, hogy ösztönös volt ez a viselkedés nála. Halkan felsóhajtott, és maga elé húzta a könyvet, megkereste a tartalomjegyzékében, hogy miről is szól a tizenharmadik fejezet, elégedetten konstatálta, hogy azt a részt már nyáron kijegyzetelte, de azért elkezdte még egyszer átolvasni, biztos, ami biztos. Gondolatai azonban már az első mondat után elkalandoztak. Próbált firkálgatni valamit a pergamenre, hogy úgy tűnjön, mintha dolgozna ő is, de lélekben teljesen máshol járt.

Amióta az eszét tudta, mindig is próbált megfelelni mind a családja, mind pedig a családja által elvárt normáknak, elvárásoknak. Színlelt, mosolygott próbált boldogtalanul is boldog életet élni. A külvilág felé igyekezett kiegyensúlyozottságot, mímelt boldogságot mutatni. Iskolás korában ő volt az osztályában az egyetlen, aki fogszabályzót viselt. A többi gyerek nem igazán tolerálta, hogy más, mint ők. Kiközösítették, nem is próbáltak vele barátkozni. Szép lassan bezárkózott.

Minden egyes reggel ugyanúgy kezdődött. Minden nap új kihívásokkal kecsegtetett, felvette arcára a mindennapos álarcot, és erőltetett mosollyal az arcán indult az iskolába. Senkinek nem tűnt fel az, hogy valami egyre jobban megváltozik benne, hogy egyre visszahúzódóbbá és zárkózottabbá válik. Az iskolában osztálytársai nem törődtek vele, tanárai örültek kiemelkedő teljesítményének, nem gondoltak arra, hogy mi áll a háttérben. A szülei pedig… nos, otthon próbált továbbra is úgy viselkedni, mint addig. Ott nem kellett állandóan szerepet játszania.

Szeme sarkából látta, hogy Lavender már az utolsó oldal kijegyzetelésénél tart. Halkan felsóhajtott majd a recepthez lapozott, gyorsan átolvasta a hozzávalókat és a szükséges eszközöket, majd odament a szertárhoz, hogy magához vegye, amire szüksége van.

- Miss Granger – hallotta meg Piton hangját, mikor letette a fiolát a tanári asztalra. Vett egy mély levegőt, és lélekben megpróbált felkészülni a gúnyos megjegyzések sorára, de legnagyobb meglepetésére azonban nem az következett. – Várjon meg óra után a teremben –
Pillantott fel jegyzetei közül a férfi.

- Öhm, igen? – kérdezte csodálkozva a lány, de meglátva a másik arcán átsuhanó komor arckifejezést jobbnak látta, ha elhallgat. – Rendben – bólintott még, majd visszament a padhoz, és elrakta jegyzeteit, a bájitalkönyvet és odasétált az ajtó melletti falhoz. Ott várta kissé türelmetlenül, hogy minden diák elhagyja a termet. Hátát nekivetette a vakolatlan téglafalnak, karjait keresztbefonta mellkasa előtt. Kissé oldalra biccentette fejét, és vetett egy kutakodó pillantást tanára arcára. Nyakát hátraszegve nekidöntötte fejét a falnak, és a plafonnal szemezve várt Pitonra. Végtelennek tűnt az az idő, mire minden diák kiment a teremből. Már be is csöngettek, mikor a férfi felállt, hogy betegye az egyik szekrénybe a kész főzeteket. Mikor végzett megfordult, és megállt a lánnyal szemben.

Vett egy mély levegőt, majd megszólalt.

- Kérem, jöjjön velem – mondta, miközben elindult a tanteremből nyíló irodája felé. Hermione ellökte magát a faltól, majd követte.

Az ajtóhoz érve a tanára félreállt, és intett neki, hogy menjen be elsőként.

- Köszönöm – biccentett felé a lány, majd nagyot nyelve belépett a helyiségbe, ami teljesen másként nézett ki, mint amilyennek gondolta.

Nem mintha gondolkozott volna azon, hogy milyen lehet Piton irodája, de biztos, nem így képzelte volna el. A kör alakú iroda falain a földtől egészen falközépig polcok futottak. Az ajtóval szemben volt egy kandalló, amelyben most nem égett tűz, de így is valahogy szelídebbé tette a helyiség hangulatát. Ami, ha egyik falán, nem lett volna egy hatalmas, kör alakú ablak – természetesen varázsablak, tekintve, hogy a pincében voltak – leginkább olyan lett volna, mint egy tömlöc.

Egy elegánsan bebútorozott, luxus zárka. A kandalló előtt vastag, barna szőnyeg volt, rajta pedig egy kényelmesnek tűnő fekete bőrkarosszék. Az iroda közepén – az ablak felé fordítva – állt egy asztal, mögötte egy, előtte két székkel. Az ablakon a kinti idő tükröződött. Az eső szakadt, az eget pedig sötét felhők borították, jelezve, hogy még sokáig fog tartani az égi áldás. Itt sem fáradtak azzal, hogy levakolják – nemhogy lefessék – a téglafalakat.

Hermione szívesen nézelődött volna még, de a férfi megakadályozta ebben.

- Kérem, üljön le – mondta, és finoman megérintette a lány karját, majd az asztal előtt álló székek felé intett. Mielőtt Hermione megmozdult, ő már el is indult a helye felé. – Nos, mire vár? – vonta fel kérdőn a szemöldökét.

- Semmire – morogta Hermione, és vetett egy gyanakodó pillantást a férfira. – Miért akar velem beszélni? – kérdezte miközben leült a székre. A lábait összekulcsolta, kezeit lefektette a karfára és kérdőn nézett a tanárára.

- Gr… Hermione – kezdte nagyot nyelve a tanár. – Olvasta Ön ma reggel a Prófétát?

- Arra a szennylapra gondol? – kérdezte a lány csodálkozva. Már a feltételezést is sértőnek tartotta. No, de Piton tényleg olvassa azt az újságot? És miért akar beszélgetni róla, pont vele? – Egyébként nem – rázta meg a fejét. – Annak egy szavát sem szabad elhinni. De miért kérdezi, uram? – érdeklődött a lány, megpillantotta a férfi asztalán a legfrissebb lapot.

Hát mégis csak olvassa! – gondolta gúnyosan. – Na, most sokat zuhant a szememben – tette hozzá gúnyosan.

A férfi lapozott egyet az újságban, majd félbehajtotta a lapot, és úgy nyújtotta oda a lánynak, aki először értetlenül nézett a férfire.

- Olvassa el a cikket az első hasábban – mondta semleges hangon, és lazán ölébe ejtette a kezét, kissé oldalra biccentett fejjel ránézett a lányra.

- Gyilkosság – kezdte el hangosan olvasni, de az első szó után már csak némán tátogni tudott. – történt múlt éjszaka egy Fleet Street-i mugli család otthonában. A szülők egyetlen lánya a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolában idén kezdte meg hatodik tanévét. A nyomozást vezető aurorok szerint a kegyetlen gyilkosság indítéka nem más volt, mint Hermione Granger, aki egyben a Kis Túlélő egyik legjobb barátja. Az bizonyos, hogy Granger kisasszony nem tartózkodott otthon a szörnyű bűntett elkövetésekor, így valószínűsíthető, hogy nem ő volt a tényleges célpont. Az aurorok azonban erről nem árultak el konkrétumot. A minisztériumból kiszivárgott információk szerint a Nyomozórészlegnek sikerült azonosítani a tettest, aki a varázslenyomat alapján nem más, mint Bellatrix Lestrange. A minisztérium ezt nem kívánta sem megerősíteni, sem pedig cáfolni.

Ahogy haladt az olvasással, úgy kezdett el egyre inkább remegni a keze, végül muszáj volt leraknia az újságot az asztalra, hogy végig tudja olvasni a cikket.

- Ez egy vicc, ugye? – nézett fel kétségbeesetten a férfira. – Ugye ez nem történt meg? – kérdezte, és megfordította az újságot, hogy ne is lássa a cikket. Bár tudta, ezzel nem tudja meg nem történté tenni az eseményeket. – Szóljon már valamit! – követelte miközben felpattant a székről.

- Sajnálom – felelte a férfi, miközben ő is felállt. – Jól tudom, hogy milyen érzés elveszteni egy olyan embert, aki igazán közel áll a szívünkhöz.

- És most ettől jobban kéne éreznem magam? – csattant fel Hermione, majd lehajtotta a fejét, hogy elrejtse előtörő könnyeit.

- Nem – mondta nagyot nyelve a férfi.

- Honnan tudják, hogy Lestrange volt az? – motyogta még mindig a padlónak a lány.

Piton hitetlenkedve megrázta a fejét, szólásra nyitotta a száját, de csupán egy mély levegőt vett.

- Mi az a varázslenyomat? – kérdezte szokatlanul nyugodt hangon Hermione, miközben visszaroskadt a székre. Maga sem tudta, hogy miért pont ez jutott eszébe, de valamit muszáj volt mondania, vagy kérdeznie, csakhogy lefoglalja magát.

Piton vizsgálódóan figyelte egy picit a lány érzelemmentes arcát, barna szemei üvegesen meredtek a semmibe. Behunyta a szemét, egyszerűen tehetetlennek érezte magát, nem tudta, mit kéne tennie, vagy mondania. Végül azt tartotta a legcélszerűbb megoldásnak, ha először is válaszol a lány kérdésére.

- Személyazonosítás egy módja, olyasmi, mint a mugliknál az ujjlenyomat. Bizonyára tudja, hogy minden varázslónak van egy egyedi… – nem találta a megfelelő szót. Zavartan beharapta az alsó ajkát, szemeit a szemközti falra szegezte. – Minden varázsló és boszorkány mágiája egyedi, és nem lehet lemásolni, hasonlóan az ujjlenyomathoz. Ez az egyedi jelleg megjelenik az általunk végrehajtott varázslatokban is. Ha ismerjük valakinek ezt a lenyomatát, és kellő jártassággal rendelkezünk ezen a téren, akkor egy idő után már ösztönösen tudhatjuk, hogy egy bűbájt ő hajtott-e végre, vagy sem.

- Honnan tudták, hogy az Lestrange mágiája? – kérdezte, rákönyökölt a térdére, és arcát tétován a kezeibe temette. Nem tudta, miért teszi fel ezeket a kérdéseket. Miért van még mindig a férfi irodájában egyáltalán. Nem volt képes arra, hogy felfogja az előbb olvasott újságcikk súlyát. Reménykedett benne, hogy az egész csak egy rossz rémálom, nem több.

- Mindenkitől, aki az Azkabanba kerül, vesznek ilyen varázslenyomatot.

- Értem – motyogta Hermione. Már a hányinger kerülgette, és a feje is elkezdett lüktetni. – Én most elmegyek – motyogta.

- Hermione – hallotta meg a tanár hangját, de olyan torzan, és olyan távolról, mintha egy rossz rádióból szólna hozzá.

- Mit akar?

- Ha bármiben segíthetek, akkor szóljon.

- Rendben – bólintott a lány, bár biztos volt benne, hogy nem a férfival fogja megbeszélni a problémáját. Hiszen ő mégis csak egy tanár, méghozzá nem is akárki. Perselus Piton, a nagyra nőtt, vén denevér, aki minden diáknak a megtestesült rémálma, az iskola rettegett professzora, akinek órájára a legtöbb diák gyomorgörccsel ült be. – Nem hiszem, hogy szükségem lenne egyébként a segítségére – fűzte tovább a szót. – Senkiére sem.

- Ismerek egy jó terapeutát – szólalt meg halkan a férfi.

- Nincs szükségem pszichológusra! – csattant fel a lány.

Piton, látva a lány kirohanását, jobbnak látta, ha nem ellenkezik, és nem is most tart prédikációt a tanárok iránti tiszteletről.

- A mai nap már nem muszáj bemennie órákra. Ha akar beszélni valakivel erről…

- Megnyugtatom, ha beszélek is valakivel, az biztos nem maga lesz!

- Nem mondtam ezt egy szóval sem – jelentette ki a férfi, keresztbefonta maga előtt a karjait, és próbált olyan arckifejezést felölteni, mintha már maga a feltételezés is sértő lenne.

- Helyes. Szeretnék elmenni – jelentette ki a lány.

- Nem adtam meg az engedélyt a távozásra – jelentette ki Piton, és felállt a székről.

- Nincs szükségem az engedélyére!

- Merlin szerelmére, Hermione! – szólalt meg kétségbeesetten Piton.

- Maga csak ne hívjon Hermionénak! – fakadt ki a lány, és úgy ugrott fel a székből, hogy fel is lökte azt. Zavartan beharapta az ajkát, és elfordult, hogy a másik ne vegye észre az újult erővel rátörő sírást.

(Jól lehet, hogy Piton egy érzéketlen tuskónak tűnt, de nem volt sem az, sem vak, de még süket sem. *)

De Pitont nem tudta becsapni, odasétált a visszafojtott sírástól remegő lányhoz, és gyengéden vállára tette a kezét.

- Most mégis mit akar mondani? – kérdezte a lány. – Gúnyolódni akar? – fordult a férfi felé. – Tessék, csak nyugodtan, rúgjon belém még egyet!

- Fejezze be a hisztit, Granger! – váltott hangnemet a férfi, amit a következő pillanatban meg is bánt.

Megpillantotta a lány elkerekedő szemeit, sírásra görbülő száját.

- Sajnálom – lépett közelebb Hermionéhoz, és átölelte.

- Hagyjon békén! – csattant fel a lány, és kibontakozott az ölelésből. – Nincs szükségem a sajnálatára! Elmegyek – jelentette ki ismét, ellentmondást nem tűrő hangon.

- Mégis hova? – hátrált egy lépést a férfi.

- Órára! – kiabálta a lány. – Vagy inkább a hálóterembe, nem tudom! – fakadt ki. – Egyedül akarok lenni – pillantott esdeklően a férfira.

- Akkor ne órára menjen – felelte gúnyosan Piton.

- Jó – vetette oda még egyszer, majd kiviharzott az ajtón.

*: Szerzői megjegyzés – Ez kikívánkozott, köszönet érte a Lambruscónak. Igen, azt a mondatot komolyan gondoltam fél üveg bor elfogyasztása után. Talán nem fog zavarni senkit.

2.

Ahogy kiért a teremből is megállt a folyosón egy percre, ami most olyan kihalt volt és csendes, mintha nem is lenne tanítás. Már mindenki más órán volt. Nagyot nyelt, céltalanul elindult balra. Hagyta, hogy vigye a lába. Szinte nem is figyelte, hova lép. Léptei sokkal lassúbbak, voltak a megszokottnál, de neki ez nem tűnt fel, csak ment és ment.

Ürességet érzett, szokatlan ürességet, mintha kiszipolyozták volna a lelkét. Zavarta ez a furcsa űr. Nem érzett mást, csak hiányt. Nem fájt, nem égetett. Fojtogatta, de olyan erővel, mintha össze akarná roppantani a mellkasát, mintha belülről akarná megemészteni. Olyan volt, mintha szíve helyén csupán egy lyuk tátongana lüktetve, ami minden egyes összerándulással és elernyedéssel tovább terjeszkedik.

- Nem akarom – suttogta sírva. Gyorsan körbenézett a folyosón, és látta, hogy az első szinten található női mosdó alig néhány méterre van tőle. – Nem akarom – motyogta a női mosdó felé rohanva. Berontott az ajtón, nem törődött vele, hogy finoman becsukja, már nem számított az a hangos csattanás.

Beljebb botorkált, de alig tett meg pár métert érezte, hogy lábai elgyengülnek, térdei megrogynak. Mindkét kezét a szívére szorította, és térdre rogyott, majd erőtlenül az oldalára dőlt. A csempe jéghideg volt, mint mindig, de most valahogy nem tűnt zavarónak, sőt, inkább megnyugtató volt.

- Fáj – suttogta behunyt szemmel, magzatpózba gömbölyödött, bal kezét még mindig a szívére szorította.

Már megint rátört az a furcsán ismerős, ám mégis idegen fájdalomhullám, és ismét lesből támadt rá. Legutoljára akkor érezte magát ennyire pocsékul, amikor meghalt a nagymamája.

Szájához emelte ökölbe szorított kezét, és mélyen beleharapott, hogy nehogy hangosan felzokogjon.

- Ne, kérem! – motyogta. – Hagyjon békén, nem kértem, hogy jöjjön! Kérem, menjen el! – suttogta.

A fájdalom nem élő, csupán létező dolog, melynek nincs tudata, így nem lehet egyszerűen ráparancsolni, hogy tűnjön el. Nem hallgat senkire.

Hermione nyomorultul érezte magát, vesztésre állt. Már-már hallotta a kaszás és a fájdalom gúnyos kacaját. Tudta, hogy megint ő fog győzni, felülkerekedik rajta, nem elég erős. Pedig muszáj annak lennie. De mit csináljon, ha egyszerűen nem megy? Amikor meghalt a nagymamája, akkor megígérte magának, hogy többet nem fog megtörni, nem fog utat engedni a sírásnak. De most a gyász erőt vett rajta, hozzá túlságosan is közelálló embereket vesztett el.

Ez nem olyan halál volt, ahogy a nagyija halt meg – ezzel ő is tisztában volt. Az a nő egyrészt már nagyon idős volt, másrészt pedig rákos. Akkor volt ideje felkészülni rá, de ő nem tette meg. Egy pillanatra behunyta a szemét, felrémlett előtte nagyanyja kedves arca.

- Ne – suttogta, ahogy újult erővel rátört a lelkiismeret furdalás.

Soha sem bírta mások szenvedéseit nézni, egyszerűen nem tudott erős maradni betegek közelében. A mai napig bánta, hogy aznap este nem tartott a szüleivel, pedig akkor már régóta nem találkozott vele, messze lakott. Pedig akkor elbúcsúzhatott volna. A nagyanyja látni akarta, kérte, hogy menjen, de ő nem teljesítette utolsó kívánságát. Azt hitte, kevés olyan dolog lesz még az életében, amit még annál is jobban bánni fog.

Érezte, hogy furcsa nyugalom, valami megmagyarázhatatlan üresség árad szét benne. Sikerült abbahagynia a sírást, már nem fojtogatták a könnyek. Talán jobb is volt így.

Nyelt egy nagyot, és megpróbálta összeszedni magát. A csengő hangja segített neki kicsit. Nem akarta, hogy valaki ilyen állapotban meglássa. Szégyellte magát, és nem akarta, hogy bárki is sajnálja. Feltérdelt, néhány pillanatig a sarkán ült, kezeit a térdén pihentette egy pillanatig, megdörzsölte szemeit, majd az egyik mosdókagylóban megtámaszkodva nagy nehezen felállt a földről, Lábai kissé remegtek, de kapaszkodva meg tudta tartani magát. Tisztában volt vele, hogy így nem maradhat itt, hiszen bárki rátalálhat, de emberek közé sem volt kedve menni. Biztos volt benne, hogy nem egy diák hallott arról, ami történt. Nem akarta magán érezni a kíváncsi, sajnálkozó tekintetüket. De itt sem maradhatott, egy mosdóban, ráadásul a szünet kellős közepén. Felegyenesedett és anélkül, hogy belenézett volna a tükörbe, füle mögé tűrte a haját, majd lassú mozdulatokkal, jéghideg vízzel megmosta az arcát.

Egy pillanatra behunyta szemeit, majd belenézett tükörbe, amely tele volt pókhálószerű, vékony repedésekkel. Arca puffadt volt a sírástól, hiába takarta el egyik kezével a szemeit, így is látta maga előtt a tekintetét.

Azok a szemek, amik olyanok voltak, mint az édesanyja, kellemes, csokoládébarna színű tekintete, megtörtségről árulkodtak, szemfehérjéje pirosra színeződött a könnyek áradatától, szemhéjai duzzadtak voltak. Akárcsak…

Az emlékek megrohanták, kéretlenül is. Ismét felrémlett előtte szülei arca, majd az anyjáé, aki rengeteget könyörgött neki a nyáron, hogy ne menjen vissza a Roxfortba, hogy maradjon otthon. De mégis mi lett volna, ha otthon marad? Elbánt volna egyedül Bellával? A választ maga is tudta, felesleges volt feltennie is. Gyenge volt a nőhöz képest. Ő is meghalt volna vagy a szüleivel együtt, vagy később Voldemort előtt, valamelyik halálfaló keze által, egy jó alapos kínzás és vallatás után.

Kicsit megkönnyebbült, amikor meghallotta a csengő hangját. Megpróbálta visszanyelni a könnyeit.

Olyan élethűen látta maga előtt az anyját, hogy azt hitte, kinyújtva a kezét, megérintheti, de ujjai a hideg tükörbe ütköztek csupán. Testén remegés futott végig. Dühös volt. Mérges magára, a világra és mindenre, tehetetlenségébe belebokszolt a tükörbe. Az ütés nem volt túl nagy, de mivel a tükör tele volt apró repedésekkel, egy kis helyen könnyen eltört. Pici szilánkok fúródtak ökölbeszorított kézfejébe, néhány pedig csuklójába mélyedt.

- Remek – nevetett fel keserűen, majd nagyot nyelt, és a legrosszabbra felkészülve szemmagasságba emelte a kezét, hogy megvizsgálhassa. Első ránézésre a sebek nem tűntek mélynek, de sok volt, és tele voltak szilánkokkal. A legtöbből szivárgott a vér. – Azt hiszem, ma meg kell látogatnom a gyengélkedőt is – motyogta színtelen hangon, és beletúrt a földön heverő táskájába, hogy kivegyen belőle egy ruhazsebkendőt. Másik kezébe vette a táskáját, majd kilépve a folyosóra az ajtófélfa takarásában körbenézett, hogy nincs-e valaki a közelben. A biztonság kedvéért a sérült kezét a hát mögé rejtette, és maga mögött becsukva a mosdó ajtaját, ráérős léptekkel a déli toronyban található gyengélkedő felé indult.

***

Annyira ismerte már a kastélyt, hogy szinte alig kellett figyelnie, merre megy, vitte a lába. Nem törődött lüktető baljával, és próbálta elterelni gondolatait szüleiről. A most már halott szüleiről – javította ki magát rögtön.

- Granger – hallotta meg hirtelen maga mellől Piton hangját. Fogalma sem volt róla, hogy hogyan kerülhetett oda a férfi.

Ennyire nem figyeltem volna? – kérdezte magától.

- Igen, tanár úr? – kérdezte gépiesen, még mindig a homlokát ráncolva. A tanár azonban válasz helyett óvatosan megragadta a kezét, majd lefejtette róla a már vértől átázott kendőt.

- Jöjjön velem – szólt rá parancsolón, anélkül, hogy egy kérdést is feltett volna. – Ezt el kell látni – folytatta, majd a nyomatékosítás kedvéért még hozzátette: – most.

- Épp a gyengélkedőre indultam – szólt tétován a lány, de nem nézett a másik szemébe.

- El tudom képzelni! – horkantott gúnyosan a férfi. - Egyébként pedig én is el tudom látni – mondta, majd látva, hogy a lány szólni akar, megelőzte. – Netán kétségbe kívánja vonni gyógyítói képességeimet? – vonta fel kérdőn szemöldökét.

***

- Üljön le – parancsolt rá a lányra, aki különösen feszélyezetten állt az irodában.

Rosszul volt, szédült a helyiségtől. Itt mutatta meg a neki Piton az újságcikket is.

- Nem lehetne máshol inkább? – kérdezte a lány gyenge hangon. – Egyébként – nyalta meg zavartan az ajkait –, nekem a gyengélkedő is tökéletesen megfelel.

A férfi először kutakodóan nézett Hermione arcára, szinte rögtön eszébe jutott, hogy a lány miért viselkedik az előbbinél sokkal összetörtebben.

- A terem megfelel? – kérdezte végül Piton.

A lány csak bólintott, és még azelőtt, hogy a férfi egy szót is szólhatott volna, szabályosan kimenekült az irodából.

A tanár egy halk sóhaj kíséretében magához vette a tálat, amiben ott volt a fertőtlenítő, a sebzáró főzet, egy csipesz, géz és egy köteg fásli, majd követte a lányt. Mikor beért az osztályba, látta, hogy a lány az hátsó padban ül, lehajtott fejjel.

- Mondtam, hogy ha problémája van, akkor beszéljen róla valakivel – morogta, miközben leült a lány mellé, és magához húzta a kezét. Gyorsan kipakolt a tál mellé, majd óvatosan ismét letekerte a kendőt a lány kezéről. Önkéntelenül is felszisszent, amikor meglátta a rengeteg apró sebet. – Vagy ha öngyilkos akar lenni, akkor válasszon biztosabb módszert. Egyik sem talált el ütőeret – jegyezte meg gúnyosan, miközben a csipesz segítségével elkezdte kiszedegetni a szilánkokat.

- A másik kezem még szabadon van – szólalt meg hidegen a lány.

- Csak nem arra céloz, hogy kezet akart emelni egy tanárára? – kérdezte felnézve, miközben egy újabb darabkát ejtett a tálba.

A lány nagyot nyelt, és beharapta alsó ajkát, hogy visszafojtson egy gúnyos megjegyzést, ökölbeszorult jobbját pedig az ölébe ejtette, nehogy engedjen a vágynak, és lekeverjen egy pofont a férfinak.

- Gyógyító is? – kérdezte egy kis idő után Hermione, csakhogy elterelje kavargó gondolatait.

- Igen – szólalt meg Piton, miközben még mindig a csipesszel foglalatoskodott. – Egyébként nem kell gyógyítói diploma egy ideiglenes sebellátáshoz. De megnyugtatom, ezután már nem kell a gyengélkedőre mennie.

- Remek – szólalt meg a lány, és hátradőlt a padon. – Nem tudtam, hogy van olyan irányú végzettsége is.

- Maga sok mindent nem tud rólam.

- Nem csak magával vagyok így – szúrta közbe a lány.

- Gyógyítói diplomát szereztem – mormogta Piton, továbbra is a lány sebeivel foglalatoskodva. – Az mellett kezdtem el a bájitalmesteri tanulmányaimat.

- Hogyhogy nem maradt az eredeti pályáján? – érdeklődött Hermione, Piton azonban nem válaszolt.

- Ezzel meg is volnánk – jegyezte meg, mint aki meg sem hallotta a z előző kérdést. Kezével a fertőtlenítő után nyúlt, öntött néhány cseppet az egyik gézdarabra, majd az előbbinél kicsit erősebben megfogta a lány karját. – Ez csípni fog – tette hozzá, és a lány szemeibe nézett.

- Jó – mondta sután az érintett, és összeszorította a fogait.

***

Hiába tiltakozott, a férfi ragaszkodott ahhoz, hogy felkísérje, sőt még a klubhelyiségbe is bekísérte. Megállt az egyik asztalnál, majd rászegezte a pálcáját, hogy egy kancsó töklevet és néhány szendvicset varázsoljon rá.

- Biztos vagyok benne, hogy nem fog lemenni, enni a nagyterembe – mondta látva a lány kérdő tekintetét. – Legalább itt egyen valamit – tette hozzá, és elindult kifelé. Alig tett meg néhány lépést, amikor újra Hermionéhoz fordult. – Nincs szüksége valamire?

- Mikor lesz a temetés? – kérdezte a lány. – Nem hinném, hogy lenne olyan, aki megszervezné – folytatta anélkül, hogy megvárná a férfi válaszát. – Nem volt más élő rokonom rajtuk kívül – jegyezte meg, kerülve a férfi tekintetét.

- Még ma beszélek McGalagony professzorral – mondta Piton.

- Én szeretném megszervezni – jelentette ki a lány, és behunyta a szemét.

- Értem – mondta a férfi. – Nos, ha nincs szüksége semmire, akkor én megyek is. Hamarosan kezdődik a következő órám.

- Értem – mormogta a lány. – Viszlát – mondta miközben leroskadt az egyik székre.

Anélkül, hogy hozzányúlt volna az ételhez, a kicsengetéssel egy időben elindult felfelé a hálóterembe. Most volt az ebédszünet, és tapasztalatból tudta, hogy nem egy ember jön fel ilyenkor egy elfelejtett könyvért vagy, hogy picit kipihenje magát, esetleg azért, mert már délután nincs órája. Nagyon hosszúnak tűnt a hálóhoz vezető lépcső, a fokok valahogy kétszer olyan magasnak hatottak. Kényszerítette magát, hogy egyik lépést megtegye a másik után. Végre felért, végigment a folyosón, egy pillantást sem vetve a kinti, zord képet mutató tájra. Szemét mereven maga elé szegezte, és egyenesen a közös hálóba ment. Miután belépett a helyiségbe nem törődött azzal, hogy finoman becsukja az ajtót, csupán berúgta a lábával. Végigfeküdt az ágyán, és elkezdett az ágy mennyezetével szemezni. Talán estig is ott maradt volna, ha nem vágódik ki hirtelen az ajtó, majd csukódik is be döngve. Még mielőtt felülhetett volna, hogy megnézze, ki rontott be, valaki leült az ágyára. Vett egy mély levegőt, mikor érezte, hogy besüpped mellette a matrac, de nem szólalt meg és inkább behunyta a szemeit.

Az illető fölé hajolt, legalábbis arra következtetett abból, hogy hajtincsek simítottak végig az arcán. Felsóhajtott, és megadóan kinyitotta szemeit.

- Ah, te vagy az – jegyezte meg, majd elfordította fejét. – Díjaznám, ha nem néznél ilyen közelről – tette hozzá, miközben hasára tette a kezét.

- Minden rendben van? – kérdezte Lavender, és kicsit arrébb húzódott.

- Aham, persze – bólintott a lány.

- Persze, látszik – jegyezte meg a lány. - Hogyhogy elkéstél Piton órájáról? – kérdezte végül. – Rád egyáltalán nem jellemző – kezdte, és zavartan gyűrögetni kezdte a plédet.

- Levelet kaptam, és arra akartam válaszolni – vonta meg Hermione a vállá,t és átfordult a másik oldalára.

- Csak nem Harrytől? – kérdezte kíváncsian Lavender.

- Nem, egy régi barátomtól, Viktortól.

- Viktortól? – csodálkozott a másik. – Mármint Viktor Krum?

- Igen, ő – sóhajtott fel. – De inkább hagyjuk a témát, nem akarok róla beszélni.

- Ha nem, hát nem. És mit akart tőled Piton? – kérdezte Lavender, miközben finoman megérintette a lány vállát.

- Meghaltak a szüleim – felelte a lány, hangja érzelemmentes volt. Átölelte magát a kezeivel.

- Sajnálom – lehelte alig hallhatóan Lavender.

A matrac ismét megemelkedett, Hermione biztos volt benne, hogy felállt a lány. Nem tévedett, hamarosan ott állt előtte. Hermione behunyta a szemeit, hogy ne kelljen látnia a másik szánakozó pillantását.

- Sajnálom – ismételte el a lány, miközben újra leült az ágyra, és ölébe húzta a másik fejét. – El sem tudod képzelni, hogy mennyire – tette hozzá. – Tudom, milyen érzés – folytatta távolba révedő tekintettel, ujjaival letörölte a lány arcát, hogy eltűntessen néhány kósza könnycseppet. – Tudok bármiben is segíteni? – kérdezte ismét a másik szemébe nézve.

- Nem, csak hagyj magamra – motyogta Hermione, miközben nagy nehezen ülő helyzetbe tornázta magát, de még így is beleszédült a mozdulatba.

- Mi történt a kezeddel? – hallotta meg a másik furcsa hangját, mikor felemelte a kezét, hogy füle mögé simítson egy tincset.

- Útban volt a tükör – ismételte most már jóval türelmetlenebb hangon a lány. – Egyébként is neked hamarosan órád lesz, nem?

- Neked is – jegyezte meg osztálytársnője.

- Felmentettek óralátogatás alól – motyogta Hermione, miközben megdörzsölte sírástól piros, puffadt szemeit. Leszállt az ágyról, és megfogta az éjjeliszekrényen lévő poharat.

- Hova mész? – hallotta meg maga mögött Lavender aggódó hangját.

- Szerinted mégis hova mennék? – kelt ki magából Hermione. – Pohár van a kezemben, bizonyára inni akarok.

***

Kipihenten ébredt még a rémálom ellenére is. Bágyadtan dörzsölte meg a szemei, és próbált nem visszagondolni az álomra.

- Hogyan álmodhattam olyan marhaságot – motyogta bele a párnába – hogy meghaltak a szüleim?

Néhány percig még pihent, arcát mélyen belefúrta az anyagba, gyűjtött egy kis erőt, majd egy halk nyögés kíséretében átfordult a másik oldalára. Kinyújtott kezének ujjai belegabalyodtak néhány zsebkendőbe. Nagyot nyelt, majd mindenre felkészülve kinyitotta a szemét. A párna mellett jó néhány papír zsebkendő hevert. A kupac közt ott volt egy apró fiola is.

Körbenézett a szobában, ami most barátságos hangulatot sugározott, a falak mogyoró barnára voltak kenve, a szemközti falon egy hatalmas, vajszínű kanapé és bőr fotelek álltak, előttük pedig egy gyönyörűen megmunkált üvegből készült dohányzóasztal.

Teljes mértékben megegyezett a szoba berendezése az otthoni nappaliéval, még az ablakok is ugyanott voltak, a függönyök mintázata pontos mása volt az eredetinek.

Nem tudott uralkodni magán, hangosan felzokogott. Nem tudta megmondani miért sírt, talán egyszerre mindenért és semmiért. Hirtelen újra gyenge kisgyereknek érezte magát, akit hirtelen kiszakítottak a gyermeki világból, az álmok és remények által szült csodavilágból.

És most pedig vége, nincs többé remény, nincs vidám befejezés, mert nem lehet. Örökre ki kell lépnie a gyermekkorból. Úgy érezte, most már nincs joga, sem lehetősége a csodákban bízni. Már nem léteznek.

A zsepihalomba túrt, hogy keressen egy használhatót. Behunyta a szemét, miközben megpróbálta felitatni könnyeit, és kifújta az orrát. Mire újra körbenézett a szoba már más hangulatot árasztott, most sokkal kisebb helyiség volt, a kandalló még mindig a szemközti falnál volt, de most nem lobogott benne meleg, hívogató tűz. A falak sötétek voltak, szinte feketék, de az egyetlen fáklya körül – ami az egyetlen fényforrás volt jelenleg – látszott, hogy a színűk csupán sötétkék. Száját elhúzva nézett fel a mennyezetre, ami mintha ott sem lett volna. Helyén komor hófelhők gyülekeztek.

- A totális halál – suttogta maga elé meredve. Mire ráesett volna arcára az első hópehely ő már az ágyon feküdt. Behunyva szemeit, felrémlettek benne a hajdani angolórák emlékei, tanára mindig is azt tanította nekik, hogy a tél a halál és a magány szimbóluma, de egyben ott hordozza magában a remény ígéretét is, hogyha majd elolvad a hó, akkor a természet új életre kél.

Keserűen felnevetett. Most, hogy elvesztette a hozzá legközelebb álló embereket nem látott esélyt arra, hogy a szívébe ismét beköltözzön a tavasz.

Hallotta, hogy kinyílik a szoba ajtaja.

