CÍM: Az élet furcsaságai

KULCS: Mészárszék

CSAPAT: Witch

KORHATÁR: 18

KATEGÓRIA: regény, sötét, angst, hurt/comfort, romantikus... meg tulajdonképpen minden (kivéve a fluff, mpreg, meg a rózsaszín dolgok)

SZEREPLŐK/Párosítás: a harry potteresek. Na, jól van. Pansy Parkinson, Draco Malfoy, Blasie Zambini, Harry Potter, Voldi apánk, etc, etc...

a párosítás: Ti-tok. *muhaha* Bár gondolom hamar rá lehet majd jönni. Az egyiket elárulom. Pansy Parkinson/??

FIGYELMEZTETÉS: durva beszéd: enyhén; erotikus tartalom: enyhén; kínzás, nemi erőszak, erőszak, szereplő halála, lelki fájdalmak, femslash, slash, meg minden előfordulhat.

MEGJEGYZÉS(EK): 1. A bétázás elég érdekesen alakult ennél a történetnél. Legyen annyi elég, hogy a második és a harmadik fejezetet X-nek köszönöm; az első és az összes többit pedig y-nak.

2. Sajnálom, de slasher énem egyszer átvette a hatalmat fölöttem, és mikor nem figyeltem, egy másik szálat is, nevezetesen egy Boy's love szálat is belefűzött a történetbe. Túl nagy volt már a nyomás. És megmondom, hogy mindegyikőnk beleszeretett ebbe a párosba, és már elhatároztuk, hogy történetet fogunk vele írni. Legalább is reméljük - én és én.

- A történet itt is fejezetekre van bontva, ahogyan megírtam; nem egyben az egész.

- A kulcs árulkodó.

- Beleszerettem Blaise Zambinibe. Olyan csodálatosan, nekem kedvezően írtam őt le, hogy már csak sóhajtozni tudok, akárhányszor róla írok valamit. Szóval őt biztos nem fogom meggyilkolni a történetben

- A tartalomnál lévő idézetekre rettentő büszke vagyok. A kezem csak úgy suhant a billentyűn, majd ezek lettek belőle; és milyen bölcs ez a két kiidézett szöveg, nem?

- Most már abbahagyom a megjegyzéseket, és ezúton kívánok neketek jó olvasást, pontozást, véleményezést, mindent!

JOGOK: Igen, igen, természetesen minden - ehh... sajnos még Blaise is - Rowling anyánké, én csak kölcsönvettem őket (a megkínzatásukra és egyéb szörnyűségekre..) a történetemhez, a saját magam és a többiek szórakoztatására (??... nevezhetjük így is). A felhasznált idézeteket szintén semmilyen úton-módon nem birtoklom - pedig rettenet okos lennék akkor.

TARTALOM: Minden embernek van Élete, történnek dolgok, szinte bármi megeshet, és bármi a fejére fordulhat nagyon rövid idő alatt is. Ellenségek, barátok, családtagok, érzelmek, szeretet, fájdalom, remény, bölcsesség, hatalom, barátiasság, hűség, megbízhatóság... végeláthatatlan a sora azoknak a dolgoknak, amik beletartoznak az Életbe. Pansy Parkinson és barátai bizony hatalmas változásokat élnek át; vajon hogyan lehet ezekre reagálni? És Ők hogyan tudnak?

"Volt, hogy az embert egyfajta abnormális hülyeség szállta meg, és nem tudott tőle szabadulni. Pansy ilyenben szenvedett most, ám ő is, mint a legtöbb ember, élvezte minden egyes momentumát."

"Az élet sokszor hoz furcsa, hirtelen fordulatokat, sokszor olyanokat is, hogy két ellenség egymásra talált, ezzel megmutatva, hogy van ezerszer jobb a gyűlölködésnél. És az ember ilyenkor már bánja az elvesztegetett időket."

1. Fejezet

"Kinek a teste, kinek a lelke adja meg magát elsőbb az öregségnek."

/Montaigne/

Pansy Parkinson arcán egy újabb keserű könnycsepp szánkázott végig, csípve nemcsak az arcát, hanem a lelkét is. Nem tudta volna megmondani, mikor ment át a hűvössége mély depresszióba, amiből valamennyire már kilábalt, de még mindig ott leselkedett rá várva, mintha minden percben fenné rá a fogát, és ez Pansyt nem megrémítette, hanem kétségbe ejtette. Ő nem mutathatott gyengeséget. Neki keménynek, hűvösnek, jégkirálynőnek, elérhetetlennek kellett lennie. Csakhogy kellett lennie, ő meg kényszerből nem akart, és nem is volt ilyen... de már öt éve, meg szinte egész életében ezt játszotta, miért nem tudná most is?

Mert belefásult.

Belefásult a sok képmutatásba, a sok kegyetlenkedésbe, a sok árulásba, amiben mindennap élt, és nem tehetett ellene semmit sem, mert a helyzetéből nem volt kiút.

Semmire sem volt jó. Semmire. Egy nyafogó liba volt, és még arra sem lesz jó, hogy férjének kihordja az aranyvérű gyereket, felnevelje, beleverve az aranyvérűség elengedhetetlen törvényeit. Nem, ő erre sem lesz jó, és magának még azt is be merte vallani, hogy a gyerekét, ha lenne neki, nem tudta volna ezen eszmék szerint felnevelni. Gyilkosságra nevelni, gyilkost nevelni belőle. Ő nem akarta azt.

Még egy csepp vére hullott bele nadrágjába, miközben meredten nézte összeszabdalt karját. Nézte a karját, majd az ablakon ki - ahol ült -, és nem látott semmit sem, csak a pirospozsgás naplementét, és akaratlanul is felemelte karját, hogy összehasonlítsa a színeket. Különböztek. Határozottan.

Ujjaival végigszántott a vágásokon, kínzóan belemerítve körmeit a vérző szakadásokba, és szinte megrészegülten tágította őket még mélyebbre és mélyebbre. Élt. Ő tényleg élt. Ő nem volt egy léleknélküli bábu, akivel bármit lehetett csinálni. Érezni akarta az esőcseppeket az arcán, azt, ahogyan a szél hosszú hajába kapott, hogy a hideg megcsípte sápadt arcát, hogy a hó ropogott a lába alatt, hogy a tavasz közeledtével a füstös levegő a tüdejéből áramlott, majd megbújt még a körme alatt is, hogy mindenhol ott legyen. Ezt érezni akarta.

És ő, ha akart valamit, azt meg is tette. Utoljára végighúzta nyelvét alkarján, megízlelte vérét, és ez hihetetlen elégedettséggel és tudással töltötte el, reményt öntött belé, hogy neki igenis vér csörgedezik ereiben, nem a rettentő keserűség, majd fogta magát, összeforrasztotta a vágásokat, letisztította karját, eltüntetve minden árulkodó jelét "élésének".

Szobájára talán azt a jelzőt is lehetett volna akasztani, hogy királynői, fenséges, ám szerinte inkább sivár, hűvös és mesteri volt, mint királyi. Utálta minden egyes részletét a szobájának. Falai zöld-ezüstre voltak kötelezően festve, hatalmas ágy volt az egyik fal közepénél, rögtön egy baziliszkuszt ábrázoló festmény alatt, szekrényei a legcsodásabb antikok voltak - véleménye szerint ezek voltak a legrozogább bútorok az egész világon -, személyes dolgai pedig nem nagyon voltak. Olyasmiről, hogy plüss, még csak hírből hallott, meg játék babát is csak képről látott.

Ám a kilátását a szobájából semmire sem cserélte volna el. Egész nap tudott a hatalmas ablakokban vagy előttük ülni, egy könyvvel vagy pengével a kezében, és csak érezni, érezni a levegőt, a tisztaságot, a reményt, a repülést. Vagy beleveszni a csodás kilátásba, mert az a kis tó, és mögötte az erdő látványa minden pénzt megért. Gyönyörűek voltak, szinte már festőien és túl gyönyörűen voltak elrendezve, de tudta, hogy ez a Természet játékának a következménye. Ehhez ember még nem nyúlt, nem avatkozott bele, az biztos. Ez pedig lenyűgözte. Érintetlen volt az egész táj, meghagyva saját szépségében, ő pedig irigykedve gondolt saját életére és természetére, mert ha összehasonlította, nagyon eltért mindkettő. Őt már egészen kicsi korában befolyásolták, úgy nevelték a szülei, hogy majd hűséges alattvalója legyen Voldemortnak, mikor az majd újra hatalomra kap, míg a fa... a fa meg a tó csak volt, lélegzett, egy-egy nagyobb viharban ide-oda dülöngélt, fodrozódott... de ezt senki sem akadályozta meg. A fa ágát nem törték le, ha megingott. Az ő lábát viszont eltörték, mikor megingott a kötelező tánc közben.

Furcsa volt. Elvégre... neki kellett volna a jobban megbecsültnek lenni, nem pedig a fáknak és a tónak. És a helyzet mégis az volt, hogy ők nyugodtan és békésen éltek, ő pedig... ő pedig elvárásokkal és keménységekkel.

Az életnek volt egyfajta humora. Fekete humora.

Vagy talán csak így akarta már kiskorában megleckéztetni, hogy legyen okos, és maga próbáljon dönteni, ne kérdezzen, hogy miért lett a fának jobb, mint neki, csak tűrjön, és majd alakul valahogy az élete.

Nem is akart ezen gondolkozni. Szeptember elseje volt, kezdődött az új tanítási év, amihez nem fűzött túl sok reményt. Most, hogy a Nagyúr nyilvánosan is bebizonyította, hogy visszatért, az emberek már sehol sem voltak biztonságban. Pansyék, a mardekárosok eddig sem, de most... most a bizonytalan és támogatást váró mardekárosok sem fognak semmi bíztatót kapni, csak megvetést.

Tudta ezt is, ez viszont sokkal nagyobb keserűséggel töltötte el, mint a saját sorsa.

×ß×ß×

Egymás után mentek, csendben, eddig találkozásuk óta egyetlen egy szó sem hangzott el közöttük. A vonat végében találtak egy üres kabint, bementek a cuccaikkal, neki Blaise előzékenyen segített, Draco meg ellenőrizte a kabint, levédte, bezárta az ajtót.

Majd csak nézték egymást. Rég voltak együtt, rég találkoztak, nyáron semmi esélyük nem volt, mert most folyt mindenkinek a felkészítése a halálfalóságra. Ő tette meg az első lépést a fiúk felé, és egyszerre a karjaiba vonta mindkét barátját, miközben szaggatott sóhaj hagyta el száját.

Nem lehetett egyikük sem biztos abban, hogy fogják-e még élve látni a másikat. Két kimenetele lehetett a nyárnak: elbuknak és meghalnak, vagy sikeresen veszik az akadályokat, és akkor túlélik.

Blaise és Draco is szorította őt és egymást, miközben próbáltak sűrűn pislogni, míg Pansy meg sem próbálta könnyeit elrejteni. Kemény, halálos nyár állt mögöttük, rengeteg megpróbáltatással.

Most, ahogyan így álltak, hárman összeölelkezve, a két nyúlánk, jóképű, sűrűn pislogó fiú, és a csinos, szipogó lány, mindenki könnyen rájöhetett volna arra, hogy ők is ugyanolyan emberek voltak, emberi érzésekkel, féltéssel, félelemmel, fájdalommal, megkönnyebbüléssel a szívükben, mint bárki más. Csak talán bennük mindez sokkal több volt a kemény elvárások miatt.

Egy szó sem hangzott még el, mert nekik nem kellettek szavak ahhoz, hogy kommunikáljanak, mert óvatos tapogatásuk, mintha nem hinnék el, hogy a másik kettő teljesen épségben van, a ki-ki buggyanó könnycseppek mind arról árulkodtak, hogy a legmélyebb barátság volt közöttük.

Draco Malfoy megnyúlt a nyáron, arca már nem alabástromfehér volt, hanem abnormálisan sápadt, szemei alatt karikák ültek, mint ahogyan Blaise-nek és Pansynek is, szürke szemében pedig soha nem látott megkönnyebbülés csillogott, ahogyan barátait nézte, szíve pedig őrült módon zakatolt, azt harsogva, hogy igen, túlélték a nyarat, a kiképzőtábort. Mindannyian túlélték, és együtt voltak végre valahára.

Blaise Zambini nem nyúlt, sokkal inkább izmosodott, már nem úgy nézett ki, mint egy éheztetett gyermek, arca megkeményedett, elvesztette gyermekiességét, szemében pedig sohasem látott üresség ült, ha nem éppen barátaira nézett. Megtört ez alatt a pár hónap alatt, felnőtt, megérlelődött, és felfogta, hogy amiben ők voltak, az nem mese volt, hanem a kegyetlen valóság.

Pansy nézte legjobb barátait, arcán a könnyek még fel sem száradtak, de ő már megint törölhette az újakat. De mikor lerogyott az egyik ülésre, azok mindketten letérdeltek elé, kezeiket a combjára rakták, majd végül mindhárman összefűzték ujjaikat, és csak nézték a másikat.

A többi ember talán el sem tudta volna ezt képzelni, hogy ez a három ember, a Mardekár uralkodói, a rettenthetetlenek, ilyen érzelmes dolgokra is képesek voltak. De az emberek azt sem tudták, hogy mik voltak azok a körülmények, amik közt éltek, az elvárások, amiket napról-napra teljesíteniük kellett...

Az emberek nem tudtak semmit sem, csak ítélkezni.

És talán az volt a legmegrendítőbb pillanat, mikor a fiúk félretéve büszkeségüket, szipogva borultak Pansy térdeire, szinte szinkronban cselekedve, és szívszaggatóan zokogtak, nem szégyellve egymás előtt a könnyeiket.

- Most már... - kezdte volna csitítani a fiúkat, akik már görcsösen szorították egymás és az ő kezeit, arcukat még mélyebben fúrva térdébe, hogy ne látszódjon könnyáztatta arcuk. - Eresszétek ki, fiúk - szorult össze a szíve, és tudta, hogy nekik még nehezebb volt, mint neki, mert őket már férfiaknak tekintették, úgy is kellett viselkedniük, miközben még csak tizenhat éves kamaszok voltak, most kezdve a hatodik évüket a Roxfortban.

Már annyi mindent kellett kibírniuk egészen kicsi koruktól kezdve, hogy az csak gyűlt és gyűlt bennük, majd most szakadt ki a zsák, és borította el őket a sok elfojtott keserűség.

Draco felnézett rá kipirosodott szemekkel, majd egy vérszegény mosolyt préselt ki magából, ő pedig gyöngéden letörölte az elveszett fiú könnyeit, és hagyta, hogy a másik beüljön mellé, amilyen közel csak lehetett, hogy az még ne tűnjön bújásnak. Blaise pedig még mindig sírt, és szorongatta a kezét; nem mert felnézni.

- Blaise - suttogta, majd a másik álla alá nyúlt, és gyengéd erőszakkal kötelezte a másikat, hogy nézzen a szemébe. A barna szembogarakat fürkészte, és ugyanolyan gyengéden és szeretettel telve letörölte a barna hajú könnyeit is, mint a szőkéét. - Büszke vagyok rád - mondta erősen a másiknak, és könnyezve nézte barátját, aki elfordulva törölte meg a szemét, és reszketegen sóhajtott. Pansy tudta, hogy az, hogy büszke volt Blaise-re, attól függetlenül, hogy semmit sem tudott arról, miket kellett megtennie a nyár alatt, a fiúnak óriási megkönnyebbülést jelentett. Mindig is ő volt a legérzékenyebb közöttük. Ez talán az anyukája miatt is volt, aki titokban mindig próbálta jóra nevelni a fiát, de ugye a háznál a férfi az úr, és Voldemort sem volt elhanyagolható tényező.

- Büszkék lehetünk egymásra, mert még élünk, itt vagyunk, kibírtuk - mondta Draco rekedten, megköszörülve a torkát, hogy valamennyire oldja ezt a - szó szerint - siralmas helyzetet.

- Még ha most ki is buktunk - szipogott még mindig Blaise. Felült Pansy mellé, és szorosan átölelte. Most kellett neki ez a kis babusgatás.

- De együtt buktunk ki, és együtt vagyunk - hajtotta Pansy Blaise fejére a sajátját, és Dracóra mosolygott, aki pedig felvillantotta már lassan hiányolt mardekáros vigyorát.

- Az biztos, hogy ha ezt látta volna valaki, azzal alaposan elakasztottuk volna a mondanivalóját - fűzte tovább a szőke, pedig tudta, hogy ez nem is volt vicces. Inkább szörnyű volt, hogy ilyen hatást tudtak volna csak azzal elérni, hogy emberi érzéseket mutatattak.

- Csodálkozol? - vonta fel a szemöldökét Blaise, megtörölve orrát. - Mi vagyunk a Mardekár rémei, a rettegettek, a hidegek, a megközelíthetetlenek, a nagyok, a fő-fő halálfaló palánták... soroljam még? - ironizált, Pansy pedig csitítóan átölelte.

- Idióta barmok egytől-egyig, nem képesek az orruknál tovább látni - köpte Draco, Pansy pedig csak fájdalmasan fintorgott.

- Ne beszéljünk most erről, kérlek - suttogta halkan, Blaise fejére hajtva sajátját, becsukva szemeit. Draco nem válaszolt, csak Pansynek dőlt, és hátulról átölelte legjobb barátait.

- Nagyon féltettelek titeket - vallotta be halkan. Ő volt a legtalpraesettebb és legerősebb, és ő is majdnem kikészült, nem sok híja volt annak, hogy kínok közepette haljon meg a nyár alatt... és ha ezt nézte, barátaira is ugyanannyi elvárás irányult, és félt, hogy össze fognak roppanni, vagy végleg el fognak menni, azt pedig nem bírta volna ki. Ez a két ember volt a legfőbb támasza egész eddigi életében.

- Én pedig mindig imádkoztam, hogy ne legyen semmi bajotok - fűzte tovább a szőke mondatát Blaise néhány perces csönd után.

- Én pedig felkészültem a rengeteg bájitallal, hogy ha segíteni kell nektek, akkor menjek - szorította meg a fiúk kezét Pansy.

- Kibírtuk - sóhajtották egyszerre, majd nem fecsérelték tovább a szót, hanem behunyt szemmel élvezték az együttlétet, és lassan álomba merültek a fáradtságtól.

Azt azonban nem is sejthették, hogy néhány fülkével arrébb Harry Potter, Ron Weasley és Hermione Granger még mindig dermedten, súlyos csöndben figyelte a levegőben lebegő kis buborékon keresztül őket.

A buborék lassan szertefoszlott, de a fülkében még mindig fülsértő volt a hallgatás.

×ß×ß×

Körülbelül másfél óra múlva keltek fel a hangos dübögésre, ami az ajtójukon hallatszódott. Blaise nyögve fúrta a fejét Pansy mellkasába, Draco mormogott, Pansy pedig elgémberedve feküdt barátai között, akik lassan laposra nyomták őt.

A dörömbölés tovább folytatódott, így kénytelenek voltak cselekedni.

- Blaise - nógatta Pansy álmosan a barna hajú fiút. - Állj fel, mozduljunk meg, nem úgy hangzik, hogy el fognak menni - sóhajtotta fáradtan. Most, hogy mindhárman megnyugodhattak, látták, hogy a másik kettő jól volt, végre pihenhettek, mert nem kellett támadástól tartaniuk. - Draco, te meg ne csavargasd a hajam - mosolygott akaratlanul.

- Blasie, pattanj - morgott Draco, megdörzsölve szemeit. Fájdalmasan sziszegett elgémberedett tagjai miatt, és megbökte Pansy vállait. - Nehéz vagy, szállj le.

Ők csak megforgatták a szemüket, és nem szóltak, mert tudták, hogy Draco általában kibírhatatlan közvetlenül felkelés után.

Blaise kócos hajjal oldotta fel a sötétítő varázslatot az ajtóüvegen, majd csak bambán pislogott. Pansy eközben lekászálódott Dracóról, míg a szőke fiú pedig felállt, hogy megmozgassa végtagjait.

Blaise elbizonytalanodott, és hátranézett barátaira, akik álltak, és nézték a kint lévőket. Elfintorodott.

- Mit akarnak itt Potterék? - kérdezte suttogva, fejével az ajtóra bökve.

Pansy megvonta vállait, Draco pedig komolyan nézett rá, majd odalépett az ajtóhoz, bonyolult mozdulatokat végzett a pálcájával, mire az ajtó kinyílt, a griffendéles trió pedig invitálás nélkül belépett rajta, gyorsan visszacsukva, lefedve és elsötétítve az ajtót.

- Mégis mi...? - háborgott Draco, és már ment is volna neki Potternek, de Pansy csak megérintette a hátát, így nem mozdult.

- Mi is örülünk, hogy látunk titeket! - fintorgott Ron Weasley, mire a hihetetlenül kócos, és okoskodó Granger a könyökével oldalba vágta, ő pedig vöröslő fülekkel nézett a lányra.

- Ezt a kellemes meglepetést, fáradjatok beljebb, egy kis süteményt, teát kértek? Vagy elég, ha beverem a pofátokat? - gúnyolódott Blaise, pálcáját meg-meglengetve, így a levegőben ott lebegett a tea és a sütemény is, miközben barna szemeivel veszélyesen fürkészte a három griffendéles arcát.

- Tudtam én, hogy értesz valamihez - vont vállat Potter, és könnyedén elvett egy teasüteményt, belemártotta a forró folyadékba, aztán jóízűen elfogyasztotta.

- Ne játsszál nekünk, inkább mondjátok meg, miért vagytok itt - szólt erélyesen Pansy és Draco, teljesen egyszerre.

- Beszélnünk kell - komolyodott el Potter, de előtte még egy újabb kekszet elmajszolt.

- Harry - mormolta Granger figyelmeztetően, mire a fiú ránézett, és elfintorodott.

- Sajnálom - kért bocsánatot Potter, Pansyék pedig megütközve néztek rá.

- Nem értem, mit, de nem is érdekel. Beszéljetek akkor, hallgatunk - mondta Pansy normálisan, és figyelmeztető pillantást vetett a griffendéleseket sötéten méregető Blaise-re. Nem hibáztatta a fiú, mert tudta, hogy sosem bízott senkiben - de most, ezután a nyár után, még annyi sem maradt ebből, mint amennyi volt.

- Nem kertelünk. Nem érdekel, hogy mit gondoltok, mit akartok mondani, mert háború van, és tudjuk, hogy ti nem akartok csatlakozni Voldemorthoz - ült le Harry, és nyugodtan nézte az elsápadó Pansyt, az elvörösödő Blaise-t, és a megkeményedő arcvonású Dracót. - Ezért szeretném, ha segítenénk egymást, mert Ti is olyanokat tudtok, ami nekünk elengedhetetlen a háború megnyeréséhez, mi pedig meg tudunk titeket védeni. - Harry Potter zöld szemében soha nem látott határozottság villant, a kupéban pedig egy meleg, védelmet árasztó szellő futott végig, a mardekárosok pedig egy pillanatra lehunyták a szemüket.

Pansy összeszorította a fogait, nehogy valami otrombaságot mondjon vagy elsírja magát. Nem akart megszégyenülni a griffendélesek előtt. Vele szemben Draco meg sem próbálta bizalmatlanságát és megvetését eltakarni, míg Blaise leült az ablak mellé, és kinézett azon.

- És miért higgyünk nektek, miért kéne bennetek megbíznunk, és egyáltalán, mire alapozzátok ezt? - sorolta Blaise, továbbra is az elsuhanó tájat figyelve.

- Azért higgyetek nekünk, mert igazat mondunk, azért bízzatok bennünk, mert nem hazudunk, és mi nem kínozzuk meg az embereket, ha nem tudnak jól teljesíteni, és jutalomként sem adunk egy plusz Cruciót, és arra alapozzuk ezt, mert láttunk titeket, és mert felismerem az emberek személyiségét - válaszolt Potter, nem Blaise-re vagy Pansyra nézve; hanem Dracónak beszélt. Tudta, kinek kell a dolgokat elmondani, hogy nagyobb esélyük legyen a mondanivalóiknak.

- Ez nem válasz - csattant fel Blaise, Pansy pedig keserűen bólintott, ám Draco csak keményen állt, testéből sugározva a bizalmatlanságot. Hogyan lehetne megbízni azokban az emberekben, akikkel öt éve mást nem csináltak, csak harcoltak, bizalmatlankodtak, gyűlöletet szítottak egymás között - és most ez a három ember itt van, és ilyeneket mond nekik? Draco, ha nem lett volna belenevelve az, hogy leplezze a megdöbbenését, akkor most biztosan hatalmas elképedéssel nézte volna a komolyan beszélő Pottert, a kelletlenül bólogató Weasleyt, és a csendesen egyetértő Grangert.

- És mit vártok cserébe? - kérdezte Pansy, most már nem titkolt ellenszenvvel. Olyan nincs, hogy tesznek nekik egy ilyen ajánlatot, és ők belemehetnek úgy, hogy nincs semmi megállapodás a háttérben.

- Semmit. Hogy ne áruljatok el minket - mondta Granger halkan Pansy szemébe nézve, és nem kapta el a tekintetét, csak mikor a lány olyan intenzív gyűlölettel nézett rá szavai miatt, hogy úgy érezte magát, mint a legutolsó senkiházi.

- Olyan nincs, hogy semmit! - csattan fel, és hogy kifejezze ezt, keményen ráütött az ablakra. Blaise végre elfordította róla a tekintetét, és most már ő is a jelenetet nézte. - Valamit cserébe mindig kérnek, mindig van valami kikötés, mindig van megállapodás, mindig van elvárás, mit akartok hát? - halkult el vészesen a hangja, Draco pedig egyetértésében bólintott egyet.

Potter tekintete szavai elcsendesülésével fényleni kezdett, kifakult, majd újra megkeményedett, végül zordan elmosolyodott. - Annyit, hogy ébredjetek fel, bízzatok bennünk, és ne próbáljátok magatoknak beadni azt, hogy nincs másik lehetőség, mert mindig van másik lehetőség, még ha az sokkal nehezebb is. - Kemény, nyers hangja volt most a fekete hajú fiúnak, szemei pedig meg-megvillantak. Granger a vállára tette a kezeit.

A mardekárosok nézték a triót, főképpen a világos oldal élharcosát és reménységét, és nem értettek semmit; nem tudták, hogy tud az ember élete ennyire és ilyen hamar megváltozni, és hogy miért érezték magukat fenyegetve, de egyben biztonságban is Potter tekintetétől.

Végül Blaise szólalt meg, csendesen, megtörten kiejtve szavait. - Mit tudsz te erről? Mit tudsz te arról, mi történik?

Potter zordan mosolyodott el, majd készségesen válaszolt. - Hogy mit tudok én? Sok mindent. Tudom, hogy te, kedves Blaise, egy napon keresztül, kisebb-nagyobb megszakításokkal a Crucio és egyéb kínzó átkok alatt voltál, míg Voldemort feletted nevetett, tudom, hogy te, Draco, nem tudtad megölni azt a hat éves mugli kislányt, és inkább saját magad kérted, hogy téged kínozzanak meg, ami miatt Voldemort - apád nem különben - olyan dühös lett, hogy majdnem megöltek, és tudom, drága Pansy, hogy milyen hangosan tudsz sikítozni, amikor egyesével törik el az ujjaidban a csontokat, majd durván összeforrasztják...

Súlyos, vérfagyasztó csönd.

Pansy közel volt ahhoz, hogy felpofozza az előtte álló és meredten figyelő Pottert, de az ujjaiba belehasító képzelt fájdalom megállította, Draco sápadtságát felváltotta a hullafehérség, így szemei alatt a karikák riasztónak tűntek, Blaise pedig olyan erősen harapta össze a száját, hogy a vére kiserkent, és most mindannyian még jobban össze voltak zavarodva. Nem tudtak semmit, a félelmen és a bizalmatlanságon kívül nem éreztek semmit, csak a szívükbe tépő kínzó lüktetést, és Pansy már majdnem azt gondolta, hogy biztosan most is csak egy lidérces álomban volt, hogy valójában elájult az ablakban a sok vérveszteség miatt, és most álmodik. Mert az nem lehet; Potter ezekről a dolgokról nem tudhatott semmiféleképp sem, és képtelenség volt az is, hogy Granger együtt érzően, míg Weasley egy cseppnyi sajnálkozás nélkül nézett rá, várva a döntésüket.

- Nem, nem álmodsz.

- Honnan? - akarta kérdezni, de csak egy erőtlen csuklást tudott produkálni. Draco lefagyva állt mellette, Blaise pedig megrendültebben nézett ki, mint amilyennek valaha is látta. - Honnan?! - szorultak ökölbe az ujjai. - Honnan... honnan van jogod ahhoz, hogy így... hogy így... - Teljességgel remegett a ráboruló vörös ködtől, és nem vette észre, hogy arcán végiggördül néhány keserű könnycsepp. - Honnan... te...?!