- Ki az? – kérdezte dühösen, majd előre szegezte a pálcáját, és elsuttogott egy „lumos”-t. – Mit keresel te itt? – hangja remegett.

Lavender azonban válasz nélkül beljebb lépett, majd behajtotta maga mögött az ajtót.

- Téged kerestelek – mondta szelíden, majd ellépett az ajtótól. – Hó? – vonta fel csodálkozva a szemöldökét.

- Megtaláltál – vetette oda dühösen Hermione, miközben törökülésbe húzta lábait. – El is mehetsz akár.

- Akár.

- De nem akarsz.

A lány nem válaszolt, csupán közelebb lépett hozzá, majd látva, hogy a másik nem szól, odasétált az ágyhoz, és leült a szélére.

- Aggódtam érted – mondta komolyan.

- Miért? – kérdezett vissza Hermione, és ölébe ejtette kezeit.

- Ezt most komolyan kérded? – Lavender szemei elkerekedtek a csodálkozástól. Mikor meglátta a lány igenlő bólintását. szinte kikelt magából. – Merlinre is! – kiáltott fel. – Reggel először is elkéstél Piton órájáról, de meg nem magyaráztad, majd miután beszélgettél vele szünetben nem jöttél órára! Ebédszünetben a hálóban találok rád, sírva és összetörten! Kérdeztem, hogy mi a baj, de te nem hagytad, hogy segítsek, elküldtél! Majd mire visszaértem az esti asztronómia óráról is, akkor te már nem voltál klubhelyiségben. Ezek után hogyne aggódtam volna? – kérdezte és finoman a vállára tette a kezét. – Kezdesz fontos lenni, melletted énem olyan oldalát ismertem meg, amiről nem is tudtam, hogy létezik. Tudom, hogy milyen érzés az, ha az embernek van barátja, ha szeretik. Így nem formálhatok jogot arra, hogy aggódjak érted? Nem tudod, hogy mennyivel tartozom neked – nyelt nagyot a lány.

A komoly szavak annyira idegenül hangzottak a szájából, Hermione egy pillanatra behunyta a szemét, megszédült. Úgy érezte, hogy egy sokkal idősebb lány, egy nő, egy meggyötört nő ül vele szemben, de amikor ismét felnézett félig lehunyt szempillái alól még mindig Lavenderrel találta szemben magát.

- Hogy érzed magad? – kérdezte, miközben közelebb csúszott Hermionéhoz.

- Pocsékul.

- Ez szűkszavú válasz volt.

- De benne volt a lényeg – tette hozzá Hermione és enyhén hátradőlt az ép kezére támaszkodva.

- Való igaz. Mit csináltál a kezeddel? – emelte a másikra komoly tekintetét.

- Ezt már délután is elmondtam – sziszegte dühösen az érintett. – Rossz helyen volt a tükör. Nem, nem akartam öngyilkos lenni – rázta meg a fejét, látva, hogy a másik készül újabb kérdésre nyitni a száját.

- Biztos? – vonta fel szemöldökét.

- Most nem hiszel nekem? – fakadt ki a lány.

- De – felelte Lavender tétován, de nem volt meggyőző.

Hermione dühödten kezdte el letekerni kezéről a kötést. Mikor végzett vele odadobta a másik ölébe a fáslit.

- Ezt addig légy szíves tekerd fel – mondta semleges hangon, miközben levett egy gézlapot a sebeiről. – Most boldog vagy? – kérdezte és a másik arcához tolta a kézfejét, közben ő is megszemlélte tenyerét, amin a sebek már szépen gyógyultak, kétség sem fért ahhoz, hogy Piton jó munkát végzett.

- Ki látta el a sebeidet? – vonta fel szemöldökét Lavender. Közben végzett a feltekeréssel, kinyújtotta a lábát, majd combjára rakta a lány kezét úgy, hogy az a csuklójánál lelógjon. – Tartsd meg egyenesen – szólt, majd elkezdte ismét rátekerni a fáslit.

- Miért kérded? – érdeklődött Hermione.

- Csak azért, mert a gyengélkedőn nem voltál, ezek a félig gyógyult sebek pedig eléggé precíz ellátásról tanúskodnak.

- Piton kötözte be – ismerte el a lány összeszűkült szemmel. – Te kémkedtél utánam? – kérdezte idegességtől remegő hangon.

- Mondom, hogy aggódtam – szabadkozott osztálytársnője.

- Remek. Ezek szerint nem hitted el, hogy nem próbáltam öngyilkos lenni. Szép kis barátnő vagy te… Ennyit a nagy bizalomról és a szeretetről.

Hermione elfordította fejét és az ágy végét kezdte el tanulmányozni.

- Én…

- Csinálj bármit – morogta dühösen a lány és ismét Lavenderre nézett. –, de ne próbáld megmagyarázni! – fonta össze távolságtartóan a karjait a mellkasa előtt. – Mert nem érdekel.

- Bármit? – vonta fel kérdőn szemöldökét a másik. – Jól meggondoltad ezt? – suttogta miközben közelebb hajolt Hermionéhoz és végigsimított annak arcán.

- Igen. Légy szíves, hagyj magamra – motyogta a lány, de nem húzódott el. Most nagyon jól esett neki a cirógató mozdulat, az érzés, hogy mindennek ellenére valaki törődik vele.

- Jó, mindjárt, ha ennyire akarod – mondta a lány és vészesen közel hajolt a másikhoz, és mielőtt ő bármit is reagálhatott volna, lágyan megcsókolta.

3.

A klubhelyiség felé tartva egyikük sem szólt egy szót sem a másikhoz. Hermione most a megszokottnál is jobban örült a beállt csöndnek, hiába volt az feszült. Szeme sarkából lopva a másikra nézett, nem lepődött meg azon, hogy a másik is ugyanolyan zavarban van, mint ő. Úgy érezte, mondania kell valamit, de egyszerűen nem jött ki egy szó sem a torkán, másrészt azzal már nem tudta volna semmisé tenni az eseményeket.

Óvatosan megnyalta az ajkát, még mindig érezte rajtuk Lavender csókjának ízét, nagyot nyelt. Fogalma sem volt róla, hogy hogyan kezelje a helyzetet.

- Nem lett elég bonyolult az életem? – kérdezte magától és dühösen belerúgott a padlóba, amivel felhívta magára a másik figyelmét.

- Minden rendben? – kérdezte semleges hangon. Látszott rajta, hogy csupán megszokásból teszi fel a kérdést, így nem érzett rá késztetést, hogy válaszoljon, csupán bólintott.

Nem elég, hogy meghaltak a szülei, élete romokban hever, most meg egyszerűen, teljes káosz vette át a hatalmat fölötte. Rosszallóan megrázta a fejét.

- Megérkeztünk – hallotta meg Lavender hangját, egy pillanatra megérezte vállán tétova érintését. Csupán egy pillanat műve volt az egész. Ránézett a másikra, pillantásuk összekapcsolódott, a zöld szempár ugyanolyan zavartan nézett rá vissza, mint amilyennek ő érezte magát.

- Fekete Rózsa – motyogta oda Lavender a portrénak. Még mielőtt beléptek volna a klubhelyiségbe a lány megtorpant és Hermione felé fordult. – Ron lehet, ébren van még – azt mondta megvárja, amíg megtalállak.

- Értem – bólintott Hermione, majd intett az ajtó felé, jelezve, hogy most már nyugodtan bemehetnek.

A folyosó sötét egyhangúsága után bántotta szemét a toronyban domináló élénkvörös és aranysárga színpárosítás. Tekintete önkéntelenül is a kandallóra tévedt, amiben csak néhány parázsló fadarab volt. Maga mellé pillantott, de látta, hogy Lavender már nincs ott. Körbenézett és szinte azonnal megpillantotta az egyik sarokban, ahol éppen Ront próbálta felébreszteni, rövid időn belül sikerült is neki. A fiú sután felállt az asztaltól, alapos nyújtózkodás kíséretében ásított egy nagyot, majd odalépett a helyiség közepén álló lányhoz és megölelte.

- Sajnálom – suttogta a fülébe és esetlenül végigsimított a hátán.

- Köszönöm – motyogta bele a fiú vállába a szavakat és szorosan átölelte.

- Rám mindig számíthatsz – mondta nagy komolyan Ron és arrébb húzódott. – Jut eszembe Hermione, keresett Piton – folytatta és elnyomott egy ásítást.

- Miért? – kérdezte csodálkozva Hermione és fáradtan megdörzsölte homlokát.

- Nem tudom – rázta meg tanácstalanul a fejét Ron. – De azt üzeni, hogy holnap reggel, még órák előtt keresd meg.

- Rendben – bólintott a lány. – Köszi, hogy szóltál – mondta még Ronnak.

- Nincs mit – vigyorodott el zavartan a fiú, majd meglátva Lavender lesújtó tekintetét rögtön rendezte vonásait. – Nos, azt hiszem, elmegyek aludni. Nagyon fáradt vagyok, csak mindenképpen meg akartalak várni – magyarázkodott. – Jó éjt – intett búcsút a két lánynak és elindult fölfelé a fiúk hálójához vezető lépcsőn.

- Bunkó – szólalt meg Lavender, mikor meghallották, hogy becsukódik a griffendéles mögött az ajtó.

- Tessék? – vetett egy értetlenkedő pillantást osztálytársnőjére.

- Semmi máson nem jár az esze, mint a kaján és az alváson – húzódott gúnyos mosolyra a szája. – Le merem fogadni, hogy most is csak azért várt meg, mert fél Piton haragjától. Biztos, hogy nem téged hibáztatna elsősorban akkor, ha nem jelennél meg nála reggel.

- Lehet – értett egyet vele Hermione. – Azt hiszem – kezdte nagyot sóhajtva. –, elmegyek, megfürdök.

- Rendben – bólintott Lavender, néhány másodpercig még figyelte a másik távolodó alakját, majd végül odament a kandallóhoz és leült az előtte lévő szőnyegre.

(…)

Kiabálásra ébredt, sikítozásra. Csak néhány másodperccel később – amikor valaki megrázta a vállát – tudatosult benne, hogy ő maga volt az, aki kiabált. Ujjait felemelte, hogy végigsimítson könnyektől nedves arcán. Érezte, hogy valaki körkörös mozdulatokkal simogatja a hátát, de nem bírt megszólalni, csupán hüppögött. Annyira kényelmetlenül érezte magát. Kis idő múlva megpróbált felülni az ágyban, majd körbejáratta tekintetét a hálóban.

Mindkét szobatársa ébren volt, Patil ott ült az ágyán és nyújtózkodott. Lavender pedig ott volt mellette.

- Csak egy álom volt – suttogta megnyugtatónak szánt hangon.

- Persze, csak egy rémálom – motyogta Hermione. – A valóság sokkal keserűbb – mondta és zavartan hátat fordított a barátnőjének, lábait felhúzta a mellkasához átölelte őket kezeivel majd homlokát nekitámasztotta a térdeinek. – Nem akartalak felkelteni benneteket – szabadkozott. – Sajnálom.

- Ne is törődj vele – szólt Patil úgyis be kell fejeznem egy házi dolgozatot McGalagony órájára – legyintett a lány.

- Én meg már ébren voltam – vonta meg vállát másik szobatársa.

- Mennyi az idő? – nyögte Hermione.

- Fél hét múlt – hallotta meg Lavender hangját.

- Uhh – nyögött fel ismét Hermione. – Komoly?

- Igen.

- Remek – motyogta még mindig térdre hajtott fejjel.

- Nem sokat aludtál, ugye?

- Nem tudtam elaludni – rázta meg fejét a lány. – Állandóan járt az agyam, nem tudtam elszakadni a képtől – suttogta. – Ha behunyom a szemem most is látom anyám kérlelő arcát, és hallom, ahogy arra kér, hogy ne jöjjek vissza a Roxfortba. Annyira valóságosnak tűnt – csuklott el a hangja. – Tudod, anyuék itt hagyták volna Angliát miattam – mormogta és felnézett. Zavartan elkezdett szemezni a szemközti fülkés ablakkal, amelynek párkányán ülve töltötte el az éjszaka nagy részét. – Arra kértek, hogy ne jöjjek vissza, hanem költözzünk el, de én ragaszkodtam ahhoz, hogy folytassam a tanulmányaimat – suttogta és ujjaival belemarkolt a hajába.

- Ne hibáztasd magad – hallotta meg Lavender vigasztalni próbáló hangját, a következő pillanatban vállán érezte a kezét.

- Ne – kérlelte Hermione és zavartan, fülig pirulva arrébb csúszott a matracon.

A szobára kínos csend telepedett, amit végül Patil tört meg.

- Elmegyek a fürdőbe – jelentette ki, majd felállt és a ládához lépett, hogy elővegyen egy váltás ruhát és a törülközőjét. – Persze csak akkor, ha egyikőtök sem akar menni.

- Én ráérek – mondta Lavender még mindig a Hermionét nézve.

- Én is – bólintott kis késéssel a másik lány is.

(…)

- Nem jössz reggelizni? – kérdezte csodálkozva Lavender mikor látta, hogy a másik nem akar bemenni a nagyterembe.

- Először megkeresem Pitont – harapta be az ajkát.

- Ráér – tette csípőre kezét a lány.

- Persze, te jobban tudod! – csattant fel Hermione. – Te mindent jobban tudsz! – folytatta.

- Arra nem gondolsz, hogy esetleg még ő is itt van és reggelizik? – vonta fel szemöldökét Lavender.

- Lehetséges – forgatta szemeit a másik, de azért bement, hogy megnézze, ott van-e a férfi, vagy sem. – Nincs itt – jelentette ki miután végignézett a még elég foghíjas tanári asztalon.

- De még jöhet.

- Muszáj ezt csinálnod? – förmedt rá Hermione.

- Csak aggódom – húzta el száját a másik. – Tegnap csak reggelinél láttalak, gondolom, azóta nem is ettél.

- Nem vagyok éhes – jelentette ki a lány. – Majd sarkon fordult és kiment a teremből és elindult pince felé.

Ahogy haladt lefelé a lépcsőkön és a szűk, ablaktalan, pincébe vezető folyosókon, azon tanakodott, hogy Piton hogyhogy már most hívja.

- Máris beszélt McGalagonnyal? – kérdezte magától és közben talárjának zsebébe rejtette enyhén remegő kezeit.

Fázott, fájt a gyomra, hányinger kerülgette, alig aludt két órát az éjszaka, de még akkor is lidérces álmok gyötörték, most még a keze is remegett. Nem akart belegondolni, hogy milyen nyúzott lehet az arca. Szinte biztos volt abban, hogy szeme alatt sötét karikák húzódnak – mint eddig bármikor, amikor rosszul aludt. Reggel a fürdőben, nem mert belenézni a tükörbe, nem mert szembe nézni a valósággal. A többiek aggódó tekintetéből is arra következtetett, hogy festett már jobban is.

- Granger? – hallott meg egy hideg hangot, de annyira máshol jártak a gondolatai, hogy nem hirtelen nem jött rá, hogy ki szólította meg. Fel akarta emelni a fejét, de izmai valahogy nem akartak engedelmeskedni.

- Igen? – kérdezte miközben még mindig azon volt, hogy beazonosítsa a hang gazdáját.

- Hermione? – Győzött a kíváncsisága és felpillantott és így szembe találta magát Pitonnal, akinek arca alig pár centiméterre volt az övétől. Meghátrált, kezdett elege lenni abból, hogy mindenki az arcába bámul. A férfi metsző pillantással szemlélte, de vonásai megváltoztak, amikor megpillantotta a lány arcát.

- Hogy néz ki maga? – kérdezte Piton, csöppet sem leplezve meglepettségét.

- Mint aki elfelejtett kendőző bűbájt alkalmazni – mormogta Hermione távolságtartóan, és próbált elnyomni egy ásítást.

- Inkább, mint aki nem aludt – jegyezte meg a férfi.

- Aludtam – tiltakozott a lány és elfordította a fejét, hogy még véletlenül se találkozzon tekintetük, tisztában volt vele, hogy a férfi jó Legilemens.

- Nem kell ahhoz legilemencia, hogy tudjam, mi az igazság – szólt hidegen a férfi, mintha csak olvasott volna a gondolataiban. – Ha valóban aludt is, akkor az az idő nem lehetett hosszabb, mint kettő esetleg három óra.

A lány csupán a szemeit forgatta. Majd felsóhajtott.

- Ha nem tud aludni, akkor legalább kérjen álomitalt.

- Meg tudok küzdeni a helyzettel főzet nélkül is – mondta Hermione. – Tehát köszönöm, nem élek a lehetőséggel.

- Igencsak makacs – jegyezte meg hidegen Piton.

- Lehet. Miért kérte, hogy keressem fel? – kérdezte a lány, próbálta terelni a témát.

- Először nekem lenne egy kérdésem.

- Mégis mi? – húzta el gúnyosan a száját a lány.

- A flegma viselkedéséért már rég le kellett volna vonnom néhány pontot a házától, Miss, kérem, próbáljon uralkodni magán.

- Majd igyekszem – sziszegte a lány.

- Azt üzentem Mr. Weasleytől, hogy első óra előtt várom – mondta a férfi és kissé oldalra döntötte a fejét.

- Még nem volt egyetlen óra sem, nem igaz? – vonta fel ártatlanul a szemöldökét Hermione.

- Valóban nem, de gondolom nem is a reggeli étkezésről jött.

- Hm.

- Csak ennyi hozzáfűznivalója van, hogy hm?

- Igen, mert nincs hozzá semmi köze.

- Akkor lesz, ha az én órámon esik össze a kimerültségtől.

- Ma nem lesz órám magával.

- Ha lenne, sem engedném, hogy bejöjjön rá.

- Miért nem?

- Mert Hermione, maga egyáltalán nincs olyan állapotban, hogy órára jöjjön. Nézzen magán végig! – mondta a férfi és megragadta a lány zsebre tett kezét. – A keze is remeg! Úgy néz ki, mint aki bármelyik pillanatban összecsuklik.

- Nem kell túlkomplikálni. Inkább árulja el, hogy, miért hívott.

- Rendben – adta meg magát Piton és gyorsan körbenézett a folyosón – Holnap, tanári kísérettel elhagyhatja a Roxfortot, hogy megszervezhesse a temetést, illetve a temetés napján is.

- Remek – bólintott a lány. – És ki lesz az a bizonyos kísérőtanár? – kérdezte legbelül a legrosszabbtól tartva.

- Mit gondol?

- Maga – lehelte alig halhatóan a lány. – De miért? – kérdezte kétségbeesetten.

- Az igazgatónő úgy gondolja, hogy ön veszélyben van és a halálfalók esetleg magára támadhatnak.

- Remek – horkantott fel a lány. – És majd pont egy halálfaló fog megvédeni tőlük? – nevetett fel gúnyosan.

4.

A következő napokban szerét-számát sem tudta annak, hogy a lány hányszor próbált vele beszélni. Egyik pillanatban bocsánatot akart kérni, a másikban pedig magyarázkodni próbált, egyszerűen nem tudott rajta kiigazodni, csakúgy, ahogy saját magán sem. Fogalma sem volt arról, hogy mit akart. Amikor felidézte magában a csók emlékét kellemes bizsergés futott végig egész testén, másik pillanatban meg elbizonytalanodott.

- Te jó ég, mit tettünk? – kérdezte sokszor magától, miközben újra és újra végigsimított az ajkán.

Tudta, lassan lépnie kell, így vagy úgy, de egyszerűen nem mert.

- Talán maradhatnánk csak barátok – suttogta bele elgondolkozva a hálószoba csendjébe, hátát nekivetette az ágytámlának.

A kérdés csak az volt, hogy beérné-e csak barátsággal… Jobban mondva beérnék-e? Mi lesz, ha az egyikük egy idő után többet akar, vagy nem lesznek képesek csak barátként tekinteni a másikra?

Idegesen nyelt egyet, majd összefonta ujjait, kinyújtotta a könyökét, egy laza mozdulattal kifordította a csuklóját, majd ujjaival enyhe nyomást gyakorol ízületeire. A ropogtatás jól esett neki, kicsit nyugodtabb lett tőle. Ez rossz szokása volt, megvolt, mióta az eszét tudta. Nem bírta abbahagyni, akkor sem, amikor azzal próbálták megfélemlíteni, hogy öreg korában remegni fognak a végtagjai.

- Öregkor, persze – rázta meg fejét keserűen, mikor belegondolt az emlékbe. – Tényleg minden esélyem megvan arra, hogy megöregedjek.

Tisztában volt vele, hogy mekkora veszélyben van, hiába nem volt már olyan jó a viszonya az aranytrió másik két tagjával, még mindig előkelő helyen szerepelt a halálfalók fejlistáján. Nem egynek volt az a nem titkolt szándéka, hogy elkapja, majd Voldemort elé vigye, hogy kihallgassák és megkínozzák, esetleg zsarolják vele a nagy Harry Pottert, aki úgysem hagyná, hogy meghaljon… És ez minden pénzt megért nekik, ezt mutatta a fejére kitűzött, rendkívül magas vérdíj is.

- Szép kilátások – nevetett fel gúnyosan. Nem mert belegondolni abba, hogy mi lenne, ha… ha tényleg összejönnének Lavenderrel, akkor veszélybe sodorná őt is. – De talán titokban tarthatnánk – elmélkedett tovább.

- Titokban, persze – horkant fel gúnyosan Hermione. – A Roxfortban, ahol még a falnak is szeme és füle van? – kérdezte keserűen.

Annyi érv szólt a nem mellett. Észérvek. De a szíve az mást mondott. Hiányzott neki a másik közelsége, most döbbent rá, hogy mennyit is jelent neki Lavender, hogy kerülte. Hiányoztak neki a közös beszélgetések, a nyugtató, biztonságérzetet nyújtó érintések. Úgy érezte, mintha elveszett volna belőle valami, mintha csak egy lábnélküli ember lenne.

Nagyot nyelt, miközben azon gondolkozott, hogy vajon hogyan fogadják majd a többiek.

Bizonytalan volt magában, megijedt az új érzéseitől. Valóban szerelmes lenne a lányba? Más lenne, mint a többi ember?

- De lényegében mi a különbség ember és ember közt? – suttogta a takaróra meredve.

Kiközösíthető valaki azért, mert máshogy néz ki, máshogy érez, mást szeret, mást kedvel, mások a tulajdonságai, mint a többségnek? Tényleg ilyen vékony határ lenne ember és ember közt? – folytatta tovább a gondolatait és fejét nekitámasztotta fejét a falnak.

– De hogyan várhatják el bárkitől is, hogy az ember megváltoztassa saját álláspontját, szemlélet, elveit csak azért, mert különbözik az átlagtól?

- Távol tudnám tartani magam tőle? Próbálkozni szabad – rázta meg a fejét. – De mi lesz ha nem megy, ha szenvedni fogok attól, hogy nem szólhatok hozzá, ha nem ölelhetlek meg néha, csak úgy barátilag? Vajon mennyi ideig bírnám ki társasága nélkül?

Feje megfájdult a gondolatok örvényétől. Úgy érezte beleőrül a bizonytalanságba. Behunyta a szemét és próbált másra gondolni, de ez a próbálkozása is kudarcba fulladt. Ha nem a lány, akkor a szülei jártak az eszében. A halott szülei. Nagyot nyelt, nem akarta elhinni, hogy meghaltak, annyira képtelenségnek tűnt. Nagyot nyelt és ajkát harapdálva próbált küzdeni a feltörni akaró sírás ellen.

(…)

- Lépjen közelebb – hallotta meg tanárja hangát, de egyszerűen képtelen volt követni az utasítást. Csak állt dermedten és mozdulatlanul. Nem akarta elhinni, képtelen volt rá.

- Ne féljen, nem harapok – szólalt meg ismét Piton. Egy ideig türelmesen várt, de látva, hogy a lány nem reagál semmire, odalépett hozzá, átölelte majd elhoppanált vele.

- Megérkeztünk – suttogta a lány fülébe, mikor ott álltak London kertvárosi részének egyik zsákutcájában, majd elengedte. Látta, hogy Hermione továbbra sem mozdul, csupán lélegzetvételei és pislogása adtak tanulságot arról, hogy még él.

- Jól van, Hermione? – kérdezte közelebb hajolva hozzá, majd belenézett annak barna szemeibe.

Hermione végül néhány másodperces késéssel ugyan, de bólintott.

- Biztos benne? – érdeklődött a férfi, miközben fél lépést hátrébb lépett.

A lány ismét bólintott csak.

- Remek – morogta Piton. Más sem hiányzott neki, minthogy az összetört lány lelkét ápolgassa, főleg úgy, hogyha az érintett még megszólalni sem képes. – Mehetünk? – kérdezte a férfi.

- Tessék? – pillantott fel értetlenkedve Hermione.

- A temetőhöz – sóhajtott fel Piton, miközben még mindig tanítványa arcát vizsgálta, ami még mindig érzelemmentes volt. – Már kezdtem aggódni, hogy némasági fogadalmat tett – jegyezte meg gúnyosan.

- Én meg már kezdtem örülni, hogy tud normálisan is viselkedni – nyögte ki a lány, és lassan elindult, szeme sarkából ránézett a férfira. Majdnem megállt menet közben a döbbenettől, most látta őt először mugli ruhában. Fekete, élre vasalt nadrágot, elegáns fekete bőrcipőt és felül egy fekete középhosszú szövetkabátot viselt.

- Mit néz ennyire? – hallotta meg hirtelen tanára hangját. Zavartan félrekapta a tekintetét és hallgatott egészen addig, amíg ki nem értek az utcából.

- Jobbra – mondta halkan, megvárta, míg a férfi elfordul. – Eléggé hideg van – jegyezte meg alig hallhatóan Hermione és zsebre dugta kezét.

- Úgy látszik, ez mostanában szokásommá vált – fintorgott egyet a felismeréstől.

- Valóban nem szokott ennyire hűvös lenni így október vége felé.

- Hát nem – bólintott Hermione szemöldök ráncolva.

- Most tényleg az időjárásról beszélgetünk? – vágott egy keserves fintort. Kezével felhajtotta a csuklyát, hogy a nyaka védve legyen, majd rögtön vissza is csúsztatta zsebébe átfagyott ujjait.

- Már-már azt várom, hogy mikor ered meg a hó – motyogta. – Itt balra – adta ki ismét az útirányt.

- Igazán megadhatott volna egy közelebbi címet is – jegyezte meg a férfi élces hangon.

- Nem tudom a környező utcák címét – sziszegte a lány – Csak azét, ahova megérkeztünk – tette hozzá.

- Értem – bólintott a férfi. – Valóban már-már télies ez az idő. Egyébként hogyhogy nem tartott önnel a legjobb barátja?

- Mi köze hozzá? – vonta fel kérdőn szemöldökét Hermione. – Ron el van foglalva mással, Lavenderben pedig nem akartam felkavarni az emlékeket – szándékosan nem zárta le teljesen mondatot.

- Értem – bólintott a férfi.

A temetőhöz vezető út egyszerre tűnt rövidnek és iszonyat hosszúnak. A kovácsoltvas kerítéséhez érve megtorpant, tekintete a tetején lévő feliratra téved.

Memento Mori – olvasta. – Emlékezz a halálra – motyogta. – Mégis hogyan lehetne megfeledkezni a halálról? – kérdezte magától keserűen és elhúzta a száját és földre szegezte tekintetét, vett egy nagy levegőt és megpróbált erőt gyűjteni ahhoz, hogy beljebb lépjen. Egy szorítást érzett a vállán.

- Igen? – fordul Piton felé.

- Végig maga mellett leszek, Hermione – mondta semleges hangon a férfi, de arcvonásai nem voltak kemények. Inkább… Sajnálkozóak.

- Nem bírom elviselni mások sajnálatát – suttogta és arrébb lépett.

- Biztos benne Hermione, hogy elég erős hozzá? – kérdezte tanára és közelebb lépett a remegő testű lányhoz.

- Mégis mit vár? – kérdezte keserűen az érintett mialatt elkezdte idegesen rugdosni a zúzalékos kavicsot. – Legyek boldog, hogy meghaltak?

- Nem. Csupán vannak kétségeim afelől, hogy kibírná…

- Remek – mormogta a lány. – Felejtse el azt, hogy nem megyek be. Lehet, hogy maga egy érzéketlen tuskó, de én szeretnék még egyszer, utoljára búcsút venni tőlük – mormogta Hermione a fekete szempárba nézve, majd rögtön el is fordította fejét, szemeit mereven a halottasházra szegezte, melynek fehérre mázolt falai erős kontrasztot alkottak a fekete, ébenfából ácsolt tetővel. Nagyot nyelt, próbált uralkodni magán, visszanyelni a könnyeit, de nem tudta, hogy meddig lesz képes tartani magát.

A temető mellett álló templom harangja belekezdett keserves gyászénekébe, megtörve a környék csendjét.

Vett egy mély levető és kényszerítette magát arra, hogy elinduljon az aprókavicsos úton. A harang kolompolásához most már csatlakozott – a lépteit súlya össze-összekoccanó – kavicsok zaja is.

- Olyan rég voltam már itt – suttogta maga elé meredve, a szemén lévő könnyfátyol miatt csupán homályos képeket látott. – Még velük – nyögte elhalóan és elszakította tekintetét az összemosódott kontúrvonalú, komor épületről. – Nem akarom – motyogta. – Nem akarom eltemetni őket – folytatta még halkabban és megtorpant, mikor megérezte vállán a férfi ujjainak finom szorítását.

- Menjünk inkább – mondta kis elszántsággal a lány és elindult befelé, a nyitott kapun, mikor beért visszapillantott a válla felett, látta, hogy a férfi követi. – Egyébként köszönöm, hogy eljött velem – mondta érzelemmentes hangon, mikor beérte a bájitalok mestere.

- Kötelességem volt – reagált Piton és összekulcsolta háta mögött a kezeit.

Mikor odaértek a halottasházba már ott állt néhány ember, többnyire szomszédok. Hermione egyszerűen képtelen volt arra, hogy érdemileg válaszoljon köszönésükre, csupán biccentett nekik. Úgy érezte, hogyha kinyitná a száját, akkor visszaköszönne, az a néhány falat reggeli, amit sikeresen belediktált még a reggeli étkezésnél Lavender.

Vett egy mély levegőt, sikerült rávennie magát arra, hogy betekintsen a belső terembe, ahol kettő, még nyitott fedelű koporsó feküdt a fekete lepellel letakart ravatalozóasztalon. Alig tett meg egy lépést, amikor egy érintést érzett a vállán, oldalra fordította a fejét, szinte meg sem lepődött azon, hogy Piton őt figyeli. A férfi kérdő pillantására válaszul csupán bólintott és elindult befelé. Néha egymásnak súrlódó kezüknek köszönhetően tudta, hogy tanára vele tart.

Alig hallhatóan felnyögött, ahogy belépett a hatalmas, álló gyertyákkal megvilágított helyiségbe. Nagyot nyelt és végül közelebb lépett a két, sötétbarnára festett koporsóhoz, mindkettő előtt egy-egy, minden fajta díszítést nélkülöző fejfa volt, melyeken táblák és az azokon álló fehér, cikornyás betűk hirdették, hogy Harrold Adam Granger és felesége, Jane Henriett Granger, a szülei fekszenek ott. Holtan.

Próbált közelebb lépni, de egyszerűen nem bírt, úgy érezte, mintha kőből lennének a lábai. Néhány pillanatig szótlanul állt, maga elé meredve.

- Menjünk innen – nyögte végül és Pitonra nézett, dacára annak az elhatározásának, hogy látni akarja még egyszer az arcukat

- Rendben, menjünk – bólintott a férfi, majd megvárta, hogy a lány elinduljon kifelé és ő is követte.

Hermione azonban félúton megtorpant és vetett válla felett még egy pillantást halott szüleire.

- Visszamegyek – suttogta a férfinek. – Egyedül – tette hozzá nagyot nyelve. – El akarok búcsúzni – mondta látszólag érzelemmentes hangon, de arcvonásain nem volt képes uralkodni. Zavartan megdörzsölte arcát, majd kicsit megmasszírozta a halántékát. Oldalra fordította fejét és elégedetten bólintott, mikor látta, hogy Piton kiment.

Egy pillanat erejéig még némán nézte az ajtót, megfordult és odament a két koporsóhoz. Érezte, hogy lábai elgyengülnek, térdei megrogynak, muszáj volt megkapaszkodnia a ravatal szélében, hogy nehogy elveszítse egyensúlyát és elessen.

- Anyu, apu – gondolta keservesen, tekintetével gyengéden végigsimított szülei testén. Nagyot nyelt, némán nézte az arcukat, ami olyan nyugodt és kisimult volt, mintha nem is lennének halottak, hanem csak aludnának. Legbelül azonban tudta, hogy ez nem igaz. – Annyira sajnálom – suttogta és lenézett az asztallapra kulcsolódó ujjaira, félt, ha tovább nézi azt a két embert, akik az életében a legfontosabb szerepeket játszották, elgyengül. Érezte, hogy belülről fojtogatják a könnyek.

Szinte észre sem vette, hogy elkezdet előre-hátra ringatózni a sarkán, feje ütemesen követte teste mozdulatait. Nem bírt megállj parancsolni az izmainak.

- Sajnálom – nyögte újra és érezte, hogy egy könnycsepp útjára indul a szeméből, behunyta szemeit, és némán tűrte, hogy könnye végigcirógassa az arcát, lefolyjon az állán, lehulljon elfehéredett ujjaira. – Miért nem hallgattam rátok? – kérdezte keserűen és még erősebben nekitámaszkodott az asztalnak. – Ha akkor másként csinálok mindent, ha elmegyünk Angliából… Vagy ha elmentetek volna Angliából, akkor talán minden másként történt volna – rázta meg keserűen a fejét. – Annyira sajnálom – ismételte. – Annyira – motyogta keserűen. – Mindent másként csinálnék, ha lenne rá lehetőségem – motyogta rekedten és nagyot nyelt. Visszaforgatnám az idő kerekeit – hunyta be a szemét. – Annyira hiányoztok – simított végig arcával a vállán. – Magamra maradtam – folytatta. – El kellett volna mennünk, talán sikerült volna – a szavakat csupán némán formálták ajkai, nem jött ki hang a torkán.

Újra végignézett rajtuk, tekintete megállapodott kezükön.

A harangozás szép lassan elhallgatott, az utolsó kongás után egyenletes, lassú léptek zaja ütötte meg fülét. Nyolc, egyforma ruhába öltözött férfi érkezett a kis terembe. A lány ijedten hátrált el a koporsótól, szeme sarkából látta, hogy Piton is belépett, arcára aggodalom ült ki.

- Miért játszik szerepet? – kérdezte magától a lány és érezte, ahogy az ujjai ökölbe szorulnak mind a dühtől és mind a tehetetlenségtől. Végül inkább keresztbe fonta karjait és beharapta alsó ajkát, nehogy valami olyat mondjon, esetleg tegyen, amit később megbánhat. Legszívesebben tört-zúzott volna minden olyan tárgyat, ami karnyújtásnyi távolságra volt tőle.

Behunyta szemeit, teste még mindig remegett. Felrémlett előtte előbb anyja, majd apja mosolygó arca, de a következő pillanatban változott a kép, mindketten dühösen tekintettek rá.