Hatalmas csattanás hallatszott, ahogy Blaise mellé lerogyva hangosan elsírta magát, egyre azt ismételgetve, hogy honnan, hogyan és miért... Hermione Granger pedig szintén könnyezve ült le mellé, majd megölelte a zokogó lányt, aki eddig csak viszálykodott vele. Pansy megdermedt az ölelésben, de mikor Hermione apró tenyere elkezdte simogatni a hátát, még keservesebben sírt, kiadva magából mindent.

- Szerencséd van, hogy nem ketten vagyunk egy sötét, és eldugott folyosón, mert akkor kínok között vonaglanál - köpte Draco Potternek, majd több szóra nem méltatva őt megszorította Blaise vállát, így erőt adva barátjának... és így nem kellett Weasley megvetéstől fénylő tekintetébe sem néznie.

- Ezt nem kétlem - vonta meg a vállait Potter, Dracóban pedig fortyogott a düh. Nem elég, hogy meg lettek szégyenítve mindhárman, hogy sebezhetőek voltak, ráadásul még Potter olyan lazán kezelte a helyzetet, mintha az időjárásról beszélgettek volna egy kellemes teadélutánon.

Draco hátat fordított mindenkinek, és most ő nézte a kinti tájat, ám semmit sem látott. Csak hallotta Pansy sírását és Granger nyugtató szavait, érezte Blaise sebezhetőségét és megrendülését, a sajátja mellett is, és legszívesebben behúzott volna egyet Potternek.

- Hermione, kérlek... - szólalt meg halkan Potter, mire barátja rögtön felállt, és átadta a helyét Pansy mellett. Draco engedve a kíváncsiságának megfordult, és már közel járt ahhoz, hogy felháborodva kiáltson fel, hogy hagyja békén, mikor az csak ránézett, és jobban megrettent, mint eddigi tapasztalatai szerint sohasem. Pedig... volt már egy-két ilyen eset, de Potter tekintetéből olyan fenyegetés, olyan hatalom, olyan melegség, olyan biztonság, olyan bölcsesség áradt, hogy a színe egészen megfakult, és nem tudta elképzelni, hogy mi van Potterrel, hogy tud ennyi mindent belesűríteni egy pillantásba. Hátrébb lépett addig, ameddig csak tudott, hogy minél messzebb legyen tőle.

A fekete hajú griffendéles még egy darabig nézett rá, majd átölelte a még mindig síró Pansyt, mire annak zokogása egy csapásra abbamaradt, úgy meglepődött, és annyira eltöltötte a béke, a szeretet, a biztonság, hogy egy fél perc múlva magáról megfeledkezve bújt bele jobban Potter ölelésébe, hogy minél közelebb kerüljön a meleghez.

Pansy... talán még soha nem érezte magát ennyire biztonságban, melegségben, reményben és... szeretetben. Nem érdekelte... vagyis érdekelte, de nem tudott az ellen tenni, hogy ezt megízlelve közelebb ne bújjon Potterhez, amennyire ez csak lehetséges volt, hogy minél többet kapjon ezekből a csodás érzésekből. Remegése teljesen elmúlt, könnyei felszáradtak, szíve pedig dobbant egy hatalmasat, majd megint, ezzel mutatva, hogy bizony még él, és nem hagyja magára a fekete hajú lányt.

×ß×ß×

Zajongás, a mindent átható zajongás vette körül őket, Pansy lüktető fejének ez pedig nagyon jót tett. A nagyteremben voltak, várták a kis elsősöket, és bárkire nézett a hatodikos és hetedikes mardekárosok közül, mindenkitől meggyötört, csillogó, hatalomra vágyakozó tekinteteket kapott, és ők is ilyet viszonoztak. Mert meg kellett magukat játszani, ha nem akartak már az első napon kiesni, és meghalni. Itt életre halálra ment, hogyan alakítottak. Draco csendben sutyorgott Theodore Nott-tal, Blaise pedig szórakozottan kavargatta baracklevét, és fel-felpillantott a terem boltozatára, a sok villámra és fekete felhőre. Pansy pedig csak ült, próbált normálisan festeni, csak ne lett volna az az átkozott fejfájása, és a rettentő mértékű zavarodottsága a Potterrel történt dolog miatt. Nem értette magát... ő, amint odabújt egy griffendéleshez? Pláne Harry Potterhez? Nem tudta, mi történt, és zavartan próbált nem gondolni rá, de tudta, hogy ez esélytelen, mert ugyanúgy lehetetlenség figyelmen kívül hagyni azt; hogyha mondják, hogy ne gondolj Voldemortra, az embernek rögtön a Sötét Nagyúr ugrik be, és képtelenség nem gondolni rá.

Elfojtotta sóhaját, majd újra szétnézett a teremben. Sokan hiányoztak, főleg a Hollóhátasok és Hugrabugosok közül, de akadt hiányzó a Mardekárban is - Pansy reménykedett, hogy csak nem engedték őt vissza a szülők, és nem meghalt, mert a hiedelemmel ellentétben kevés mardekáros család kötelezte magát feltétlenül Voldemorthoz. Nem tagadta meg senki sem, mert akkor az életükkel játszadoztak volna, de nem is csatlakoztak a sötét rendhez. Ám pártatlanok sem lehettek, így ők voltak a Sötétség támogatói, ahogyan Voldemort nevezte őket. És volt néhány griffendéles hiányzó is, főleg az alsóbb évesekből.

Nem értette a felnőtteket; a gyerekek itt, a Roxfortban sokkal biztonságosabb helyen voltak, mint bárhol máshol.

Tekintete találkozott Potterével és Grangerével is, ő pedig amilyen gyorsan csak tudott, félrenézett. Nem. Nem akart most arra gondolni, hogy milyen szánalmasan kiborult a griffendélesek előtt, és hogy szabályosan odabújt Potterhez, mint egy... mint egy... gyámoltalan kiscica.

Millicent Bulstrode... Pansy magához egyáltalán nem méltó módon eltátotta a száját - bár ma már megszokta, hogy furcsa dolgokat művelt -, annyira megdöbbent. Millicent, a hihetetlenül kövér lány, a Mardekár ház egyik szégyene a kinézete miatt... nem véletlenül nem ismert rá. Ugyanis Millicent Bulstrode cérnavékony volt, barna haja szelíden omlott le arca mellett, és egyenes háttal ült, a semmibe meredve. Csak a fülbevalójáról ismerte meg, amit még tőle kapott. Még ha barátnők nem is voltak, de egy szobában laktak a suli kezdete óta, és sokszor tanultak együtt, így Millicent védve is volt; és még ő adta neki az ezüst fülbevalót a tizennegyedik születésnapjára.

- Millicent? - tátogta lenyűgözve, majd ugyanígy meglökdöste az elmélyülten az italába mélyedő Blaise-t, és mikor az követte a tekintetét, a fiú erősen figyelt, mit kellene néznie az ismeretlen lányon, de mikor felismerte az apró szeplőket és a fülbevalót, halkan felnyögött.

- Te jó ég... - suttogta elhűlve, és Pansyre nézett, aki ugyanolyan megdöbbenve nézett ki, mint ő. - Ő az, akinek gondolom?

Pansy csak csendesen bólintott egyet, mire Blaise haragosan kifújta a levegőt. - Fogadni mernék, hogy ennek is köze van... a Nagyúrhoz - halkult el a hangja a végére, és mélyen Pansyre nézett, semleges arckifejezéssel. Pansynak még meg kell majd szoknia, hogy barátja megváltozott, és többé nemigen fogja látni a gyermekiséget Blaise Zambini arcán.

- Egyetértek - bólintott Pansy, és inkább szőke barátját kezdte figyelni. Draco Malfoy akármilyen hevesen is tudott beszélni, mindig megőrizte arisztokrata kinézetét, ritka volt, amikor szívből elmosolyodott a többi ember között, és nem gúnyolódott. Pansy már megszokta ezt kiskorától kezdve, és már csak mosolygott rajta. De Dracón is látszott a nyár utóhatása, bár már nem annyira. Néha minden előjel nélkül megrezzent, végigfutott rajta a hideg, és ujjait ökölbe szorítva próbált ezeken túljutni, és úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. Senki nem vette észre, kivéve Pansyt meg Blaise-t.

- Blaise... semmi - csuklott el Pansy hangja. Blaise figyelmesen nézett rá, majd megvonva a vállát tovább szemlélte az asztaluknál ülőket. Nem tudta miért szólt barátjának, csak... ki akarta mondani a nevét, tudni akarta, hogy a másik ott van, hogy van kihez szólnia, és van, aki figyel rá.

×ß×ß×

Tenyere izzadt, a seprűt meg vonszolta maga után, mégis olyan halkan közlekedett a hideg és sötét folyosókon, hogy azt lehetett hinni, nincs is ott senki. És talán tényleg nem volt ott, annyira eggyé akart válni a csönddel és a sötéttel, hogy kijutva a falakon kívülre egy kicsit érezze a szabadságot, a tomboló szelet és a zuhogó esőt, érezze, hogy a sorsát neki kell irányítania, nem pedig másnak, hogy dönteni kell, hogy mások is számítanak rá.

Egy köhögéshullám kapta el, és már szinte nosztalgiázva fogadta, mert néhány napja már nem tört rá ez a kis adomány, de most, hogy újra össze kellett görnyednie, megtámaszkodnia a seprűn, békességgel töltötte el, még ha nem is volt a legkellemesebb érzések egyike. A nyáron hozzászokott, és ez volt az egyik olyan dolog, ami egyfajta folytonosságot adott neki, és mikor a szív is fájdalmasan szorult össze a mellkasában, a szájában pedig szinte érezte a vér ízét, érezte, hogy ott volt, nem pedig máshol, hogy élt, hogy ő uralta a testét, nem pedig valami más. Tűnjön ez másnak bármekkora esztelenségnek is, ő tudta, hogy nem volt az. Neki nem.

Annyi változás történt ez alatt a nyár alatt. Megkomolyodott, felnőtt, szörnyűségeket élt át, rengeteg borzalomnak volt akaratlanul is a szemtanúja, és rájött, hogy cselekednie kellett, mert az esze és a lelkiismerete is ezt súgta. Nem hagyhatja az embereket benne a kétségbeesésben, a fájdalomban, meg kell őket szabadítania ettől a szörnytől.

Ez nem csak abban mutatkozott meg, hogy az életfelfogása komolyabb lett, hanem abban is, hogy a teste megváltozott, a külseje megért. Ezek nem egyik pillanatról a másikra történtek, hanem fokozatosan, minden egyes éjszaka után változott egy kicsit, szinte szemmel alig láthatóan miután sikoltozva ébredt fel, és a szíjak belevágtak a húsába, amikre azért volt szükség, hogy ne tegyen magában kárt.

Megdöbbenve vette magán észre, hogy megérezte az emberek lelkivilágát. Megérezte az érzéseket; ha egy ember boldog volt, vagy szomorú, fájt neki valami, vagy éppen békesség lepte el... és még nagyobb csodálkozással vette észre, hogy tudta a kétségbeesést, a szomorúságot, a bút, a bánatot, a fájdalmat csitítani, megszűntetni... ha azt átfogadta magába, majd megszabadult tőle, kieresztette magából egyfajta energiarobbanással. Ezzel a képességgel együtt megkapta a világító szemeket, a rátörő köhögésrohamokat, és azt, hogy most már tudta, tényleg le kell számolnia azzal a szörnyeteggel, és hogy ő az egyedüli, aki ezt megtehette.

Persze, az nem biztos, hogy túléli, de ennyivel számolnia kellett.

Ahogy kilépett a hatalmas ajtón, az ömlő eső és a süvítő szél körbeölelte, elakasztva levegőjét, de nem hátrált meg, hanem továbbment, és végül néhány méterre a hatalmas kastély előtt megállt, hogy meglelje, akit keresett.

Meg is találta. Egy aprócska pont cikázott a sötét felhők alatt, dacolva az időjárással, de Harry Potter érezte, hogy az illető teljesen nyugodt volt, békesség lepte el, és bármilyen hihetetlen is, biztonságban érezte magát több tíz méterrel a föld fölött, ebben a pusztító viharban. Elmosolyodott, majd seprűjét lábai közé rakta, elrugaszkodott, és végre, sok idő elmúltával újra érezte, hogy imád repülni. Hogy eggyé válik a levegővel, ráolvad a seprűre, eltűnik az égen, csukott szemén át látja az esőcseppeket... Mosolygott, úgy mosolygott, mint talán nagyon régen. Ennyire felszabadultan és eleresztve minden nehéz gondolatát.

Pansy Parkinson mellé repült, és csak nézte őt, ezt érezte Harry, ám szemét még mindig nem nyitotta ki.

- Miért vagy itt?

Csak tovább mosolygott, tett egy hátraszaltót, és felrikkantott, ahogyan a szélhullám felkapta, majd eldobta, és ő pedig fejjel lefelé hullámzott a levegőben, mindössze lábával és kezével tartva magát a halálos magasságban.

- Amiért te - engedte el kezeivel a seprűt, és hagyta, hogy lábai erősebben szoruljanak össze, hogy szíve megdobbanjon és azt súgja neki, hogy te őrült vagy, és hagyta, hadd érezze meg a mardekáros lány félelmét.

Pansy csak nézte a lógó fiút, aki olyan kecsességgel és ügyességgel tartotta magát mindössze egy seprűnyélen a szakadó esőben és süvítő szélben, mint egy képzett légtornász, és olyan mosolyt látott a másik arcán, ahogyan az átélte az egész helyzetet, hogy félelme elmúlt, hogy még véletlenül leesik a griffendéles, és elmosolyodott.

Potter ezt észlelhette, mert végre felnyitva szemét, visszafordulva a normális testhelyzetbe, tovább mosolygott, de közben zöld szeme megcsillant, és Pansy átvilágítva érezte magát.

- Egy verseny? - kérdezte Potter szórakozottan, a lány pedig kapva kapott az alkalmon, és rábólintott. - Ezt már szeretem - kacsintott rá a fiú, ő pedig elvigyorodott. A helyzet abszurd volt, erről sem álmodott volna még a legmerészebb álmaiban sem, de most mégis itt volt, Potterrel, a másik kihívásán kapva, és közben pedig mosolygott, mintha semmi sem lenne ebben olyan szokatlan.

Nemigen szólaltak meg. Potter zsebéből egy aranycikesz került elő, és a fiú elvarázsolta, hogy csak egy bizonyos helyen belül maradjon a labda, és ezzel Pansy teljes mértékben egyetértett, mert ha hagyták volna, hogy kénye-kedvére cikázhasson ide-oda, bizony soha többet nem látták volna viszont. Így pedig tudták, hol kell keresniük, hol van a határ, és mindkettőjükben égett a versenyszellem, nagyokat kurjantottak, mikor éppen csak egy kis híja volt, hogy elkapják a labdát, és jól érezték magukat. Egy griffendéles és egy mardekáros, egy fiú és egy lány. Két, szavak nélkül kommunikáló ember.

×ß×ß×

Csendesen mosolyogva lépett be a klubhelyiségükbe, abba a terembe, ahol szeretett lenni, mert attól függetlenül, hogy mardekáros volt az egész, a nagy kandallóval és körülötte a kanapéval és a fotelekkel, nagyon hangulatos volt, és mindig meleget árasztott számára.

Azonban mosolya az arcára fagyott, amint megpillantotta a fel-le járkáló Dracót és Blaise-t, és a csendesen gubbasztó Millicent Bulstrode-ot. Amikor Draco észrevette, a fiú arcát elöntötte a megkönnyebbülés, azt felváltotta a kíváncsiság, és végül az arcára fagyott a hatalmas düh; ő pedig csak nézett, hisz nem tudta, mit tett.

- Hol voltál? - Draco már nyitotta a száját, hogy Pansyre kiáltson, de megelőzte őt az elé trappoló Blaise, súlyos számonkéréssel az arcán. - Van fogalmad róla, mennyire aggódtunk? Csak úgy eltűntél! - kiáltozott tovább, ő pedig csak nézte villogó szemű, dühös barátját.

- Repültem - mutatta fel könnyedén a seprűjét. A három mardekáros a képkeretre kapta a tekintetét, ami a kinti időjárást mutatta, majd kerekre tágult szemmel néztek rá, megviselt, elszakadt talárjára, pirosra fagyott arcára, szétzilált, csöpögő hajára, majd újra csak a képre. És vissza rá.

- Repültél - ismételte meg Draco reszkető hangon, ám ez nem a félelemtől volt ilyen, hanem a dühtől. Szürke szemében megvillant a haragja, száját pedig szorosan összeszorította, nehogy éktelen ordítozásba törjön ki. - Hát meg vagy te őrülve? - robbant ki belőle erőlködése ellenére is, ám ő csak bólintott szavaira.

- Repültem. Repülnöm kellett.

Blaise mély levegőt vett, közben tisztázta magával, hogy ő soha nem szeretett a barátaival kiabálni, nem most kéne elkezdeni, mikor egymásra volt a legnagyobb szükségük.

- Értem - préselte ki magából Draco, majd elfordulva Pansytől, megengedte magának a rosszindulatú grimaszát, miközben magában azt motyogta, hogy "Repültem. Repülnöm kellett. Na és? Nekem meg..." szerencsére a többit már nem lehetett hallani. Pansy azonban elvigyorodott csendesen dühöngő barátja láttán, Blaise pedig követte a példáját, mintha az előbb még nem is felrobbanni készült volna.

Draco még csendesen fel-le járkált néhány pillanatig az üres klubhelyiségben, majd arisztokratikusan leült, és intett nekik is, hogy tegyenek így, de előtte egy szárító - kicsit erősre sikeredett - bűbájt küldött a lányra.

- Kösz - csacsogott Pansy, nem véve fel, hogy csontszáraz volt MINDENHOL, és a ruhái úgy megkeményedtek, hogy zörögtek.

Csöndesen ültek, Pansy megpuhította köpenyét és egyenruháját, kényelmesen hátradőlt a fotelben, nemkülönben barátai. Csak Millicent látszott feszélyezettnek.

A lány abnormálisan sokat fogyott, szinte vékonyabb volt, mint Pansy, ami azért nagy szó, hiszen őt mindenki csodálatra méltóan vékonynak tartotta.

- Rettenetesen megváltoztál, Millicent - szólalt meg egy idő után, a másik lányt nézve. Mióta megérkeztek, még egyszer sem látta a másik tekintetét, még most se, mert az nem nézett rá.

- Fel sem ismertelek - értett egyet Blaise, Pansy felé fordulva ültében.

- Miért? - kérdezte Draco, a szemét lesütő lányt figyelve.

Pansyék csendben figyelték Millicentet, aki végre felnézett, zöldeskék szemében pedig mérhetetlen fájdalom ült.

- Én nem akarom. Nem akarok. Nem, nem akarok az ágyasa lenni, sem a szolgálója, nem akarok... - csendesen motyogott, ám ők hallották. Draco odaugrott hozzá, befogta a száját, majd nagyon komolyan nézett rá.

- Már halott lennél, ha más előtt mondtad volna ezt - szólt rá élesen, akinek a szemei elkerekedtek, és megteltek páni félelemmel. - Nyugodj meg, mi nem fogunk megölni, de ha tovább fecsegsz, és nem viselkedsz egy aranyvérűhöz méltóan, nem garantáljuk, hogy mások is ilyen kegyesek lesznek hozzád, drága Bulstrode. Ne légy meggondolatlan, ha élni akarsz. Játszanod kell - suttogta alig hallhatóan a fülébe vérfagyasztóan, Millicenten meg látszott, hogy mindjárt elájul, ám Blaise és Pansy csak egyetértő csendben figyelték a jelenetet, és bár Draco még a beszélgetés előtt körbevette őket egy lehallgatást gátló bűbájjal, ők is kivetették a sajátjukat. Nagy ostobaság lett volna a Mardekár klubhelyiségében beszélni áruló nézeteikről, hisz azonnal alulról szagolhatták volna az ibolyát.

- Akkor tudsz játszani a szabályok szerint? - nézett rá Draco kíváncsian, a barna hajú lány pedig erőt véve magán, egy semleges arckifejezést varázsolva magára bólintott.

- Akkor most kérdezzük, miért változtál ennyit? - engedte el Draco a másikat, és visszaült helyére, de közben figyelmeztetően nézett a lányra.

- Hogy tisztelettel fogadjam el a Nagyúr szolgálatát, szolgáljam őt az ágyban és az életben, amíg meg nem halok. Hogy az a megtiszteltetés érjen, hogy a Nagyúr, ha megfelelőnek talál, elvegye a szüzességemet, mint minden lányét, aki betölti a tizenhatodik életévét - pillantott a sápadt Pansyre, majd kék szemeit tovább vitte Blaise-re és Dracóra. - Hogy esélyes legyek arra, hogy kihordjam Nagyurunk gyermekét.

×ß× 1. fejezet vége ×ß×

2. Fejezet

"Ne kérdezz többet, mint amennyi hasznodra válik."

/Dante/

Az idő repült a Roxfortban, a nappalokat azonnal felváltották az esték, és fordítva, és semmi sem akart megállni egy pillanatra sem, minden ment egyről a kettőre, Pansy nagy rémületére. Egy már szénné égett levél okozta ezt az állapotot, abnormálisan rohanva a végzet felé.

A tanórákon Pansyék, mint mindig, most is remekeltek, és titokban Sötét Varázslatok Kivédésén is megtanultak minden egyes védekező bűbájt és hárító átkot, hisz nem lehetett tudni, mikor kényszerül az ember a használatukra. És ki ellen.

Millicenttel néha kiegészülve alkották a mardekár királyai csapatot, tökéletesen adva, mintha élvezték volna a nyarat, és örültek volna annak, hogy Voldemort kiképzésén vehettek részt, és már alig várják, hogy megkapják az életük végéig szóló kigyómintát az alkarjukra. Tökéletesen tudtak szerepet játszani, mert ezt már kiskoruk óta beléjük nevelték, így ezeket sem volt annyira nehéz eljátszani. Persze rengeteg önfegyelmre, önularomra volt szükségük ehhez a feladathoz, és bár még maguk között sem beszéltek róla nyíltan, de egyikük sem akart Voldemort szolgája lenni. Az ilyet nem szabad kimondani, mert akkor az már emlék lenne, és az emberek emléke könnyen illetéktelenek kezébe kerülhet.

Millicentnek sem mondtak semmit, hagyták, hogy a másik felfedezze a dolgokat, adtak neki jeleket, és a lány nem mondta, de tudta. Ha csak tehették mindenféle témáról, tanulásról beszéltek, kint töltötték hármasban, vagy ha Millicent is ott volt, akkor négyesben az időt, segítettek egymásnak ha elakadtak egy-egy házifeladatban. De mindeközben mindannyian érezték, hogy hazugságban élnek, mert még egymásnak sem mondhatják ki, amit gondolnak, mert ha nem akarták az életüket kockáztatni, ezt kellett tenniük.

Pansy egyre sápadtabb lett, ahogyan egyre közeledett a Halálfaló tanoncok jelenésének ideje a Nagyúr előtt. Blaise és Draco úgyszintén, bár ők valamivel jobban bírták a gyűrődéseket, mint a lány.

Ott voltak Potterék is, Pansy pedig gyakran kapta azon Pottert, vagy Grangert, hogy őket nézik, Weasley nem nagyon törődött velük, vagyis nem olyan feltűnően, mint a másik kettő. Nem, arról sem volt szó, hogy ez a csendes figyelés másnak feltűnt volna, mert nem, senkinek az égvilágon, de az ember mindig megérzi, ha valaki figyeli.

SVK órán voltak, Pansy pedig az ablakon kinézve gondolkozott a sorsa alakulásán, nem figyelve oda, hogy Remus Lupin, aki újra megkapta a tanári rangot, immár egy ideje csöndben állt a padja előtt, a teremben pedig mindenki várakozástelien figyelt.

Egy idő múlva, mikor még mindig nem vette észre a tanárt, Draco hátulról megdobta egy ceruzával, ami felrázta csendes bámulásából őt, és észrevette a szelíd tekintetű tanárt.

Csak nézte, nézte az egyszer már elüldözött tanárt, és szánalmat érzett a megviselt figura iránt. Arcán a karmolások soha nem tudtak begyógyulni, ugyanaz a barna kopott talár volt rajta, ám szeme... szeme Pansyékra és a mardekárosokra is mindig jóindulatúan csillantak meg. Nem különben most.

- Elhiszem, hogy vágyik már ki, Miss Parkinson, de még van néhány perc, utána mehetnek, amerre akarnak - mosolygott az egész osztályon végig Remus Lupin, mire a mardekárosok felől utálkozó fintorgásokat kapott, és a fekete hajú lánynak is sikerült egyet magából kipréselnie.

Remus Lupin jó ember volt. Pansy ezt tudta, és tudta, hogy Remus Lupin értette a grimaszát, ami inkább a többi mardekárosnak szólt, mintsem neki. Erre lehetett következtetni a gyors kacsintásból, amit a vérfarkas neki küldött.

Az emberek eléggé elképesztők voltak, ha jobban megfigyeltük.

×ß×ß×

Rettentő hideg és sötét volt a hatalmas teremben, Pansy nem látott semmit sem, és hallani sem hallott egyebet, mint a saját elfojtott levegővételeit.

Pedig tudta, hogy rengetegen voltak rajta kívül a teremben, hogy ő állt középen, és szinte érezte, hogy mindenki az ő rezdüléseit figyelte. Aztán a fal mentén néhány fáklya fellobbant, ő pedig megláthatta a több tucat Halálfalót, ahogy félkör alakban álltak körülötte, ő pedig egyenesen egy ronda vörös szembe nézett.

Voldemort szemébe. A férfi amúgy nem volt jó formában; mint általában, nem lehetett rá mondani, hogy egy megtestesült szépség lett volna. Ronda, sápadt kígyóarc, fekete köpeny a vékony testen, fekete, karmokban végződő körmök, hosszú, csontos és nyálkás ujjak, kicsit pikkelyes bőr, semmi haj, szemöldök, orr, szempilla, csak az undorító csupaszság és nyálkásság mindenhol.

Voldemort bűnronda volt.

És emiatt még több félelemmel néztek rá az emberek - mert egy szörnyszülöttre, aki súrolta az állat és ember határát, máshogyan nem lehetett nézni, ha az olyanokat követett el életében, mint Voldemort.

Pansy nem érezte a Nagyúr tapogatását az elméjében, így egy pillanatra megnyugodhatott, hogy a másik nem okklumentálja. Ám egy kis hang rögtön figyelmeztette, hogy még bármi lehetséges, szóval vigyázzon arra, miket gondol. Még ha meg is tudta védeni a gondolatait a szüleitől és másoktól, az még nem volt biztos, hogy ezt az évszázad legnagyobb gonosz varázslójával szemben is megtudná csinálni.

- Köszöntelek, téged, Pansy Parkinson - sziszegett Voldemort, pálcája hegyével megsimogatva benga nagyságú kígyóját.

Ahogyan tanították neki, mélyen meghajolt, majd alázatosan letérdelt.

- Megtiszteltetés, Nagyuram, hogy itt lehetek ön előtt - szólt alázatosan, és közben mélyen, nagyon mélyen utálta magát, amiért még az ő fülének is hihetően hízelgett.

A kínzó átok minden figyelmeztetés nélkül érte, semmi jel nem volt rá, hogy be fog következni, pláne nem hangtalanul. Felkiáltott, de tudta, hogy a nagyúr addig nem fogja abbahagyni, amíg el nem hallgat, így erőnek erejével összeszorította a száját, és lehajtott fejjel, begörnyedt testtel térdelt tovább, vészesen rázkódva. Megtanulta, hogyan kell úgy befogni a száját, hogy ne harapja le a nyelvét. De az átok még pár pillanatig rajta volt, róla pedig folyt a víz, amint Voldemort elégedetten megszakította az átkot.

- Gyors, milyen gyors - szieszegte jéghideg hangon. - A barátod nem volt ennyire gyors - pillantott az egyik fekete köpenyes, csukjás nélküli alakra, aki Blaise volt. A fiú állta Voldemort pillantását, majd alig láthatóan megkönnyebbült, mikor Voldemort levette róla a tekintetét.

- Miért vagy itt? - csattant fel Voldemort, a következő pillanatban meg már ott állt előtte néhány méterre, ujjai közt fenyegetve mozgatva a pálcáját.

- Hogy... hogy bizonyítsam, hogy méltó vagyok arra, hogy a szolgád legyek, amíg élek - suttogta Pansy, és nem nézett a vörös szemekbe.

- Helyes. És hogyan tudod bizonyítani? - tette fel a kérdést Voldemort, miközben nagyon lassan körbejárta a rezzenéstelen Pansyt.

- Amivel csak akarod - válaszolt Pansy, ám a hangja a végén megremegett, amikor síkos kéz nyúlt a tarkójához a haja alá.