Egy gyengéd érintést érzett karján, megrázta a fejét, nagyot nyelt és végül kinyitotta a szemét.

- Jól van, Hermione? – hallotta meg tanára hangját, amik visszahúzták a valóság talajára.

- Remekül – morogta. Tekintetét a férfiakra szegezte, akik éppen rárakták mindkét koporsóra a fedelet.

- Menjünk – hallotta meg valahonnan a távolból Piton hangját.

De Hermione nem mozdult, nem indult el, csak figyelte a négy férfit.

- Menjünk – mondta ismét a férfi. A lány érezte, hogy megragadják a csuklóját és kihúzzák a ravatalozóból. Egyszer csak tanára megállt így ő is kénytelen volt, érezte, hogy elengedi a kezét.

Némán várták, hogy kihozzák a koporsókat és a pap – aki már ott állt az egyik fal mellett. – elkezdje a gyászszertartást.

Az idő, és annak telése eléggé relatív dolog. Néha az ember egy pillanatnak érez egy órát, olyan gyorsan elmúlik, máskor pedig a percek tűnnek óráknak.

Hallgatva a liturgiát a lány úgy érezte, hogy megállt körülötte az idő, vagy legalábbis nagyon lassan múlna. Karjaival végig átölelte magát és meg-megborzongott, ahogy feltörtek benne a pap szavaira a szüleivel kapcsolatos emlékek. Vállán végig ott nyugodott a férfi keze, jelezve, hogy bármi is történik, ő végig ott van és ott lesz vele.

A pap elhallgatott, az utolsó szavakat és a gyászzene utolsó dallamait elvitte a szél. A négy-négy férfi odaállt a két koporsó jobb és baloldalára – Hermione úgy érezte, olyan lassan, mintha lassított felvételben látna egy filmet. – Vállukra emelték mindkét koporsót. Megálltak, megvárták, hogy a pap és a kántor elinduljon, majd lassú vontatott léptekkel meg nekiindultak ők is.

Hermione nagyot sóhajtott, a hangszóróból egy furcsa, ismeretlen dallamot sodort felé a szél.

„Látjátok, testvérek, ennyi az élet, zárul földi pályám, immár sírba térek.”

Odalépett a fal mellett álló padlóvázához, amiben hófehér szegfűk sorakoztak. Anélkül kihúzott egyet, hogy odafigyelt volna, tekintetét mereven az alig pár méterre haladó gyászmenetre szegezte. Vett egy mély levegőt, majd lépteit kissé megszaporázva csatlakozott hozzájuk, szeme sarkából látta, hogy tanára szintén úgy tesz.

„Jó Atyám, Teremtőm, Istenem, visszahívtál, s hozzád vágyik lelkem. Nagy hatalmadért hódolat illet téged, atyai kezed bajban óvott, védett.”

(…)

Nagyot nyelt, ahogy eszébe jutott, hogy az anyja mennyire hitt Istenben.

Ezek után mit gondolna az isteni jóságról és szeretetről? – kérdezte magától. – Ugyanúgy elhinné? Ha létezik Isten, akkor hogy engedhette, hogy ez megtörténjen? Hogyan? – ordította volna legszívesebben.

Átkarolták a vállát, nem kellett odanéznie, anélkül is tudta, hogy Piton az. Nem volt ereje ahhoz, hogy ellenkezzen, tekintetét a földre szegezve ment tovább. Szinte nem is hallotta a dalszöveget, csak sétált, látszólag erősen, de az csak álca volt. Belül üres volt és kiégett, mintha kivágták volna belőle lelke egy részét. A sebek pedig fájón lüktettek.

Visszatekintve szinte pillanatoknak érezte a sírhoz vezető utat. Kissé oldalra döntött fejjel, némán figyelte a gödröt és a mellette lévő földkupacot. Nem érzett fájdalmat, nem kerülgette a sírás, csak bámult némán maga elé. Elérte azt, amit napok óta akart, végre nem gondolt semmire. De ez az üresség rosszabb volt, mint maga a fájdalom.

Egyik kezével belenyúlt a zsebébe és előhúzta belőle élete első buborékfúvóját.

(…)

- Mi volt az, amit beledobott a sírba a virág mellett? – hallotta meg Piton kérdését, mikor már a kastély felé tartottak.

- Miért érdekli? – sóhajtott nagyot a lány és néhány másodpercig csendben ballagott a férfi mellett. – Egyébként az első buborékfúvókám – húzta el keserűen a száját és felnézett a földről. Már egyre közelebb jártak a kastélyhoz. Megkönnyebbült, hogy hamarosan ismét egyedül lehet. – Imádtam gyerekként – tette hozzá maga sem tudta miért.

- Akkor miért tette? – kérdezte csendesen a tanára.

- Magát pedig miért érdekli? – ismételte önmagát Hermione. – Semmi köze hozzá – tette hozzá és gyorsított a léptein.

- Attól nem lesz jobb, ha mindent eltűntet, ami rájuk emlékezteti – jegyezte meg csendesen Piton.

- Ne játssza a pszichológust, uram, higgye el, nem áll jól magának az aggódó szerep. Bár a temetőben majdnem elhittem, hogy tényleg aggódik értem – húzta el a száját.

- Nem aggódhatok egy diákomért, Hermione? – kérdezte komolyan a másik.

- Nem jellemző magára, főleg akkor nem, ha az illető Griffendéles, ráadásul én vagyok a nagyszerű trió egyik tagja – tette hozzá savanyúan. – Vagyis a régi trióé – helyesbített.

- Igen, észrevettem, hogy mostanában Ön és Mr. Weasley is külön utakon jár.

- Komolyan gondoltam az előbbi mondatomat, tanár úr – reagált a lány. – Tényleg nem áll jól magának a pszichológus szerepe – forgatta szemeit. – Inkább ne beszéljünk semmiről, ha nem muszáj.

Rápillantott a másikra, aki kis késéssel ugyan, de végül bólintott. Zavartan behunyta egy pillanatra a szemeit, némán folytatta útját a kastély felé. Próbált nem gondolni semmire, de gondolatai minduntalan elkalandoztak. Hol a szülein járt az esze, hol pedig Lavender és közös csókjuk körül forogtak a gondolatai.

- Mi lesz ebből? – kérdezte magától, miközben újra felidézte magában a mézédes csókot, szinte még a szájában érezte az ízét, megnyugtató volt a másik vigasztaló, biztonságot nyújtó ölelésre gondolni. De egyben zavaró is. Még mindig nem tudta, hogy mit kell tennie, tanácstalan volt és félt, félt magától, az új érzéstől és másoktól is.

- Szeretnék kérdezni még valamit, mielőtt felmegy a Griffendél toronyba – szólalt meg a férfi, mikor beértek a kastélyba.

- Miről van szó, uram? – kérdezte a lány és alig tudta megállni, hogy ne vicsorogjon.

- Biztos benne, hogy nem akar valakivel beszélni a történtekről? – kérdezte végül Piton.

- Igen – bólintott lassan a lány. – Egyébként is ott vannak a barátaim – tette hozzá.

- Én egy felnőttre gondoltam – mondta lassan a férfi.

- Ők is elmúltak már tizenhét évesek – morogta Hermione. – Ne – intette le tanárát. – Tudom, hogy nem pont erre gondolt. De nem akarok beszélni a történtekről se magával, sem pedig mással! Köszönöm a lehetőséget.

- Csak most gondolja így – szúrta közbe Piton.

- Lehet – vonta meg vállát a lány.

- Nincs szüksége altatófőzetre?

- Most aggódik? – csodálkozott a diáklány.

- Nem, csak érdeklődtem.

- Nincs – jelentette ki magabiztosan Hermione.

- Ha mégis lenne, tudja, hogy hol talál.

- Azt is tudom, hogy a gyengélkedő merre van – húzta el a száját Hermione. – Viszontlátásra uram – motyogta majd elindult fölfelé a lépcsőn.

5.

A másik elhallgatott, ő pedig csupán zavartan nézett rá, egyszerűen nem tudott semmit sem válaszolni. Látta, hogy a másik ajka pajkos mosolyra húzódik, aztán minden olyan gyorsan történt. Csak azt látta, hogy a másik feltérdel az ágyon, következő pillanatban pedig már az ágyon feküdt, a másik pedig fölötte térdelt.

Lehajolt, Hermione pedig önkéntelenül is felemelte a fejét, a mélyen kivágott ruhának köszönhetően csodálatos kilátása – jobban mondva rálátása – nyílt a másik telt, gömbölyded kebleire. Önkéntelenül is kinyújtotta a kezét, lecsúsztatta a lány egyik válláról a pólót, majd végighúzta mutatóujját a kulcscsontján.

- Mindent a szemnek, de semmit a kéznek – nyögött fel Lavender, majd ujjait finoman a másik keze köré fonta és szájához húzta, nyomott egy apró csókot a csuklójának belső felére, majd a kézfejére is.

- Túl sok a zavaró ruhadarab – suttogta miközben szabad kezével végigsimított a lány hasán, majd benyúlt a pólója alá és kisujja hegyével először apró, majd egyre nagyobb köröket írt Hermione köldöke köré.

Nyomott még egy csókot a lány kézfejére, majd visszaengedte kezét a paplanra.

- Szeretlek – suttogta Hermione.

- Tudom – mosolyodott el a másik és kedvesen végigsimított a lány arcán, majd a nyakán, végighúzta kezét a mellkasán, le egészen a pólóaljáig, megmarkolta a lány csípőjét majd el is engedte. Kínzó lassúsággal elkezdte felhúzni a felsőjét, mikor már a melltartó vonalánál tartott megállt egy pillanatra, a másik fölé hajolt, majd megpuszilta a homlokát. Hermione ujjai végigcirógatták a tarkóját és lejjebb húzta a Lavender fejét, annyira, hogy megcsókolhassa száját.

Felnyögött a kéjtől, amikor a másik megmarkolta a melleit, kezével még szorosabban húzta magához a lányt, aki abbahagyta a csókot. Végigsimított a haján, majd körkörös, kényeztető mozdulatok írt le a hátán. Elégedetten vette észre, hogy a másik bőre libabőrős lesz érintésétől. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor nyakán megérezte Lavender csókját.

- Szeretlek – suttogta és derekára csúsztatta a kezét, és még szorosabban magához húzta a lány testét.

Hirtelen furcsa sötétségbe borult a szoba, kicsit olyan volt, mintha valaki eloltotta volna a szobában a villant, de mégis más volt. A szobában volt ablak, amin át beszűrődött a telihold fénye, de itt világította meg semmi sem a falakat. Nagyot nyelt és felült az ágyban.

- Lavender? – suttogta bele a szoba csendjébe. – Lavender – szólongatta most egy kicsit hangosabban, de nem kapott választ.

Az álomnak vége lett, egy másiknak adta át a helyét.

Egy másik, furcsán ismerős szobában találta magát. A villany égett, az ablakon a sötétítőfüggönyök be voltak húzva. Este volt. Bizonytalanul tekintett körbe a helyiségben, az elrendezése és a berendezése teljesen olyan volt…

- Ez a mi nappalink? – tört rá a felismerés. Odalépett a kandallóhoz, melynek párkányán családi fotók sorakoztak, levette az elsőt, ami a kezébe került, a szülei családi fotója volt az. Ott álltak ketten a csodálatos, idilli környezetben, elveszve egymás tekintetében. Szeretetteljesen végigsimított a fotón, majd a következő képkeretért nyúlt. Azon is a szülei szerepeltek, édesapja átölelte a felesége derekát, másik keze pedig ott nyugodott a nő gömbölyödő pocakján. Rámosolygott és utána visszaállította a párkányra, azzal egy időben hoppanálás zaja, majd egy természetellenesen hangos, gúnyos kacaj ütötte meg fülét. Szörnyű balsejtelme támad.

- Áh, a Granger házaspár egyik fele – Hallotta meg azt a hangot, amit ezer közül is felismert volna.

- Bellatrix! – kiáltott fel dühében, keze ökölbe szorult, ujjai belemélyedtek a tenyerébe, körme átszúrta bőrét és belefúródott a húsába. Meleg folyadék jelent meg az ujjai közt, nem kellett odanéznie, úgyis tudta, hogy tíz félhold alakú sebből vérzik.

- Hol van a feleséged mugli? – kérdezte a halálfaló.

- Ne! – ordította Hermione és odafutott az ajtóhoz, jobban mondva szeretett volna odarohanni, de lábai nem engedelmeskedtek neki, mintha kővé váltak volna. Erőnek erejével próbálta rávenni tiltakozó testét egy lépés megtételére, de izmai nem tették azt, amit akart.

- Nincs itthon – hallotta meg apja hangját.

- Valóban? – hallotta meg a nő kételkedő szavát. – Lássuk, így gondolod-e egy Cruciatus átok után is. Crucio – ejtette ki abszurdan, szinte szeretettel az átkot.

Hermione a másik helyiségben legszívesebben felsírt volna vagy felordított volna dühében. Még mindig képtelen volt arra, hogy megmozduljon, csak állt földbegyökerezett lábbal.

- Tehát? – kérdezte halkan a nő.

A lány szinte látta maga előtt apja rángatózó testét, azt, hogy mennyire kapkod a levegő után.

- Nincs… itthon… – nyögte erőtlenül a férfi. – Mégis mit akar tőlünk? – szólalt meg harcias hangon a férfi. – A lányunk nincs itthon.

- Jól tudom – nevetett fel könnyedén a nő, mintha csak egy délutáni tea mellett beszélgetnének átlagos, hétköznapi témáról. – Nem is a lány megölése a jelenlegi célom.

- Hagyják békén Hermionét! – szavai tisztán hallhatóak voltak a nappaliban.

- Crucio – hangzott el ismét a szörnyű átok. – Ezt érdemled, te, mugli söpredék – suttogta negédesen. – Hogyan is gondoltad, hogy mugli létedre parancsolhatsz nekem? Én egyedül a Sötét Nagyúr szavának engedelmeskedek.

Hermione hátán felállt a szőr, ahogy meghallotta apja keserves ordítását, mikor ismét eltalálta az átok.

- Végre – sóhajtott fel elégedetten a nő. – Már kezdtem megijedni, hogy elment a hangod.

Meghallotta a konyhaajtó jellegzetes csikordulását.

- Ne! – kiáltott fel keservesen a lány. – Menekülj! – ordította és legbelül nem értette, hogy hogyan nem hallják meg a szomszéd szobában a hangjait, amikor ő olyan kristálytisztán hall mindent, mintha ott lenne velük.

- Hazudtál mugli! – szólalt meg ismét Bella. – Ezért meglakolsz! – nevetett fel gonoszan. – Kénytelen leszel végignézni azt, ahogy a feleséged kínok közt meghal, és csak azután fogsz te!

Hermione felsikoltott rémületében.

- Ne! – üvöltötte sírva. Kezeivel tehetetlenül beletúrt a hajaiba. – Ne! – ismételte.

Tudatáig eljutottak anyja első sikolyai.

- Ne! – ordított fel. Térdei megrogytak, ő pedig a földre zuhant. Tehetetlenül hallgatta végig, hogy anyját megkínozzák, a szoba vékony falán átszűrődött apja sírása is.

- Ne – erejéből már csak suttogásra futotta.

- Adava kedavra! – kiáltott fel Bellatrix minden érzelmet nélkülöző hangon, kis idő múlva elhangzott a második halálos átok is. Hallotta a két halk puffanást is, ahogy szülei élettelen teste elterült a padlón, majd kicsapódott az ajtó. Megpróbált felállni, pálcáját a földön hagyta maga mellett, feleslegesnek érzett mindenfajta védekezést.

- Áh, mégis itt van a sárvérű Granger is – szólalt meg a halálfaló, miután belépett a helyiségbe. Mikor végigmérte a lányt gúnyos mosolyra húzódott a szája. – Szeretnél meghalni, igaz? – kérdezte, miközben közelebb lépett a Hermionéhoz, aki még mindig bizonytalanul állt a lábán. – Tudom, nem kell válaszolnod – szólalt meg újra, amikor már alig karnyújtásnyi távolságra volt tőle. – De nem fogom megadni neked ezt a feloldozást – mosolyodott el és végigsimított a lány arcán. – Nem – ismételte. – A Nagyúrnak más tervei vannak veled. Nagyon sokra vinnéd a halálfalók közt a tehetségednek és az eszednek köszönhetően – nézett bele a barna szemekbe.

- Soha nem leszek egy féreg talpnyalója – kiabálta a másik arcába, miközben félrefordította a fejét.

Azonban a nő megragadta az állát és kényszerítette arra, hogy egymás szemeibe nézzenek.

- Jöhet még olyan idő, amikor ezt a kijelentésedet bánni fogod.

- Nem, soha! – jelentette ki magabiztosan Hermione.

- Sokra vinnéd köztünk, annak ellenére, hogy sárvérű vagy.

- Akkor is csak egy mocskos sárvérű maradok. Soha nem leszek annak a féregnek a talpnyalója – ismételte meg korábbi mondatát.

- Crucio! – hallotta meg a nő hangját és a következő pillanatban minden porcikáját átjárta a kín. Nem tudta tovább türtőztetni magát, úgy érezte, mintha testének minden egyes négyzetcentiméterét tüzes késsel szurkálnák. Remélte, hogy nemsokára elveszti eszméletét.

Nem bírta tovább, felsikoltott, de olyan hangosan, hogy azt hitte, belereped a saját dobhártyája.

Valaki az arcát pofozgatta, de ő tovább sikoltozott, egyszerűen nem bírta abbahagyni.

- Csinálj vele valamit! – hallott meg egy idegen, ám mégis ismerős hangot. – Nem bírom tovább hallgatni.

- Hozz egy pohár vizet – ezeket a szavakat már más mondta, erre rájött. De olyan hangosan üvöltözött a fájdalomtól, hogy nem jött rá, hogy ki beszél hozzá.

- Hermione! – valaki a nevén szólította.

Tagjai remegtek az átok utóhatása nyomán.

- Úgy néz ki, mint akit megátkoztak – hallotta meg ismét a másik személy hangját.

- Hermione – szólalt meg valaki kedvesen. – Hozz egy pohár vizet! – szólt ismét parancsolóan a másiknak, miközben végigsimított az arcán. – Hermione – szólongatta ismét.

A lány megpróbálta kinyitni a szemét, de csak nehezen ment neki, fájdalmat okozott neki mindenegyes mozdulat és levegővétel.

- Hermione. – Valaki kisimított egy tincset a hajából.

- Igen? – nyögte rekedten, és kissé oldalra döntötte a fejét, bele egy puha tenyérbe.

- Én vagyok az, Lavender – hallotta meg osztálytársa hangját.

Csak egy álom volt? – kérdezte magától, még mindig becsukott szemmel és megpróbált felülni az ágyban, de csak azt érte el, hogy megszédült.

- Jól vagy? – érdeklődött Lavender és kisimított egy tincset a lány homlokából.

- Remekül – suttogta rekedten és szájára tapasztotta a kezét, hogy nehogy felsírjon az éjszakai emlékek hatására.

- Nem lesz semmi baj – mormogta megnyugtatónak szánt, halk hangon osztálytársnője miközben közelebb csúszott hozzá és combjára húzta a lány fejét, akinek nem volt ereje tiltakozni.

- Valóban nem lesz – bólintott alig láthatóan a lány – Már megtörtént – nyelt egyet, behunyta szemeit és vett egy mély levegőt.

- Tudom, milyen nehéz most – mondta a Lavender majd a másik kezéért nyúlt, ami addig a hasán nyugodott. – De én itt leszek veled, ha akarod – motyogta és apró körkörös mozdulatokat írt le mutatóujjával a lány kézfejére.

Becsukódott a fürdőszoba ajtaja.

- Oh, látom, sikerült felébresztened – szólalt meg hidegen Parvati.

- Igen – bólintott lassan és kimérten Lavender, de közben tovább folytatta a nyugtató simogatást.

- Remélem, nem akartok ebből rendszert csinálni – szisszent fel a lány. – Kezd elegem lenni ebből – méltatlankodott, miközben odanyújtotta a pohár vizet a másiknak.

- Kérsz egy kicsit? – kérdezte Lavender Hermionétól, aki válaszul csupán bólintott.

- Szívesen egyébként – morogta Parvati.

- Kösz – mondta szórakozottan, miközben kezével a lány hóna alá nyúlt és feljebb húzta egy kicsit a felsőtestét, mikor sikerült átkarolta a derekát, hogy megtartsa, másik kezével pedig fogta a poharat.

- Köszönöm – mormolta pár korty után Hermione. – Nem akartalak felébreszteni benneteket – hajtotta le zavartan a fejét, nem mert a másik kettő szemébe nézni.

- Semmi gond – nyugtatta osztálytársa, miközben a poharat kirakta az éjjeliszekrényre.

- Igenis gond! – csattant fel szinte azonnal Parvati.

- Mi bajod van? – pillantott rá kérdőn Lavender majd segített visszafeküdni az ágyba a lánynak.

- Csak elegem van abból, hogy lassan egy éjszakát sem tudok végigaludni tőletek! Mindketten olyan problémások vagytok – köpte szinte a szavakat. – Hisztisek. Ha nem tudjátok feldolgozni azt, hogy meghalt a családotok, akkor menjetek el pszichológushoz, terapeutához, vagy bánom is én kihez! Kérjetek külön szobát, vagy bármi! – kelt ki magából az osztálytársuk.

- Te… – Lavender kereste a szavakat hajdani legjobb barátnője viselkedésére.

- Igen, mi van velem? – kérdezte kihívóan Parvati.

- Hagyjátok abba – nyögte elhalóan Hermione. – Iszonyatosan fáj a fejem – hunyta be a szemeit.

- Igen?! – csattant fel szobatársa. – Én legyek rád tekintettel, de te rám, nem vagy azzal? Szép, mondhatom!

- Parvati! – sziszegte dühösen Lavender. – Ha nem akarod, hogy megátkozzalak, akkor feküdj le szépen aludni! – vetette oda a lánynak, majd elhúzta az ágyfüggönyt. – Jó éjt! – tette hozzá, majd Parvati válaszát meg sem várva némító bűbájt vont maguk köré, majd egy pálcaintéssel még egyszer olyan szélesre varázsolta az ágyat is.

- Jól mennek a nonverbális varázslatok – jegyezte meg Hermione az oldalára fordulva és egészen a nyakig magára húzta a takarót.

- Hát valamiben nekem is jónak kell lennem – vonta meg vállát osztálytársa, majd leült a matracra és lefeküdt úgy, hogy szemük pont egy magasságba kerüljön. Percekig csak nézték egymást.

- Nem akarok visszaaludni – törte meg végül a csendet Hermione, kicsit jobban belefúrta arcát a párnába.

- Rémálmok, ugye? – kérdezte Lavender és finoman végigsimított a másik arcán, ajkát harapdálva várta a lány reakcióját, mikor nem szólt és nem tett semmit vissza akarta húzni a kezét.

- Ne – tiltakozott erőtlenül Hermione. – Jó így – fogta meg a másik kezét és belenézett a zöld szemekbe. – Egyébként igen, rémálmok – bólintott lassan. – Ugye nem hall semmit? – bökött Parvati ágya felé.

- Nem – Rázta meg fejét az osztálytársa. –, és mi sem halljuk azt, hogyha esetleg mondaná a magáét.

- Akkor jó – sóhajtott fel a lány.

- Velük álmodtál, igaz? – kérdezte kis idő múlva Lavender.

- Ennyire nyilvánvaló? – suttogta Hermione.

- Van benne tapasztalatom, sajnos – húzta el keserűen a száját a lány, kerülve a másik tekintetét. – Engem is sokáig rémálmok gyötörtek, amikből úgy riadtam fel nagy sokára, mikor a testem már izzadtságban úszott.

- Láttam, ahogy megölte őket, Lavender – suttogta, miközben átkarolta magát szabad kezével. – Előtte kínozta őket – motyogta és érezte, ahogy kicsordulnak az első könnycseppjei.

- Csak egy álom volt – mormogta a lány miközben közelebb csúszott a másikhoz és átölelte őt. – Csak egy álom – suttogta bele a fülébe.

- De annyira élethű volt – mondta Hermione a másik ütemes szívdobbanásait hallgatva. – És megtörtént. Megtörtént – motyogta és még közelebb bújt osztálytársához.

- Tudom – Lavender hangja rekedt volt és zavartságot tükrözött. Picit eltolta magától a törékeny testet. – Aludnod kéne – jegyezte meg aggódva, a lány nyúzott arcát vizsgálva.

- Nem tudok – rázta meg fejét a másik. – Félek – tette hozzá. – Nem akarom újra átélni ezt.

- Itt leszek melletted – ígérte osztálytársa. – Nem hagyom, hogy rémálmaid legyenek – mondta és visszahúzta a másik kezét is a teste mellé.

- Gondolkoztam – szólalt meg kis idő múlva ismét Hermione, ujjaival zavartan elkezdte gyűrögetni a takarót, túlságosan is zavarban volt ahhoz, hogy belenézzen a másik zöld szemeibe.

- Min? – nyelt nagyot Lavender és egy pillanatra behunyta a szemét.

- Rajtunk – lehelte Hermione.

- Valóban? – kérdezte meglepetten a lány.

- Miért csókoltál meg? – kérdezte a másik és érezte, hogy fülig elpirul.

- Mert… – nyögte az osztálytársa. – Szeretlek Hermione, ott és akkor, annyira ösztönösen jött – mondta remegő hangon. – Egy ideje úgy érzem, hogy többet érzek irántad, mint egy barát iránt – motyogta zavartan, de végig a másik szemeibe nézett.

- Értem – bólintott zavartan Hermione, de nem szakította meg a szemkontaktust.

- Haragszol, ugye?

- Nem – rázta meg alig láthatóan a fejét válaszul. – Ezt tudnom kellett – mondta komolyan.

- És most mit akarsz? – húzódott arrébb picit Lavender.

- Ne – mondta zavartan Hermione és remegő ujjaival megérintette a lány arcát.

- Megértem, ha nem akarsz velem többet beszélni – fordította el fejét a barátnője.

- Hogy gondolhatsz ilyen hülyeségre? – értetlenkedett a másik. – Miért ne akarnék veled beszélni? – kérdezte halkan.

- Nem tudom – hunyta be szemeit az Lavender. – Csak annyira furcsán reagáltál a múltkor is, amikor megemlítettem, hogy Piton arra utalt óráján, hogy több van köztünk. Úgy tűnt, mintha elítélnéd, ezt az egészet – motyogta zavartan.

- Mert akkor még nem láttam ennyire tisztán a dolgokat és annyira abszurdnak tűnt az egész feltételezés.

- Értem – bólintott bizonytalanul Lavender, átgurult a másik oldalára, így hátat fordított a másik lánynak.

- Aludni akarsz? – kérdezte halkan Hermione.

- Nem – jött a szűkszavú felelet. Hangja semleges volt, de zavarodottságát sugallta az is, hogy maga köré fonta karjait.

- Nem akarsz beszélgetni véletlenül? – suttogta a lány és közelebb csúszott a másik testéhez, kezével gyengéden végigsimított a vállain.

- Miről? – nézett hátra a válla felett Lavender.

- Szerinted? – vonta fel a szemöldökét a másik, miközben elnyomott egy ásítást.

- Aludnod kéne – jegyezte meg osztálytársa.

- Mindig csak azt mondja mindenki, hogy mit kellene csinálnom – jegyezte meg Hermione.

- Fogd fel útmutatásként az élet rögös útjain – sóhajtott fel a lány, és ismét szembefordult a másikkal. – Tényleg nem ártana pihenned egy picit, a szemed alatti táskák lassan elmennek már bőröndnek is.

- Ha te mondod – vonta vállat alig láthatóan a lány, alig bírta nyitva tartani a szemét. – Aludni fogok, ígérem.

- Miért érzem úgy, hogy szavaidban még ott bujkál az bizonyos ’de’ szócska? – fordult át a másik oldalára Lavender.

- Ezt tisztáznunk kell.

- Egyezzünk meg – sóhajtott fel a másik és belenézett a lány szemeibe. – Holnap megbeszéljük, de most aludj.

- Én beszélek és utána lefekszem aludni – alkudozott tovább Hermione.

- Fél perc, egy pillanattal sem több – szólalt meg komolyan Lavender.

- Napokig alig beszéltünk egymással – mondta a lány, és alig láthatóan bólintott. – Úgy érzem, az a csók felszínre hozta az érzéseimet – suttogta. – El nem tudod gondolni, hogy mennyire szenvedtem attól, hogy alig beszéltünk, mennyire hiányzott a közelséged…

- Te kerültél engem – nyögte a másik.

- Gondolkoznom kellett, és a… – Hermione behunyta a szemét. – szüleim temetését rendeztem. Nem volt egyszerű az elmúlt pár nap – motyogta. – Tudom! – szólalt meg ismét, mikor látta, hogy a lány közbe akar szólni. – Én nem hagytam, hogy segíts – ásított ismét.

- Aludj – suttogta Lavender. – Majd holnap folytatjuk, ígérem.

- Szeretlek! – nyögte ki Hermione nagy nehezen.

- Fáradt vagy, félrebeszélsz.

- Nem vagyok fáradt – motyogta a lány. Próbálta nyitva tartani a szemeit, de egyre inkább elnehezültek a szemhéjai.

- Aludj – mormogta halkan az osztálytársa és kisimított egy kósza tincset az arcából.

- De ígérd meg, hogy holnap folytatjuk – kérte Hermione.

- Jó – bólintott lassan a másik. – Most tényleg aludj!

- Igyekszem – motyogta a lány és egyik kezét a párnája alá csúsztatta.

Hosszú percekig küzdött azért, hogy elaludjon, végül sikerült neki. Nem is tudta, hogy osztálytársa az egész éjszakát mellette töltötte.

6.

Átfordult a másik oldalára. Jobban mondva átfordult volna, de a keze beleütközött valamibe. Kíváncsian nyitotta ki szemei, tőle néhány centiméterre Lavender arcát pillantotta meg. A lány még aludt, vonásai kisimultak voltak, testén nem volt takaró, egyik kezét az oldalán pihentette. Hermione percekig elmélázva nézte a másik arcát, míg a lány egyszer csak a hátára nem fordult. Hermione vetett a lány teste fölött egy pillantást az éjjeliszekrényen heverő karórájára, mivel ébresztőórájának csak a hátulját látta. Pár perccel múlt hét óra. Halk sóhaj kíséretében visszafordult a hátára, néhány percig még az ágyban feküdt csak azután sikerült rávennie magát arra, hogy felkeljen.

Lassan ülőhelyzetbe tornázta magát, lelógatta lábait az ágyról, majd szép lassan felkelt. A padló nagyon hideg volt, úgy érezte minden lépésnél, mintha tűvel szurkálnák a talpát. Gyorsan megkereste a papucsát, elnézett Parvati ágya felé is, aki még mindig aludt, majd törülközőjét, piperecsomagját és köntösét magához véve elindult a fürdő felé. Az ajtóban megtorpant és hátrafordult és vetett egy pillantást a szintén alvó Lavenderre, majd belépett a helyiségbe.

A falon függő, érzékelő bűbájjal kezelt fáklyák rögtön meggyulladtak, fényt adva a helyiségben. Hermione cuccaival a kezében odasétált az egyik ablakhoz és kinézett rajta. A változatosság kedvéért szakadt az eső. A sűrű esőfüggöny miatt alig látta a Tiltott Rengeteg fáit.

- Remek! – zsörtölődött magában. – Élmény lesz gyógynövénytanra menni így – fintorodott el, majd odament az egyik zuhanyfülkéhez, felakasztotta egyik fogasra a törülközőjét, a másikra pedig a köntösét, piperetáskájából kivette tusfürdőjét, a táskát lerakta a fülke mellett álló sámlira, levette a pizsamaként használt kinyúlt pólót, lehúzta bugyiját is, majd félrehúzta a függöny és belépett.

Megeresztette mindkét csapot és megpróbálta megfelelő hőmérsékletűre beállítani a vízsugarat. Néhány percig csak állt a csobogó víz alatt, és hagyta, hogy minden porcikája vizes legyen, majd a tusfürdőjéért nyúlt. Miután felpattintotta tetejét rögtön megérezte a levendula kellemes, bódító illatát. Vett egy mély levegőt, majd kifújta.

Próbálta magát megnyugtatni, de emlékei akarata ellenére is megrohamozták. Mutatóujjával végigsimított a száján, ahogy néhány napja Lavender tette nyelvével. Nagyot nyelt, most döbbent csak rá a hasonlóságra. Homlokát zavartan nekidöntötte a hideg csempének, érezte, hogy ujjai közül kicsúszik a flakon, de nem nyúlt utána.

- Levendula illatú Lavender parfümje is – suttogta és karjaival átölelte magát. Percekig csak némán állt. – Véletlen lenne? – kérdezte még mindig maga elé meredve.

Megrázta fejét, majd lehajolt, hogy felvegye tusfürdőjét, nyomott egy keveset a tenyerére, majd szép lassan elkezdte bekenni vele mindenhol a testét. Miközben azzal foglalatoskodott ajtónyitódást hallott, majd valaki a nevén szólította.

- Hermione? – szólalt meg Lavender. Hermione elzárta a vizet, majd letett a tusfürdőt, majd picit félrehúzta a függönyt és kidugta fejét a résen.

- Igen? – kérdezte. – Mit szeretnél Lavender?

- Aggódtam érted – bólintott lassan a lány. – Mikor felébredtem, nem voltál már ott az ágyon.

- Én is csak pár perce ébredtem fel – vont vállat Hermione, majd visszahúzta a függönyt, újra megeresztette a vizet, majd gyorsan befejezte a zuhanyzást, kinyúlt a törülközőjéért majd gyors mozdulatokkal megtörülközött, majd visszaakasztotta a fogasra és behúzta a köntösét is. Miután magára vette kilépett a zuhanykabinból.

- Jó reggelt! – köszönt osztálytársának óvatosan, aki még mindig ugyanott állt, mint öt perce.

- Neked is – bólintott Lavender.

- Beszélnünk kell – mondták egyszerre.

- Üljünk le a padra – mondta végül Hermione és fejével az említett tárgy felé bökött.

- Rendben – szólalt meg végül a másik. – Tehát… – kezdte zavartan Lavender, miután mindketten helyet foglaltak.

- Meg kell beszélnünk a történteket – fejezte be osztálytársa helyette a mondatot.

- Igen – motyogta zavartan a Hermione. – Nem ártana – bólintott, majd törökülésben leült a padra és barátnője felé fordult.

- Hermione, én…

- Én komolyan gondoltam azt, amit az este mondtam – szólalt meg remegő hangon a lány. – Szeretlek – suttogta és a másik keze után nyúlt.

- Fáradt voltál, és még mindig az vagy – jegyezte meg a másik griffendéles.

- Lehet, de magamnál voltam. Abban a pár napban volt időm gondolkozni, Lavender! – kiáltott fel végül a másik. – Nem érted? Nem akarlak elkerülni, mert nem bírnám ki azt, hogy ne legyek veled, hogy ne beszélgessünk. Egyszerűen nem, és erre az elmúlt időszak döbbentett rá.

- Hermione – csuklott el Lavender hangja.

- Igen? – kérdezte a lány és remegő ujjaival a másik kezéért nyúlt.

- Tudod jól, milyen világban élünk. Itt mindenki elítél azért, csak mert más vagy, másként viselkedsz, mint a nagytöbbség…

- Ha nem érdekel? – simított végig a másik kézfején.

- Mindent feladnál – Lavender nagyot nyelt, mielőtt folytatta. –, értem? – Nézett bele a barna szempárba.

- Igen. – Bólintott lassan, kimérten a lány.

- Mi lesz, ha Harryék nem állnak majd veled szóba miattam?

- Mintha most olyan sokat beszélnénk – sóhajtott fel a másik. – Kicsit olyan, mintha az elmúlt öt év meg sem történt volna, mintha nem csináltunk volna semmit sem együtt. Néha úgy érzem, sosem voltunk igazán barátok, inkább csak haverok.

Hermione vett egy mély levegőt, majd kifújta.

- Ki fogom bírni nélkülük – mondta és közelebb csúszott a lányhoz. – Te sokkal fontosabb vagy nekem, rád mindig számíthattam, ha gondom volt. – Mosolygott a másikra és végigsimított az arcán. Már csak néhány centiméterre volt az ajkuk egymástól, Lavender óvatosan körberajzolta mutatóujjával Hermione ajkának vonalát, majd megcsókolta. Nyelvével követelőzően végigsimított a másik ajkán, mire azok engedelmesen szétnyíltak.

- Mindjárt felébred Parvati – suttogta a barna hajú lány és egy pillanatra elhúzódott, de a másik a tarkója után nyúlt és visszahúzta magához és néhány percig átölelte.

- Lehet – motyogta bele Lavender barátnője hajába. Hosszú pillanatig csak némán ölelték egymást, míg nem a szobában előbb ládanyitódás, majd csukódás hallatszott.

- Menjünk – mormogta Hermione és nagy nehezen kibontakozott a másik öleléséből, felállt a padról, majd a másik kezét megfogva őt is felhúzta. Zavart tekintetük rövid időre találkozott, majd mindketten felálltak.

Szobatársuk pont abban a pillanatban lépett be a fürdőszobába, becsmérlően végigmérte osztálytársait, majd megjegyezte:

- Még a fürdőbe is együtt jártok? – vonta fel kérdőn a szemöldökét.

- Nem – rázta meg egyszerre a fejét Lavender. – Hermione már rég fürdött, amikor én felébredtem.

- Igen – bólintott az érintett is, majd odament a zuhanyfülkéhez, magához vette a piperetáskáját és vállára vetette törülközőjét. – Én megyek is. Egyébként, szia Parvati! – mosolyodott el gúnyosan, majd visszament a hálóba, magára hagyva két osztálytársát.

Lepakolta a terhét az ágyára, majd előkeresett egy öltözet tiszta fehérneműt, elővett még egy meleg pulóvert, pólót és egy farmernadrágot és elkezdett felöltözni.

Már éppen a felsőjét vette fel, amikor visszaért Lavender is.

- Hogyhogy csak most? – kérdezte Hermione, majd átdugta fejét pólója nyakán.

- Váltottam vele néhány szót – rántotta meg vállát a lány.

- Értem – bólintott lassan Hermione, miközben lejjebb húzta felsőjét, majd kapucnis pulóvere után nyúlt. – Lavender – szólalt meg ismét a lány, miközben egyik kezét beledugta az pulóverujjba.

- Igen? – kérdezte bizonytalan hangon az érintett, majd odasétált a másik ágyához és leült rá.

- Sajnálom, hogy felébresztettelek – fordult felé az osztálytársa. – Nem hittem volna, hogy megint rémálmaim lesznek – magyarázta lehajtott fejjel. – Múlt éjjel nem volt.

- Nem számít – rázta meg a fejét Lavender. – Talán nem lesz rendszeres – tette hozzá. – Ha meg mégis, akkor még mindig ott van a lehetőség arra, hogy bájitalt kérj.

- Igen – bólintott Hermione. – Végső esetben pedig az, hogy elmenjek ahhoz a terapeutához, akihez te is jártál.

- Egen – Húzta el száját a lány. –, de remélem, neked nem lesz rá szükséged – fűzte hozzá.

- Én is – mondta a másik, és leült ő is. Kis ideig csendben nézték egymást, egyikőjük sem tudta, mit mondhatna.

- Pitonnal kezdünk, igaz? – kérdezte kis idő múlva Hermione.

- Mint minden hétfőn – Sóhajtott lemondóan az osztálytársa. – Jobban nem is kezdődhetne a hét.

- Meg nem is végződhetne – forgatta szemeit a másik. – Azt hittem az SVK órák csak jobbak lehetnek, mint a bájitaltanok. Hát tévedtem.

- Remélem, hamarosan leváltják - reagált Lavender és felhúzta talpait a matracra.

- Álmodozni szabad – mondta Hermione, majd nagyot ásított és végigdőlt az ágyon.

- Fáradt vagy, igaz? – kérdezte barátnője, ő is leheveredett mellé és az oldalára fordult.

- Jó lenne még pár órát aludni – suttogta a lány. – Nem mondanák rá nemet.

- Van megoldás – jegyezte meg osztálytársa.

- Nincs kedvem egy újabb büntetőmunkához – fintorgott.

- Hát akkor marad a jól bevált koffein – vonta meg vállát Lavender.

- Sok lehetőségem úgy sincs – értett egyet vele Hermione, majd átfordult ő is az oldalára.

- Pihenj egy picit – szólalt meg kis idő múlva ismét az osztálytársa. – Még ráérünk lemenni, reggelizni.

***

Hermione vágott egy fintort, ahogy végignézett a hosszú asztalon sorakozó tömérdek ételen. Tekintetével azt a kancsót kereste, ami – reményei szerint – tele volt kávéval.

- Valamit enned is kell – hallotta meg maga mellől Lavender hangját, combján megérezte a lány óvatos érintését is.

- Nem vagyok éhes – sóhajtott fel a másik, majd öntött magának egy kis kávét.

- Pedig addig nem megyünk el innen, amíg nem eszel meg legalább egy pirítóst! – szólt rá erélyesen az osztálytársa.

- El akarsz késni? – kérdezte fáradtan a lány és egy húzásra kiitta a kávét.

- Nem.

- Úgy érzem, ökölnyire összeszűkült a gyomrom, hányingerem van, és nincs étvágyam. Komolyan azt akarod, hogy megegyem? – kérdezte.

- Csak bemeséled magadnak… – kezdte Lavender, de nem tudta befejezni, mert felállt az igazgatónő, majd csendet parancsolt a teremben.

- Először is mindenkinek jó reggelt kívánok! – szólalt meg McGalagony. – Ígérem, nem sokáig fogom akadályozni Önöket, reggelijük elfogyasztásában. Van egy bejelenteni valóm.

A legtöbb diák kíváncsi tekintettel fordult az igazgatónő felé.

- Jövő héttől más fogja átvenni Piton professzor óráit.

Most már mindenki várakozóan nézett az idős tanerőre, szinte itták szavait.

- Legalábbis, ami a Sötét Varázslatok Kivédését jelenti, a bájitaltant természetesen továbbra is ő tartja, az SVK tanórán azonban majd Mordon professzorral fognak találkozni.

Hermione elégedetten bólintott, legbelül ő is örült a változásnak, halvány mosollyal az arcán könyökölt az asztalra és egy pirítós után nyúlt. Abban reménykedett, így majd kevesebb büntetőmunkát fog kapni a tanév hátralévő részében. Meglepetten hallotta, hogy a mellette ülő Lavender lemondóan felsóhajt, és az asztalra dől.

- Mi a baj? – kérdezte aggódva és végigsimított a lány haján.

- Miért pont Mordon? – hangja keserű volt.

- Te nem is örülsz, hogy jövő héttől már nem Piton tanít minket? – csodálkozott a lány.

- De annak igen, de akkor is pont az az auror? – nézett fel osztálytársára. – Nála még Piton is jobb! – horkantott.

- Tudom, hogy neked sincsenek túl kellemes emlékeid az órájáról. A Főbenjáró Átkokról tartott élőbemutatója a pókokon eléggé sokkolt mindenkit – mondta óvatosan Hermione.

- Pontosan! – csattant fel a lány –, most mégis újra ő tanít minket.

- Talán idén nem lesz annyira szörnyű – próbálta vigasztalni barátnője.

- Csak rosszabb – jegyezte meg hidegen Lavender.

- Ne légy ennyire pesszimista – dorgálta meg a lány.

- Pont te mondod ezt? – vonta össze szemöldökét barátnője.

***

Gépies mozdulatokkal szeletelte, porította a hozzávalókat. Időről-időre vetett egy pillantást a terem ajtaja felé, abban reménykedve, hogy egyszer csak belép rajta barátnője, de csak nem érkezett meg.

Szép lassan befejezte az előkészítést és nekiállt a főzésnek, alig tett bele néhány hozzávalót az üstbe, amikor meghallotta maga mögül tanára hangját.

- Granger! – szólalt meg hidegen a férfi. – Fogja a cuccát és menjen ki a teremből!

Hermione nem akart hinni a füleinek. Most tényleg kitette az órájáról? Félve fordult meg.

- Miért, tanár úr? – kérdezte nagyot nyelve.

- Komolyan kérdezte? – a tanár hangja még mindig hideg volt. – Alig áll a lábán, reszket a keze, valószínűleg nem sokat aludt az éjjel. Nem fogom hagyni, hogy magára rántsa a főzetet, esetleg még fel is robbantsa! Már a hozzávalók sem megfelelőek – folytatta, hangja most már nyugodt volt.

- Komolyan kitesz a RAVASZ órákról? – nyögte a lány.

- Csak erről – bólintott lassan Piton. – Nem engedem, hogy kockáztassa saját, illetve társai testi épségét. Szedje össze a cuccait és menjen ki! – mondta, majd továbbment a következő padhoz. – Miss Brownnak pedig legyen szíves szólni, hogy ma este hatkor büntetőmunkája lesz, velem! – fordult még egyszer hátra.

Hermione szemét behunyva próbálta összeszedni magát, majd összetekerte az asztalon heverő pergament, tintásüvegre rácsavarta a tetejét, majd elrakta őket a táskájába. Gyors mozdulatokkal elindult az ajtó felé, anélkül, hogy a többiekre pillantott volna, de érezte, hogy osztálytársai mind őt nézik, nem titkolt kíváncsisággal.

- Viszlát! – mondta, majd kilépett a folyosóra és becsapta maga mögött az ajtót.

Anélkül, hogy körülnézett volna elindult balra, a Griffendél klubhelyisége felé. Alig tett meg néhány lépést, amikor meghallotta maga mögül Lavender hangját.

- Hm? – Fordult felé kíváncsian. – Hol jártál? – kérdezte tőle és keresztbefonta karjait a mellkasa előtt.

- McGalagonynál, Mordon miatt – magyarázta a lány zavartan. – Nem akarok járni az ő óráira, de az igazgatónő megtiltotta, hogy leiratkozzak a kurzusról – tette hozzá szem forgatva.

- Egy évet már kibírtál vele! – szisszent fel Hermione. – Ezt is túl fogod élni.

- Valahogy biztos – fintorodott el Lavender és odament barátnője mellé. – Nem bájitaltanunk van egész véletlenül? – vonta fel kérdőn a szemöldökét.

- De az, legalábbis a többieknek. Erről jut eszembe, este hatkor Piton szeretettel vár az irodájában – mondta, majd ismét elindult. – Azzal indokolta, hogy nem mentél be órára.

- Remek, akkor most már be sem megyek – Rázta meg lemondóan a fejét. – Te miért vagy kint? – kíváncsiskodott.

- Szerinte nem vagyok olyan állapotban, hogy elkészítsek egy egyszerű Sebforrasztó főzetet.

- Nem hittem, hogy egyszer egyet fogok érteni vele – fintorodott el Lavender. –, de tényleg túl fáradt vagy hozzá. Az lenne a legjobb, ha lepihennél aludni.

7.

Megállt és vetett egy undorodó pillantást bájitallabor bejáratára. Várt egy kicsit, majd hármat koppantott a nehéz tölgyfaajtón, de nem kapott választ. Nagyot sóhajtott, fejét egy pillanatra lemondóan nekitámasztotta az ajtónak, miután sikerült kissé összeszednie magát a hideg érintéstől ismét felegyenesedett, hátrált egy lépést. Ismét koppantott, egyet, kettőt, majd még egyet, de hiába. Ismét nem nyert bebocsátást.

- Remek – zsörtölődött. Idegesen toppantott egyet a lábával, nem mintha attól megnyugodott volna. Ránézett az órájára. – Remek – konstatálta újfent. – Én pontos vagyok, sőt mi több, két perccel előbb is értem ide – morogta a még mindig zárt becsukott ajtónak. – Erre ő, a pontosság megtestesült szobra, aki inkább öt perccel előbb ér oda bárhová, semmint késne akár egyetlen percet is, nincs itt. – Az utolsó mondatot már csupán némán formálták az ajkai. Csendben várta, hogy meghallja, ahogy a toronyóra elüti a hetet. Legbelül már eltökélte, hogy egy perccel sem fog tovább várni, ő itt volt időben, de a férfi nem. Hát így járt.

Már elindult volna visszafelé a folyosón, amikor az ajtó feltárult, nagyot sóhajtott, majd nyugalmat erőltetve az arcára belépett. A terembe beérve orrát rögtön megcsapta a pince kissé dohszagú levegője, ami keveredett a bájitaltanterem jellegzetes, kissé orrfacsaró illatával. A falon lévő fáklyák beléptekor automatikusan meggyulladtak, fényükkel derengő fénybe vonták a helyiséget. Amint beért hangosan becsapódott mögötte az ajtó. Ijedten, kezét szaporán dobogó szívére szorítva fordult hátra és szabad kezével megragadta a kilincset, de a zár nem engedett. Nagyot nyelt, majd körbenézett a laborban, de Pitont nem látta sehol, benézett a szertárba is, de a férfi ott sem volt.

- Remek – zsörtölődött magában – ennyit arról, hogy gyorsan végzek a büntetőmunkával. Üdv a pokolban!

Lassú léptekkel elindult az egyik padhoz, ami a tanári katedra előtt állt, a munkafelületén egy üres üst volt és néhány bájital hozzávaló, de sem receptet, sem egy árva utasítást, vagy utalást nem talált arra vonatkozólag, hogy mi is lenne a feladata. Lemondóan megrázta a fejét majd odament Piton hatalmas, ébenfa munkaasztalához, hátha talál ott egy papírt azzal az üzenettel, hogy mit kell csinálnia. Vagy az is lehet – gyúlt ki hirtelen lelkében a remény apró szikrája. –, hogy elengedi a büntetőmunkát.

Nem tudta megállni, hogy fel ne horkantson.

- Persze, Piton, amint elenged egy büntetőmunkát! – morogta – Szép kis álomvilágban élsz te, Hermione. Erre kisebb az esély, mint arra, hogy Trewlaney-től hallani fogok egy valódi jóslatot.

A tanári asztalon mindössze egy könyv volt, és azon egy kisebb pergamen hevert Piton szálkás, hosszúkás, egyben elegáns – egyszóval összetéveszthetetlen – kézírásával.

Granger, – kezdte el olvasni a levelet. Szinte hallotta Piton mély, bársonyos, ám mégis jéghideg hangját.

Az igazgató úr rendkívüli értekezletet hívott össze. Fél nyolcra visszaérek. Remélem, elég érett ahhoz, hogy addig lefoglalja magát.

Ui.: Az ajtón zárbűbájt helyeztem el, ne is próbálkozzon a feltörésével. Higgye el, időt és energiát spórol meg vele.

Ui2.: Bár amilyen ostoba griffendéles, biztos, megpróbálja. Nem értem, mit várok magától. Tudja mit? Próbálja meg nyugodtan.

P.P.

- Utálom Pitont, úgy tűnik, ő is engem, vagy lehet, hogy szeret. Szeret sértegetni. Hosszabb volt az utóirat és benne a sértegetés, mint maga a levél. Elég lett volna, ha annyit ír, hogy értekezlet miatt késik és kész. – sziszegte dühösen és összegyűrte a pergament, majd egy Piroinito segítségével elégette. Csak ezután figyelt fel az asztalon árválkodó könyvre.

- A megtévesztő. Hihetetlen – suttogta maga elé meredve – Ez a könyv üldöz engem.

Konokul összefonta karjait a mellkasa előtt, pálcáját még mindig a kezében szorongatva visszament a padhoz és leült a mögötte álló székek egyikére.

Szinte nem is érzékelte az idő múlását. Nem tudta mennyi idő telt el azóta, hogy leült a székre, gondolatai teljesen máshol jártak. Nagy zörej kíséretében egyszer csak kivágódott a labor ajtaja. Pálcáját megmarkolva fordult másodpercek töredéke alatt a bejárat felé.

- Lassan a pálcával Granger – szólalt meg az éppen akkor belépő professzor. – Vagy „lassan a testtel” kifejezés stílszerűbb lenne? – gúnyolódott, miközben pálcájának egy intésével becsukta az ajtót, de olyan erővel, hogy a falap percekig remegett a keretben. – Ha ismét megátkoz, akkor garantálom, hogy nem fogja megúszni fegyelmi eljárás nélkül!

Hermione válaszul gúnyosan elmosolyodott, pálcáját lerakta a padra, majd ő is leült a székre.

- Nem mondtam, hogy leülhet, kisasszony.

- Az órákon még azt sem várja el, hogy felálljunk, amikor bejön a terembe – látva tanára egyre sötétebb arckifejezését hozzátette: – Uram.

Piton azonban látszólag elengedte a füle mellett a mondatot és odament az asztalához, tekintete rövid ideig elidőzött az ott heverő könyvön, majd ránézett a lányra.

- Csak nincs valami gond, Granger? – kérdezte látszólag semleges hangon

- Miért kérdezi, uram?

- Először is: kérdésre nem illik kérdéssel válaszolni, másodszor pedig egy eldöntendő kérdést tettem fel, egyszerűbb lenne, ha igennel, vagy nemmel válaszolna.

- Szerintem meg nem, mert ha azt mondom, hogy gond van, akkor rögtön az lesz a következő kérdése, hogy: Mi történt? Ha nemmel válaszolok, akkor azt fogja firtatni, hogy miért hazudok.

- Tehát inkább kitér.

- Tehát miért kérdezi?

- Ne vágjon a szavamba Miss! – csattant fel dühösen Piton, miközben fél kézzel rátámaszkodott az asztallapra.

- Elnézést uram, de nem értettem mire gondol. Tudja, én nem tudok olvasni mások gondolataiban.

A férfi a szemeit forgatta erre a mondatra.

- Ott volt egy könyv, csupán karnyújtásnyira Öntől, mégsem lapozott bele. Csak nem tanult egy kis önuralmat az évek folyamán, vagy netalántán sikerült legyőznie azt az ostoba, griffendéles kíváncsiságát? Esetleg beteg vagy valami komolyabb történt?

- Milyen bő szavú lett professzor…

- Úr.

- Csupán tiszteletben tartom mások tulajdonát – mondta a lány és kissé hátrébb dőlt a széken.

- Maga és a drágalátos griffendéles barátai…

- Akik nem mellesleg Önnek köszönhetően már szóba sem állnak velem – szúrta közbe epésen a lány.

- Fogja vissza magát Granger! Ilyen fokú szemtelenségért, mint amit maga tanúsít, még egy mardekáros tanulótól is rég levontam volna legalább húsz házpontot.

- Mégsem tette.

- Ne tegye próbára a türelmemet kisasszony! – mondta kimérten Piton. – A témához visszatérve, ha jól emlékszem, akkor bizony volt olyan eset az elmúlt évek folyamán, hogy loptak a személyes szertáramból.

Piton látva a lány sápadó arcát és szólásra nyíló száját egyből leintette.

- Kár erre fecsérelnie a szót. Nagyon jól tudom, hogy másodikban bumszalagbőrt loptak, negyedikben meg varangydudvát. Nem, nem kérek magyarázatot!

Hermione úgy fújt, akár egy mérges macska.

- Ne morogjon nekem és ne is feleseljen. Higgye el, akkor csak vesztesként jöhet ki ebből a helyzetből!

A lány ölébe ejtette ökölbe szorított kezét és ajkát harapdálva próbálta visszafogni magát, hogy nehogy visszaszóljon Pitonnak, vagy ne adj, Merlin megátkozza. Bár, ha az átokkal letörölné arcáról azt a gúnyos vigyort, az megérne egy fegyelmit.

- Úgy látszik – szólt ismét hideg hangon Piton –, jót tesz magának, hogy sem Potter, sem pedig Weasley társaságában nem tölt el mostanában hosszú időt.

- Igen, ami nagyrészt magának köszönhető, uram – az utolsó szót gúnyosan megnyomta és kissé meghajtotta a fejét. – Minden elismerésem.

- Az ön sara, Miss, legyen szíves, ne kenje rám!

- Ha jól tévedek, nem én utalgattam rá, hogy köztem és Lavender közt több is van barátságnál.

- Maga szerint ez mégis meddig maradt volna titokban a Roxfortban – ott, ahol minden falnak, jobban mondva festménynek, füle és szeme van –, figyelembe véve mind az órai, mind pedig az órán kívüli viselkedésüket?

- Kikérem magamnak – szabadkozott Hermione – órán nem csináltunk semmit…

- Semmit – ismételte meg a tanár. – Semmit. Ön szerint az semmiség, hogy az órámon – Nagy levegőt vett. – Brown kisasszony az ön combját, lábát simogatja? És még sorolhatnám tovább. Nem is szólva az ön epekedő, halk sóhajairól, kisasszony. Volt már olyan óra, amikor őszintén attól féltem, hogy egymásnak esnek az osztálytársaik szeme láttára. Merlin szerelmére! Vegye tudomásul, attól még, hogy a többiek éppen a főzetükkel vannak elfoglalva, még felfigyelhetnek magukra! Erre még egy hugrabugos is odafigyelne, egy ostoba griffendélestől is többet várnék!

- De nem estünk egymásnak, csakhogy az ön szavaival éljek.

Piton hitetlenkedve megrázta a fejét.

- Miért van egy olyan érzésem, tanár úr, hogy nem csupán ezt akarta elmondani?

- Hermione, nem látod át a dolgokat, illetve rosszul értelmezed azokat.

- Mire céloz ezzel?

- Elmondom a véleményem ezzel kapcsolatban. Úgy látom, hogy részedről ez a kapcsolat nem több mint menekülés az élet problémái elől. Inkább szembenézel azzal, ami egy ilyen kapcsolattal jár, mintsem szembenézzél a valós problémákkal.

- Most arra céloz, hogy az érzelmeim nem valósak? – kelt ki magából Hermione és felpattant a székről.

- Nem, csak menekülsz a problémáid elől, de ezzel csak újabb konfliktusba kerülsz a környezeteddel.

- Hála magának.

- Szóval nem tagadja.

- Ha tagadnám is ezt állítaná. Nem kezdhetném el inkább végre a büntetőmunkát?

Piton azonban mintha meg sem hallotta volna a kérdést.

- Úgy látom, hogy nem akarod, hogy az emberek közeledjenek feléd – mormogta, miközben kissé oldalra billentette a fejét. – Egyfajta védekező mechanizmus – folytatta tárgyilagosan. – Egy magad köré font színes buborék, amivel egyszerre vonzod és ijeszted el az embereket – folytatta és a lány padjához lépett. – A sokszínűséggel a buborék megbabonázza az embereket, de egyszerre félnek is tőle – mondta, egészen közel hajolva Hermionéhoz. – De félnek attól, hogy elég egyetlen rossz mozdulat és kipukkasztják – folytatta monoton hangon és megérintette az arcát. – Látod, ennyi elég volt ahhoz, hogy lehulljon az álcád, arcodon most már nem düh, hanem keserűség tükröződik.

- Mi maga? – csattant fel a lány és megragadta a férfi kezét és ellökte az arcától. – Talán pszichológus? – förmedt rá. – Nem veszi észre, hogy nincs igaza?! – folytatta ziháltan. – Szeretnék inkább a büntetőmunkámmal foglalkozni, uram, ugyanis lenne más dolgom is még az este.

- Csak nem sietsz valahova?

- Ne tegezzen, nem engedtem meg! Elmúlt nyolc óra Merlinre is.

A férfi egy pillanatig csendesen nézte, már nyitotta volna a száját, hogy elmondja, hogy milyen főzetet kell elkészítenie. Arcvonásai hirtelen eltorzultak és fájdalomról tanúskodtak.

- A büntetőmunkának vége – sziszegte, miközben a balalkarjához kapott. – Nem hallja? Ne álljon ott olyan bambán, mint egy ostoba hegyi troll, hanem lóduljon! Kifelé, Granger – morogta, majd látva, hogy a lány nem mozdul megragadta a karját és az ajtó felé húzta.

- További szép estét! – mondta a lánynak, mikor már kint voltak a folyosón, majd elsietett, magára hagyva a meredten álló tanítványát.

***

- Nox – motyogta a Griffendél klubhelyiségének bejáratához érve, a jelszót hallva a Kövér Dáma egyszerre felébredt.

- Nocsak, kisasszony, hol maradt ennyi ideig? – kérdezte a festett nőalak csípőre tett kézzel.

- Büntetőmunkán voltam Pitonnál.

- Piton professzor…

- Ne kezdje már maga is! – forgatta szemeit a lány.

- Másrészt miért nem kísérte vissza?

- Ha beszélgethetnékje van, akkor inkább keressen egy másik portrét, de ne engem faggasson! Egyébként meg más dolga akadt. Nos, Nox – vetette oda ingerülten.

A festmény most ajtó módjára kinyílt. A lány nagy levegőt vett, és belépett a lyukon. Nem nézett a szőnyegre, így figyelmét elkerülte, hogy egy helyen felgyűrődött az anyag, megbotlott benne és egyensúlyát elvesztve a földön landolt. A hangra többen is felé kapták a fejüket, de amikor meglátták ki hever a földön, egy gúnyos arckifejezés kíséretében elfordították róla a tekintetüket és ismét a leckével vagy más egyébbel kezdtek el foglalkozni.

Fogait összeszorítva felállt a földről, majd gyorsan körülnézett, de Lavender nem volt ott. A klubhelyiségben tartózkodókkal nem törődve egyenesen a hálótermekhez vezető lépcső felé indult, közben végig magán érezte a többiek szúró tekintetét.

- Lehet, csak képzelődök – motyogta maga elé s megvonta vállát. Kezét talárja zsebébe rakva baktatott felfelé a lépcsőn. A közös előtérben nem talált senkit – legnagyobb meglepetésére, de legalább nem kellett újabb gúnyolódó tekintetet elviselnie. Benyitott a hálóterembe, majd a hozzátartozó fürdőszobába is, de a lányt nem találta egyik helyiségben sem.

- Remek – morogta maga elé. Talárját hanyagul az ágyra dobta, majd elindult a klubhelyiségbe, már majdnem kiért, amikor az egyik fotelben meglátta Ront és az ölében ücsörgő Patilt, épp beszélgettek valamiről. Ökölbe szorított, remegő kezét igyekezett a háta mögé rejteni. Arcára gyenge, bizonytalan mosolyt erőltetett.

- Sziasztok! – szólalt meg, legnagyobb döbbenetére hangja nem remegett meg. Látva két hajdani barátja döbbent arcát alig tudta megállni, hogy gúnyosan fel ne horkantson.

- Szia Hermione – szólalt meg először Patil leereszkedő hangnemben, magához térve a kezdeti meglepetésből.

- Hello – morogta alig hallhatóan Ron is.

- Mit szeretnél? – kérdezte végül a lány.

- Nem akarok zavarni – szabadkozott Hermione.

- Már megtetted – vetette oda a vörös hajú fiú.

- Ron – dörren rá egyszerre mindkét lány.

- Azt akartam kérdezni, hogy nem-e tudjátok, hogy hol van Lavender?

- Hát – kezdte Patil, közelebb simulva Ronhoz és beletúrt a másik hajába. – könyvvel a kezében indult el, szóval szerintem a könyvtárban megtalálod.

- Oh, értem – villantott egy megkönnyebbült mosolyt a másik felé Hermione. – Köszönöm – mondta. – Sziasztok!

A választ meg sem várva kirohant a klubhelyiségből.

***

Első útja a könyvtárba vezetett, de az éppen zárni készülő könyvtárosnak igaza volt, valóban nem ment be – ahogy ő is megállapította, miután átnézte a könyvtár minden szeg-zugát. Tanácstalanul indult tovább, elment a szükségszobájához is, de ott sem járt eredménnyel. Végül úgy döntött, hogy lemegy a parkba sétálni egyet és kiszellőzteti egyúttal a fejét is. A folyosók kongtak az ürességtől, az egész út során – szerencséjére – nem találkozott sem a gondnokkal, sem a macskájával és egyetlen egy járőröző tanárba sem botlott bele. Későre járt és ebben az évben is hoztak egy olyan szabályt, hogy este nyolc után, tanári felügyelet, vagy engedély nélkül senki nem hagyhatja el a hálókörletét.

Úgy érezte, hogy pillanatok alatt leért az előcsarnokba, sőt úgy tűnt, hogy Fortuna igencsak mellé szegődött az este folyamán, mert a hatalmas bejárati ajtó, igaz, hogy résnyire csupán, de nyitva volt.

- Talán riasztó bűbáj sincs rajta – gondolta magában, majd megvonta a vállát, mint akinek teljesen mindegy és kissé meglökte az ajtót, hogy jobban kitáruljon. Pont akkora rés volt, hogy oldalasan kifért rajta. A roxforti pázsitra lépve megállt, egy pillanatra behunyta a szemét és vett egy mély levegőt, hogy izgalomtól szaporán járó szíve lassabb ütembe dobogjon. Szinte megrészegülten szívta magába a szabadság – még ha ideiglenes is volt – részegítő illatát. Felnézett az égre, telihold volt, és jó néhány felhő is úszkált az égen, eső ígéretét hordozták magukban.

- De legalább a szél nem fúj – mondta és közben szorosabbra fogta maga körül a kardigánt. Elindult a tó felé.

Egy séta a tó körül rádöbbentette arra, hogy annak ellenére, hogy viszonylag melegek még az októberi napok, az éjszaka már érezni lehet az ősz fagyos leheletét. Sietős léptekkel, kezét zsebre dugva indult el vissza a kastélyba, már nem volt messze, amikor két furcsán ismerős alakra lett figyelmes. Megvonta a vállát, majd elindult az emberek felé, de véletlenül rálépett egy ágra. Mindketten megtorpantak az apró neszre, majd felé fordultak, arcukat takarta a mélyen szemükbe húzott csuklya, de amikor a jobboldali megszólalt, rögtön tudta, hogy Piton az.

- Nocsak, Granger – hallotta meg a férfi gúnyos hangját, közben fél szemmel látta, hogy a másik lehúzza az arcát takaró csuklyát, döbbenten vette tudomásul, hogy a másik alak nem más, mint Lavender.

- Csak nem ön is esti sétára indult, hasonlóan a drágalátos barátnőjéhez? – kérdezte a másik felé intve. – Csak nem egy bájos, titkos randevút sikerült tönkretennem? Sajnálom – hazudta.

- Sajnálja, persze – horkantott fel gúnyosan Hermione.

- Mit keres itt ilyen későn kisasszony?

- Most már kisasszony?! – húzódott gúnyvigyorra Hermione szája. – Az előbb még tegezni tetszett, tanár úr.

- Ne szemtelenkedjen velem! Ilyen hangnemet még egy griffendélestől sem tűrök el! Tehát, mielőtt még levonnék száz pontot a házától, elmondaná, hogy mit keres a kastélyparkban jóval takarodó után, ráadásul tanári kíséret nélkül?

- Érdekes tanár úr – vágott vissza. – Nem rég még egyáltalán nem zavarta, hogy büntetőmunka után egyedül kellett visszatérnem a toronyba – mondta korántsem félelemtől remegő hangon. Egyre inkább fázott.

- Dolgom volt. Egyébként, ha már talárt nem is vett fel, legalább egy pulóvert vagy egy kabátot magára kaphatott volna, hacsak nem az a célja, hogy összeszedjen egy tüdőgyulladást.

- Egyébként nincs tanítás, hogy talárt kelljen viselnem.

- Valóban, de hétvége sincs, hogy mentesüljön a viselete alól – mondta Piton majd rászegezte a lányra a pálcáját és alig hallhatóan elsuttogott egy bűbájt. – Most már folytathatja a feleselést – tette hozzá.

- Nincs szükségem az ön ruhájára, uram – sziszegte a lány. – Most azt akarja, hogy felfázzak?

- Csak nincs valami baja a szoknyával?

- Utálom a szoknyát. Muszáj volt estélyit és kabátot varázsolnia rám?

- Mondtam én, hogy szüksége lesz valami melegebb ruhára – mondta negédes hangon a férfi.

- Hermione – szólalt meg most először Lavender is. – Légy szíves, fejezd be – mondta, odament a lányhoz, kézen fogta és elkezdte tuszkolni a bejárat felé.

- Egyébként meg itt van alig húsz méterre a bejárat, nem fagytam volna meg – sziszegte még oda Pitonnak.

- Ki kell, hogy ábrándítsam, azon kívül, hogy nem létezik a mikulás, a kastélyban sincs nyárias idő.

- Még valami? – kérdezte és gúnyosan pukedlizett egyet a másik felé.

- Hermione – hallotta meg ismét barátnője hangját. – Menjünk, kérlek.

- Maga tud kérni is, nem csak követelni? – kérdezte hideg hangon Piton.

- Igazad van – bólintott Hermione, majd, kissé megemelve az estélyi szoknyát, hogy nehogy véletlenül rálépjen, elindult a kapu felé.

- Csakhogy szíveskedtek visszaindulni a kastélyba – dörmögte a férfi, majd meggyorsította a lépteit, hogy utolérje a két diákot.

- Egyedül is visszatalálunk a toronyba, uram – szólalt meg ismét Hermione, mikor meglátta a mellé érő bájitalmestert.

- Ebben nem is kételkedem, de abban igen, hogy valóban oda mennek-e. Másrészt az előbb volt szíves felhívni a figyelmemet arra, hogy a diákok este nyolc után csak tanári felügyelettel tartózkodhatnak a hálókörletükön kívül. Tehát visszakísérem Önöket – mondta ellentmondást nem tűrő hangon Piton.

***

- Nox – mondta Hermione a Kövér Dámának, mire a portré engedelmesen feltárult, utat engedve a klubhelyiségbe. – Most már elmehet – fordult vissza Piton felé.

- Megvárom, amíg bemennek.

- Ahogy gondolja. Jó éjszakát uram – morogta és közben maga elé engedte a másik lányt.

- Ötven pont a Griffendéltől a kis éjszakai sétájukért.

Hermione csupán megvonta a vállát, majd ő is belépett a nyíláson.

- Fejenként – tette hozzá gúnyosan a férfi.

- Ha ettől jobb éjszakája lesz – morogta a lány. – Ez legyen a legnagyobb öröme az életben – mondta, majd becsukta a bejáratot.