- Nagyon jó - érkezett a suttogás közvetlenül a fülébe, Pansy pedig érezte a rettentő hideget a hátán, tarkóján, és a fülénél, olyan fagyos volt Voldemort lehellete. - Akkor teszteljünk egy kicsikét...

×ß×ß×

Süvített a szél, ő pedig jobban odakuporodott a durva falfelülethez. Szemeiből döltek a könnyek, és nem tudott gondolkodni, nem tudta, mivel foglalkozzon, hogyan kéne helyezkednie a hűvös kövön, hogy ne fájjon, mit kéne éreznie. Nem tudott semmit sem.

Nem tudta, barátaival mi van, hogy került vissza a Roxfortba, melyik folyosón volt, mennyi volt az idő, milyen nap és évszak volt, nem tudta azt sem, hogy a ruhája már megkeményedett a rengeteg vértől, haja pedig ragacsosan és lucskoson tapadt az egész arcába.

Talán reggel volt, vagy este, meleg vagy hideg, kemény vagy puha, világosság vagy sötétség; ő nem tudott semmit sem érzékelni a körülötte és a benne zajló dolgokból.

×ß×ß×

Apró, óvatos kezek, hűsítő kendő siklott végig a testén, letörölve róla a rnegeteg mocskot és piszkot, szinte alig hallható nyugtató suttogás, bíztató és reménykedő szorítás a kezén.

És ő mindezek ellenére sem tudott gondolkozni, rájönni, hogy hol volt, mit csinált, ki volt az a személy, aki gondozta... őt valaki tényleg kedvesen gondozta!

Fáradt volt, hihetetlenül fáradt.

Nem emlékezett arra, mi történt vele, miért sajgott mindene, és miért nem tudott emlékezni semmire sem.

Tulajdonképpen se nem aludt, se nem volt éber.

Cigaretta füstöt érzett, és ez visszarázta a valóságba; köhögve nyitotta ki a szemét, csak hogy egy barna szempárba nézzen bele. A bozontos hajú lány elmosolyodott, ám még nem tudta teljesen az arcvonalait kivenni, így nem is tudta ki volt felette. Ott volt még egy másik ember is, akitől jött a cigifüst, és Pansy annyit meg tudott állapítani, hogy fiú volt az illető.

- Zavar?

Pansy megrázta a fejét. Egy kérdés: Miért volt Potter mindenhol ott?

- Mi történt? - szólt alig hallhatóan, és nem tudta, kire nézzen. A lányra - Grangerre! -, vagy Potterre.

- Tettél egy barátias látogatást Voldemortnál - hangzott Potter gunyoros hangja, telis-tele fekete humorral.

Ám Pansynak kezdtek a dolgok rémleni. A kérdésözön, a Nagyúr fagyos lehelete, a Crució és különböző kínzó átkok, a késmetszések a testén, a bájitalok, a saját kiáltozása, Voldemort nevetése, a kígyó undorító síkos teste, ahogyan körécsavarodik, a feje csattanása a padlóra... és a barátai.

Zihálva kapott levegőért. - Blaise és Draco? Mi van velük? Hol vannak? Hogy vannak? - ült fel hirtelen, fájdalmasan szorítva a mellkasát az aggodalom miatt, a másikkal pedig megragadta Granger apró kezeit. - Mi van velük? Válaszoljatok!

Tudta, hogy előtte már megkínozta az a szörnyeteg Blaise-t, de Draco még akkor nem volt bent a teremben, mert ő utána következett. Nem emlékezett semmire Dracóból, vajon mi történt vele? Ő jobban bírta a "próbakínzást"?

Potter elnyomta a csikket, majd meleg, szinte már forró kezeit a nyakára rakta, ő pedig félelembe fagyva hagyta, hogy a másik masszírozza a nyakát. Félt, mert ez emlékeztette arra, mikor Voldemort szorongatta a nyakát, de Potter masszírozása kellemes, sőt szinte már vágykeltő volt. Nem is tudta, milyen régen vett ennyire könnyen levegőt, és mikor hevült így fel.

- Mit.. csinálsz? - sóhajtotta remegő pillái alól felnézve a mosolygó Potterre.

- Megnyugtatlak. - Pansy csak most fedezte fel, hogy a másik arcán egy alig látható beforrt seb futott végig, valószínűleg mindörökre ott maradva. Remegve sóhajtott, a fiú pedig pimaszul vigyorgott le rá. - Ez jó? - nyomott meg egy pontot, amitől felnyögött.

- Harry... fejezd be - hangzott Granger válasza. Potter ránézett, Pansy pedig egyrészt hálás volt a lánynak, amiért az leállította Pottert, másrést meg szívből gyűlölte, ugyan emiatt.

Potter a lehető legközelebb hajolt a nyakához, ajkait rásimította, majd nyakának ívén szájával végighaladt a füléhez, és ott suttogott neki, vérfagyasztó és egyben megnyugtató szavakat. Vérfagyasztó maga a szavak miatt volt, megnyugtató pedig amiatt, hogy ki mondta neki, hogyan, és mit árasztott magából a fiú.

- Tudom, hogy mi vagy, és azt is tudom, hogy ennek ellenére, tetszett neked ez a gyengédség, kívántad... Ne félj felfedni magad, legalább a barátaid előtt ne - ezek voltak azok a szavak, Pansy pedig hangosan nyelt egyet, és meg sem tudott szólalni megdöbbenésében, félelmében, nyugodtságában. Csak nézte Potter értő szemeit.

- Sok mindent tudok - nevetett fel zöld szemű fiú, válaszolva hangtalanul feltett kérdésére. - Nem, nem használtam okklumenciát, bár megtehetném, de nem teszem - nézett rá komolyan a fiú, Pansy pedig elkerekedett szemmel pillantott rá. - A barátaid pedig jól vannak, ugyanúgy, ugyanolyan királyian viselkednek - de ha az a ember jó megfigyelő, és tudja a dolgokat, akkor látszik rajtuk, hogy aggódtak érted.

Pansy tüdejéből a visszatartott levegő kiáramlott, ahogyan meghallotta a szavakat. - Az egészségük jó, kutya bajuk, leszámítva azt az egy-két csúnya foltot a testükön, de jól vannak mindketten. Még ha nem is mondanák senkinek, én tudnám - vonta meg a griffendéles fiú a vállait.

- Mi vagy te?

Potter végre ötven centi távolságba került tőle, majd grimaszolt neki. - Mi sem tudjuk.

Furcsa volt Potternek a stílusa, egyfajta nemtörődömség, rengeteg odafigyeléssel, rejteni próbált fájdalommal, és még... Pansy nem tudta volna megmondani, mi jellemezte Pottert. Egyáltalán nem ismerte a fiút, semmit sem tudott róla, és ez egy kicsit zavarta.

- Harry egy érző lélek - szólalt meg Granger, megszorítva a kezét, ő pedig rájött, hogy még mindig fogta a lány ujjait. Zavartan engedte el, és most ő nézett grimaszolva Potterre.

- Érző lélek? - ismételte meg semmit sem értve.

- Érzi az emberek lelkivilágát, hogy mit érez az ember, fájdalmat, boldogságot, szeretetet, félelmet, mindent.

- Ez furcsa - ennyi volt Pansy reagálása. Már motoszkált benne a gondolat... de ez akkor is furcsa volt.

- És tudok rajtuk változtatni - ült le Potter az ágya szélére. Pansy végignézett a kis szobában, és megállapította, hogy valami kórteremben lehetett.

- Meséljétek el nekem, mi törtét, miért vagyok itt és ti miért vagytok itt - kérte a két griffendélest.

Nemsokára megtudta, hogy Potter talált rá, ahogyan követte a fájdalmat, és hívta Grangert, hogy jöjjön, lássa el, ugyanis a lány gyógyítónak készült, és már sok képzettsége volt, nyári gyakorlaton is volt a Mungóban, így el tudta látni a sebeit; hogy egy napig volt eszméletlen, vagy az ébrenlét határán volt, és ez senkinek sem tűnt fel szerencsére, mert hétvége lévén nem kellett órákra járni.

- Még kell majd egy kis bájitalt szedned néhány napig, hogy ténylegesen elmúljanak a kínzás utóhatásai, úgymint a hirtelen izomelgyengülés, erőhiány, néhány remegéshullám; egy nagyon csekély hőemelkedésed van most, ez a nagy hideg miatt; és a bájitalok miatt étvágytalan leszel, de enned kell, mert kell majd az energia, hogy gyorsabban elmúljanak ezek a tünetek - sorolta Granger egy vizes ronggyal végigtörölve arcát, nyakát, csuklóját. - Ha akarsz, lezuhanyozhatsz majd, mert én csak egy tisztító bűbájt használtam rajtad. Még ma szeretném, ha itt maradnál, én is itt leszek, segíthetek a házikban is, ha akarod, és elvégzem az utolsó vizsgálatokat, utána pedig mehetsz Dracóékhoz.

Pansy csak nézte, nézte a lelkiismeretes lányt, és mélyen, nagyon mélyen gyűlölte magát, amiért annyi sok borsot tört a másik orra alá, aki most szó nélkül ápolta őt, és még a segítségét is felajánlotta. Szótlanul bólintott, elnézve a két griffendéles között.

A mardekárosok nem igen tették volna meg ezt érte, hogy felgyógyuljon, mert ott mindenki saját magával törődik. Barátai próbáltak volna neki segíteni, de mivel egyiküknek sincsen gyógyítói tudása, így csak a saját gyógyulására lett volna hagyatva.

- Köszönöm - suttogta, nem nézve egyikük szemébe sem. - Talán lefürdök most - tette hozzá egy idő után, és remélte, hogy majd a fürdőzés rendbe teszi gondolatait, és tud majd normálisan mérlegelni, emészteni az elhangzott szavakat.

- És örülj, mert mindannyian megúsztátok több-kevesebb fájdalommal, de MINDENKI megúszta - szólalt meg újra Potter, mikor már egy friss törülközővel, hálóköntössel és ruhával nyitott be a fűrdőbe. Bólintott.

- Akkor jó. Köszönöm mégegyszer. Tényleg köszönöm - csukta be halkan az ajtót maga után, és egy pillanatig nekidőlt. Mintha még hallotta volna Potter "tudom"-ját.

Ám azzal ellentétben, ahogyan várta, a meleg vízben egyáltalán nem tudott gondolkodni, mert egyetlen egy dolog töltötte ki minden centiméterét. Potter mindent tudott. Tudta róla a legszégyenletesebb dolgot, ami előfordulhatott a varázsvilágban.

Nagy törés volt, és még mindig az, azzal a tudattal élni a mindennapjait, hogy a saját neméhez vonzódott. Pont vele kellett ennek megtörténnie... A varázsvilág nem volt toleráns a melegekkel szemben, szó szerint kiutálták őket, elzavarták, hogy nem méltóak a varázsló vagy boszorkány megnevezésre.

Pansy azt is tudta, hogy miért.

Régen, olyan négyszáz évvel ezelőtt még engedélyezve volt a melegek házassága is, ám akkor jött egy pusztító járvány, mely megnegyedelte a varázslókat, és a varázsló társadalom majdnem kihalt. Ekkor rendeletbe hozták, hogy mindenkinek öt gyereket muszáj vállalnia... Csak ott volt társadalom meleg rétege, akinél ugye ez nem volt megoldható. Varázslat nincsen a terhességre, ebbe nem lehetett beavatkozni. A leszbikusokat megerőszakolták, és kötelezték, hogy hordják ki a gyerekeket, teljesen elválasztották egymástól, a férfi melegeket meg elnyomták, vagy meghaltak mindketten, vagy választhattak, hogy élni fognak, de normális családot alapítanak, gyerekekkel.

A társadalmat nem érdekelte a homoszexuálisok szenvedései, mert ők korcsok voltak, egy elfajzott senkik, akik miatt lehetett volna végleges is a varázslók kihalása, és ez a mély gyűlölet, még most is ott lakozik az emberekben, a melegek meg... ha kitudódik, akkor vagy nagyon gyorsan tudnak szaladni, vagy pedig betörve végezhetik, vagy akár egy kriptában.

Egy ilyen társadalomban a gyerekek azt hallják otthon, hogy undorító buzik, miattuk történt ez, ők hozták be a járványt - valakit keresni kellett, és meg kellett tenni bűnbaknak. Hogy miattuk haltak ki majdnem a varázslók, mert a járvány elsősorban a gyerekek immunrendszerét jobban pusztította, és hogy a meleg kapcsolatok rosszak és nem normálisak, utálni kell egytől-egyig mindenkit, meg máglyára dobni.

Pansy jobban belemélyedt ebbe a témába, és megtudta, hogy mikor a boszorkányüldözés zajlott... az tulajdonképpen magából a varázslótársadalomból indult. Az abnormális, meleg varázslókat és boszorkányokat mikor súlyosbodott a helyzet, volt, hogy máglyára vetették, és így mutattak be emberáldozatot, és úgy imádkoztak a világmindenséghez, hogy a sorsuk rendeződjön.

Mészárlás volt az egész akkori világ.

Barbárság és emberségtelenség volt ez. A muglik nem értették a dolgokat, így a boszorkányokra fogták, és néha tényleg valós boszorkányokat is elégettek... meleg boszorkányokat és varázslókat, mert a társadalom odalökte őket, hogy csituljanak a kedélyek, mondván, ők feláldozhatóak voltak.

Undorító, barbár dolog volt.

Csak az volt a szörnyű igazság, hogy a társadalmuk még mindig kész volt ilyen brutális közbelépésre.

Érthető volt hát, hogy Pansy félt, sőt, rettegett, hogy kiderül róla a szörnyű igazság. Talán az valamennyire könnyített volna a helyzetén, ha nem aranyvérű lett volna, mert az aranyvérűek, ahogyan amennyire sárvérűeket tisztelték, a melegeket még annyira sem. Mindkét társadami réteg a varázsvilág szégyene volt nézeteik szerint. Ha nem lett volna aranyvérű, nem lett volna annyira komoly a helyzete, hogy suli után rögtön meg kellett házasodnia, a szülei által választott férfihoz kellett mennie, és egy éven belül meg kellett születnie az első gyereküknek.

Alaposan utána nézett a dolgoknak... és talált halvány utalásokat egy szervezetre, akiket a nép csak Mészárszéknek hívott, és ők döntöttek a melegek helyzetről, ha valakiről kiderült a dolog... a nevük pedig árulkodó volt.

Elmerült a víz alá, hogy bevizezze a haját, és megmossa.