- Ezt nem hiszem el – sziszegte, mikor jobban szemügyre vette magát a klubhelyiségben. A ruha, amit a tanára rávarázsolt gyönyörű volt, igazi klasszikus szabású, tipikus boszorkány estélyi. Megigézve nézett végig a gyönyörű sötétzöld anyagon. Óvatos mozdulatokkal kigombolta a smaragddíszítésű gombokat és levette magáról a kasmír bélésű kiskabátot.

- Mi a bajod vele? – kérdezte Lavender közelebb lépve a lányhoz. – Szerintem gyönyörű.

- Utálom a szoknyákat, nem is beszélve az estélyikről! – sziszegte.

- Ezt inkább ne itt vitassuk meg, szinte mindenki lent van még a klubhelyiségben – suttogta közvetlenül a lány fülébe. Ahogy elhúzódott hosszú haja végigsimított Hermione arcán és fedetlen vállán.

- Azt hiszem, igazad van – adta meg magát a lány és elindult a lépcső felé.

- Tehát mi bajod van a ruhával? – kérdezte Lavender, miután becsukta maguk mögött a háló ajtaját.

- Nem látod? Elég csupán ránézni! – kelt ki magából a lány. – Én nem szoktam estélyit hordani, ujjatlan ruhát sem, ez meg pántnélküli! Nem beszélve ennek a ruhának enyhén fogalmazva is mély dekoltázsáról, és mindennek tetejében fűzős is!

- Hm – lépett közel hozzá a Lavender és gyengéden végigsimított a lány kulcscsontján, majd a vállán, majd visszatért a nyakához. Másik kezével megcirógatta a tarkóját, majd még közelebb lépett a lányhoz. Keze lejjebb csúszott a hátán, le egészen a csípőéig, gyengéden, ám mégis vágyakozva simított rajta végig, majd derekánál fogva egy határozott mozdulattal magához rántotta a testét és megcsókolta. Nyelvével finoman végigsimított a lány ajkán, majd ismét csókot lehelt rá.

- Szeretlek – suttogta Hermione, mikor egy pillanatra elváltak egymástól, majd kezével végigsimított a másik hátán.

- Tudom – nevetett Lavender, miközben végigsimított a lány fedetlen alkarján, majd megfogta a kezét. – Ez most eléggé beképzeltnek hangzott, ugye? – kérdezte nevetve.

- Nem annyira – suttogta, majd felemelte összekulcsolt kezüket és egy futó csókot lehelt a másik kézfejére.

- Akkor jó.

Következő pillanatban mindketten a nyitódó ajtó felé fordultak, amin Patil lépett be.

- Csak nem megzavartam valamit? – kérdezte zavartan.

- Öhm, nem – mondta elpirulva Hermione és leengedte teste mellé a kezét.

- Egyébként szép ruha – ismerte el az osztálytársnője is.

- Nekem nem tetszik – morogta fejcsóválva Hermione.

- Szerintem akkor is szép.

- Egyet kell, hogy értsek veled, Parvati – mondta Lavender, majd odament az ágyához és leült rá.

- Nos, én akkor el is megyek fürdeni – mondta Parvati, majd odalépett az ágya mellett álló ládához és kivette belőle hálóruháját, törülközőjét és még néhány dolgot, majd anélkül, hogy egy szót is szólt volna a másik két lányhoz bement a szobához tartozó fürdőbe.

- Nos, azt hiszem, leveszem ezt a ruhát – szólalt meg ismét Hermione, miközben odament a baldachinos ágyhoz, a kabátot az ágy végére rakta. – Ez fűzős – rázta meg lemondóan a fejét, miután végigsimított a ruha hátulján. – Segítesz? Nem találom a húzót – fordulsz barátnőjéhez.

- Természetesen – felelte rögtön. – Mindig segítek, neked, főleg akkor, ha valamilyen ruhától akarsz megszabadulni – lépett oda hozzá kaján mosollyal az arcán. – No, nézzük azt a fűzőt – motyogta, és közben lágyan végigsimított a másik derekán, majd összefogta egyik kezével a lány hosszú, már szinte hátközépig érő göndör, barna haját. Miközben elkezdte kioldozni a masnit belecsókolt a másik nyakába, aki válaszul kéjesen felsóhajtott, majd engedelmesen hozzásimult.

- Mindjárt kijön – suttogta, miközben kezével hátra nyúlt, hogy megsimogassa a másik arcát.

- Mégis kit zavar? – kérdezte, majd rálehelt a másik vállára, amitől az rögtön libabőrös lett.

- Engem – mondta nagy nehezen. – Bár Parvatit még jobban fogja zavarni – tette hozzá.

- És? – kérdezte kihívóan, majd szembe fordította magával a lányt. – Akkor menjünk el a Szükségszobájába, nem bírom tovább.

- Telhetetlen – mosolygott rá Hermione. – Egyébként meg szerintem Piton erre járőrözik véletlenül.

- Kiábrándító bűbáj? – kérdezte kihívóan.

- Pont Piton nem venné észre, mi? – horkant fel Hermione – Kösz, hogy segítettél – mondta, majd elfordult és kibújt a szoknyából és levette a könyöke fölé érő, a ruha színével megegyező kesztyűt. Hátranyúlt, hogy kikapcsolja a melltartó pántját.

- Ne segítsek? – kérdezte a lány.

- Ez még megy – felelt gúnyosan a lány, majd levette és letette az éjjeli asztalra a fehér, csipkés pánt nélküli darabot. Direkt lehajolt, és nem leguggolt a ládájához.

- Most kínzol?

- Igen – felelte a lány, ajkának szegletében egy apró mosoly bujkált a hideg hangnem ellenére, de ezt a másik nem láthatta. Felnyitotta a tetejét az utazóládájának és elővett belőle egy kinyúlt, hosszú pólót, majd magára kapta, miután felvette lehúzta magáról a könnyű anyagból készült, falatnyi bugyit is.

Egy halk sóhaj hagyta el Lavender száját.

- Nem hanyagolhatnánk a témát végre? – fakadt ki mérgesen Hermione.

- Ha annyira akarsz, akkor váltsunk témát – hagyta rá fásultan a másik.

- Jó, ahogy akarod – morogta Hermione, majd befeküdt a baldachinos ágyba és magára húzta a takarót.

- Meg sem fürdesz? – kérdezte csodálkozva Lavender.

- Fáradt vagyok – mondta, egy ásítással nyomatékot adva a szavainak. – Leülsz? – kérdezte és arrébb húzódott a matracon.

- Ha már így felajánlod, akkor nem utasítom vissza – mosolyodott el Lavender, majd pálcáját az ágyra szegezve elmotyogott egy bűbájt, aminek köszönhetően az még egyszer olyan széles lett, mint volt. – Így kényelmesebb – mondta, miközben kényelmesen elhelyezkedett az oldalára dőlve, majd az egyik kispárnát a feje alá húzta.

- Oké – hagyta rá Hermione és egy pillanatra behunyta a szemét. – Tehát miről akarsz beszélni? – érdeklődött, miközben a másik szemébe nézett.

- Annyira… – kezdte el a lány, majd elhallgatott. – Annyira szomorú vagy mostanában. Bár talán nem is ez a legjobb szó rá – harapta el a mondatot Lavender.

- Ah – nyögött fel Hermione és a hátára fordult.

- Azt hiszem, megtört – suttogta és odanyúlt a lány kezéért, amit addig a hasán nyugtatott.

- Nem unod még ezt a témát? – kérdezte a másik, továbbra is a baldachinos plafonnal szemezve és elhúzta a karját, majd a feje alá csúsztatta.

- Látom, hogy mennyire megvisel az, hogy nem áll veled szóba Ron, meg Harry sincs itt, sőt neked nem is ír túl gyakran.

Hermione felszisszent mikor meghallotta, a fürdőajtó nyitódásának zaját.

- Egy ágyban akartok aludni? – kérdezte undorodva Patil.

- Nem – vetette oda megvetően Lavender hajdani legjobb barátnőjének. Majd egy pálcaintéssel összehúzta a baldachint. – Csak beszélgetni szeretnénk…

- Szeretnél – javította ki élcesen Hermione.

- Lényegtelen – legyintett, amivel kivívta szeretője szúrós pillantását. – Utána visszamegyek a saját ágyamba, nem kell aggódnod.

- Jó, rendben – egyezett bele nagy nehezen Patil. – Én addig kimegyek olvasni – mondta, majd felvette az egyik székre terített sötétkék köpenyét, majd egy könyvet magához véve kiment a helyiségből.

- Végre – sóhajtott fel megkönnyebbülten Lavender. – Szóval – fordult a lány felé. – Nem gondolod, hogy Ron idővel majd megbékül majd?

- Ron? – nevetett fel keserűen Hermione. – Erre az esély körülbelül nulla, vagy ha meg is bocsát, az nem mostanában lesz.

- Ennyire azért ne legyél pesszimista – simított végig a lány arcán és biztatóan rámosolyodott, de Hermione arcán, ha lehet még az addigiaknál is komorabb arckifejezés jelent meg. – És mi van Harryvel? Még mindig olyan ritkán ír?

- Nem tudom, mi van vele – dünnyögte Hermione, miközben összekulcsolta kezeit a mellkasán. – Most még kevesebbet ír, mint régen, azt sem tudom, mit csinál, hogy hol jár. Reménykedtem benne, hogy hamar visszatér a Roxfortba.

- Nem gondoltam volna, hogy még a legjobb…

- Hajdani legjobb – vágott közbe Hermione.

- Legjobb barátja előtt is titkolózik – szúrta közbe epésen Lavender.

- Szerintem csak előttem – suttogta maga elé a lány. – Ron szerintem többet tud – mosolyodott el keserűen.

- Ez pedig téged bánt – ez nem kérdés volt, jól tudták mindketten.

- Nem tudom. Talán.

- Ezt a határozottságot – rázta meg a fejét Lavender. – Nem gondolod, hogy ki kellene békülnöd velük?

- Én nem vesztem velük össze és nem én haragudtam meg rájuk – jelentette ki dacosan, majd tüntetőleg az oldalára fordult. – Jó éjt – mormogta anélkül, hogy a másikra nézett volna.

- Hé – szólalt meg meglepetten Lavender és megérintette a lány vállát.

- Mit akarsz? – kérdezte furcsán elfúló hangon Hermione.

- Mi a baj? – érdeklődött a másik, miközben feltérdelt az ágyban és leült a sarkaira.

- Semmi – morgott vissza és még jobban magára húzta a takarót.

- Persze és úgy is látszik – sóhajtott egy nagyot a Brown lány, majd közelebb csúszott az összekucorodott testhez. – Tehát mi a gond? – simított végig a másik hátán.

- Semmi.

- A semmiért nem sírsz – suttogta komoly hangon. Mikor nem kapott választ elkezdte simogatni körkörös, megnyugtatónak szánt mozdulatokkal a hátát. – Nyugi – mormogta. – Idővel megbékélnek és rájönnek, mennyit veszítenek a te barátságod nélkül.

- Aludni akarok – motyogta Hermione karjait védekezően maga köré fonva.

- Rendben – mondta Lavender és végigsimított a másik haján. – Jó éjszakát! Megvárom, amíg elalszol – az utolsó mondatot inkább már csak magának mondta, majd ismét lefeküdt az ágyra, szorosan a másik mögé. – Aludj jól, Hermione – suttogta bele a szoba csendjébe.

8.

Halk nyögés kíséretében átfordult a másik oldalára, de szemét még nem nyitotta ki, kezével végigsimított a lepedőn, annak finom anyaga könnyedén siklott az ujjai között. Végigsimított azon a helyen, ahol Lavender feküdt mielőtt ő még elaludt volna, de már a helye is kihűlt. Lemondó sóhaj kíséretében kinyitotta a szemét. A baldachinos függöny két fele nem volt tökéletesen összehúzva, így maradt köztük egy kis rés, amin át beszűrődött a felkelő nap fénye, tökéletes kontrasztot alkotva a sötétkék ágyfüggönnyel.

- Mennyi idő lehet? – motyogta miközben megdörzsölte a szemét.

Rövid ideig még mozdulatlanul feküdt az ágyban, majd egy hosszas nyújtózkodás után, halvány mosollyal az arcán, kinyújtott kézzel, átfordult a másik oldalára, ahol Lavender aludt. Vagyis jobban mondva kellett volna aludnia. Csalódottan simított végig a már kihűlt helyen, ujjai között könnyen siklott a vékony anyagú lepedő. Felhúzta a térdeit, karjaival átölelte magát majd egy kis időre behunyta a szemét. Néhány pillanatig úgy feküdt, majd meghallotta az éjjeliszekrényén lévő óra pityegését, kinyúlt a kezével és elhúzta az ágy függönyét, a jégvirágos ablakon halványan beszűrődött a felkelő nap narancssárgás fénye. Hunyorgott, miközben az éjjeli szekrényen tapogatózott, viszonylag hamar megtalálta a karóráját, ami hét órát mutatott. Lerakta a kis szerkezetet az ágyra, majd adott néhány percet magának, hogy összeszedje magát. Kinyújtózta elgémberedett tagjait.

Rövid idő múlva már a fürdő ajtója előtt állt. Még egyszer körbe nézett a szobában, majd mikor látta, hogy még mindenki az igazak álmát alussza belépett a nyolcszögalakú helyiségbe. A helyiséget halvány derengésbe vonta a felkelő nap fénye, de nem kevés volt ahhoz, hogy önmagába teljesen megvilágítsa a helyiséget. Alighogy rátört a felismerés, máris kigyulladtak a plafon alatt lebegő gyertyák.

Első útja az ajtótól balra álló, legközelebbi padhoz vezetett, lerakta a törülközőt, piperetáskáját, tiszta ruháit és egy apró, dísztelen, egyszerű fadobozt. Előhúzta köntösének zsebéből a pálcáját, majd a helyiség közepe felé intett, mire a falak mentén elhelyezett zuhanyfülkék között egy hatalmas, hófehér, padlóba süllyesztett kád jelent meg. Visszatette a varázspálcát a zsebébe, majd a ládikóval a kezében a kádhoz sétált. Leguggolt, felnyitotta a doboz fedelét, majd egyesével kivette belőle az apró, illatosított teamécseseket, majd kínos precizitással elhelyezte őket, egymástól egyenlő távolságra, a kád peremén. Majd bűbáj nélkül, gyufa segítségével meggyújtotta az apró kanócokat, mikor végzett kioldozta a köntös vékony, gondosan hímzett övét, majd kibújt a ruhadarabtól. A pad felé tartva összehajtotta a köpenyt, kilépett meleg házi papucsából, lehúzta magáról, a már kinyúlt pólót, majd maga mezítelen teste köré csavarta – a hideg miatt – sötétkék törülközőjét. A kistáskát magához véve visszament a kádhoz, majd lehajolt, hogy megnyissa a csapot. Ujjait rögtön a víz alá dugta, hogy megállapítsa, hogy megfelelő-e annak hőmérséklete. Elhúzta a piperetáska cipzárját, majd az egyik zsebből elővette kedven, levendulaillatú tusfürdőjét. Megfogta a tubust, majd a kád fölé tartva nyomott belőle egy keveset, a művelet végeztével leült a padlóra. Hiába volt alatta félig a törülközőjét, szinte így is bőrén érezte annak hidegségét. Megvonta vállát, miközben lábait belelógatta a vízbe, ami a mozdulat hatására lágy fodrozódásba kezdett. Alig bírta kivárni, hogy megteljen a kád, mikor már majdnem felért a pereméig a víz beleállt, majd letekerte magáról a testét körülölelő anyagot. Önmagát átölelve ült bele a fürdővízbe. Behunyta a szemét, és gondolatait kizárva próbálta átadni magát a habok puha, kényeztető simogatásának. Lejjebb csúszott a kádban, egészen addig, amíg nyakig el nem lepte a meleg víz. Nyugalmát csupán egy halk ajtócsukódás zavarta meg.

- Ki az? – kérdezte, félig lehunyt szempillái alól.

- Csak én vagyok az, Hermione – hallotta meg Lavender halk hangját. – Ugye nem zavarok? – kérdezte, miközben odasétál a lány mellé.

- Te sosem zavarsz – felelte még mindig behunyt szemmel a lány.

- Rendben – bólintott osztálytársnője. Hermione nem láthatta a másik arcán megjelenő halvány, ám annál huncutabb mosolyt, sem az, hogy a másik gyorsan megszabadul hálóruhájától.

- Csatlakozhatok, ugye? – érdeklődött a másik, miközben, lábujjhegyeit már bele is mártotta a vízbe, majd anélkül, hogy megvárta volna a másik válaszát ő is nyakig elmerült a habokban a lánnyal szemben, lábait kinyújtotta, így bokája a lány combja mellett pihent.

- Ezért kérdezted? – Hermione hangja gúnyos volt és kérdőn pillantott a lányra.

- Úgyis igennel válaszoltál volna – vonta meg a vállát ártatlanul mosolyogva Lavender.

- Te mégis hol élsz? – sziszegte a lány dühösen, miközben keresztbefonta mellei előtt a két karját.

- Túl sokat takar ez a hab – szólalt meg osztálytársnője, figyelmen kívül hagyva a másik kérdését, kezeivel a másik teste felé nyúlt, majd elhessegette a takaró habot. – Máris jobb – tette hozzá elégedett vigyorral, mikor megpillantotta a másik meredező mellbimbóit. Ujjait lágyan, a másik bőrét alig érintve végighúzta Hermione arcán.

- Ez a közös fürdő – nyögte elhalóan a lány, testén kellemes borzongás futott végig az érintés hatására.

- És? – vonta fel szemöldökét flegmán a Lavender. Ujjait most a másik telt ajkán futatta végig.

- Állj – csattant fel Hermione és megfogta a másik csuklóját. – Felfogtad egyáltalán azt, amit az előbb mondtam? – kérdezte.

- Igen. Tudom, hogy ez a közös fürdő.

- Igen, és bármikor ránk nyithatják az ajtót! – fakadt ki idegesen a másik.

- Kell egy kis izgalom az ember életébe – vonta meg a vállát Lavender, majd szájához húzta a másik kézfejét és egy apró csókot lehelt a puha bőrre.

- De nem az enyémbe – válaszolt ellenségesen Hermione és elhúzta a kezét és behunyta a szemét.

- Hermione, feszült vagy?

- Tessék? – kérdezett vissza tágra nyílt szemmel az érintett, aki hirtelen azt sem tudta, hogy sírjon, vagy nevessen a helyzet abszurdumán. – Most komolyan azt kérdezted, hogy: Hermione, te szűz vagy? – értetlenkedett.

- Hát, ahogy elnézem nem csupán feszült vagy, hanem fáradt is – húzta el a száját a másik, miközben maga alá húzta a lábait, majd feltérdelt és kicsit közelebb csúszott a lányhoz. Így a fürdővíz csupán mellbimbójáig takarta testét. – A feszült hangulatodon könnyen enyhíthetünk – suttogta, egész közel hajolva a lányhoz, majd megragadta az állát és közelebb húzta az arcát a sajátjához. Nyelvével végigsimított az ajkain, mire azok szinte azonnal engedelmesen szétnyíltak, utat engedve érzékeik játékának. – Megmondtam – mondta egy pillanatra abbahagyva a csókot. A következő pillanatban Hermione kezei felkúsztak a hátára, végigsimított a másik lapockáján, utána ujjait kínzó lassúsággal végighúzta a lány csigolyáin, majd megmarkolta Lavender fenekét és közelebb húzta magához gyönyörű testét.

- Szeretlek – suttogta.

- Tudom – mosolyodott el Lavender, majd kezével gyengéden megsimogatta a lány nyakát, majd utána nyelvével is végigkövette a kecses vonalat, majd kicsit lejjebb csúszott és apró csókokat nyomott a lány kulcscsontjára.

- Nem szabad – hallotta a lány elhaló tiltakozását.

- Azt nem szabad tennünk, amivel másoknak kárt okozhatunk, de ezzel csak örömet szerzek neked – folytatta, miközben két ujja közé fogta a lány egyik mellbimbóját.

- Bármikor ránk nyithatnak – suttogta ismét, most rémültebb hangon Hermione.

- Végezz el egy zárbűbájt – mormogta Lavender, majd nyelvével körbenyalta a másik bimbót is.

Hermione nagyot sóhajtott, majd kezeit szeretője vállára rakta és finoman eltolta magától.

- Mi az? – értetlenkedett a másik.

- Nekem most ehhez nincs hangulatom – morogta a lány, miközben elhúzódott a kád másik felébe. Nem mert a másik szemébe nézni.

- Tényleg feszült vagy – nyelt egy nagyot a másik, majd óvatosan odakúszott a másikhoz és leült a bal oldalára. Kicsit lejjebb csúszott a kádban, így a víz pont az álláig ért, térdeit felhúzta egészen a mellkasáig, majd egyik kezével átölelte őket, miközben kicsit közelebb dőlt a másikhoz, épp annyira, hogy a válluk finoman összeérjen. Szomorúan elmosolyodott, amikor meghallotta a másik apró sóhaját. – Mi a gond, Hermione? – kérdezte szelíden és fejét oldalra fordította, de a lány kerülte a tekintetét.

- Semmi – mondta röviden a lány, még mindig kerülve a másik tekintetét és behunyta barna szempárját.

- Látszik – mormogta Lavender és fejét a másik vállgödrébe hajtotta, szabad kezével pedig finoman átkarolta a másikat, kézfeje pedig megnyugodott a másik derekán. Legnagyobb döbbenetére a lány nem húzódott el tőle, hanem vett egy mély levegőt, majd kínzó lassúsággal kifújta.

- Hiányoznak – mondta, miközben kinyitotta a szemeit, de továbbra is kerülte a másik tekintetét, inkább a szemközti mosdókagylót kezdte el tanulmányozni. – Annyira – folytatta. –, hogy képtelen vagyok szavakba önteni – motyogta és hátra döntötte a kád peremének a fejét. Lavender nem szólt egy szót sem, csupán még közelebb csúszott a lányhoz, egyik lábát felhúzta a combja tövéig, majd kissé maga felé fordította a lányt.

- Annyira hiányoznak – suttogta a Hermione és zavartan lesütötte a szemét. – Még csak körülírni sem tudom – rázta meg a fejét. – És annyira fáj itt belül – mondta és nagyot nyelt, hogy visszafojtsa feltörni készülő könnyeit.

- Itt, igaz? – sóhajtotta Lavender, miközben kezét a másik mellkasára csúsztatta és néhány pillanatig a szíve fölött nyugtatta tenyerét.

- Igen – bólintott a lány, majd kezeit esetlenül az ölébe ejtette. – Mintha kitéptek volna belőlem egy darabot. Nem tudom elhinni, hogy nincs többet hová hazamennem, hogy nem létezik az a hely, amit otthonomnak nevezhetek – suttogta alig hallhatóan.

- A házatok még áll – jegyezte meg a másik, miközben lecsúsztatta kezét a lány mellkasáról, lágyan megcirógatta a másik arcát, majd kissé előredőlt és a combjára támaszkodott.

- Nem érted – rázta meg fejét hitetlenkedve. – Hogyhogy nem érted? – kérdezte csodálkozva, majd a lány válaszát meg sem várva folytatta. – Én nem a fizikai otthonra gondolok. Ennyi erővel otthonomnak nevezhetném a Roxfortot is, mivel itt töltöm az év túlnyomó részét. Az ott élő emberek miatt tartottam otthonomnak azt a lakást. Ott élt a családom, akik a legtöbbet jelentették számomra. Az otthon nem csak egy fogalom – folytatta, kibontakozott a másik öleléséből, majd felállt és a törülközője után nyúlt és kiszállt a kádból.

- Hova mész, Hermione? – hallotta meg szeretője csodálkozó hangját.

- Ki – mondta röviden, gyors mozdulatokkal megtörülközött, maga köré csavarta a frottír anyagot, majd lassú, kimért léptekkel odasétált a padhoz, ahol a saját ruhái mellett hevertek Lavender holmii is.

- Mégis hova ki? – lépett oda mellé a lány, aki időközben szintén kiszállt a kádból.

- A parkba. Ki akarom szellőztetni a fejemet.

Egy pillantásra sem méltatta a másikat, már-már gépies, berögzült mozdulatokkal bújt bele falatnyi bugyijába, majd felvette a fehér csipkés melltartóját.

- Ne menjek veled? – hallotta meg barátnője halk hangját.

- Nem – mormogta, miközben felhúzott mindkét lábára egy-egy zoknit.

- Biztos? – kérdezte Lavender, aki még mindig egy szál törülközőben állt mögötte.

- Teljes mértékben. Bízz meg bennem egy picit – hangja eltorzult, ahogy felvette egy trikót, majd magára húzott egy hosszú ujjú felsőt is, majd felemelte az egyik lábát, hogy felhúzza a nadrágot, majd a másikat is, végül begombolta csípőjénél a farmer gombait és felhúzta a sliccét is. – Órán találkozunk, jó? – fordult meg és nagy boci szemeket meresztett a másikra. Látta a lányon, hogy még hezitál. – Piton órájára mindenképp visszaérek, ígérem, és nem is fogok kárt tenni magamban! De tényleg szükségem van egy kis magányra. Értsd meg! – nézett rá kétségbeesetten.

- Jó. De mégis mikor fogsz megreggelizni? – vonta fel kérdőn szemöldökét a másik.

- Majd útközben beugrok a konyhára – legyintett Hermione, miközben a padon heverő kardigánjáért nyúlt.

- Ebben én azért nem vagyok olyan biztos.

A másik erre szemét forgatva felelet.

- Tudtam, hogy ezt fogod mondani.

- Mostanában elhanyagolod az étkezéseket – lépett közelebb hozzá Lavender. – Keveset is alszol – mondta miközben mutatóujjával végigsimított a lány szeme alatt húzódó sötét karikákon.

- Muszáj állandóan anyáskodnod? – sóhajtotta Hermione, szájához húzta a másik ujjait, majd egy apró csókot lehelt rájuk.

- De te így szeretsz, nem?

- De. Egyébként még mindig azt mondom, hogy ez alatt a nyár alatt nagyon megváltoztál, úgy viselkedsz, mintha sokkal idősebb lennél – harapta el a mondatot. – Hagyjuk – mondta végül Hermione. – Én akkor megyek is – sóhajtott fel, majd, magához vette pizsamaként használt pólóját, piperetáskáját törülközőjét és elindult az ajtó felé. – Bájitaltanra visszaérek – mormogta mielőtt átért volna a hálószobába.

- Jól teszed, Piton nem díjazza, ha késik valaki, másrészt lógnod sem kéne.

A lány válaszul csak intett a kezével, jelezvén, hogy ezzel ő is tisztában van.

- Kabátot sem ártana felvenned – jegyezte meg gúnyosan Lavender – a végén megint rád varázsol valaki egy szexis nagyestélyit.

- Kösz – szólt vissza Hermione, majd letette terhét az ágyra. Odasétált a szemközti falon lévő fogashoz, majd leakasztotta róla hosszú, fekete szövetkabátját és belebújt az anyagba, majd visszafordult a fürdő bejárata felé. – Nem mintha te bánnád – Rándult meg a szája széle, miközben a gombok begombolásával volt elfoglalva.

- Valóban nem – jegyezte meg kajánul a lány. – Biztos vagy benne, hogy ki akarsz menni ilyen időben? – bökött fejével az ablak felé. Hermione is kinézett rajta.

- Egy-két sötétebb felhő – vonta meg vállát. – Egyáltalán nem biztos, hogy meg fog eredni, amíg kint leszek – tette hozzá.

- De ha esni fog, akkor ugye bejössz? – aggodalmaskodott Lavender.

- Merlinre is! – szisszent fel a lány. – Rosszabb vagy, mint… – elharapta a mondatot, egyszerűen képtelen volt arra, hogy befejezze. – Egyébként megyek, lassan úgyis felébrednek a többiek – rándult meg idegesen a szájszéle. – Légy szíves a kádas bűbájt szűntesd meg! – mormogta a másik tekintetét gondosan elkerülve. – Köszönöm – hadarta tovább, anélkül, hogy megvárta volna a másik válaszát, majd kisietett a hálóból.

***

Lassú, kimért léptei alatt ropogott a talajt befedő avar. Nem volt túl hangos, ám fülét szinte így is bántotta a hang. Úgy hogy egyedül volt a parkban, valahogy természetellenesen hangosnak tűnt. Kezeit zsebre dugta és dideregve indult a kastély keleti oldalán található kis, fás terület felé. Rövid időn belül megpillantotta az őszi széltől hajladozó fűzfák közt kanyargó kis szűk ösvényt. Vett egy mély levegőt, egy pillanatra behunyta a szemét, majd rálépett az útra, és hagyta, hogy vigye a lába.

Úgy félúton – még mielőtt a gyalogút elkanyarodott volna – megfordult, szemeit végigjáratta a parkon, ahol továbbra sem tartózkodott egy árva lélek sem.

Csupán csend és magány. Kezeit mélyebbre csúsztatta a zsebében, megborzongott, amikor tarkóján megérezte a szél hideg érintését, érezte, ahogy libabőrös lett. Fázott, fogai újra és újra összekoccantak a hidegtől. Október vége volt, de még a kabát sem védte meg a különösen hideg őszi időjárástól. Mégsem torpant meg, de nem is gyorsított tempóján. Hamarosan megpillantotta az ismerős, elhagyatott padot. Megtorpant, vett egy mély levegőt, majd megtett egy lépést, még egyet majd még egyet, így tovább, míg oda nem ért sötétbarnára festett padhoz. Sóhajtott egyet, majd fellépett a pad szűk ülődeszkájára, majd megfordult és ráült a támlára. Néhány percig némán ült a helyén, próbált rendet tenni kavargó gondolatai közt. Annyi minden megváltozott az életében, hogy lassan már nem is tudta követni. Nagyot ásított és tanakodott az elmúlt időszakon.

Minden olyan gyorsan megváltozott az életében, meghaltak a szülei, összejött egy barátnőjével, a legjobb barátai ellene fordultak. Lassan már azt sem tudta, hogy hol a feje, egyszerűen nem bírt megfelelni az elvárt követelményeknek.

Annyira belemerült a gondolataiba, hogy észre sem vette az idő múlását. Mikor felegyenesedett ültében, csak akkor nézett fel a Roxfort legmagasabb tornyára, ahol volt egy hatalmas óra.

- Negyed tíz – húzta el a száját.

Negyed óra késés. Nem tudta eldönteni először, hogy mit tegyen, jól tudta, hogy Piton azt sem díjazza, ha valaki két percet késik, de olyanról nem hallott még, hogy valaki több, mint tizenöt percet késett volna a rettegett tanár órájáról.

- Mi lenne akkor, ha be sem mennék? – ráncolta a szemöldökét. Ezt az ötletet hamar el is vetette, megígérte Lavendernek, hogy ott lesz. Bár arról egy szót sem szólt, hogy késni fog. De ő biztos, hogy megérti. Ellentétben a férfival.

***

Kopogásra emelte ökölbe szorított kezét, de a mozdulat megállt a levegőbe. Egyszerűen nehezére esett megtenni. Más sem hiányzott neki, mint Piton szurkálódása és egy jó adag büntetőmunka. Pár pillanatig még ott állt gondolataiba merülve, de szép lassan rájött, hogy azzal, hogy ott áll nem fog semmit sem elérni, ha később megy be, akkor csak még dühösebb lesz a tanár. Kiroppantotta a nyakát, majd nagy levegőt vett és bekopogott.

- Igen? – hallotta meg a férfi kimért nyakát.

Felsóhajtott, majd összeszedte magát annyira, amennyire tudta és benyitott az ajtón.

- Jó napot tanár úr! – köszönt illedelmesen a lány, de kerülte a másik tekintetét, egyszerűen szégyellte magát, és nem mert belenézni a férfi szemeibe.

- Foglaljon helyet! – mondta hidegen a tanár, Hermione legnagyobb meglepődésére. Néhány pillanatig kutakodóan nézett a férfira, majd elindult Lavenderrel közös padjuk felé.

- Azt hittem, hogy ma már meg sem tisztel minket a jelenlétével – hallotta meg hátul mögül a bájitalok mesterének hangját.

- Elnézést tanár úr – fordult meg.

- Tizenkét pont a Griffendéltől!

Hermione csak bólintott, majd odament a padhoz, ahol Lavender már kíváncsi tekintettel várta.

- Granger – lépett oda hozzá Piton, mikor kipakolt a táskájából a lány. – Mai feladat a Korkorrigáló főzet elkészítése. A recept a táblán van, kezdjen hozzá!

- Értem uram – morogta megszeppenten a lány, majd leült az asztalhoz, majd elővett egy pergament, hogy leírja a receptelkészítési módját. Fél szemmel látta, hogy a tanár még mindig ott áll mellette, mikor végzett Piton még mindig mellette állt.

- A hozzávalókat megtalálja a szekrényben – mondta, miközben vetett egy pillantást a lány által lemásolt receptre. – Egyébként nem tizenöt, hanem másfél gramm porított denevérfog szükséges bele. Figyeljen oda a vesszőkre, hacsak nem áll szándékában felrobbantani az osztálytermet.

- Köszönöm, hogy szólt uram – mondta a lány, majd odabiggyesztett az egyes és az ötös szám közé egy vesszőt és még egyszer átfutotta a táblán lévő receptet, hogy összehasonlítsa azzal, amit leírt. Mikor végzett, felnézett a padról, de látta, hogy a tanár már nincs a közelében, anélkül, hogy Lavenderre nézett volna elindult a szertárba, hogy magához vegye a hozzávalókat. Visszafelé úton egy pillanatra megszédült, de igyekezett róla nem tudomást venni, más sem hiányzott neki, hogy Piton ismét büntetőmunkát adjon neki, vagy esetleg újabb pontokat vonjon le. Így is eléggé utálták már az osztálytársai.

- Minden rendben? – kérdezte tőle Lavender, mikor visszaért hozzá és könyökével véletlenül oldalba bökte a lányt.

- Persze – bizonygatta Hermione, miközben lerakta a hozzávalókat az asztalra. – Használhatom a mérlegedet? – suttogta.

- Persze – bólintott az osztálytársa és közelebb tolta hozzá a mérőeszközt. – Én már kiporcióztam mindent – tette hozzá, majd figyelmét ismét a hozzávalókra fordította és tovább aprította a százszorszépgyökeret.

- Köszi – mondta egyik kezével megtámaszkodott az asztallapban, másikkal pedig rárakott néhány mákgubót a mérlegre, hogy lemérje. Fél szemmel azonban Lavendert figyelte, aki éppen befejezte az aprítást és a fátyolkával teli tál után nyúlt, anélkül, hogy kesztyűt húzott volna.

- Ne – szólalt meg.

- Mit ne, Hermione? – kérdezte csodálkozva a lány. – Minden rendben van? – csodálkozott, miközben maga elé húzta a kis tálkát.

- Te allergiás vagy a fátyolkára! – morogta a másik.

- Az lehetséges – hallotta meg háta mögül Piton hideg hangját. – De annyit griffendéles létére is tudhatna, hogy a fátyolka csak elfogyasztva okoz allergiás rohamot. Ennél többet vártam magától – mondta hideg hangon a Piton.

Hermione hallotta, hogy az elől ülő mardekárosok közül jó páran gúnyosan és egyben kárörvendően felnevetnek.

- Nincs más dolguk? – kérdezte tőlük kimérten Piton. – Aki nem végez a duplaóra folyamán, az kap két nap büntetőmunkát, kedves gondnokunkkal – tette hozzá és összekulcsolta háta mögött a kezeit.

A lánynak nem kellett felnéznie, anélkül is tudta, hogy mindenki újra nekilátott a bájitalnak, senki nem akart büntetőmunkát szerezni, főleg nem Friccsel. Körbeforgatta a fejét, majd vetett egy pillantást az órájára, csupán nyolcvan perc volt hátra duplaórából, de a főzet elkészítése a hozzávalók előkészítésével együtt kilencven percbe telt. Jól tudta, hogy esélye sincs végezni. Felsóhajtott, majd bízva az égiek közbenjárásában nekiállt a bájitalnak, és igyekezett minél gyorsabban és a lehető legpontosabban felaprítani és összeporítani a hozzávalókat.

- Karikára kell vágni a kamillagyökeret, Granger – hallotta meg a háta mögül ismét a tanár hangját.

Felsóhajtott majd vetett egy gyors pillantást előbb a táblán lévő, majd a leírt receptre, mind a kettőn karikára vágás állt, nem pedig kockázás. Bólintott, majd kimért egy újabb adagot a gyökérből és elkezdte felkarikázni.

- Minden rendben van? – hallotta meg Lavender aggódó hangját maga mellett.

- Ne beszéljenek az órámon! – csattant fel Piton. Hermione észre sem vette, hogy elment mellőlük. – Arra ott van a szünet!

- Tanár úr! – szólalt meg osztálytársa. – Nem látja, hogy mennyire remeg a keze?

- Próbáljon lenyugodni Granger! – vetette oda válaszként a férfi, majd visszasétált a tanári asztalhoz és onnan nézett végig a diákjain.

- Jól vagy, Hermione? – kérdezte aggódva Lavender.

- Ühüm – nyögte a lány és egy pillanatra megint behunyta a szemét, mert megszédült.

- Ülj le – morogta padtársa, majd megfogta a derekát és segített neki leülni a székre. – Mindjárt jobb lesz.

- Jól vagyok – bizonygatta és újra felállt.

- Granger, nem kell játszania a hős griffendélest.

- Nem játszom – jelentette ki és ismét kezébe vette az aprító tőrt és folytatta a munkát.

- Biztos jól vagy? – simított végig Lavender aggódva a hátán.

- Ezt a viselkedést mellőzzék az órámon, legyenek szívesek! – szólalt meg hidegen a férfi, majd ellökte magát és elindult szokásos körútjára a terembe.

Hermione próbált nem tudomást venni sem padtársa aggódó, sem a többiek kíváncsi tekintetéről. – Mégis! Nincs más dolguk? – zsörtölődött magában, miközben maga elé vett egy aszaltfügét, bal kezének mutató- és nagyujjával lefogta a két végét. Sűrűn pislogott, valami nem volt rendben, duplán látott. Behunyta a szemét kis időre, majd ismét kinyitotta, de a helyzet csak rosszabb lett, a duplán látás mellett forgott vele a világ.

- Tanár úr – szólalt meg bizonytalanul és lerakta a kést a padra, nehogy véletlenül elvágja a kezét.

- Hermione, borzasztóan sápadt vagy – hallotta meg maga mellett szeretője aggódó hangját.

- Mit akar, Granger? – Piton hangja kimért volt.

- Kimehetnék egy picit az osztályteremből – nem tudta végigmondani a mondatot, mert lábai elgyengültek, miközben a padlóra zuhant beverte fejét a pad sarkába, azt már nem érezte, ahogy elterül a padlón.

***

Kezével végigsimított az arcán, majd nyögve átfordult a másik oldalára.

- Mikor feküdtem le? – kérdezte és belenyomta arcát a puha párnába. Ujjaival megfogta, majd magára húzta a takarót, ami lecsúszott egészen a derekáig. Mióta felébredt az volt az érzése, hogy figyelik. Megdörzsölte a szemét, majd végül kinyitotta, pislognia kellett, mert a teremben lévő fény elvakította. Lassan körvonalazódott előtte egy alak, aki fekete talárt viselt, és fekete vállig érő haja volt.

- Piton – nyögte, mikor felismerte a férfit. – tanár úr – tette hozzá.

- Hogy van?

- Hogy kerültem ide? – kérdezte, felkönyökölt az ágyban és vetett egy hunyorgó pillantást Pitonra.

- Összeesett az órámon – mondta nemes egyszerűséggel a bájitalok mestere.

A lány csak bólintott.

- Nincs hozzáfűznivalója? – vonta fel kérdőn a szemöldökét Piton és közelebb húzta a székét az ágyhoz.

- Muszáj? – kérdezte a lány.

- Mit? – értetlenkedett a tanár.

- Nem fontos – legyintett Hermione és a hátára fordult.

- Nem szédül? – hallotta meg kis idő múlva a férfi hangját.

- Nem, miért kérdi? – Hermione továbbra is a plafonnal szemezett.

- Nincs hányingere, nem érzi magát gyengének?

- De mi ez, kivallatás? – kérdezte kíváncsian a férfi kérdésáradatát félbeszakítva.

- Csak érdeklődőm az állapota felől.

- Én nem egy betege vagyok tanár úr, akit meg kell gyógyítania.

- Valóba nem.

- Csak egy diákja, aki griffendéles – hunyta be szemeit a lány és ujjaival zavartan elkezdte gyűrögetni a takarót. – Miért érdekli, hogy vagyok? – kérdezte halkan.

- Aggódom önért, Hermione.

- Már megint a keresztnevemen szólít, tanár úr.

- Miért nem szólt, hogy szüksége van főzetre? – szólalt meg a férfi, figyelmen kívül hagyva a lány előző mondatát.

- Mert nem volt rá szükségem – mondta az érintett.

- Látszik – jegyezte meg Piton.

- Mondja, miért aggódik értem ennyire? – kérdezte és félve tanárára pillantott.

- A temetés óta nem alszik rendesen – ez nem kérdés volt.

- Ezért aggódik? – vonta fel szemöldökét csodálkozva a lány.

- Pihenje ki magát, Hermione! – szólalt meg a férfi és belenézett a meleg, csokoládébarna szempárba.

- Persze – mondta semleges hangon a diáklány.

- Ameddig ilyen állapotban lesz, nem fogom visszaengedni a RAVASZ kurzusra – játszotta ki az aduászt a bájitalok mestere.

- Nem teheti meg – mondta a lány és elfordította a fejét.

- Téved.

- Kitűnő lett az RBF-em! – méltatlankodott az érintett.

- Meglehet, de az még nem jogosítja fel automatikusan az óralátogatásra – jelentette ki a férfi. – A tanár joga eldönteni hatodik, illetve hetedik tanévben, hogy ki látogathatja és ki nem az óráját. Sajnálom.

- El tudom képzelni! – csattan fel Hermione.

- Ha nem tud teljesen a feladatára koncentrálni, akkor kárt okozhat nem csak magában, hanem a társaiban is Hermione, egy rossz bájital hozzávaló miatt! Emlékezzen vissza a szeptemberi esetre, amikor majdnem sikerült felrobbantania a Vérpótló főzetet! Nem tehetem ki ilyen veszélynek sem önt sem a társait – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon a férfi.

- Szerintem inkább a termét félti! – kelt ki magából a lány. – Maga nem szokott csak úgy aggódni sem a diákjaiért, sem pedig azok testi épségéért! – folytatta. – Elárulná, hogy minek köszönhető ez az új keletű viselkedés? – nézett ismét a tanárára.

- Olyan történt, aminek nem lett volna szabad – rándult meg Piton szája.

- Mégpedig? – kérdezte Hermione, bár érezte, hogy faggatózásával lassan átlépi a férfi türelmének határát, de most valahogy nem érdekelte. Egyszerűen tudni akarta az okokat!

- Beleszerettem egy diákomba.

A lány köpni-nyelni nem tudott a döbbenettől, néhány pillanatig némán figyelte a férfi arcát, aki tekintetét mereven a gyengélkedő padlójára szegezte. Mikor meg akart szólalni megszólalt a csengő.

- Elnézést – sóhajtott fel kissé megkönnyebbülten Piton és felállt a székről. – Mennem kell, kezdődik az órám. Önt valószínűleg holnap kiengedik Hermione, ha úgy gondolja, szüksége van altatófőzetre, akkor szóljon Madam Pomfreynak, ő majd segíteni fog – mondta és elindult kifelé. – Pihenje ki magát – fordult még vissza félúton, majd kiment a helyiségből.

Az ajtót azonban nem csukta be maga mögött. Hermione hallotta, hogy köszön valakinek, bár arról fogalma sem volt kinek.

Ismét behunyta a szemét és az oldalára fordult. Ismét egyedül maradt, egyedül a gondolataival. Fülében tisztán csengettek a férfi szavai.

Beleszerettem egy diákomba – suttogta maga elé miközben átölelte magát a karjaival.

- Alszol? – hallott ismerős, óvatos hangot a háta mögül.

- Mi? – értetlenkedett.

Egy érintést érzett a vállán.

- Tehát nem – mondta Lavender. – Szia Hermione! – köszönt neki a lány, miközben megkerülte az ágyat. – Hogy vagy? – kérdezte és egy apró puszit nyomott a lány homlokára.

- Remekül – bólintott kimérten a másik. – Bár kicsit kótyagosan, mintha fejbekólintottak volna – húzta el a száját.

- Nem csodálom – mormogta barátnője. – Mikor felhoztak akkor adtak neked erősítőfőzetet is és álomitalt is.

- Nem emlékszem rá – vonta össze szemöldökét Hermione és felkönyökölt az ágyban.

- Mert eszméletlen voltál – forgatta szemeit Lavender, mintha az magától értetendő lenne, megfordította a széket, úgy, hogy a támlája nézzen az ágy felé, majd leült rá.

- Látom, máris kényelembe helyezted magad – jegyezte meg Hermione.

- Megijesztettél – mondta csendesen a másik griffendéles. – Késve jöttél be órára, azt hittem, valami bajod esett, ismét majdnem elrontottad a bájitalodat.

- Tudom – morogta a másik lány és megmasszírozta sajgó halántékát.

- Fáj? – aggodalmaskodott szeretője.

- Picit, nem vészes – rázta meg a fejét.

- Beverted, miközben összeestél – magyarázta meg összeszűkült szemekkel a másik.

- Értem – bólintott ismét Hermione.

- Nagyon nyugodtnak látszol – jegyezte meg Lavender. – Vagy csak máshol járnak a gondolataid? – nyúlt aggodalmasan a másik keze után és finoman megszorította. – Valami gond van? – kérdezte.

- A szokásoson kívül? – nevetett fel idegesen Hermione. – Nem, nincs – szögezte le. – Csak elgondolkoztam Piton szavain.

- Akartam kérdezni, hogy miért volt itt – vágott közbe a másik izgatottan.

- Érdekelte, hogy vagyok – vonta meg vállát a griffendéles.

- Ennyi? – csodálkozott a másik lány. – Piton nem szokott aggódni a diákjaiért, főleg nem, ha az illető griffendéles.

- Ugyanezt mondtam én is – mondta Hermione és végzett néhány nyakkörzést. – Furcsán viselkedik mostanában.

- Szó, mi szó. De miért is? – kérdezte kíváncsian Lavender.

- Kérdezgettem, hogy miért aggódik ennyire – nyelt nagyot a másik

- És el is árulta, mi? – nevetett fel a barátnője.

- Képzeld, el – szorította ökölbe jobb kezének ujjait a lány.

- Jó-jó! – próbálta nyugtatgatni Lavender, mikor látta, hogy arca piros lesz a dühtől. – Ne idegeskedj! – simított végig az arcán. – Most pihenned kell.

- Ágyfogságra ítélve mi mást tehetnék? – vonta fel kérdőn a szemöldökét Hermione.

- Hát nem sok mindent – ismerte el a lány kis idő múlva. Néhány pillanat erejéig csak némán néztek egymásra.

- Tényleg elárulta? – kérdezte végül Lavender miközben előredőlt a széken, állát megtámasztotta a háttámlán.

- Annyit mondott szűkszavúan, idézem: beleszerettem egy diákomba – ráncolta a homlokát Hermione.

- Ez komoly? – vonta fel kérdőn a szemöldökét a lány. – Nem álmodtad? – kérdezte kételkedve.

- Nem. Kíváncsi vagyok, hogy kit szeret Piton – jegyezte meg Hermione. – Biztos vagyok benne, hogy egy Mardekáros diáklányról van szó.

- Szerintem meg nem – szűkült össze Lavender szeme és vetett egy kutakodó pillantást az osztálytársára.

- Biztos, hogy nem fiúba – jegyezte meg a lány.

- Hát nem is – húzta el a száját szeretője. – Nem tudom, hogy vagy vele, de nekem kezd összeállni a kép – fintorodott el.

- Valóban?

- Gondolj bele – simított végig a másik kézfején. – Állandóan büntetőmunkát kapsz tőle…

- Valóban? – csodálkozott a lány. – Ez szerintem inkább annak a jele, hogy utál, és mást sem akar, minthogy megkeserítse az életemet.

- Ha annyira utálna, akkor Fricshez küldene takarítani! – csóválta a fejét. – Mégis átlag hét estéből legalább kettőt lent töltesz a pincében!

- Akkor sorolom az ellenindokokat – sóhajtott fel Hermione és kissé feljebb csúszott a párnán. – Griffendéles vagyok, aztán nézzük csak, veled járok. Még mi is van? – kérdezte gúnyosan. – Igen! Már eszembe is jutott! Hogy is felejthettem el? – csapott színpadiasan a homlokára. – Sárvérű vagyok, ő pedig halálfaló. Kell ennél több? – nézett rá kérdőn.

- Szerinted a szerelemben ez számít? – Lavender szavai halkak voltak. – Miért ne szerethetne bele egy halálfaló egy sárvérűbe?

- Mert azt Vol… – látva a másik felszisszenését elharapta a szót. – Tehát, mert azt Tudjukki halállal jutalmazná.

- A te képességeidnek köszönhetően akármikor beállhatná a halálfalók közé – szúrta közbe a másik, miközben ujjaival szórakozottan köröket rajzolt a takaróra.

- Az én múltammal? Most viccelsz, ugye? A nagy Harry Potter barátjaként iszonyúan magas vérdíjat tűztek ki a fejemre.

- Egy árulással mindent el lehet feledtetni.

- Soha nem árulnám el Harryt, a legjobb barátom, vagy legalábbis volt. Másrészt az árulókat sehol nem tűrik meg. Ismered a mondást, aki egyszer áruló lett, az örökre áruló is marad.

- Értem – bólintott lassan a lány.

- Másrészt azért legyek halálfaló, hogy azokat öldössem, akikhez én is tartoztam és tartozom? Kösz, ebből én nem kérek – fintorodott el Hermione.

A szobára feszült csend telepedett, amit csupán a gyógyító lépteinek a zaja tört meg. Egy tálcával a kezében közeledett feléjük, amin néhány fiola bájital állt.

- Jó napot! – köszöntek egyszerre a nőnek.

- Önöknek is – biccentett a javasasszony, majd mikor odaért Hermione ágyához lerakta terhét az éjjeliszekrényre. – Hoztam önnek altató- és erősítőfőzetet is – mondta. – Ez az erősítő – emelt fel egy üvegcsét, amiben kék színű bájital volt. – Ez pedig az altató – mutatott a sötétlila színű folyadékot tartalmazó fiolára.

- Erősítő főzetet kérek csak.

- Szüksége van a másikra is! – tiltakozott az asszony, különben nem fog felépülni.

- Elmúltam tizenhét – magyarázta Hermione. – A szüleim sem élnek – tette hozzá csendesen. – Szabadon dönthetek a saját testemről.

- De hát! – méltatlankodott a nő. – Megkérdőjelezi a gyógyítói képesítéseimet? Én tudom, hogy mi a jó egy betegnek és mi nem.

- Ígérem, hogyha nem tudok aludni, akkor beveszem a főzetet, de nem szeretnék rászokni.

- Gondom lesz rá, hogy állja a szavát – szólalt meg Lavender és vetett egy szúrós pillantást.

- Rendben – egyezett bele vonakodva végül a nő. – Ha jól érzi magát, akkor holnap elhagyhatja a gyengélkedőt is.

- Végre egy jó hír – sóhajtott fel Hermione a nő távolodó alakját figyelve.

10.

Bónusz

Karácsonyra

Szerzői megjegyzés: Karácsonyi ajándékként íródott kedves bétámnak, de mivel kapcsolódik magához a történethez úgy gondoltam, hogy belerakom ide is, egyfajta bónuszfejezetként. Jó szórakozást hozzá!

Korhatár: +18

Figyelmeztetések: Hármas szex és azt hiszem ennyi, mert az már mindent elmond.

Szemét kendő fedte, így nem láthatta, csupán érezhette azt, ahogy Lavender végigsimít előbb az egyik, majd a másik combján, amikor az öléhez ért szándékosan elemelte a kezét. Másik kezének egyik ujjhegyét végighúzta a hasán, a lány érezte, ahogy libabőrős lesz mindene. Ösztönösen felnyögött a kéjtől.

A következő pillanatban egy erős kéz ragadta meg az állát és fordított oldalra a fejét, majd követelőző ajkak tapadtak a szájára, támadója először finoman körberajzolta nyelvével ajkának vonalát, majd egy gyengéd csókot nyomott a szájára, majd rögtön átvándorolt az arcára. Érezte, ahogy egy kérges tenyér kisimít néhány kósza tincset a homlokából.

Tudta, hogy az a tenyér nem Lavenderé. Ijedten nyögött fel, majd ösztönösen egymáshoz szorította lábait. Kezeit felemelte, hogy levegye a szeme köré kötött selyemkendőt.

- Csak én vagyok az – hallotta meg Piton hangját, ami most kivételesen nyugtató hatást gyakorolt rá. A férfi ujjai végigfutottak nyakán, majd a következő pillanatban a nyelve is végigkövette annak kecses ívét.

Eközben érezte, hogy az alsótesténél lévő Lavender sem tétlenkedik. Szelíd erőszakkal szétfeszítette combjait, majd végigsimított a lány hasán, nyomott egy apró csókot a köldökére, miközben Piton a kulcscsontját halmozta el apró, kényeztető csókokkal. Érezte, hogy a férfi marokra fogja egyik telt, ám mégsem óriási mellét, majd előbb finoman, mégis picit erősen megmarkolja, majd elengedi és ujjaival elkezdi morzsolgatni a bimbóját. Közben ajka lejjebb vándorolt a kulcscsontjáról, le egészen a másik halomig, a mozdulat közben hosszú, selymes haja végigsimított a vállán, majdnem felnevetett, mivel az apró mozdulat csiklandozta bőrét. Piton nyelvével először körbenyalta a mellbimbóját, majd elkezdte gyengéden simogatni.

Felnyögött a kéjtől, testének minden egyes porcikája remegett a gyönyörtől. Szétnyílt ajkai közt egy ujjat érzett, kezeivel vakon megtapogatta a hozzá tartozó kezet. Lavender volt az. Gyengéden ráharapott az ujjra, majd végignyalt rajta, jutalmul kapott egy kedves puszit az arcára. Elmosolyodott.

- Ez az – hallotta meg közvetlenül füle mellől a lány suttogását. – Lazítsd el magad és élvezz! – mormogta, majd nyomatékot adva szavainak gyengéden beleharapott Hermione fülcimpájába, aki kettőjük kényeztetésére megemelte a gerincét a matracról. Egyre közelebb jutott a csúcshoz.

- Jó kislány – kuncogott bele a Lavender Hermione hajába, majd elhúzódott tőle és ismét visszatért az öléhez. Ujjait végighúzta a csupasz szeméremdombon, tenyere egy időre megpihent rajta, majd széthúzta a szeméremajkakat és egy csókot lehelt a lány csiklójára. A kéjhullám hatására Hermione teste egy újabb remegéssel válaszolt. A lány elhúzódott tőle, feltérdelt teste mellett, mikor meghallotta a lány elégedetlenkedő, artikulátlan morgását kezével folytatta a kényeztetést. Gyengéden végigsimított a lány csiklóján, majd ujjai egészen a lány ölének legrejtettebb kincséhez, a hüvelyének bejáratához siklottak. Elégedetten nyugtázta, hogy a lány már eléggé benedvesedett. A biztonság kedvéért benyálazta az mutatóujját, majd óvatosan behatolt vele a másik vágytól forró, nedves hüvelyébe. Nyomott még egy apró csókot a lány hasára, szabad kezével átnyúlt Hermione teste felett, majd megtámaszkodott mellette, hogy közelebb kerüljön a másik oldalt térdelő Pitonhoz, aki még mindig a lány melleinek kényeztetésével volt elfoglalva. Lavender tekintete egyből a férfi meredező hímvesszőjére siklott, majd anélkül, hogy egy szót is szólt volna a másik kettőhöz, egy apró csókot lehelt a halálfaló makkjára, aki a hirtelen jött meglepettség miatt egy pillanatra elhúzódott Hermione hívogató testétől, majd rövid szünet után folytatta a megkezdett munkát.

Hermione egyre szaporábban vette a levegőt, ahogy minden egyes érintéssel közelebb ért a csúcshoz. Piton minden egyes pillanatban, amikor már csak egy hajszálra volt az orgazmustól megállt egy pillanatra a kényeztetésben, megvárta, amíg lélegzetvétele ismét kissé egyenletesebbé válik, majd mindig folytatta azt, amit elkezdett. Közben Lavender mind a kezével, mind pedig a szájával csak a férfi izgalmi állapotának fokozásán munkálkodott. Egyszer abbamaradtak a tanár csókjai is, Hermione legnagyobb örömére. Hallotta az ágy apró nyikorgásait, miközben Lavender és Piton helyet cserélt, majd megérezte ölén a férfi simogató kezét, másik kezével a csuklóját szegezte az ágyhoz. Egy futó, ám gyengéd csókot nyomott a szájára. Következő pillanatban arcán megérezte Lavender érintését is.

A férfi óvatos mozdulatokkal befeküdt a lábai közé, egyik kezével megtámaszkodott a lány válla fölött, míg a másik kezével a lány hüvelyéhez vezette merev, lüktető hímvesszőét.

- Érezni akarlak magamban – suttogta a lány, majd feljebb emelte a csípőjét és jobban széttárta lábait, felkínálkozva a másiknak. A következő pillanatban érezte, hogy Piton lassú, már-már kínzó mozdulatokkal belé hatolt. Feljebb nyomta csípőjét, hogy még jobban érezhesse a férfi testét, izmainak minden egyes apró rezdülését.

- Köszönöm! – suttogta, felemelte kezét, hogy végigsimítson a másik arcán és tarkójánál fogva közelebb húzza magához, de ujjai csupán a levegőt érintették. Tágra nyílt a szeme és döbbenten vette észre, hogy a klubhelyiségben van a saját ágyában, ráadásul egyedül. Nyögve és belül kissé csalódottan fordult át a másik oldalára.

- Tehát csak álom volt – suttogta kissé csalódottan, miközben lenyúlt az ágy mellett, hogy visszahúzza a takaróját, amit nagy valószínűséggel sikeresen lerugdosott magáról az éjszaka folyamán. – Bár csak ne lett volna ennyire valósághű. Meg egyáltalán miért kell nekem ilyeneket álmodnom? – lehelte és újra behunyta a szemét, majd félve ki is nyitotta. Ezek után még inkább félt elaludni. – Nem akarok ilyen álmot – motyogta maga elé, de attól, hogy ismét az álomra gondolt testén kellemes bizsergés futott végig. Néhány percig némán figyelte a félig behúzott ágyfüggönyt, majd rájött a megoldásra.

***

Kopogott az ajtón, majd várt körülbelül húsz másodpercet, de többet nem. Egyszerűen túl ideges volt olyan türelmet igénylő dolgokhoz, mint a várakozás. Egyik kezével megtámaszkodott az ajtófélfában, míg a másikkal ismét kopogtatott – de most már olyan dühösen, hogy beleremegett a fa. Kis idő elteltével felhangzott egy álmos, mégis roppant ideges hang.

- Megyek már! – hallotta meg Hermione Piton hangját. Rögtön le is fordította magának a mondatot: ha nincs elég jó indokod arra, hogy miért zavarsz fel az éjszaka közepén, akkor jobb, ha azelőtt eliszkolsz az ajtó előtt, hogy én azt kinyitnám, és esetleg pálcát szegeznék rád.

A lány elengedte az ajtófélfát, kissé kihúzta magát, majd keresztbefonta mellkasa előtt a karjait. A következő pillanatban a férfi mormogva feltörte az ajtót védő záró bűbájokat, majd kilépett a folyosóra.

Hermione jól tudta, ha tanára pillantásával ölni tudott volna, akkor valószínűleg pillanatokon belül holtan esett volna össze.

- Jó estét Hermione – mormogta kissé felvont szemöldökkel. – Minek köszönhetem e késői látogatását? – érdeklődött, miközben kicsit jobban kitárta lakosztályának bejárati ajtaját.

Így a lány észrevette, hogy a férfin lévő sötét köntös valóban nem volt összekötve, ahogy sejtette is. A vékony, selyem anyag alatt a férfi csupán egy alsónadrágot, amiből kilátszott egészen köldökéig felkúszó fanszőrzete. Szőrtelen mellkasát szinte alig fedte a ruha, látszott, hogy csupán sebtében kapta magára a köpenyt.

- Hermione? – kérdezte bizonytalanul a férfi, miközben végighúzta kezeit a másik arca előtt. – Miért van itt?

- Öhm – szólalt meg az érintett és elkapta tekintetét a férfi felsőtestéről, még egy pillantást vetett bő alsónadrágjára, majd a pillantása megállapodott valahol a férfi vállával egyvonalban. Túlságosan kínosan érezte magát ahhoz, hogy belenézzen a másik szemébe, így is biztos volt benne, hogy elpirult, sőt szinte tudta, hogy bőrének színe vetekszik a sültrákéval.

- Nem jön esetleg beljebb? – kérdezte a férfi, miközben félre állt a lány útjából.

- Inkább nem – motyogta zavartan Hermione és hátrált egy fél lépést.

- Eléggé hideg van a folyosón – mormogta a halálfaló, majd összekötötte a köntösét. – De ha gondolja, itt is beszélgethetünk, de odabent a kandallóban még mindig ropog a tűz.

- Én csupán egy bájitalért jöttem – hadarta a lány. – Mégiscsak szükségem lenne egy altató főzetre, de olyanra, amitől álmodni sem fogok – sütötte le a szemét Hermione és zavartan beletúrt a hajába.

- Értem – bólintott a professzor, majd visszalépett a lakosztályába és fejével intett Hermionénak, hogy kövesse.

A lány habozott egy pillanatig, majd végül követte, a helyiség, ahova beért egy nappali volt, amit néhány fáklya és a kandallóban vidáman pattogó tűz világított meg csupán. A kandalló előtt egy hatalmas, kényelmesnek tűnő kanapé terjeszkedett, rajta egy összegyűrt, sötétzöld takaró, és egy párna volt, arról árulkodva, hogy a férfi, érkezése előtt, ott aludt. Elkapta a fejét, majd körbenézett a helyiségbe, ahogy megfordult a szemközti ajtón megpillantott három ajtót. A középső nyitva volt, úgy sejtette, hogy azon tűnhetett el Piton. Nem maradt sokáig egyedül a helyiségben, egy percen belül visszatért Piton is, egy kisebb ládával a kezében.

- Ugye jól tudom, hogy nem allergiás az egyszerű altatófőzet összetevőire? – kérdezte, miközben körmével felpöccintette az apró csatot.

- Nem tudok róla, uram – rázta meg a fejét.

- Rendben – bólintott a férfi. – Ezek szerint mégis meggondolta magát? – érdeklődött, miközben elindult a szoba másik felében álló asztalhoz és a mellette álló két karosszékhez. – Nincs kedved esetleg leülni? – kérdezte semleges hangon, tegezésre átváltva.

- Eltalálta, nincs. Nem azért jöttem, hogy bájcsevegjek magával. Felajánlotta, hogyha szükségem van altatófőzetre, szóljak és akkor ön adni fog.

- Emlékszem – mormogta a férfi, miközben visszasétált Hermione mellé. – Éjjel két óra van – bökött fejével a kandallópárkányon álló óra felé. – Eddig nem sikerült elaludnod?

- Nem egészen. Egyrészt nehezen is aludtam el, másrészt pedig nem bírok az álmaimmal – zárta rövidre a dolgot.

- Értem – bólintott Piton, és nem faggatta tovább tanítványát. – Ez itt – mutatta meg a láda tartalmát. – egy heti adag. De ha bármi furcsaságot, hányingert, szokatlan, napközbeni fáradtságot, bőrpírt…

- Tudom mik az allergia jelei – húzódott halvány mosolyra a lány szája.

- Efelől nem volt kétségem.

- Rendben.

A férfi lecsukta a fedőt, majd odaadta a lánynak a dobozt.

- Tehát szóljon, ha bármi furcsát észlelsz magám.

- Úgy lesz – ígérte Hermione miközben a fára kulcsolta ujjait, ujjbegyeik finoman súrlódtak egymáshoz. – Köszönöm – motyogta zavartan, miközben közelebb húzta magához a ládikót.

- Nincs mit – bólintott kimérten a férfi, és keresztbefonta maga előtt a karjait.

- Én akkor megyek is – intett Hermione fejével a kijárat felé.

- Rendben – mondta Piton majd elindult az ajtó felé, hogy kinyissa azt a lány előtt.

Hermione követte őt, majd a folyosóra érve megtorpant.

- Köszönöm – mondta ismét a másiknak.

- Igazán nincs mit – felelte a bájitalok mestere. – Jó éjszakát! – köszönt el a lánytól és be akarta csukni az ajtót.

- Nem kellene visszakísérnie? – vonta fel csodálkozva szemöldökét a lány.

- Elég nagylány már ahhoz, hogy ne tévedjen el a kastélyban – mosolyodott el gúnyosan a férfi. – Jó éjt! – szólt ismét.

- Tanár úr – mondta tétován a lány, mikor látta, hogy a másik arca lassan eltűnik a falap mögött.

- Igen… – Meg szerette volna kérdezni, hogy mi a gond, de a lány nem hagyta. Anélkül, hogy hagyta volna, hogy bármit is mondjon, kérdezzen, vagy tegyen Hermione rátapasztotta ajkait a szájára. Először lágyan végigsimított rajta a nyelvével, a férfi önkéntelenül is szétnyitotta az ajkait, megadta magát, és hagyta, hogy a lány játékos nyelve felfedező útra induljon a szájában.

De a csóknak vége lett, túlságosan is hamar. A lány zavart mosollyal az ajkán húzódott el tőle.

- Ez mi volt? – lehelte a férfi, leeresztve a megszokott, tanári álarcát.

- Kíváncsi voltam arra, hogy önnel csókolózni a valóságban is olyan, jó-e, mint álmomban. – mosolyodott el halványan.

- Tessék? – értetlenkedett a férfi, miközben lazán az ajtókeretnek dőlt. A lány azonban válasz nélkül sarkon fordult, majd elindult felfelé a folyosón.

- Kérdeztem valamit – szólt utána Piton.

- Megnyugtatom, ez jobb volt, mint álmomban – hallotta Hermione halk válaszát.

Rövid időn belül már a lány alakját sem látta meg a folyosó sötétjében. Nagyot sóhajtott, majd visszament a lakosztályába.

11.

- Nos, Hermione – hallotta meg háta mögül a nevét. Nem kellett hátra néznie, tudta, hogy Lavender áll mögötte, ha nem szólt volna egy szót sem, akkor is felismerte lépteinek halk zajáról. A következő pillanatban a lány végigsimított a derekán, majd benyúlt a pólója alá, végigfuttatta ujjait a mellkasán, majd feljebb tolta a lány melltartóját és megmarkolta az egyik mellét. Másik kezével hátrafogta a lány haját, majd orrával végigsimított a nyakán.

- Igen? – kérdezte elhaló hangon Hermione és hátra nyúlt egyik kezével, hogy még közelebb húzza magához a másik fejét.

- Van terved holnap délutánra? – kérdezte Lavender és finoman ráfújt a lány bőrére, mire Hermione testén kellemes borzongás futott végig.

- Nem – rázta meg a fejét Hermione és másik kezének ujjaival belekapaszkodott a szék karfájába. – Miért?

Szeretője nyomott egy csókot a nyakára, majd kihúzta kezét a pólója alól.

- Na – méltatlankodott Hermione.

- Akkor most már van – húzta mosolyra az ajkát a másik és elhúzta a széket az asztalhoz, majd megkerülte, és leheletnyi csókot nyomott a másik ajkára.

- Miért is? – kérdezte a Hermione, kezeivel a másik dereka után nyúlt, átölelte, majd az ölébe húzta. – Mit tervezel? – kérdezte és végigfutatta ujjait ruhán keresztül a lány gerincén, majd a mozdulat megszakadt a lány tarkójánál, mikor látta, hogy Lavender nem válaszol, elkezdte cirógatni a tarkóját, majd beletúrt a hajába és úgy húzta közelebb magához az arcát. Ujjaival megigézve végigsimított rajta és egy pillanatra behunyta a szemét. Szeretője azonban nem tétovázott, hanem követelőzően megcsókolta a száját, miközben megragadta a lány két vállát és a székbe nyomta.

- Tehát – mormogta egy pillanatra megszakítva a csókot és érzékien megsimogatta az arcát, majd ujjai lejjebb csúsztak, végigcirógatták a nyakát és egyre lejjebb kalandoztak. – Mit szólnál hozzá, ha lemennénk a Roxmortsba? – suttogta, miközben arrébb húzta a póló nyakát és apró csókokkal halmozta el Hermione kulcscsontját.

- Miért? – kapaszkodott bele a lány a karfába, nyakát hátra vetette majd egy halk nyögés hagyta el a száját.

- Miért? Miért? – kérdezte és minden egyes kérdés után újabb csókot adott szeretője selymes bőrére. - Hogy kiélvezzük az első havat – mondta felegyenesedve és a lány szemébe nézett.

- Ne hagyd abba – jött azonnal a kérés. – Legalábbis ne így. Ennyi belőled nem elég – túrt bele a lány hosszú hajába és ujjai közé tekert egy tincset.

- Benne vagy? – villantotta rá Lavender a legártatlanabb mosolyát.

- Hogyan is lehetne neked nemet mondani? – nevetett fel Hermione és kezeivel végigsimított a másik oldalán, majd kezét a combjára helyezte, ujjhegyével apró köröket írt bőrére a nadrágon keresztül.

- Nekem valóban nem – felelt Lavender és végigsimított a másik csuklóján.

- Egyébként én pont azt akartam kérdezni, hogy nem-e maradhatnánk holnap fent? – mosolyodott el halványan Hermione és még jobban belesimult a szék kárpitjába.

- Szeretem a havat – suttogta osztálytársnője és hátával hozzásimult a lány mellkasához, mire ő védelmezően válla közé fonta szabad karját.