Nem kell ilyenekre gondolni, róla úgy sem fog kiderülni a dolog, a suli után hozzámegy egy férfihoz, szül néhány gyereket, és majd leéli az életét.

Talán egyszer még boldog is lehet majd.

×ß×ß×

Granger - amíg ő fürdött - odakint beágyazott neki, Potter pedig elhozatta a könyveit, majd elment.

Pansy zavartan állt meg az ágy mellett, míg a másik lány pedig figyelte miden mozdulatát.

- Ne zavartasd magad. Ülj le, hogy minél kevesebb energiádat használd, és valamit enned is kéne - mutatott az asztalra, amin mindenféle étel volt. Pansy bólintott, és miközben haját egy csattal feltűzte, odament és válogatott, mert úgy érezte farkaséhes.

- Azt mondtad, nem leszek majd éhes - nézett a másik lányra, majd folytatta a kultúrált evést.

- A bájital után, amit majd háromszor kell egy nap meginnod. Most még nem kaptál, de evés után megkapod a mai elsőt - mosolygott rá a lány.

Pansy lenyelte a falatot a húsból, ami éppen a szájában volt, majd csak utána kérdezte meg, ami foglalkoztatta.

- Miért teszed ezt? - mikor észrevette a másik értelmetlen tekintetét, megforgatta a szemét, és megmagyarázta. - Úgy értem, ápolsz, miközben világ életünkben enyhén szólva sem voltunk puszipajtások, itt vagy, még a segítségedet is felajánlottad... Pedig az emberek ezt nem tették volna meg értem. Egy mardekárosért, egy aranyvérűért, a Parkinson család egyetlen lányáért... Te miért teszed mégis?

- Mert nem tudok tétlenül nézni semmi fájdalmat és szenvedést, segíteni akarok mindenkin, és be akarom neked bizonyítani, hogy a sárvérűek is érnek valamit.

Pansy nézte a másik lány komoly arcvonásait, csillogó barna szemét, bozontos haját, elnyűtt ruházatát, összekulcsolt kezeit, szorosan összezárt lábait. - Meg is ölhetnélek.

- Meg.

- Akkor? - nézett a másikra értelmetlenül. - Félned kéne, nem pedig anyáskodni felettem!

Granger megvonta a vállait. - Ha én nem anyáskodok feletted, senki sem fog.

- És mi van, ha én nem akarom?

- Akkor tiszteletben tartom a kívánságod - mosolygott rá a lány, és ő is megeresztett egy halvány mosolyt. - De tudom, hogy igenis jól esik neked, és emiatt előttem nem kell zavarban lenned, szégyenkezned, mert megértem. Nem tudom, milyen lehet, de megértem.

Pansy ismételten csak bólintani tudott.

- Köszönöm.

- Szívesen.

Sokáig nézték egymást, csendben, majd Pansy zavartan pillantott tálcájára. - Te nem vagy éhes?

Granger felnevetett, és megrázta a fejét. - Amíg fürödtél még enni is tudtam.

- Ezzel azt akarod sugallni nekem, hogy olyan sokáig voltam a fürdőben? - pillantott rá fél szemmel, megjátszott fenyegetettséggel. A másik lány nevetve emelete fel a kezeit, mintegy védekezésképp.

- Hát mondanék én ilyet? - kérdezett vissza, ártatlan arccal, Pansy pedig horkantva vitte vissza a tálcáját.

- Furcsa vagy te is, Granger.

- Te is, Parkinson, te is. De ez nem azt jelenti, hogy rosszul furcsa, hanem furcsán furcsa, jól furcsa... - próbálta megmagyarázni a lány, Pansy pedig felnevetett.

Talán Granger nem is volt olyan vészes. Pansyt kezdte egyre jobban érdekelni a lány.

- Mesélnél magadról? Milyen a mugli világ, tanítás, ottani barátok, szórakozás, mindenről - kérte a lányt, aki igencsak meglepődött ezen a hirtelen kérdésen, de mosolyogva bólintott.

- Örömmel. De akkor egyezzünk meg abban, hogy egymás között csak Hermione és Pansy van, nincs Granger és Parkinson, griffendéles és mardekáros, aranyvérű és sárvérű. Csak mi.

- Rendben - helyezkedett el Pansy kényelmesen az ágyon, felhúzta a térdeit törökülésbe, és megcsapkodta az előtte lévő rengeteg helyet. - Gyere ide... Hermione.

A barna hajú lány elhelyezkedett, majd belekezdett a mesélésbe.

- A szüleim fogorvosok, ez egy mugli hivatás, mások embereinek a fogával törődnek, hogyha az rossz, megjavítják, újat adnak nekik, ha az szükséges. Én egyedüli gyerek vagyok, mint te is, így ismerős a helyzet. Az embernek nincs kivel játszania. Nincs egy testvér, akivel veszekedhet, együtt aludhat, megvigasztalhatják egymást, csak a szülők és a barátok. Jobb esetben. Az én esetemben barátok sem voltak, szülők ők igen, csak hát a fogorvosi hivatás egy igencsak fontos munka, reggeltől estig dolgoznak általában, és mikor hazaérnek semmi más vágyuk nincs, mint egy fürdőt venni, és bebújni az ágyba. Mint mondtam, barátaim sem voltak igazán, mert már ott a könyvekkel vigasztalódtam, így elneveztek strébernek, a külsőmmel sem törődtem, így köznevetség tárgya voltam - nyílt meg Hermione, pedig sosem gondolta volna, hogy ilyen könnyen elmondja ezeket a dolgokat bárkinek is, főleg Pansy Parkinsonnak.

Pansy látta a másikon, hogy rosszul esik neki a visszaemlékezés, így önmagát is meglepve megfogta a másik kezét, és megszorította azt. - Nem muszáj beszélned róla, ha nem akarsz.

- Áhh! - legyintett Grang... Hermione elmosolyodva. - A suliban a helyzetem nem volt túl rózsás, ám mivel én tanultam, sőt plusz feladatokat is csináltam, emiatt a tanárok szerettek, odafigyeltek rám, így nyilvánosan semmilyen háborgatás nem történt. Voltak egy páran, akikkel úgy néha összeültem - tanulni. Segítettem nekik, ők ezért hálásak voltak nekem, de odáig már nem ment el a hálájuk, hogy a barátaim legyenek. Egyszer költöztünk, új város, új szomszédok, új személyek, új suli... A másikat már kezdtem megszokni, erre a szüleim nyitnak egy új rendelőt egy távoli városban, így költöznünk kellett. Az ottani körülmények amúgy jobbak voltak. Volt egy pár barátom, tanulni ott sokkal többet kellett mindenkinek, mert ez egy magániskola volt, így nem voltam annyira a középpontban a tanulássommal és olvasásommal - mosolygott szomorkásan Pansyra a bozontos hajú lány. - A mugli iskolákban nem úgy van a tanítás, mint itt, ott nincs semmiféle csoda, ott csak a kemény valóság, és ott az ember nem hagyatkozhat a pálcájára, ha segítség kell neki. Vannak tanulókörök, szakkörök - mint itt például a kviddics, vagy gyógynövénytanból az a kis hetenkénti foglalkozás az éredeklődőknek.

- A tantárgyak is mások, van matematika - számtan, a számokkal, egyenletekkel végzünk mindenféle feladatot -, nyelvtan és angol nyelv, ahol megtanulunk helyesen írni és beszélni, irodalmi alkotásokat, műveket, verseket olvasunk és elemzünk, írók, kötők életével ismerkedünk meg. Van földrajz, ahol a földünk természetével, az időjárásssal, a világ különböző helyeivel, kőzeteivel találkozhatunk, van biológia, ahol az állatok, emberek fizikai tulajdonságait tanuljuk meg, van kémia, ami... - Hermione észrevette magát, és Pansy kerekre tágult szemeit, majd kuncogva folytatta. - Ami tulajdonképpen egyfajta mugli bájitalkészítés, az anyagok megismerése, felépítése, reakciók, mindenféle vizsgálat. Van történelem, ahol a világ történelmével foglalkozunk, mint az őskor, ókor, középkor, újkor, mai kor történelmével, akkori királyok, birodalmak, háborúk, társadalmak, hogyan alakultak ki a mostani dolgok, milyen eszme volt akkor az uralkodóknál és az embereknél, milyen népek voltak, ők hogyan hadakoztak egymással... ez volt a kedvencem.

- Megértem - bólintott rezzenéstelen arccal Pansy, majd elmosolyodott. - És milyen a szórakozás a mugliknál?

- Nem igazán voltam és vagyok egy bulizós típus, meg elég fiatal voltam, főként a sulidiszkókba mentem el egyszer vagy kétszer. Hangos, dübörgő zene, össze-vissza csápoló végtagok, cigi, drog és alkohol jellemez egy nagyobb súlyú bulit, vagy egy olyat, ahol már idősebbek vannak, olyan tizenhét, tizennyolc évesek. Ilyenben nem voltam, nem is akarok menni, de a tévéből lehet hallani...

- Tévé? - meresztett nagy szemeket Pansy, és próbálta lefordítani magában a szót, valamihez hozzákapcsolni, de semmi eredményre nem jutott. Hermione felnevetett.

- Ron is valahogyan így reagált, meg a varázslók így reagálnak - legyintett. - Ez egy olyan doboz, amiben többféle vezeték van benne, van képernyője, azon a képernyőn meg látszódik a kép, film, a hírek, mindenféle dolog. Ne kérdezd, hogyan, mert én sem tudom, de ez a technika - húzta fel a vállait Hermione, Pansy pedig bólintott, hogy folytassa. - Lehet hallani különböző halálesetekről szót, hogy a bulizó gyerek ittasan ült a volán mögé, és karambolozott egy másik autóssal, vagy éppen túladagolta magát droggal és meghalt, vagy bedrogoznak szánt szándékkal egy lányt, hogy aztán egy csapat huligán kénye kedvére úgy erőszakolja és annyiszor, ahogyan és ahányszor csak akarja, hogy felelőtlenül lefekszenek egymással a buli után az emberek, és tizennyolc évesen azon kapja magát, hogy terhes, és még lehetne sorolni, mennyi sok minden megtörténhet egy ilyen buli alatt.

- És vannak, akik ezek ellenére elmennek ezekbe... ezekbe a bulikba? - szörnyülködött Pansy, míg Hermione csak komolyan bólintott.

- Nemhogy néhányan, szinte már tizenöt éves kortól mindenki megy ilyen bulikra, ahelyett, hogy még otthon maradnának, mert a tojáshéj még ott van a seggükön - szólt indulatosan Hermione, Pansy pedig a mondanivaló ellenére felnevetett ezen a jellemzésen.

- Sajnálom, csak.. nem mindennap hallok ilyet - nyerte vissza komolyságát. - Folytathatod.

- Miről beszéljek neked? - tanakodott Hermione, majd felcsillanó szemekkel nézte a fekete hajú lányt. - Beszélek neked a mugli technikákról, mint cédélejátszó, videó, rádió, internet, számítógép, lift, repülőgép...

- De a gépek nem tudnak repülni! - csapott le a témára Pansy... aztán több órán keresztül csak a mugli világ furcsaságait hallgatta, és magában elismerte, hogy okos dolgokat tudtak létrehozni a muglik szinte a semmiből.

Beszéd közben a tekintete néha elkalandozott Hermionén, és összegezte a látottakat. Vékony testalakat, elnyűtt, ám jó méretű ruhák - nem, mint régen Potternél -, ide-oda mozgó ujjak, bozontos, felettébb nagy hajkorona, kecses nyakív, nem fehér, de nem is barna bőrszín, egyenetlen ajkak, nagy szempillák, és csillogó, barna szemek, tele jóindulattal, a beszéd élvezetével, mindenféle jó hangulattal.

Pansy, ha éppen nem kerekre tágult szemmel csodálkozott egy-egy furcsaságon, akkor mosolyogva hallgatta a másik beszédét.

Ám Hermione amint abbahagyta a beszédet, nemsokára rá is tértek a tanulásra; Hermione ebben hajthatatlan volt, és nem engedte, hogy Pansy elterelje másra a figyelmüket, amíg tanultak. Valahogyan nem is bánta, mert tudta magáról, hogyha nincs kötelezve a tanulásra, akkor nem is nagyon tanult. Így hát egy asztalnál ültek, egymással szemben, és mindketten szorgalmasan dolgoztak, Pansy pedig közben másodjára is bevette a furcsa, citrom és alma ízű bájitalt, ami a véleménye szerint nagyon ízletes volt. Hermione elmondta neki, hogy azzal is kísérletezik, hogyan lehet a bájitalokat jobb ízűvé tenni, ám ez bonyolult munka, mert oda kellett figyelni minden egyes kis részletre, hogy a hozzávalók nehogy reakcióba lépjenek egymással, ha mondjuk hozzáadunk egy citrom esszenciát. És nem is szabad semlegesítenie a bájital hatását egy-egy ízesítővel, mert akkor a semminek venné be az ember, vagy éppen ülhetne egész nap egy vécén, lavorral a kezében.

Pansyt ez lenyűgözte. Nem volt ő rossz bájitaltanból, de különösebb képen jó sem volt. Bonyolult bájitalokat is el tudott készíteni, de ahhoz nagyon meg kellett erőltetnie magát. Hermione meg ripsz-ropsz fogta magát, gondolt egyet, és elkezdett bonyolult bájitalokkal és ízesítőkkel kísérletezni.

Ám a számmisztikában ő jobbnak bizonyult a lánynál egy kicsivel. Ebben a háziban ő tudott segíteni az elakadt lánynak, és ezt egyikőjük sem bánta. Pansynak volt egy kis sikerélménye is, ezen pedig Hermione jót derült és örült neki.

Pansy és Hermione kapcsolata talán végérvényesen megváltozott, és nem is kellett mélyen magukba nézniük, hogy tudják, ezt egyikük sem bánta.

Egy kicsit sem.

×ß× 2. Fejezet vége ×ß×

3. Fejezet

"A belső, titkos bánatok sokkal, de sokkal gyötrőbbek, mint a közös nyomorúságok."

/Voltaire/

Pansy másnapja eléggé furcsán telt. Dracóval és Blaise-zel hallgatólagosan úgy döntöttek, hogy nem beszélnek a történtekről, ám Pansy alig bírta magában tartani mosolyát, áhányszor csak a jóleső érzésekre gondolt, amiket akkor érzett, mikor Hermione társaságában volt tegnap. Mintha a másik lány már ezer éve a barátnője lett volna, mintha egyek lettek volna, úgy viselkedtek tegnap egymással, és ez Pansynak új volt. Neki soha nem volt igazi barátnője, akinek elmondhatott volna bármi fontosabbat, hogy attól nem kellett volna tartania, hogy másnap már az egész iskola arról fog sustorogni, és megvallva az igazat, a barátkozás a mardekárosok között... szinte már nevetség volt. Olyan, hogy barátkozás, vagy igaz barátok, nem voltak a mardekárban. Árulások tömkelege, versengések, lenézések, ki a feljebbvaló, ki kinél jobb, ki nyeri el a hatalmat és így tovább, mert a sor végtelen hosszúságú volt sajnos.

Ám Pansy ebben az ügyben nagyon is szerencsésnek mondhatta magát, mert rögtön volt két igaz barátja is, Draco Malfoy és Blaise Zambini. Mindkét fiút születésétől fogva ismerte, Dracóval már a pelenkában is együtt játszott, míg Blaise pedig szintén ott volt neki már nagyon kiskora óta. Megbeszélhettek szinte mindent egymással. És itt volt a kulcs, hogy szinte, hisz azért a nemük mégis más volt, ő lány volt, míg a másik két barátja, pedig fiú, még ha érdeklődésük tárgya meg is egyezett, Pansy akkor sem tudott a fiúkkal olyan nyíltan beszélni az érzéseiről, mint egy lánnyal tudott volna. És mivel ilyen lány barátnője sem volt, így maradt a szótlanság és zárkózottság, a hideg álarcok tömkelege, meg a karjaiba vésett szavak. Mint a fájdalom, a halál, bűnhődés, féltékenység, szeretet, vágyódás, barbárság, szex, őrület, és még rengeteg, a lelki állapotát kifejező szó.

Pansynak soha nem volt lánybarátja, akivel tudott volna úgy beszélni, mint lány a lánnyal. Ez bántotta, de tudta, hogy ezen nem szabad keseregnie, mert ami volt, az elmúlt, és már nem lehetett rajta változtatni. És most Pansy pedig azért mosolygott volna folyamatosan, mert érezte, tudta, hogy mindez megváltozott, és van egy ember, akinek tényleg nyíltan beszélhet. Még ha eddig hosszú út is vezetett, és fog még egy darabig tartani, hogy maximálisan meg tudjanak egymásban bízni. Az a kis kapocs, ami kialakult közöttük ezalatt az egy hónap alatt – nagy része pedig tegnap -, még egy kicsit kevés volt, de Pansy reményei szerint elég, hogy lehessen rá építeni.

Pansyban a remény lobogott, és mikor a szíve néha nagyot dobbant minden előzeteses figyelmeztetés nélkül, a lány legszívesebben nevetett volna az érzés miatt.

Draco és Blaise is vetett rá néha furcsa pillantásokat, mikor azt hitték, nem veszi észre, de ő legszívesebben ezen is csak nevetett volna.

Volt, hogy az embert egyfajta abnormális hülyeség szállta meg, és nem tudott tőle szabadulni. Pansy ilyenben szenvedett most, ám ő is, mint a legtöbb ember, élvezte minden egyes momentumát.

Ám a mai napja azért is volt furcsa, mert mikor Potter végignézett rajta, bemelegedett, az öle pedig elkezdett bizseregni, és mikor a zöld szemű fiú csak mindent tudóan mosolygott rá, rájött, hogy állapotát a másik is érzékelte. Nem értette ezt a dolgot, hiszen ő tudta magáról, hogy homoszexuális volt, így nem kellett volna egy fiú pillantására így reagálnia.

Ő legalább is így gondolta. Az eszébe sem jutott, hogy attól, hogy a saját neméhez vonzódott, a másik nem tagjai is válthattak ki belőle bizonyos reakciókat. Pansy nem biztos, hogy tudtában volt annak, vagy felfogta azt, hogy Potter tulajdonképpen az érzelmekkel tudott játszadozni a saját kénye kedve szerint. Így őt is tudta minden nehézség nélkül befolyásolni.

Hermiónét - nagyon könnyen elfelejtette még magában is úgy emlegetni a lányt, hogy Granger - csak a közös óráikon látta, de mikor a másik rámosolygott, úgy téve, mintha a párjára Neville-re mosolyogna, alig tudta fékezni kitörő jókedvét. Piton pedig csak szemforgatva vette tudomásul, hogy második kedvenc diákja majdnem felrobbantotta az egész termet figyelmetlenségében, és csak Neville - Neville Longbottom! - hathatós, félig sikerült eltüntető bűbájának sikerült megállítani a nagyobb kárt, így csak a plafon egy része és néhány fáklya döntött úgy, hogy változtatat eddigi helyén.

×ß×ß×

- Pansy, most már elég! Fejezd be ezt a valamit, és magyarázd meg, miért vagy ennyire... ennyire... bolond! - Volt, hogy néha még Draco Malfoy sem találta a kifejező szavakat, mint például most. Pansy csak felnézett számmisztika könyvéből a szőke hajú fiúra, aki mellett Blaise állt nyugodtan, majd megvonva a vállait, visszatemetkezett a részletes leírószövegbe a hatszázhatvanhatos számról.

- Tegnap óta furcsa vagy! A hajad be van göndörítve, piros felső van rajtad, mikor mindenki tudja, hogy utálod a piros felsőket, felrobbantod majdnem az egész bájitaltermet, mikor tudjuk, hogy nem vagy egy Longbottom, ebéd közben mértéktelenül elpirulsz, önként és dalolva ülsz le a házidat megcsinálni, nem látszik rajtad semmi fájdalom. Ne érts félre, nem mintha ez rossz lenne, csak furcsa, mert ez azt sugallja nekem és Blaise-nek, hogy valami megváltozott - ült le Draco Pansy mellé, kezét a másik combjára téve, miközben aggodalmasan nézte a lány szemeit; talán visszafordíthatatlan agyi károsodást szerzett Voldemort kínzatásán? Blaise is leült Pansy másik oldalára, de ő még most sem szólalt meg. Pansy már megszokta ezt az új és csöndes Blaise-t, de most mégis azt szerette volna, hogy a másik fiú is mondjon valamit.

- És te Blaise? Neked mik a megfigyeléseid? - kérdezte Pansy nem reagálva Draco beszédére. A barna hajú fiú csak megvonta a vállait, majd egy csibészes mosolyt villantott fel.

- Jól áll neked a mosoly, mikor el vagy pirulva, és bírtam Piton szemforgatását, mikor majdnem a nullával tetted egyenlővé a tantermét - vonogatta még mindig a másik fiú a vállait, Pansy pedig felnevetett, míg a mellette ülő Draco Malfoy megcsikorgatta a fogait.

- Ne add már alá a lovat, eszetlen! - rivallt rá a nevető Blaise-re. - Ez most komoly. Ki tudja, mi történt, hogy Pansy ilyen lett minden átmenet nélkül, és mind tudjuk, hogy azután, miután a Nagyúr olyan súlyosan megkínozta, hogy egy napig magához sem tért - fonta keresztbe a mellkasa előtt karjait Draco, miközben hidegen nézett mindkettőjükre.

Pansy elsötétedő szemmel figyelte a szőke fiút, és gondolatban fejbe kólintotta magát. Vajon a viselkedése ennyire feltűnt másoknak is?

- Nem. Másoknak nem tűnt fel semmi - válaszolt Draco megenyhülve fel nem tett kérdésére. - De én akkor... mi akkor is szeretnénk tudni, mi változott. Kérlek, Pansy. A barátunk vagy, a legjobb, ha egymásnak nem mondjuk el a gondjainkat, kinek mondjuk el? - roggyant meg Draco válla, és elkeseredetten biggyesztette le az ajkait.

Pansy nem tudta magát abban gátolni, hogy kislányosan a fejét Draco ölébe ne hajtsa, és hagyja, hogy a fiú göndör fürtjeivel játszadozzon.

- Emlékszel arra, még mikor hat évesek voltunk, és ugyanígy voltunk több órán keresztül? - pillantott fel a szőkeségre Pansy, mire Draco gyengéden elmosolyodva bólintott. Blaise ugyanígy nézte őket. - Az jó volt, mert akkor is biztonságban éreztem magam. Mint most. Veletek. Tudjátok... Potter, Granger... mindkettő viselte a gondomat, mint itt nem sokan, talán csak ketten tették volna meg, de ők sem jól, hisz nekik nincs gyógyítói képességük, mint annak a két girffendéleseknek, és ha az ember elbeszélget egy griffendéles, felettébb bozontos hajú lánnyal, rájön, hogy megtalálta azt, akire mindig is vágyott. Egy olyan barátot, aki lány, és elmondhat neki mindent. És nem is sokban különböznek. Ugyanolyan kivetettek a társadalom felfogásai szerint, ugyanolyan elhagyatottak a szülők szerint, ugyanolyan magányosak a lánybarátok szerint. Még ha mindkettő lány olyan szerencsés, hogy két nagyszerű barátja is van.

Pansy szinte már suttogva beszélt, de a fiúk így is hallották minden egyes szavát, és valahogyan mélyen tudták, hogy ez állhatott a háttérben. Mindig is gondolták, hogy Pansynak nem volt a legkönnyebb lánybarátok nélkül, így ők próbáltak a lehető legtöbbet törődni a lánnyal, megadni neki azt, amit egy lánybarát megadhatott volna. Még ha ez nem is sikerült.

Blaise és Draco egyformán mosolygott, ahogyan hallgatták elbeszélését Hermione Grangerről.

Az ember élete néha száznyolcvan fokos fordulatot tudott venni, de olyan mértékben, hogy onnan nem volt visszaút.

És a legjobb, ha van ilyenkor az ember mellett két olyan barát, mint Draco Malfoy és Blaise Zambini.

×ß×ß×

Pansy és Hermione a könyvtár egyik legeldugottabb részében ületek, és próbáltak volna tanulni, de a téma, ami előkerült, ezt nem engedte, mert megkövetelte magának a kellő figyelmet és időt.

A téma mégpedig az volt, hogy nyilvánosságra hozzák-e, hogy a kapcsolatuk megváltozott, és már nem vakkantanak oda egymásnak keménységeket, vagy pedig titkolják. Egyik sem volt kellemes megoldás. Ha az előbbit választják, akkor egy órán belül Voldemort Nagyúr már mindenről tudni fog, hogy egy aranyvérű, Pansy Parkinson egy sárvérűvel, ráadásul Griffendélessel és nem mellesleg Harry Potter egyik legjobb barátjával barátkozik, vagy pedig ha titokban tartják, akkor sem lehet örömük teljes, hisz ott a kulcs, hogy titokban, mindig körültekintőnek kéne lenni, figyelni, hogy néznek egymásra, miket mondanak egymásnak, és fent kéne a látszatot tartani annak, hogy még mindig ellenségek, nem pedig újonnan egymásra lelt barátok.

Mintha a terem is tükrözni akarná a hangulatukat, félhomályba borult, ahogyan a könyvtáros megfeledkezve róluk, eloltotta a lámpákat, és csak néhány fáklyát hagyott az egész teremben égve, amint elment, minden valószínűség szerint nyugovóra térni.

- Szerintem... Én vállalom, hogy barátok vagyunk, de gondolnom kell rád is. Voldemort rád szállna, azt hinné áruló vagy - szólt Hermione halkan, ujjaival az előtte fekvő tankönyv sarkait pörgetve. - Szerintem legyen a titkolózás, nem mintha szégyellném vagy valami, csak hát... nem lenne éppen egy nászmenet, ami kirobbanna ebből, nem? - mosolyodott el reszketegen a barna hajú lány, Pansy pedig átnyúlva az asztalon megfogta Hermione kezét, ami még mindig pótcselekvést végzett a lány tudtán kívül.

- Ugyanezt akartam én is mondani, nincs semmi baj. Igaz, nekem nem az én biztonságom lett volna a fő szempont, bár azt is figyelembe vettem, hanem főleg a tiéd, hisz ha Voldmeort nagyúr azt hinné, hogy elárultam őt, akkor először az okot keresné meg, szembeállítaná velem, hogy tanuljak belőle, majd téged kínozna meg, nem engem. Hisz az egész miattad történt volna az ő felfogása szerint. Ezt pedig nem szeretném. Hisz... tudod, hogy te vagy az első lánybarátom, és... - Pansy kifogyott a szavakból, no meg egy leheletnyit hülyén és zavarban érezte magát nyálas megnyilvánulása miatt. Ez a beszéd nagyon messze állt tőle, de mikor Hermiónéval volt, vagy róla volt szó, még a Világ is kifordult sarkaiból.

- Értem, nyugi. Akkor csak a titkos találkák meg tanulások, és játsszuk a szerepünket, rendben? Talán menni fog... - nézett félre Hermione. A hazudozás nem volt az ő asztala, de sokszor nem volt apelláta, és azt kellett tenni, amit a helyzet megkövetelt, még ha az senkinek és semminek sem volt az ínyére való.

- Draco és Blaise tudja a dolgokat, szóval ha néha furcsán néznek majd rád, az amiatt van - próbálta oldani a témát Pansy, egy cerkával nagy "M" betűket írva a pergamenjére, miután elengedte a másik lány kezét.

- Harry és Ron is. Bár Harryn nem kell meglepődni, mert ő hamarabb tud egyes dolgokat, mint a személy, akivel megtörténik, Ron meg... Hát Ron nehezen fogadta, hogy egy mardekárossal kezdek el barátkozni, de nem csap balhét, mert tudja, hogy azon emberéletek is múlhatnának.

- Ezt nevezem. Weasley, aki mégsem olyan agyalágyult, mint amilyennek tűnik - füttyentett halkan Pansy, nem nézve fel a pergamenből, miközben tovább firkálta az "m" betűket, szája szélén pedig egy apró mosoly játszott.

- Mindenki változik. Tény, hogy Ron elég heves vérmérsékletű volt és még az is, de már tudja, hogy bizony a dolgok most már halálosan komolyan mennek, nem szabad hibázni, oda kell figyelni a megnyilvánulásainkra. Bár ha eldurran az agya... Akkor nem gondolkozik - fintorgott Hermione az M betűket fixírozva.