- Tudom – mormogta bele a másik hajába Hermione. – De holnap szinte mindenki lent lesz a faluban, egy picit kettesben maradhatnánk – motyogta arcát beletemetve a másik tincsei közé.

- Utána majd kettesben lehetünk – jegyezte meg kissé hátra fordítva a fejét a szeretője.

- Igazad van – egyezett bele nagy nehezen Hermione.

- Veled alhatok ma? – suttogta bele a szoba csöndjébe Lavender.

- Menjünk fel a Szükség szobájába? – kérdezett vissza a másik.

- Nem lehetne itt? – kérdezte osztálytársnője.

- De hát a többiek… – próbált ellenkezni Hermione, de Lavender nem hagyta.

- Kit érdekelnek a többiek? – dohogta a lány, tekintetét mereven a szemközti falra szegezve, majd kiroppantotta a nyakát.

- Ne – kérlelte a lány.

- Mintha te nem ezt csinálnád – jegyezte meg gúnyosan Lavender és hátradöntötte kissé a fejét.

- Nekem számít – hagyta figyelmen kívül a másik megjegyzését.

- Miért lehetne még ennél is rosszabb? – fordította oldalra a fejét a lány és ráfújt Hermione arcbőrére.

- Azt hiszem, nem – mondta a lány és behunyta a szemét.

- Köszönöm – suttogta Lavender és a másik vállgödrébe hajtotta fejét.

***

- Majd jövök, ha elaludt Patil – súgta Lavender szeretője fülébe az ígéretét. – Jó éjt! – mosolyodott el, elhúzódott a fülétől, majd adott egy apró puszit a lány arcára, de még így is hallotta, ahogy szobatársuk ellenszenvét nem titkolva felmorran.

- Ne előttem – dohogta a lány, amikor látta, hogy Lavender elindul a saját ágya felé ő is lefeküdt, tüntetőleg az oldalára fordult, majd magára húzta takaróját. – Jó éjt – morogta, de választ nem kapott. Méltatlankodásának nem adott hangot, hanem behunyta a szemét, nem is sejtve, hogy osztálytársai csupán arra vágynak, hogy elaludjon.

- Szia – morogta bele a lány hajába, majd leheveredett mögé az ágyra. Kezeivel lecsúsztatta a lány testét fedő takarót, egészen annak derekáig. – Hiányoztam? – suttogta, miközben közelebb csúszott Hermionéhoz, csípőjét nekipréselte a lány fenekének.

- Igen – simított végig a lány a derekán pihenő kézfejen, majd szájához emelte szeretője kezét és egy apró csókot lehelt rá. – El sem tudod képzelni, hogy mennyire – mormogta és megpuszilta a lány csuklójának belső oldalát is, mire Lavender alig hallhatóan felnyögött.

- Várj egy kicsit – szólalt meg Lavender elfúló hangon, majd felvette az éjjeli asztalra rakott pálcáját, majd összehúzta az ágyfüggönyt és vont maguk köré egy némító bűbájt. – Hm – simított végig orrával a lány oldalán. – Olyan feszült vagy – jegyezte meg. – Mi lenne, ha megmasszíroználak? – kérdezte és picit megemelkedett a matracról, Hermione arca fölé hajolt és lehelt rá egy futó csókot. Látta, hogy a lány bólint. – Rendben van – mosolyodott el halványan, és szelíden átfordította a másikat a hasára, majd fölé térdelt. Ujjaival végigsimított a lány haján, majd félrehúzta a tarkóját takaró tincseket.

- Mi lesz, ha felébred? – suttogta bele a lány a párnájába.

Lavender először nem válaszolt, csupán végigsimított Hermione hátán, majd finoman egyre feljebb csúsztatta a ruhaanyagot.

- Semmi – felelte és két kezével megfogta a lány derekát.

- Szerinted – fordította oldalra a fejét Hermione.

- Most mégis mit vársz? – kérdezte Lavender és leült a lány és végigsimított az arcán, hogy

ráfigyeljen.

Hermione kérdőn és félelemtől teli szemekkel nézett rá és az oldalára fordult. Végignézett először a szeretőjén, majd magán. Zavartan húzta lejjebb a kinyúlt pólót, mikor meglátta, hogy az egészen felcsúszott és kilátszik alóla a melle.

- Miért teszel úgy, mintha nem láttalak volna téged meztelenül? – kérdezte Lavender és megfogta a lány hasán pihenő kezét. – Miért nem válaszolsz egy kérdésemre sem?

- Félek – mormogta Hermione.

- Mitől? – kérdezte a lány, egy bűbájjal megnagyobbította az ágyat és ő is leheveredett rá.

- Hosszú, és néhány dolgot te is tudsz – hunyta be a szemét.

- Gondoltam, hogy hosszú lesz, ezért feküdtem le – magyarázta és elhúzta a száját.

- Szóval…

- Igen? – vonta fel szemöldökét a lány.

- Nem akarlak téged is elveszteni – nézett félve a másik szemeibe Hermione. – Félek, hogy veled is az lesz, ami a szüleimmel. Nem akarom, hogy esetleg veled zsaroljanak meg, hogy adjak ki olyan információkat Harryről, amiket nem is tudok. Te ennél többet jelentesz nekem.

- Nem fognak – fordította el zavartan a tekintetét Lavender.

- Honnan tudod? – kérdezte csodálkozóan Hermione.

- Már megtették volna – jelentette ki a lány. – És különben is, én vállalom a kockázatot – mondta és végigsimított a másik telt ajkain.

- Tudod, olyan furcsa ez most nekem – mondta, a lány miután apró csókot lehelt szeretője ujjbegyeire. – Soha nem gondoltam volna, hogy a barátságunk egyszer komolyabbra is fordulhat – könyökölt fel az ágyban, még mindig a másikat nézte. – Régen el sem tudtam képzelni azt, hogy beleszerethetek egy lányba. Annyira abszurdnak tűnt maga a gondolat is.

- Bánod, hogy így alakult?

- Sok dolgot megbántam már életem során – nézett bele a másik zöld szempárjába. – De ezt nem. Szeretlek – suttogta Hermione. – Szeretem, ahogy engem szeretsz, és azt az embert, aki melletted vagyok – folytatta kissé zavartan. És kíváncsian nézett a másikra, várva annak a reakcióját. Kezével végigsimított az arcán, a nyakán, majd a hasán, végül megfogta a kezét és gyengéden húzta maga után, miközben ő a hátára fordult.

Néhány perc múlva a szeretetteljes simogatások, ölelések elfeledtették mindkettőjükkel a mögöttük álló napokat. Nem volt számukra külvilág, csak ők, maguk. Ott, és akkor nem számított a keserves múlt, a veszélyekkel teli jövő, csak a jelen és a másik.

- Gyönyörű vagy – mondta vágytól csillogó szemekkel Lavender, tekintetével végigsimogatta a lány törékeny testét, amelyet most már csupán egy apró, fehér bugyi fedett. – Gyönyörű – ismételte meg. Kezeivel megtámaszkodott a lány vállai felett, néhány pillanatig némán néztek egymás vágytól izzó szemeibe.

- Csókolj meg – sóhajtotta Hermione és kissé felemelte fejét a párnáról. Kezével a másik tarkója után nyúlt, hogy közelebb húzza magához.

- Csak mert ilyen szépen kéred – morogta rekedt hangon a lány és még közelebb hajolt szeretőjéhez. Bőrén megérezte a másik forró leheletét, elvesztette a józanságát.

Finoman végigrajzolta nyelvével a lány ajkának vonalát, majd ajkával is hozzáért, először finoman, majd ahogy a Hermione ajkai engedelmesen szétnyíltak egyre követelőzőbb és szenvedélyesebb lett a csókja. A lány lábai csípője köré fonódtak, úgy vonta magához egyre közelebb.

- Biztos, hogy akarod? – suttogta bele a lány szájába.

- Semmit sem akartam még ennél jobban – morogta Hermione és szabad kezével belemarkolt a lány csípőjébe, jelezve, hogy most már nem érdekli semmi más, csak ő. – Szeretlek, és csak téged akarlak – mormogta és átölelte a lejjebb csúsztatta ujjait a Lavender tarkójáról, végig a gerincén, majd a derekán, majd szép lassan az öle felé kalandozott. Érezte, hogy a másik finoman szétnyitja a lábát, így utat engedve kényeztető kezének. Ujjaival rögtön masszírozni kezdte a lány csiklóját.

- Most ne – mosolyodott el Lavender és elhúzta öle rejtekéből a lány kezét, majd mindkettőt a feje fölé húzta, majd egyik kezével a párnába szegezte őket. – Te most csak élvezd. – mormogta és haját szándékosan végighúzta a lány arcán, egy pillanatra sem nézett fel, miközben végigcsókolta a lány állát, majd végighaladt a nyakán is, jobb vállától elindulva apró csókokkal halmozta el Hermione kulcscsontját. Mikor meghallotta a lány apró nyögését szabad kezével végigsimított a mellein is, majd egyiket marokra fogta és úgy masszírozta egy ideig, egy pillanatra abbahagyta a csókot és benyálazta az ujjait, szájával tovább kényeztette melle feletti részt, ujjaival pedig finoman elkezdte morzsolgatni a lány bimbóját. Nyelvével végigsimított a két mell közti részen.

Elengedte a lány kezeit, mindkét mutatóujjával megemelte a bugyit, majd kínzóan lassú mozdulattal elkezdte megszabadítani tőle a másikat. A művelet közben újra és újra végigsimított többi ujjával a lány lábán.

Megnyalta a száját és megcsókolta szeretőjét, keze eközben felfedezőútra indult a másik ölében. Finoman végigfuttatta ujjait a lány combjának belső oldalán, egy pillanatra tenyere megpihent a lány szeméremdombján, majd átsiklott a másik combjára, majd egy rövid kényeztetés után, szétnyitotta a lány szeméremajkait és elkezdte dörzsölni a lány csiklóját. Hermione hátravetette fejét a párnán, így felkínálva nyakát a másiknak, de szeretője nem azzal törődött, lejjebb csúszott és nyomott egy-egy csókot combjaira, majd nyelvével is bortokba vette a lány ölét.

***

Nagyot ásított, de még nem nyitotta ki a szemeit. Mosolyogva bújt oda Lavender testéhez, arcát beletemette a lány hosszú hajtincseibe, szorosabbra fonta az ölelést és ujjait összekulcsolta a lány mellkasán. Lelki szemei előtt ismét lejátszódtak az éjszaka emlékképei, beleremegett a gondolatba, szinte újra bőrén érezte a lány perzselő leheletét, forró ölelését.

Már majdnem visszaaludt, amikor érezte, hogy Lavender mocorogni kezd.

- Jó reggelt – mormogta.

- Neked is – suttogta osztálytársnője. – Szombat van – sóhajtott fel.

- Ezt vártad, nem? – kérdezte Hermione és még szorosabbra fűzte a szorítást és közelebb csúszott a lány hátához.

- Mondhatni – értett egyet Lavender.

- Mi a baj? – aggodalmaskodott a lány.

- Biztos, hogy le akarsz menni a faluba? – kérdezte szeretője és kibontakozott a másik ölelő karjai közül.

- Persze – bólintott egyszerre Hermione, kicsit túlságosan hamar is.

- Nem úgy tűnik – jegyezte meg Lavender.

- Neked ez fontos – mondta a lány és mélyen belenézett a másik zöld szemeibe. – Nekem pedig te vagy fontos, tehát ha te le szeretnél menni, és azt akarod, hogy veled menjek, akkor szívesen veled tartok. Egyébként sincs más dolgom – mosolyodott el, miközben végigsimított szeretője arcán, aki válaszul behunyta szemeit fejét kissé oldalra döntve még jobban belesimult arcával a másik tenyerébe. – Szeretlek – suttogta Hermione és egyik ujjával lágyan körberajzolta a lány ajkának vonalát. – Nincs annál fontosabb számomra, minthogy téged boldognak lássalak – nyomott egy apró csókot a másik ajkaira. – Elmegyek a fürdőbe készülni. Te nem jössz? – kérdezte mosolyogva.

- Még egy pár percet lustálkodom addig, amíg végzel – rázta meg a fejét Lavender.

- Ahogy gondolod – bólintott Hermione, miközben kitakarózott, felült az ágyban és végigsimított Lavender arcán. – Jó pihenést addig is – mondta, majd leszállt az ágyról. Magához vette a ruháit, amit már előző este odakészített az éjjeli asztalra és a piperetáskáját. Széthúzta az ágyfüggönyt, majd csípőjét csábosan ringatva elindult a fürdő felé, menetközben megfordult és dobott a levegőben egy puszit barátnője felé. Aki őt nézte, de mégsem reagált, Hermione zavartan megvonta a vállát majd bement a mosdóba.

***

- Éhes vagyok, mint akár egy farkas – jegyezte meg Hermione, miközben leült a Griffendél asztalához.

- Nekem nincs étvágyam – fintorodott el Lavender.

- Hogyhogy? – kérdezte kissé aggódva a lány.

- Mióta felébredtem, azóta kínoz a hányinger.

- Valamit azért nem ártana enned – húzta el a száját a barátnője. – Különben nem fogod bírni a kirándulást – kacsintott rá szeretőjére.

- Tudom – bólintott Lavender. – De egyelőre csupán egy kis teát iszok – jelentette ki, majd maga elé vette az asztalközepéről a teáskannát és töltött a kupájába belőle egy keveset.

- Ahogy gondolod – bólintott Hermione, miközben szedett magának a rántottából. – Adnál egy szelet kenyeret? – fordult a lány felé, megrémült, mikor megpillantotta a másik sápadt arcát. – Jól vagy? – kérdezte aggódva és finoman végigsimított a lány combján, hogy az ráfigyeljen.

- Persze – bólintott Lavender halvány mosollyal az arcán.

- Nem muszáj lemennünk – szólalt meg ismét Hermione.

- Szeretném kiélvezni az első havat. Úgysem tart szerintem sokáig, tekintve, hogy milyen korán leesett.

- Lehet, neked lesz igazad, de ha rosszabbul érzed majd magad, akkor szólj azonnal, és visszajövünk a kastélyba – jelentette ki. – Ígérd meg, hogy szólni fogsz! – nyomatékosította szavait, látva, hogy a másik nem válaszol.

- Rendben – motyogta a lány és belekortyolt a teájába, majd elkezdte forgatni ujjai közt a félig teli kupát, csakhogy lefoglalja magát valamivel.

- Ennyire unatkozol? – kérdezte kíváncsian Hermione kis idő múlva.

- Nem – rázta meg a fejét. – Csak lefoglalom a kezeimet.

- Sietek – ígérte a másik griffendéles.

- Miattam nem kell – húzta el a száját Lavender.

- Mindjárt végzek – mondta Hermione.

A lány ígéretéhez híven néhány másodperc múlva már a klubhelyiséghez vezető lépcsőket rótták. Egész úton nem szóltak egymáshoz egy szót sem.

- Főnix – szólalt meg Lavender, mikor odaértek a Kövér Dáma portréjához, majd félre állt, hogy előreengedje barátnőjét. – Menj csak – mosolygott rá. – Már az is baj, hogy előzékeny vagyok? – kérdezte meg, látva a másik csodálkozó tekintetét.

- Nem – rázta meg a fejét a lány. – Kicsit ingerlékeny vagy ma reggel. Minden rendben van? – kérdezte miután beértek a klubhelyiségbe, és közelebb lépett szeretőjéhez.

- Úgy tűnik bal lábbal keltem – suttogta Lavender. – Sajnálom – mondta és átölelte Hermionét. – Nyugodtan várj meg itt – suttogta a másik fülébe. – Lehozom a te cuccodat is, jó? – kérdezte, majd a választ meg sem várva ellépett a másiktól és elindult a lépcső felé.

- Várj! – szólt utána a lány.

- Mit akarsz? – torpant meg az osztálytársa és megállt az egyik lépcsőn, hátát lazán nekivetette a hideg falnak, mikor látta, hogy a másik utána megy, és úgy várta be őt.

Hermione lassú léptekkel közelített szeretője felé, olyan óvatosan, mintha egy apró lepke lenne, és attól tartana, hogy egyetlenegy hirtelen mozdulatra is elszállna előle, vagy egy mintha egy könnyű, színes szappanbuborékhoz közeledne, ami a legkisebb, óvatlan mozdulatra is kipukkanna.

- Miért kerülsz? – kérdezte halkan és kezeivel megtámaszkodott a lány válla fölött a falban. – Miért? – kérdezte aggódva és közelebb simult hozzá. – Hm? – Egyik kezével lágyan végigsimított a másik arcán.

- Nem kerüllek – suttogta Lavender és fejét nekidöntötte a falnak.

- Nem? – vonta fel kérdőn a szemöldökét Hermione.

- Ha kerülnélek nem töltöttem volna veled az éjszakát – tiltakozott szeretője és erőtlenül behunyta szemét.

- Ma reggel mégis annyira más vagy – jegyezte meg a lány, elvette másik tenyerét is a faltól, ujjaival megcirógatta a másik nyakát. – Miért?

- Próbálom összeszedni magam – suttogta a másik griffendéles.

- Ha rosszul vagy, akkor ne megyünk le – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon Hermione.

- Le akarok menni! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon Lavender. – Muszáj, mert… Találkoznom kell a nagynénémmel – nyögte ki végül a lány, írt. – Írt, hogy itt lesz ezen a hétvégén és szeretne velem találkozni

- Jó, akkor lemegyünk – hagyta rá nagy nehezen Hermione. – De ne feledd, miben egyeztünk meg.

- Nem megegyeztünk, csupán közölted velem – morogta fáradtan a szeretője. – Azért van különbség a kettő között.

- Ezt nem vitatom – bólintott a másik lány.

- Felmehetek akkor? – kérdezte most már jóval nyugodtabb hangon Lavender.

- Persze – bólintott a lány. – Lent megvárlak – mondta.

- Mindjárt jövök – mondta a másik és elindult felfelé.

- Jó – hagyta rá Hermione, majd lement a lépcsőn. Odasétált az egyik hatalmas, fülkés ablakhoz. A télies idő ott hagyta jelét az üvegen, az alja tele volt jégvirággal. Hermione megtámaszkodott a párkányban, legalábbis ő azt hitte, de jobb kezét egy könyvre tette rá. Furcsán ismerősnek tűnt az ujjai alatt heverő kötet, bár a borítóját és a címét nem látta. Egy halk sóhaj kíséretében felfordította.

- A megtévesztő – mosolyodott el gúnyosan, mikor megpillantotta a címet. Balsejtelme ismét beigazolódott. – Meddig fog még üldözni ez a könyv? – kérdezte magától, majd leült a párkányra és engedve az egyre fokozódó kíváncsiságának találomra belelapozott.

„(…)Ahhoz, hogy valakinek jól – mint a korábbi fejezetekből már kiderült, hogy ez sosem sikerül teljesen. - el tudjuk sajátítani más ember személyiségét, nem elég, ha behatóan ismerjük az illető viselkedési szokásait, ismerőseit. Szükség van néhány fontosabb emlékre is a meggyőző szerepjátszáshoz. A kiképző terapeuták kapcsolatban állnak képzett Legilemensekkel – vagy maga a szakember is jártas a Legilemencia tudományában. –, akik könnyedén megszerezhetik a szükséges emlékképeket.”

- Már itt is vagyok! – hallotta meg Lavender jóval nyugodtabb hangját a háta mögül. – Mit olvasol? – kérdezte kíváncsian és végigsimított a lány vállán. – Hm, szóval „A megtévesztőt” – hümmögött zavartan. – Hogyhogy? – vonta fel kérdőn a szemöldökét.

- Megakadt rajta a szemem – vont vállat a lány és visszarakta a könyvet a párkányra.

- Csak most? – furcsállotta a másik.

- Tudom, jó párszor lett volna rá alkalmam, de valahogy csak most tudtam rávenni magam arra, hogy beleolvassak.

- Értem – mondta Lavender, majd ellépett a lánytól és odament ahhoz a fotelhoz, amibe belerakta a ruhájukat. Megfogta a másik cuccait, majd egy szó nélkül odanyújtotta neki.

- Köszi – villantott rá egy halvány mosolyt Hermione, majd nyaka köré tekerte a sálát, belebújt hosszú, sötétlila szövetkabátjába, majd kesztyűjével és sapkájával a kezében türelmesen várt arra, hogy a másik is elkészüljön.

- Hűha! – szólalt meg kisvártatva ismét a lány. – Teljes feketében? – nézett végig a szeretőjén, akin egy vastag, fekete kabát, ugyanolyan színű nadrág és fekete bőrcsizma volt. – Csak nem gyászolsz? – kérdezte nevetve.

- Ugyan – legyintett a lány egykedvűen, majd a zsebébe nyúlt, hogy előhúzza a bent felejtett hajgumiját és lófarokba fogta vele hátközépig érő, selymes, barna haját.

- Gyakrabban is összegumizhatnád a hajadat – jegyezte meg halkan Hermione.

- Nem nagyon szoktam – vont vállat Lavender. – Talán baj? – nézett kérdőn a másikra.

- Nem – lépett mögé a szeretője és átölelte. – Miért lenne? Nekem így is, úgyis tetszel.

- Örülök – motyogta a lány és egy pillanatra nekidőlt a másik mellkasának. – Megyünk akkor? – lépett el nagy nehezen tőle és szembefordult a barátnőjével. – Tizenegyre beszéltük meg a találkozót – nyelt nagyot Lavender és beleremegett a gondolatba.

- Jól vagy? – aggodalmaskodott Hermione, miközben két tenyere (és a kesztyű) közé fogta a másik arcát. – Sápadt vagy – jegyezte meg.

- Persze – sóhajtott nagyot a lány és lefejtette a másik ujjait az arcáról, egy-egy csókot lehelt a másik kézfejére. – Csak picit tartok az egésztől. Olyan régen találkoztam már vele – tette hozzá és behunyta szemét.

- Ott leszek melletted – próbálta bátorítani Hermione.

- Tudom, de félek, hogy nem fog neked tetszeni – fintorgott osztálytársnője.

- Nem fogok belehalni – mosolyodott el a lány. – De tényleg menjünk az lesz a legjobb, ha minél előbb túl leszünk rajta! – kacsintott, majd megragadta a másik kezét és kisétáltak a klubhelyiségből.

Mikor kiértek a folyosóra Lavender kihúzta kezét Hermione ujjai közül.

- Hm – a lány csak ennyit reagált. Várt a másik magyarázatára, de hiába. Egész úton nem szóltak egy szót sem a másikhoz, nem találkoztak senkivel. A legtöbb diák ilyenkor hétvégén vagy aludt még, vagy épp reggelizett, néhányan pedig már lent voltak a faluban.

- Csak utánad – állt félre Lavender, miután kinyitotta a Roxfort nehéz, tölgyfából készült kapuját.

- Köszi – bólintott a lány, majd kilépett az udvarra. Barátnője hagyta, hogy az ajtó becsapódjon körülöttük. – Rossz kedved van? – kérdezte Hermione.

- Még mindig – sóhajtott fel a barátnője. – Eléggé kedvrontó tud lenni a vele való találkozónak már csak maga a gondolata is.

- Annyira szörnyű csak nem lesz – fintorodott el a másik is miközben felhúzta kesztyűjét, majd feltette fejére a színes sapkáját is. – Sapkát nem húzol? – csodálkozott.

- Minek? – kérdezett vissza Lavender. – A hó nem esik.

- De attól még hideg van – jegyezte meg a barátnője.

- Ha fázok, akkor felveszem, de addig ne anyáskodj, légy szíves! – kérte a lányt.

- Rendben – sóhajtott fel keserűen Hermione.

- Most mi a baj? – kérdezte hidegen az osztálytársa.

- Semmi – rázta meg fejét a másik.

Jó pár percig csak a léptük alatt ropogó hó hangja törte meg a köztük uralkodó feszült csendet. Lavender végül a másik keze után nyúlt és megfogta. Hermione egy másodpercig meglepetten nézett összekulcsolódó ujjaikra, majd vetett egy kutakodó pillantást a lány arcára, de az továbbra is érzelemmentes maradt.

Megvonta a vállát, de nem volt képes elrejteni a mosolyát. Most hirtelen nem zavarta az, hogy bárki megláthatja őket. Most valahogy nem számított az, hogy mit gondolnak mások, hogy ismerőseik, barátaik, legtöbb tanáruk elítéli a kapcsolatukat. Az volt a fontos, hogy ott volt mellette a lány, csak mellette és fogta a kezét, megmutatva, hogy ők összetartoznak. Ő pedig nem érezte úgy, hogy tiltakoznia kell, vagy, hogy tiltott dolgot csinálnak. Kivételesen szabad embernek érezte magát. Szabadnak és boldognak. Elégedett mosollyal az arcán sétált tovább.

- Még van egy kis időnk – jegyezte meg Hermione, mikor leértek a faluba. – Még nincs tíz óra sem – magyarázta. – Hova szeretnél menni? – kérdezte és megszorította kissé a másik ujjait. Érezte, hogy a másik testén remegés fut végig. – Kibírod, erős vagy! – suttogta szeretője fülébe, majd nyomott egy biztató puszit az arcára.

- Hát nem is tudom – bizonytalanodott el Lavender.

- Nekem viszont van ötletem! – csicseregte meglepően felszabadultan a lány. – Hógolyózhatnánk egyet, ha már annyira szereted a havat – javasolta óvatosan.

- Picit később inkább – mondta szűkszavúan a másik.

- Hm – gondolkozott el a másik griffendéles. – Nekem viszont be kellene mennem Madam Heriette boltjába, szükségem lenne néhány tekercs pergamenre, a tollaim sincsenek már a legjobb állapotban, és a tintám is lassan kifogy – magyarázta Hermione.

- Hm – harapta be az ajkát Lavender. – Mi lenne, ha később vennék meg? – vonta fel kérdőn a szemöldökét. – Akkor nem kell cipelnünk a csomagokat.

- Ebben van valami.

- Kivételesen igazam van – mosolyodott el halványan a másik.

- Általában igazad van – bólintott lassan Hermione. – Akkor hova menjünk? – kérdezte kíváncsian. – Három Seprű esetleg a Vadkan? – vonta fel kíváncsian a szemöldökét.

- Hát inkább az utóbbi, ott remélhetőleg kevesebb az ismerős.

- Na vajon miért? – kacsintott rá kacéran a lány és kezével végigsimított a lány hátán, majd belemarkolt a fenekébe is.

- Az utcán vagyunk – sziszegte Lavender és másik karjával a háta mögé nyúlt, és megfogta a másik kalandozó kezét. – A kézen fogva sétálás még belefér.

- Rendben – bólintott Hermione, miközben útjukat az egyik elhagyatott mellékutcában megbúvó kocsma felé vették.

- Döntsd el te, hogy hova üljünk – súgta oda a Lavendernek a lány, és lehúzta kesztyűit, levette sapkáját, majd kigombolta kissé a kabátját is, mivel a helyiségben kellemes meleg uralkodott.

- Mit szólsz ahhoz az asztalhoz? – bökött a lány a terem másik végében álló asztalra.

- Nekem jó – bólintott a másik, majd követte a zsúfolt helyiségen át a barátnőjét.

- No, legalább nem foglalták el, amíg ideértünk – sóhajtott fel megkönnyebbülten, majd ő is kibújt a kabátjából és leterítette az egyik székre. – Hozok innivalót. Te mit kérsz? – kérdezte semleges hangon a barátnőjétől.

- A szokásosat, egy vajsört.

- Mindjárt hozom – bólintott Lavender, majd elindult a pult felé.

Hermione megfordult és kinézett a koszos ablaküvegen, eléggé sivár látványt nyújtott a hátsó udvar nem is látott belőle sok mindent, de úgy tűnt, hogy beeredt a hó.

- Leülhetek? – hallotta meg hirtelen Piton hangját.

- Mi? – rázta meg hirtelen a fejét, majd visszafordult az asztalhoz és szembetalálta magát Pitonnal, aki nem tűnt dühösnek. – Oh, jó napot tanár úr! – morogta meglepetten.

- Önnek is hasonlókat, Her… – látva, hogy a lány meglepett hangját nem fejezte be a szót. – Granger. Leülhetek? – intett a harmadik szék felé, ami üres volt.

- Persze – vont vállat csodálkozva a lány. – Szerintem Lavender sem fogja bánni.

- Az még kiderül – szólt hidegen a férfi majd kihúzta a széket és leült rá.

- Miért akar beszélni velünk? – kérdezte kíváncsian a Hermione és kissé hátradőlt a széken. Szeme sarkából végig a söntést figyelte. Megkönnyebbülten felsóhajtott, mikor látta, hogy Lavender elindul vissza a két itallal a kezében.

- Hát maga? – kérdezte a lány meglepetten mikor visszaért az asztalukhoz. – Mit akar? – vonta fel kérdőn a szemöldökét, majd letette a két poharat és leült Hermione mellé.

- Kicsit több tiszteletet, ha kérhetem – forgatta szemeit a Piton.

- Majd igyekszem – mosolyodott el gúnyosan újfent a lány. – Mit akar? – kérdezte és az asztal takarása alatt barátnője combjára csúsztatta a kezét.

- Legalább ne előttem csinálja! – csattant fel idegesen a tanáruk.

- Ha zavarja, akkor akár el is mehet – kapott az alkalmon a diáklány.

- Tényleg ne – suttogta Hermione és eltolta a másik simogató ujjait.

- Tehát mit akar? – ismételte újfent Lavender és várakozó pillantást vetett a férfira. Néhány pillanatig farkasszemet néztek.

- Csak közölni akartam, hogy a legutóbb beadott házi dolgozata elégtelen lett.

- Ezt muszáj volt most elmondania? – vonta fel szemöldökét csodálkozva a lány.

- Miért is ne? – rándult meg a férfi szája. – Mik a terveik mára? – fordult Hermione felé.

- Hát – jött zavarba az érintett. – Hamarosan találkozni fogunk Lavender nagynénjével.

- Valóban? – kérdezte furcsán Piton és vetett egy kutakodó pillantást diákja arcára.

- Igen, de nincs hozzá semmi köze – szögezte le Lavender és megmarkolta az asztallapot.

- Itt bent fognak találkozni? – folytatta a faggatózást a tanáruk.

- Mi köze van hozzá úgy mégis? – nevetett fel gúnyosan a lány.

Mielőtt a férfi válaszolhatott volna, hallották, hogy egy sipítozó hangú lány a bájitalok mesterét hívja.

- Piton professzor! Piton professzor! – kiabált a lány.

- Ha jól hallom, akkor hívják.

Hermione kíváncsian kereste a hangforrását, hamarosan meg is találta a feléjük közeledő Pansy Parkinson személyében. Vágott egy keserű fintort, más sem hiányzott neki, csak pont a nagyszájú lány, aki minden alkalmat megragadott arra, hogy gúnyolódjon rajtuk és megalázza őket a többi diák ellen.

- Mit szeretne Miss Parkinson? – fordult a férfi a mardekáros felé, amikor az odaért az asztalukhoz.

- Jöjjön gyorsan! – zihálta. – Odakint párbajozik Draco és egy griffendéles.

- Remek! – sóhajtott fel a tanár. – Megyek – próbálta megnyugtatni az ideges lányt. – Maguk még maradnak? – kérdezte a két lánytól.

- Persze – mondta semleges hangon Lavender, majd belekortyolt az italába.

***

- Nem azt mondtad neki, hogy maradunk még? – kérdezte a lány, amikor már a falu főutcáján sétáltak. – Nagyon hideg van itt – jegyezte meg és zsebre dugta kesztyűbe bújtatott kezét is.

- De – bólintott lassan Lavender. – Sejthetted volna, hogy nem gondolom komolyan – motyogta a lány. – Itt balra – mondta és befordultak egy kis utcába. – Nem volt kedvem bájcsevegni vele – magyarázta és tekintetét mereven előre szegezte.

- Furcsának tűnt – jegyezte meg halkan Hermione.

- Ő mikor nem furcsa? – sóhajtott fel Lavender.

- Hát – vont vállat a lány. – Hova megyünk? – kérdezte kisvártatva, dideregve.

- Mindjárt ott leszünk – ígérte szeretője és körbepillantott maguk körül.

- Hogyhogy nem a Szárnyas Vadkanban, vagy a Három seprűben találkoztok? – vonta fel kérdőn a szemöldökét Hermione. – Fázom tette hozzá. – Nagyon hideg van – ujjaival szorosabbra vonta maga körül a kabátját.

- Legutóbb, amikor találkoztunk a terapeutánál eléggé nagy veszekedés volt. Ordibált velem, előbb azért, hogy miért nem neki szóltam, ha gondom van. Közölte, hogy mennyire gyenge vagyok, hogy nem tudok egyedül feldolgozni a halálukat. Meg ő nem fogja finanszírozni a kezelést – fordította el a fejét Lavender. – Nem akartam, hogy ismét kínos helyzetbe hozzon – sóhajtott fel.

- Hát megértem – mondta kisvártatva Hermione, hangja megremegett, annyira fázott. Fogai újra és újra összekoccantak a hidegtől.

- Majd én picit átmelegítelek – ajánlotta fel csendesen a barátnője, majd a lány odalépett Hermionéhoz, nyomott egy csókot a homlokára és köré fonta karjait. – Bocsáss meg – suttogta rekedt hangon a lány fülébe, még szorosabban magához húzta, majd dehoppanált vele.

12.

- Bocsáss meg – hallotta a másik elfúló hangját. Meg akarta kérdezni, hogy mégis miért kér bocsánatot, ha már egyszer megtette és ő elmondta, hogy nem haragszik rá. Fel akarta emelni a fejét, hogy vessen egy pillantást a lány arcára és belenézzen csillogó zöld szempárjába. A lány remegő, rekedtes hangja megrémítette. Tudni akarta, hogy mi a baja, hogy segíthessen neki.

De mielőtt megmozdulhatott volna Lavender szorosabban magához húzta, engedelmesen simult bele a másik karjaiba, nem is sejtve, hogy barátnője mire készül. Nem látta, de a lány szeméből kicsordult egy könnycsepp. Mielőtt Hermione feleszmélhetett volna, érezte, hogy testük szédítő sebességgel pörögni kezdett, a világ elsötétült előtte, érzett semmi mást, csak minden oldalról erős nyomást. Hiába is próbálkozott nem bírt levegőt venni. Úgy érezte, mintha láthatatlan kezek próbálnák összenyomni minden irányból a testét, hogy keresztülpréseljék egy rettentő szűk csövön.

Földre zuhant, nem kapta el senki.

- Mi a…? – próbálta kérdezni. De nem volt képes kinyitni a száját.

A fullasztó szorító érzés olyan gyorsan abbamaradt, akárcsak a szédítő pörgés. Ismét tudott lélegezni. Vett egy mély levegőt és élvezte, ahogy tüdejét megtölti az éltető oxigén, picit benntartotta majd kifújta. Most már úgy érezte képes gondolkozni és rábírni izmait arra, hogy kinyissák a szemét. Mielőtt bármit is tehetett volna, valaki belenyomta a székbe és elkiáltotta magát:

- Incarcerandus! – hallott egy hideg hangot. Rémülten vette tudomásul, hogy teste köré erős és szoros kötelek fonódnak, beleszorítva a székre. Belevájódtak a húsába, annyira szorosan gúzsban tartották, hogy csak pihegve tudott lélegezni. Legszívesebben felkiáltott volna a fájdalomtól, és a megalázottságtól. Kinyitotta a szemeit, de már csak két fogva tartója hátát látta, fejükön csuklya volt.

- Álljanak meg! – követelte volna legszívesebben üvöltve, de nem volt elég levegője hozzá. Csupán halkan nyöszörgött.

- Mit mondtál? – nevetett fel gúnyosan az egyik alak, az, aki megkötözte, majd megfordult. A lány azonban nem ismerte fel az arcát, mivel félig álarc fedte..

- A halálfalók álarca – tört rá a felismerés. – Ki maga…? – kérdezte alig hallhatóan.

- Itt neked nincs jogod ahhoz, hogy kérdezz – sziszegte a férfi és fenyegetően felemelte a pálcáját. – Tartogasd inkább későbbre a hangodat, kicsike – lépett közelebb Hermionéhoz.

- Maga csak ne mondja meg nekem, hogy mit csináljak – motyogta dühösen a lány.

- Micsoda kis harcias szuka vagy te! – húzódott gúnyos mosolyra a halálfaló szája. – Szex közben is egy igazi kis vadmacska lehetsz – tette hozzá és megnyalta az ajkait.

Hermione torkán egy szó sem jött ki, csak rémülten nézett hol a férfira, hol pedig a másik alakra, aki még mindig hátat fordított neki. Mikor közelebb lépett hozzá a halálfaló nem tehetett róla, de teste elkezdett remegni.

- Hogy fél a kis mugli kurva – jegyezte meg az alak, és alig fél méterre megállt a lány előtt. Pálcáját talárja zsebébe tette.

- Nyugodtan elmehetsz, Bella – nevetett fel a hidegen és kigombolta a talárját. – Megleszünk mi kettecskén.

Hermione dühösen beharapta a száját a név hallatán, legszívesebben üvöltözött volna a nővel, aki meggyilkolta szüleit. De nem tudott, összepréselt tüdeje nem engedte. Így képtelen volt beérni egy undorodó pillantással. Egy pillanatra megfeledkezett a másik halálfalóról, aki

- Nocsak, nocsak – lépett még közelebb hozzá a férfi. – Azt hiszem, ha a kislány ölni tudna a tekintetével, akkor te már halott lennél.

- Hagyd békén a sárvérűt! – szólalt meg hidegen és parancsolóan a nő. Megvárjuk azt, hogy miként rendelkezik a Sötét Nagyúr, addig nem csinálunk vele semmit!

- Semmi olyat nem teszek, amivel kárt okoznék benne – bólintott a férfi. – Menj csak ki! – vetette oda a másik halálfalónak. – Én majd lefoglalom őt – húzódott kaján mosolyra a szája és perverz vágytól csillogó szemekkel nézett végig Hermione törékeny, gúzsba kötött testén. – Jól megleszünk – tette hozzá és széthúzta a talárját, majd kigombolta nadrágjának gombját és elkezdte lehúzni a sliccét.

Hermione vetett egy rémült pillantást a férfi nadrágjára, ami sokat sejtetően dudorodott, nagyot nyelt.

- Avery! – kiáltott fel dühösen a nő. – Moderáld magad! Te is jól tudod a parancsot, nem nyúlhat senki sem a lányhoz addig, amíg meg nem érkezik a belső kör és ki nem vallatják. Tehát, azonnal lépj el a sárvérűtől, különben ígérem, nem a Sötét Nagyúr kezét fogja beszennyezni a véred – sziszegte Bella. –, mert én előbb meggyilkollak!

- Miért véded ezt a kurvát? – kérdezte dühödten a férfi, de azért felhúzta cipzárját, a gombot is begombolta, majd társa felé fordult. – Hisz csak egy sárvérű senki!

- Nem védem – jelentette ki a másik. – Most pedig kifelé! – intett fejével az ajtó felé.

***

Hermione pillanatokon belül egyedül maradt.

- Mi történt? – kérdezte magától. Érezte, hogy a rémülettől és a fájdalomtól szép lassan útjára indul szeméből egy könnycsepp. Hátradöntötte a fejét – már amennyire a kényelmetlen szék támlája engedte.

- Ez csak egy álom? – rágódott tovább. Bár még álomnak is túl bizarr volt. Halkan felsóhajtott megpróbált uralkodni reszkető testén, remegő ujjaim. – Hol vagyok? Hol van Lavender? – aggodalmaskodott.

Ahogy eszébe jutott a barátnője csak még rosszabbul érezte magát, fájdalmasan összerándult a szíve.

- Hol lehet? – formálták némán ajkai a szavakat. Behunyta a szemét. Csak reménykedett a legjobbakban, hogy a lány valahogy mégsem került ide vele erre a helyre.

- De mégis hova? – tanakodott. Feje fájdalmasan lüktetett. Kinyitotta szemeit és körbepillantott a helyiségben, ami magas, vakolatlan tégla falaival tömlöcnek tűnt.

- Hol vagyok? – kérdezte magától újfent. – Hol van Lavender?

Próbálta visszaemlékezni, de csak halvány képek rémlettek neki.

- Lementünk kirándulni a Roxmortsba, majd bementünk a Vadkanban – próbálta meg összerakni a nap eseményeit a lány. – Elmentünk, hogy találkozzunk Lavender nagynénjével.

És ott mintha filmszakadás történt volna, nem emlékezett többre, csak arra, hogy odakötözték ahhoz a székhez, amin most is ül.

Nem volt ideje arra, hogy tovább rágódjon, kinyitódott a tömlöc ajtaja, majd belépett rajta két halálfaló, mindkettejük arcán ott volt az álarc.

Hermione nagyot nyelt és rettegve várta, hogy mit fognak csinálni. Mindketten közel mentek hozzá, túlságosan is közel.

- Libera – suttogta az egyik férfi, majd rögtön megmarkolta a felkarját és erősen a székbe nyomta, nehogy kiszabaduljon.

A lány vett egy mély levegőt, miután a kötelek nem akadályozták a légzésben.

- Azért ne lélegezz fel, te mocskos sárvérű – ragadta meg a másik a haját és annál fogva felemelte a fejét. – A java még csak ezután jön – suttogta alig néhány centiméterre a lány arcától. Szabad kezével lekevert neki egy pofont, de olyan erőset, hogy felrepedt tőle Hermione ajka. A lány beharapta a tekintetét, és igyekezett egy szó nélkül eltűrni a megaláztatásokat.

- Mennünk kellene – jegyezte meg a másik halálfaló, még mindig a lány karját markolászva.

- Kellene – értett egyet a másik gúnyos mosollyal az arcán. – De miért ne érezhetnénk egy picit jól magunkat előtte? – suttogta, majd kesztyűs kezével letörölte a lány arcáról a vércseppeket. – Valóban kár érted – ragadta meg kiszolgáltatott griffendéles állát és elhúzta fejét a fától. – Tehetséges vagy, ahogy beszélik – kezdte el a halálfaló. –, varázserőd is nagy, nem is beszélve a szépségedről. Egy gond van veled, az, hogy nem vagy több, mint egy sárvérű, emellett más nem számít. Egy kis senki vagy – köpte undorodva, majd olyan lendülettel lökte vissza, hogy a lány feje nagyot koppant a háttámlán.

- Hagyd békén! – csattant fel a másik. – Inkább fogd meg a másik karját és vigyük ki! – utasította társát. Majd együttes erővel megemelték a lány törékeny testét.

- Ez így nem fog menni! – szólalt meg a másik halálfaló. – Mobilicorpus – morogta megvetően és Hermionéra szegezte pálcáját.

- Végre, csakhogy meghoztátok a drága vendégünket! – hallotta meg kis idő múlva a lány Voldemort hideg, hangját, amitől felállt a szőr a hátán. – Engedjétek le a földre, talán képes lesz megállni, ha nem, akkor a földön marad! – sziszegte hidegen a férfi. – Előbb-utóbb úgyis oda fog kerülni.

A lány minden erejét összeszedve próbált fókuszálni Voldemort kígyószerű arcára, kis idő múlva sikerült is neki. A bűbájt megszüntették alatta, imbolyogva ugyan, de azért meg tudott állni a lábán. – Legalább ennyi méltóságom maradt – gondolta keserűen, miközben vetett maga köré egy pillantást, körülötte egy szabályos körben halálfalók álltak, ő pedig ott állt bizonytalan lábakon, tőle nem messze pedig Voldemort ült egy trónuson, mellette pedig ott állt egy halálfaló, aki alakjából ítélve nő lehetett.

- Üdvözöllek köreinkben Hermione Granger! – szólalt meg a férfi, akit gondolatban a lány máris féregnek nevezett. Alig tudott megállni egy gúnyos mosolyt. – Láthatod, milyen népes társaság jött el a fogadásodra! – folytatta hátborzongatóan negédes hangon.

- Mit akar? – vágott bele a másik szavába Hermione.

- Rossz kislány! – szisszent föl a Sötét Nagyúr. – Nem tanítottak meg téged a tiszteletre? – kérdezte és rászegezte a pálcáját.

- De! – vicsorgott erőtlenül. – Azonban vannak olyan emberek, aki nem érdemlik meg, hogy tiszteljem őket – mosolyodott el gúnyosan a lány.

- Micsoda bátorság – jelent meg egy elégedett, gonosz vigyor a másik arcán. – Crucio! – suttogta.

Hermione remegő térdei megadták magukat a gravitációnak, kíntól rángatózó teste a durva, döngölt padlóra zuhant. Ajkát beharapva küzdött az ellen, hogy felsikítson. Először észre sem vette, hogy az erőlködéstől ismét felrepedt a szája, csak akkor, amikor megérezte nyelvén a vér fémes, sós izét.

- Ezt nevezem – bólintott elismerően Voldemort miután megszűntette az átkot. – Se könyörgés, se sikoly, se egy apró pisszenés – mondta, miközben felállt a trónusáról. – Vegyétek le az álarcotokat! – szólt a halálfalóknak. – De te még ne! – intett a balján álló nőnek. – Tudtam, hogy erős vagy, de azt nem, hogy ennyire. – Bólintott ismét.

Hermione vetett egy pillantást a körülöttük álló emberekre, felfedezett köztük néhány régi, nem túl kellemes emlékeket felidéző ismerőst. Ott állt Lucius Malfoy, Avery, Nott és Perselus Piton. Alig észrevehetően bólintott, mikor megpillantotta a férfit.

- Csak van tartásom – felelte zihálva a lány, majd szúró oldalát markolászva megpróbált felállni, térdei remegtek, de azért ha bizonytalanul is, de megállt a lábán.

- Mit ajánlanál az életedért cserébe? – kérdezte kisvártatva Voldemort.

- Mire gondol mégis? – vonta fel ártatlanul a szemöldökét Hermione.

- Mennyit ér az életed számodra?

- Nem mindegy, így is, úgyis meg fog ölni. Nincs kedvem alkudozni – rázta meg a fejét. – Lavender itt van? – kérdezte aggodalmas hangon.

- Miért érdekel hirtelen? – kíváncsiskodott Voldemort, miközben visszaült a helyére, majd mondott néhány szót párszaszóul. Legalábbis Hermione azt vette ki a sziszegésszerű szavakból. Hamarosan megjelent Nagini, felkúszott a trónus karfáján és letelepedett a férfi ölében.

- Itt van? – kérdezte makacsul és keresztbefonta kezeit a mellkasa előtt, de a hirtelen mozdulattal csupán azt érte el, hogy megszédült, de sikerült visszanyernie az egyensúlyát.

- Hol van Potter? – kérdezte a másik, figyelmen kívül hagyva a lány kérdését.

- Maga szerint így el fogom mondani? – nevetett fel keserűen Hermione. – Hol van Lavender? – ismételte meg önmagát.

- Menjél! – szólalt meg végül a Sötét Nagyúr, majd a kígyó fejét simogatva kissé hátrébbdőlt a kényelmes székben.

Szavaira a jobbján álló nő elindult felé, majd megtorpant előtte fél méterrel és kínzó lassúsággal lehúzta az arcát takaró csuklyát, majd levette álarcát.

- Lavender – suttogta Hermione döbbenten, nem bírt többet mondani.

- Majdnem – bólintott lassan barátnője.

Hermione lábai megadták magukat, térdei összecsuklottak és rövidesen ismét a földön találta magát.

Hiába is próbált, nem tudott annyira erősnek tűnni, mint amennyire akart. Könnyeivel viaskodva emelte fel a fejét, hogy belenézzen az ismerős, ám mégis furcsán ismeretlen zöld szempárba, amiben – legnagyobb meglepetésére – nem tükröződött se félelem, se bizonytalanság, csupán magabiztosság. Tekintete szép lassan tovább vándorolt, előbb a másik ívelt szemöldökére, magas homlokára, lófarokba fogott hosszú, selymes barna hajára, végigpásztázta hibátlan bőrét, majd rápillantott egyenes, formás orrára. Legutoljára hagyta a telt, mézízű csókot ígérő ajkakat. Hermione szája egy pillanatra kinyílt, majd nyomban be is csukta, képtelen volt arra, hogy bármit is mondjon, nemhogy kérdezzen. Nyelt egyet, látta, hogy a másik, addig érzelemmentes, arcán gonosz mosoly tűnik fel, miközben azt suttogja:

- Azt hiszem, itt az ideje, hogy végleg kipukkasszam azt a buborékot! – mondta. Már nem szegezte rá a pálcáját, hanem szép lassan az arcához emelte. Ajka gúnyos mosolyra húzódott.

Hermione tátott szájjal nézte az előtte végbemenő metamorfózist. A barna haj lassan befeketedett és göndörré vált, miután pislogott egyet szemszíne is megváltozott, a hajdan zöld szempár most feketében játszott, arcvonásai is megváltoztak, arcformája kicsit hosszabbá alakult, ajkának íve azonban ugyanaz maradt. Végül testalkata változott meg, kissé magasabb lett, mellei teltebbek, csípője gömbölydedebb.

Hermione zavartan pislogott, és próbálta ésszel felfogni, hogy mi történik körülötte. Zavarodottan nyelt egyet, nem tudott megszólalni. Voldemort megtette helyette.

- Gratulálok a nagyszerű alakításodhoz, Bella – szólt negédes hangon, mire a termen izgatott morajlás futott végig. – Igen – bólintott a férfi. –, emiatt nem találkoztatok mostanában oly gyakran a mi drága, egyetlen Bellánkkal, mert feladata volt, mégpedig az, hogy információkat szerezzen meg Harry Potter hollétéről, felkészültségéről, erejéről. Illetve meg kellett törnie az aranytrió közti erős köteléket. Hermione Granger volt az ész a csapatban, az ő segítsége nélkül Potter elbukott volna már akkor, másodjára találkoztam vele. Potternek eddig minden alkalommal szerencséje volt, illetve megfelelő emberekkel vette körül magát, akik mindig kimentették a bajból – húzta el a száját Voldemort. – Csak ennek köszönheti, hogy még él. Bella kitűnően teljesítette a feladatot, más kérdés, hogy a testiség eszközeivel. A lényeg az, hogy megtette azt, amit tennie kellett, ezért pedig nagy jutalomban fog részesülni.

A helyiségen ismét halk morajlás futott végig. Hermione összeszedte magát és feltápászkodott a földről, de úgy érezte, hogy ismét összeroskad a szavak és a történtek súlya alatt, bár nem testileg, hanem lelkileg. Néhány pillanatig némán meredt maga elé, majd tekintetével a nőt kereste, akit hónapokig az osztálytársának hitt, de időközben elment mellőle. Keserűen a földre mosolygott, majd megrázta fejét és farkasszemet nézett Voldemorttal.

- És most ezek után mit akar tőlem? – nevetett fel kínjában és megadóan széttárta karjait. – Elvenni az életemet? – kérdezte gúnyosan. – Tegye. Az lenne a legkevesebb azok után, hogy mindent elvett, ami valaha is fontos volt. A szüleimet, a barátaimat és a… – nagyot nyelt, majd végül kimondta: – szerelmemet.

- Meglátjuk, hogy akkor is így vélekedsz-e majd, amikor valaki arra készül, hogy pálcáját rád szegezve kimondja a halálos átkot és elvegye az életedet.

Szavaira csönd lett a teremben.

- Nevetségesen naiv vagy! – nevetett fel Voldemort. – Hogy vagy képes még mindig a szerelmednek hívni Bellát, amikor tudod, hogy érzelmei sosem voltak valósak irántad és az egész csupán egy színjáték volt, egy terv része?

Hermione nem reagált, csupán tekintetével a nő szempárját kereste, megerősítést, vagy cáfolást várva, de a nő másfelé nézett.

- A szeretet nem ettől függ. A valós tények sajnos nem képesek arra, hogy kiöljék az emberről a szeretet csíráját. Attól, hogy kiderült, hogy valójában más, mint ahogy viselkedett, még szeretem, szerettem. Legalábbis megszerettem azt az embert, aki akkor volt – hunyta be mosolyogva a szemét.

- Milyen romantikus – jegyezte meg Voldemort. – Mit tudsz Potterről? – kérdezte türelmes hangon.

- Azt hiszi, hogy pont magának fogom elmondani? – nevetett fel akaratlanul is Hermione.

- Meglátjuk, hogy egy Cruciatus után is lesz-e még kedved nevetni – húzta gúnyos mosolyra száját a kígyóarcú szörnyeteg.

- Soha nem árulnám el őt magának! – jelentette ki magabiztosan a lány.

- Crucio! – szegezte rá pálcáját a Sötét Nagyúr.

Néhány percig hagyta, hogy a lány szenvedjen az átok hatásától.

- Most sem ered meg a nyelved? – kérdezte undorodva.

- Soha nem fogom el… – akadt el a lány szava. – elárulni a barátaimat.

- Ha ez nem segít, lássuk, mennyire hatnak rád a fizikai kínzások – mosolyodott el úgy a férfi, mint aki biztos abban, hogy nem csak a csatát, de már a háborút is megnyerte.

- Soha – ismételte kitartóan a lány.

- Majd meglátjuk – bólintott Voldemort. – Innentől kezdve egy rövid időre a tiétek – intett a többi halálfalónak. – Játékszabályok a következőek: halálos sebesülés okozása tilos, a nemi erőszakot sem tűröm meg – tette hozzá összeszűkült szemmel.

Néhány pofonnal és a rúgással később a lány ismét a földre került, egyszerűen már ahhoz sem volt ereje, hogy védekezzen, annyira fájt mindene, hogy megmozdulni sem tudott, nemhogy összegömbölyödni picit. Csak feküdt a földön és tehetetlenül hagyta, hogy a halálfalók kiéljék rajta szadista hajlamait. Végül előkerültek a kések és a korbács is, ahogy első vágást megérezte testén, őszintén könyörgött azért, hogy elveszítse eszméletét, de nem volt szerencséje, éberen kellett eltűrnie a meghurcoltatást. Végül nem bírta megállni és alig hallhatóan bár, de felsikított. Abban a sikolyban benne volt minden fájdalma, nem csak a testiek. Azoknál jobban fájt a becsapottság, megalázottság érzése. Nem akarta elhinni, hogy az a lány, akire még az életét is rábízta volna, becsapta. De hogy tudta megtenni?

Nem volt ideje gondolkozni, egy újabb ökölcsapás az oldalába visszarántotta a valóság még szörnyűbb talajára. Egy pillanatig nem kapott levegőt.

- Elég lesz – hallotta meg végtelennek tűnő idő múlva Voldemort hideg hangját.

A halálfalók elléptek a lánytól, akinek akkor már szinte mindenhol seb, vagy vér borította. Nem érezte magát elég erősnek ahhoz, hogy felálljon. A bokájánál lüktető fájdalom miatt sejtette, hogy a lába is eltört. Megpróbál négykézlábra állni, de egyszerűen nem ment neki, csak ahhoz volt ereje, hogy felkönyököljön. Vetett egy pillantást maga köré, elszörnyedve vette tudomásul, hogy körülötte a padló mindenhol haragos vörös színű, az ő vérétől. Nagyot nyelt, majd felemelte fejét, hogy belenézzen Voldemort vöröslő szemeibe.

- Azért, hogy megkíméljem nyomorúságos életedet, mondj el mindent, amit Potterről tudsz!

- Egyrészt én sem tudok többet annál – mondta rekedtes hangon és megnyalta kiszáradt ajkait, szájában ismét megérezte a vér jellegzetes fémes izét, egy jól irányzott rúgástól letört foga ugyanis felsértette a nyelvét. –, amit neki – harapta el a mondatot, nem volt képes arra, hogy nevén szólítsa. – szóval neki elmondtam. Másrészt sose árulnám el a barátaimat, inkább meghalok – jelentette ki dacosan.

- Nagyuram – szólalt meg semleges hangon Bellatrix. – Valóban nem tud többet – nézett bele ura szemébe, arcvonásain nem tükröződött semmilyen érzelem sem. – Jómagam is olvastam a leveleket.

- Valóban? – kételkedett szavaiban a férfi. – Legilemens! – kiáltotta és rászegezte pálcáját a nőre, aki egy szó nélkül törte, hogy a másik behatoljon emlékeibe.

Percekig néma csönd volt a teremben. A lány felváltva nézte hol Voldemortot, hol hajdani szeretőjét. Majd behunyta szemét és úgy várt, szinte kapkodott levegő után, mellkasa szúrt, végtagjai sajogtak, csodálkozott rajta, hogy a sokktól és a vérveszteségtől még nem ájult el.

- Ezek szerint tényleg így van – morogta a férfi, miközben kilépett az asszony emlékei közül. – Akkor a lányra már nincs is szükségünk – mosolyodott el gúnyosan. – Akár meg is ölhetjük.

- Azzal csak szívességet tenne nekem – sziszegte dühösen Hermione. Hogy árulhatta el a nő, hogy olvasta a leveleit? Miért árult el megint? – vicsorgott volna legszívesebben, de csak gondolataiban dúlt-fúlt.

- Bella, tiéd a megtiszteltetés.

Remek! – gondolta a lány. – Miért pont ő? – kérdezte magától és felemelte fejét, hogy belenézzen a halálfaló fekete tekintetébe. Pillantásán tisztán látszott, hogy gondolatban teljesen máshol járt.

- Nagyuram – szólalt meg kis idő múlva, a férfi felé hajolt, majd mélyen meghajolt. – A lány roppant tehetséges – kezdte.

- Csak nem arra gondolsz, hogy a lány csatlakozzon a halálfalókhoz? – kérdezte csodálkozva Voldemort.

- Roppant tehetséges, nagy a varázsereje, és tud gyűlölni is – húzta el száját a nő. – Egy kis foglalkozással tökéletes halálfaló lehet belőle.

- Soha – sziszegte Hermione. – Inkább meghalok! – jelentette ki.

- Egyik nem zárja ki a másikat – bólintott a Sötét Nagyúr. – De erről egyelőre még nem te döntesz.

- Akaratom ellenére nem kényszeríthet rá senki! – csattan föl a lány, majd felnyögött az erőlködéstől. – Soha nem fogok azok közé csatlakozni, akik megölték a szüleimet – nézett megvetően a teremben álló halálfalókra.

- Milyen nagy szád van még így is – húzta le gúnyosan a száját a kígyóarcú szörny. – Piton! – szólalt meg ismét. – Gyere ide – parancsolt rá.

- Parancsol Nagyuram? – hajtott fejet Hermione tanára, mikor odaért a trónushoz.

- Igen – szólalt meg hidegen és gúnyosan. – Neked és Bellának lesz az a feladatotok, hogy betörjétek a sárvérűt – mosolyodott el gúnyosan. – Érjétek el, hogy csatlakozzon köreinkhez önként, vagy a végén már sírva könyörögjön azért, hogy megöljem! – nevetett fel gúnyosan Voldemort.

13.

Egy szűk, alig pár négyzetméteres cellába vitték, melynek berendezése kimerült egy roppant kényelmetlen falra függesztett ágyban és egy hatalmas kancsóban, amiben a lány sejtése szerint víz lehetett. A szemközti falon két fáklya volt, amik halvány, baljóslatú derengésbe vonták a zárkát.

Mielőtt kiment volna az ismeretlen halálfaló megállt előtte, pálcáját törött bokájára szegezte. – Ferula! – morogta, majd anélkül, hogy mást is mondott volna kiment a helyiségből.

Hermione sínbe tett bokája most már kevésbé fájt, de még így is lüktetett egy picit, de nem számított, most már nem. Ezt a két napot, ameddig még élvezheti az életet, már törött lábbal is ki fogja bírni, jól tudta.

- Persze, élvezni ezt? – nevetett fel keserűen. Tekintetét egy pillanatra a cella vastag ajtójára szegezte. Nagyon remélte, hogy még jó ideig egyedül maradt, semmi kedve nem volt ahhoz, hogy Piton és Lavender – fejét durván nekidöntötte a falnak. – vagyis Bella megpróbálják meggyőzni arról, hogy csatlakozzon annak a féregnek a szolgáihoz.

Úgy érezte, nem tudnak elég jó indokot felhozni ahhoz, hogy meggyőzzék. Sőt nem csak érezte, tudta is. Halkan felsóhajtott, behunyta a szemét, felrémlett előtte Harry arca.

- Már sosem fogom viszontlátni – suttogta maga elé, majd felhúzta viszonylag ép lábát és homlokát nekidöntötte a térdének. – A tetejében még össze is vesztem vele – motyogta és beharapta ajkát, hogy nehogy hangosan felsírjon, de érezte, hogy könnyei utat törnek maguknak és szép lassan végigmossák az arcát. – Hogy a fenébe lehettem ennyire vak? – kérdezte az üres cellától. – Hogyan? – ordította bele a csendbe. – Harry – suttogta jóval gyengébb hangon. – Annyira sajnálom – motyogta és behunyta a szemét.

- Mit csináltam? – kérdezte keserűen. – Mindenkit elárultam – formálták ajkai halkan a szavakat. – Őt is – nyögte és nekivetette fejét a hideg falnak.

Árulás – tudatosult a lányban a szó jelentése. – Mindenkit – tette hozzá.

Mindenkit, aki valaha is fontos volt számára. Szülei hiába kérték arra, hogy ne menjen vissza a Roxfortba, mégis elutazott.

- Ha nem teszem, akkor talán ma is élnének – vicsorogta. Ujjai segítségével még közelebb húzta mellkasához a lábát. Szinte fel sem tűnt neki, hogy olyan erősen markolja, hogy ujjai belemélyednek a húsába. Csak egy csepp volt a tengerben, a sok egyéb fájdalom mellett. A lelki vérző sebek mellett szinte el is felejtette a kínzások emlékeit és nyomait. – Miért nem hallgattam rájuk? – kérdezte önmarcangolón. – Bárcsak visszaforgathatnám az idő kerekét – sóhajtott fel keserűen Hermione. Érezte, hogy újabb és újabb könnycseppek bukkannak elő a szeméből, de képtelen volt rávenni magát arra, hogy letörölje őket. Gyenge volt, mint egy kisgyerek, aki ugyanakkor szégyelli is gyengeségét.

Lelki szemei előtt felrémlett Harry egyik utolsó levele. Ma is emlékezett minden egyes szavára.

„Kedves Hermione,” – a levél ugyanúgy kezdődött, mint a régiek, de a folytatás a megszokottól eltérő volt.

Volt közös barátunktól – Ron kijelentette, hogy addig nem hajlandó szóba állni veled mindaddig, amíg nem szakítasz Lavenderrel. – értesültem arról, hogy egy lánnyal jársz. Gondolom, mondanom sem kell, hogy mélységesen meglepődtem, és szégyenletesnek tartom életed eme döntését. Hermione, te egy okos, csinos lány vagy, kész nő, akinek minden ujjára akadna legalább egy fiú. Nem tudom elképzelni, hogy mi vitt téged mégis erre az útra. Emlékszel? Negyedik évben, a Trimágus Tusakor kis híján összejöttél Krummal. Mi változott meg azóta? Valaki bántott? Esetleg bájital befolyása alatt állsz?

Hermione, nem kérek sokat, csak annyit, hogy vedd észre, hogy amit csinálsz, az nem helyes, csak annyit érsz el vele, hogy mindenki mást elmarsz magad mellől. Mondd, megér az a kapcsolat ennyit?

Lavender nem hozzád való, teljesen más a személyisége… Bár azt hiszem, ilyen jellegű győzködéssel nem megyek sokra nálad…”

Lavender – nyögött fel Hermione, ahogy megrohanták az emlékei.

- Hogy volt képes mindezt eljátszani? Hogyan? – üvöltötte elkeseredetten.

Szíve fájdalmasan összerándult, ahogy belegondolt kapcsolatukba és visszaemlékezett a közösen eltöltött, boldog percekre. Száján szinte még ott érezte szeretője csókjának édes ízét. Bőre libabőrös lett, testén kellemes borzongás futott végig, ahogy felrémlett előtte, hogy milyen érzékien érintette meg.

- A csókjai… – sóhajtott fel keserűen. A perzselő leheletét szinte most is ott érezte bőrén, csak úgy, mint a kényeztető simogatásait. Lelki szemei előtt megjelentek finom, kecses kezei is, melyek számtalanszor repítették a gyönyör országába őt.

- Nem! – rázta meg a fejét és, próbálta gondolatait ismét Harry levele felé terelni.

„Azt írta, hogy ő nem fogja megtűrni maga körül ezt a fajta perverzséget. Nem tudja elviselni azt a gondolatot, hogy esetleg egy lány karjaiban alszol el. – rémlett fel neki néhány későbbi sor.

Többet ér az a lány a mi barátságunknál?” – tette fel végül a sorsdöntő kérdést Harry.

Hermione pedig meghozta döntését, Lavendert választotta. Nem a két régi barátját, akik közül az egyiktől jó, ha hetente kapott egy levelet, a másik pedig csak akkor tudott vele beszélni, ha segítségre volt szüksége.

Akkor jó lépésnek tűnt. Mielőtt mélyebben belemerült volna az önmarcangolásba kinyitódott a nehéz faajtó. Nem emelte fel a fejét, nem érdekelte, hogy ki jött be hozzá.

- Menjen ki – suttogta. A következő pillanatban becsukódott az ajtó, Hermione pedig reménykedve nézett fel, de látogatója még mindig ott állt előtte, és nem volt más, mint volt tanára, Perselus Piton.

- Mit akar? – kérdezte halkan a lány.

- Beszélgetni – jelentette ki nemes egyszerűséggel a férfi, majd odament a másikhoz és leült mellé.

- Nekünk nincs miről beszélnünk – mormolta a diáklány és tekintetét mereven a szemközti falra szegezte.

- Azt szeretném kérni, hogy jól gondold végig a lehetőségeidet, mielőtt döntesz – mondta Piton.

Hermione magán érezte a másik tekintetét, egy pillanatra oldalra fordította fejét, pont elkapták egymás pillantását. A fekete szempárból aggodalom és féltés sugárzott.

- Miért néz rám így? – vonta fel kérdőn szemöldökét a lány, majd tekintetét a padlóra szegezte.

- Mert aggódom érted.

- Nem lenne szabad itt tegeznie – szólalt meg fáradtan a tanítványa. – Bárki meghallhatja.

- Rajtam kívül nem jöhet be hozzád más, mint Be…

- Ne ejtse ki előttem a nevét! – vicsorgott Hermione.

- Rendben – bólintott kimérten a bájitalok mestere. – Tehát rajtam kívül csupán ő jöhet be – mondta végül.

- Ne engedje be! – Ez nem kérés volt a lány részéről, hanem parancs. Jól tudták mindketten.

- Szeretne veled beszélni, és kell is beszélnie veled.

- Én viszont nem akarok! Nem bírom látni, ha csak rágondolok is, rosszul vagyok – mondta.

- Muszáj tisztáznotok pár dolgot – mondta a férfi és bizonytalanul a lány keze után nyúlt.

- Ne érjen hozzám! – szisszent fel Hermione, majd megpróbált arrébb csúszni a kényelmetlen deszkán. – Egyébként mit kellene tisztáznunk? – kérdezte és fáradtan nekidöntötte fejét a falnak. – Mindent tisztán látok, átvert, felhasználta az érzelmeimet ahhoz, hogy információkat csaljon ki belőlem legjobb barátaimról! Hála neki Ron és Harry hetek óta nem szól hozzám egy szót sem – folytatta hidegen. – Arról nem is beszélve, hogy miatta haltak meg a szüleim – motyogta keserűen és átölelte magát a karjaival. – Ne nyúljon hozzám! – förmedt rá a férfira, mikor látta, hogy közelebb csúszik hozzá. - Egyébként köszönöm szépen! – vetette oda a tanárának, már nem érdekelte, hogy megadja-e neki a kellő tiszteletet, vagy nem. Egyszerűen túl fáradt volt ahhoz, hogy eldöntse, mit kellene csinálnia és mit nem. – Hogy hagyta ezt az egészet! – húzódott gúnyos vigyorra a lány szája. – Valóban nagyon szerethet maga engem – jegyezte meg hidegen.

- Miről beszélsz? – kérdezte mindenfajta érzelmet nélkülöző hangon Piton, de hangja megremegett.

- Lehet, hogy csak egy diák vagyok, de nem hülye. – Rázta meg fejét a lány. – Jól tudom, hogy rám gondolt, mikor azt mondta a gyengélkedőn, hogy beleszeretett egy diákjába.

- Tessék? – értetlenkedett a halálfaló.

- Tudom, hogy érti, miről beszélek – sóhajtott fel fáradtan Hermione és kezébe temette arcát. Felnyögött, ahogy rátört a fejfájás első hulláma.

- Jól vagy? – A másik hangja aggodalomtól volt terhes.

- Jobban lennék, ha nem lenne itt – jegyezte meg a lány.

- Legalább a látszatát fenn kell tartanunk annak, hogy megpróbálunk meggyőzni téged – húzta el száját a férfi.

- Akkor jöjjenek be, maradjanak csöndben és hagyjanak békén! – sziszegte Hermione.

Az ajtó ismét kinyitódott, és egy fekete ruhás nő lépett be rajta, Bellatrix Lestrange. A lány csak egy aprót bólintott, mikor megpillantotta, majd rögtön el is fordította fejét.

- Mit akar? – kérdezte tőle hidegen, magázó hangnemben, mikor már bezáródott mögötte a cellaajtó.

- Bocsánatot kérni – mondta bizonytalanul a nő. – Egyrészt – tette hozzá.

- Nem vagyok kíváncsi rá, ahogy magára sem – rándult meg a lány szája az idegességtől és leengedte kezeit az arcától. Egy pillanatra a másik fekete szempárjába nézett.

A nő azonban mintha meg sem hallotta volna a szavait. Ellépett a bejárattól, majd odament egészen a lány elé és letérdelt a piszkos, döngölt padlóra.

- Ne játssza tovább a szerepét – vetette oda dühösen Hermione. – Álljon fel, még a végén piszkos lesz a ruhája, biztos nem szeretné. – Mosolyodott el gúnyosan.

Bella azonban ott maradt.

- Sajnálom – suttogta halkan, majd kezével lágyan megérintette a lány térdét.