- Blasie volt egy kicsit hozzá hasonló. Heves és szenvedélyes, tökéletes ellentéte Dracónak. Külsőleg, ahogyan az emberek látják, csak mert Draco is ugyanannyira vad, szenvedélyes és heves, mint Blaise, csak hát.. Dracóba beleverték, hogy hogyan kell viselkedni, mindkét szülője, míg Blaise-nek ott volt az anyukája, aki mindig lágyított egy kicsit a gyermek Blaise-en, és amennyire csak tudta, ellensúlyozta az apjának a "tanításait". Blaise megőrizte a gyermekisségét. Bármikor elmosolyodhatott, attól nem rendült vagy döbbent meg senki, ellenben, ha Draco mosolyodna el szívből jövően, akkor bizony lenne nagy hörrenéssorozat mindenhol és nagy pletyka. Blaise... Blaise hangosan nevetett, csínyeket követett el, nem szállt inába a bátorsága, és akár egy felsőbbévest is szarrá vert két kézzel, olyan hihetetlen energiák dolgoztak benne... - halkult el a hangja Pansynak, míg elhomályosult tekintettel meredt az asztalra, abbahagyva a betűgyártást.

- De felismertem a múlt időt - most Hermione szorította meg Pansy kezét, mire a fekete hajú lányból egy szaggatott sóhaj szakadt fel, de csak szipogott egyet, és néhány pillanat múlva visszanyerte lélekjelenlétét, és hálásan nézett Hermionéra.

- Sok minden meg tud változni egy nyár alatt, sőt, néhány hét, nap alatt is.

Sokáig volt még csend a könyvtár pislákoló fényében. Igen. Sok minden meg tud változni hihetetlenül rövid idő alatt is.

Az élet már csak ilyen.

×ß×ß×

Egy hihetetlenül vastag könyv csapódott le mindössze egy centire az ujjaitól, mire nagyot ugrott ijedtében, majd csak kerek szemmel figyelte a fel-le járkáló Hermionét.

- Ezt nem hiszem el. Ez a legbonyolultabb bájital, amit életemben olvastam, pedig már találkoztam egy-kettővel. De még, hogy sárkányköröm, az egyik legnehezebben beszerezhető hozzávaló, még hogy vélanedv, ami szintén nincs minden sarkiüzletben, és ráadásul ott van a sellőpikkely, ami aztán tényleg, de tényleg nagyon nehezen szerezhető be! - sorolta keservesen Hermione Granger a dolgokat Harry Potternek, aki inkább csak csendben hallgatott, és egy kicsit megbuherálta Hermone érzelmeit, így az már nem érzett akkora dühöt a lehetetlen hozzávalók miatt.

- Ne csináld, Harry, kell a dühöm, kell, érted?! - támadt a fiúra Hermione veszélyes arckifejezéssel, és kis híja volt, hogy meg nem ütötte mérgében a másikat. Harry Potter szemei kifejezően elkerekedtek, és minden fenntartás nélkül visszanyomta a bozontos hajú, most dühtől piros arcú Hermionéba a dühöt, ha ezt akarta.

- Köszönöm, ez kellett - sóhajtotta Hermione, amint újra teljes intenzitással fortyogott benne a saját indulta. Harry csak megcsóválta a fejét. Néha nem értette ő a nőket, sem az embereket. A lány folytatta a járkálását, Harry pedig fintorgott a sok indulattól, és rendkívül vissza kellett magát tartani attól, hogy ne könnyítsen a másikon. Mintha valami ki akart volna belőle robbani, de megszorult a mellkasánál, és nem mozdult se fel, se le, kényelmetlenül nyomva tartózkodási helyét. Valami ilyesmit érzett Harry, ahogy visszatartotta képességét, ami szinte már önmagától végezte az ismerősein az érzelemmegsegítést, ahogyan ő nevezte magában.

Fejét ráhajtotta az asztalra, és így próbálta meg kibogarászni a könyv címét. Arra rájött, hogy valószínűleg egy bájitalos könyvvel volt dolga, de hiába nézte - amennyire csak látta abból a szögből -, neki úgy tűnt, mintha nem lenne se neve, se címe. Amúgy ha fejét teljesen az asztalra hajtotta, akkor simán eltűnt a könyv mögött, olyan vastag volt. Hermione eközben még mindig járkált. Szerencsére nem a könyvtárban voltak, így nem zavarták ki őket, hanem a klubhelyiségben, ahol senki nem tekintett feléjük. Két okból sem.

Egy: megszokták az ilyen Hermione Granger-féle kitöréseket és indulatos járkálásokat egy könyv miatt. Kettő: hajnali egy lévén nem sok ember tartózkodott a klubhelyiségükben. Összesen három; Hermione, Harry és Ron, de a vörös hajú fiú a kanapén végignyúlva aludt, míg Harry szorgalmasan próbálta olvasni a kezében könyvet, de nem sokra haladt vele három óra múlva sem, mert körülbelül minden ötödik szó olyan volt, amit ő nem ismert, mert vagy haladóbb szintű volt, vagy pedig kevés volt az ismerete, és olyan hosszúságú mondatok voltak, hogy ha megértett egy részletet belőle, utána volt másik öt, amit ki kellett bogarásznia, és ezt összerakni nem volt egy könnyű dolog. Nem, nem azért volt az ennyire nehéz, mert Harry Potter olyan buta lett volna, hanem mert a könyv nem angolul volt, nem az anyanyelvén, hanem franciául, amit már másfél éve elkezdett tanulni, hisz Sirius azt mondta neki, hogy hozzáköltözhet, és azt is elárulta neki, hogy minden vágya volt, hogy egyszer Franciaországban éljen, és ha Harry sem bánná, ott lenne a lakásuk. Harry nem bánta, még ha egy kicsit kétkedve is kezdett neki a nyelvnek. Lassan, de biztosan haladt, és ott volt Hermione, aki még a mugli suliban franciát tanult, és nyaranta általában Franciaországba mentek nyaralni, ahol mindig felfrissíthette tudását, így Harrynek volt egy kis segítsége a tanuláshoz. Amúgy meg varázsló lévén az ilyen dolgok könnyebben mentek. Egy okos kis varázslattal meghallgathattuk a szöveget, a kiejtést, egy másikkal ha az adott szóra böktünk, megjelent a jelentése, így nem kellett vastag, felettébb visszataszító szótárakban töltenie a fél napját, egy harmadikkal pedig minden fajta nyelvkönyvet meg lehetett tudni, hogy hol lehetett beszerezni őket, és a többi, és a többi...

Csak Sirius meghalt.

Így ugrott a francia álomlakás, de Harry néhány hónap letargia után újra képes volt ránézni a könyveire, és "csak azért is" módon folytatta. Ron hülyének is nézte, bár meg volt zavarodva, amikor Harry minden átmenet nélkül - csak hogy egy kicsit szívassa barátját - elkezdett franciául beszélni, ő meg nem értett egy mukkot sem. Ez ösztönözte Ront arra, hogy nekifeküdjön a németnek. Bizony, bizony, Ron Weasley németet tanult. Bár rájött, hogy bizony nem kis dologba vágta fejét, hogy bizony itt nagyon kötött dolgok voltak, és pontosan kellett tanulni mindent, de ha már belekezdetett, akkor sem fogja feladni, hogy aztán hallgathassa Hermione "én megmondtam"-ját. Ugyanis a lány figyelmeztette őt, hogy a német nyelv nem könnyű a kötött dolgok miatt, de megtanulható, csak akkor alaposan és pontosan kell tanulni mindig.

Benne is munkálkodott a "csakazértis". És látszott, hogy ő is rendesen tanulta a németet. Hisz most is, ahogyan aludt, a hasán ott volt az egyik tankönyve.

És ha már a nyelveknél tartunk, akkor Hermione meg se nem németet, se nem franciát nem tanult - mert a Franciát azt tudta, a Német sohasem vonzotta, hanem hogy villogtassa egy részt, hogy mekkora fej, elkezdte a Japánt tanulni. Legalább is Harryék így gondolták, de egyhamar rájöttek, hogy mint általában, most sem volt Hermionéban semmilyen naivság, és csak a kíváncsiság, a mindent ismerni akaró tudásvágy hajtotta, hogy megtanulja ezt különleges nyelvet beszélni és írni.

Szóval elmondható volt, hogy a griffendéles triónak volt ideje nyelveket tanulni.

Ami igencsak lenyűgöző volt, tekintetbe véve, hogy nem lazsálták el a körülmények miatt a tanulást sem, fizikailag is edzették magukat, ott volt a kviddics is a fiúknak, akkor minél jobban tanultak arra, hogy szembe tudjanak szállni a halálfalókkal és meg tudják magukat és másokat is védeni. Érthető volt hát, hogy hajnali egy lévén Harry franciázott, Hermone ismételten csak valami bájitalt keresett lázasan immár egy hete, Ron pedig nekiült némezetni, hogy végre aludhasson egy jót.

- Még mindig nem tudom, milyen bájitalt kerestél, és most meg is találtad, de... - kezdte Harry óvatosan a témát, mert egy hete már ha ez szóba került, Hermione robbant, és nem lehetett vele értelmesen beszélni. A bozontos - most még extrémebben bozontosabb - hajú lány csak fáradtan pillantott Harryre, majd lehuppant vele szembe.

- Ez hosszú - pillantott Hermione fáradtan Harryre.

- Tudom, érzem, de van időnk, legalább is van még néhány óránk a kelésig, szóval csak nyugodtan - intett előzékenyen Harry, zöld szeme pedig ravaszul csillant meg, mert érezte, hogy győzött, és barátnője elszánta magát a válaszra.

- Hát rendben. Gondolom, nem kell bemutatnom neked a szituációt, vagyis, hogy mik történtek mostanában, főleg a mardekáros vonatkoztatást Pansy és énköztem - ahogyan beszélt, elrévedve nézett egy pontot az asztalon, Harry pedig bólintott; a dolgok alakulásával tisztában volt. És most sem hagyta el a józan esze, így még mielőtt a lány igazán elkezdhette volna a beszédét a lehető legerősebb hangtompító bűbájt vonta maguk köré, így ha esetleg valaki kihallgatná őket, az nem lenne eredményes, mert csak egy egyenletes sípolást hallana, amitől a feje egy idő után nagyon-nagyon megfájdulna, így fel is kéne adnia hallgatózási szándékát. Hermione elvigyorodott a bűbájt érzékelve, majd bólintva, újult erővel folytatta.

- Egy kicsit, na jó nagyon furcsa most ez a dolog. Nem mondhatom, hogy igaz barátok vagyunk, de azon az úton vagyunk, de ezt tudod, hogy titokban kell tartanunk Voldemort és a követő miatt. Ha kiderülne, hogy egy mardekáros, aranyvérű lány és egy griffendéles, sárvérű lány között baráti kapcsolat alakult ki, pont ebben a harci helyzetben, amikor senkiben sem lehet megbízni, és csak idő kérdése, hogy Voldemort mikor kezd el ténylegesen támadni. Ha most kiderülne ez a dolog, Pansyt nem megölnék, hanem kínoznák, és azon lennének, hogy engem elkapjanak, mert én lennék az ok - egy keserű grimasz villant fel Hermione arcán, Harry pedig érezte a lány félelmét, elszántságát, bátorságát és az akaratát. - Pansy egyszer elkottyintotta, hogy ért ez okklumenciához és a legillimenciához, de ez közel sem elég Voldemortnál. Én összesen három emberről tudok, aki sikeresen tud okklumentálni Voldemort támadásai ellen, nem mondom ki azt, hogy kik, mert te is ugyanolyan jól tudod, mint én - pillantott barna szemeivel kifejezően Harryre, a fiú pedig bólintott, ültében előredőlve.

- Védekezésnek kell a bájital. Ha megisszuk mind a ketten, néhány napig bizony kegyetlen hatásai lehetnek ránk nézve, még akár a testcsere is előfordulhat, de utána az elménk örökre le lesz védve a támadások ellen, de csak azok az információk, amik a a másikkal álnak kapcsolatban. Amik, ha belefolynak szinte minden emlékünkbe és gondolatunkba, meg tetteinkbe, az annyit tesz, hogy a behatoló szinte semmit nem fog találni, csak az ürességet, és nem tudja senki fia, tudomásom szerint még Dumbledore professzor sem felismerni ezeket a falakat. Persze ha sok, nagyon sok ilyen üres tér lesz az emlékeinkben, az persze feltűnne Voldemornak. A bájitalt el kell készítenem, meg kell innunk Pansyval, hogy aztán megússza a Voldemorttal való találkozást, és én is.

- Nem tűnik olyan hosszúnak - mosolyodott el oldalasan Harry, de tudta, hogy a helyzet nagyon is komoly volt. Hermione csak ráfintorgott, majd fejét kezeivel támasztotta meg és kilátástalanul nézett Harryre.

- Lehet, hogy nem tűnik hosszúnak, de a bájital két és fél hét alatt készül el, és napi kilenc órát kell vele foglalkozni, azt is megfeszített tempóban, és nem lehet hibázni, mert a legapróbb kis hiba is elronthatja az eddigi munkát. A hozzávalók meg... körülbelül egy nagyobb vagyonba kerülnek összesen, és a világ különböző pontjain lehet csak beszerezni. Van, amit Oroszországból, van, amit az ember csak Ausztráliában, Japánban, Romániában, Afrikában talál meg, sőt, még az Antarktisznál is van a tenger mélyén egy különleges hínár, amit... hát... elég rizikós beszerezni. Még ha meg tudnánk őket venni, akkor sem lenne egy könnyű menet, mert a szállításukra is külön ügyelni kell, mert akár a levegővel is reakcióba léphetnek, elporladhatnak minden átmenet nélkül, ha nem megfelelő hőmérsékleten tartjuk őket, vagy fel is robbanthatnak, ha egy kis nyomás éri őket, például a kelleténél az ember egy kicsit erősebben érinti meg őket, vagy az is előfordulhat, hogy reakcióba lép a kezünkön található zsiradékokkal és egyéb testnedvekkel, és aztán a kezünknek szépen annyi, mert azt utána többet nem látjuk egészben - humorizált Hermione minden öröm nélkül, ám legszívesebben a fejét verte volna az asztalba.

Itt volt a megoldás, megtalálta, s mégis olyan elérhetetlen és távoli volt az egész.

- De meg tudnád csinálni nem? - kérdezte Harry néhány perces csönd után, rágyújtva egy cigire. Odanyújtotta a lánynak, aki végre vett egy nikotinrudat. Ajkai közé vette a fehér, hosszú szálat, és megvillanó szemekkel fogadta Harry tüzét.

Cigarettáztak, csendben és együtt, Hermone pedig elgondolkodva fújta ki a füstöt, és erőteljesen bólintott egy kis idő múltával. - Meg tudnám csinálni. Ha úgy időzítem az első szakaszt, hogy az a tanórák után essen, akkor mindig a tanórák után kéne vele kilenc órát lenni, ha meglenne rá a pénzem, és egyszerű lenne beszerezni a hozzávalókat, igen - csukta be a szemét a füst miatt.

- Van pénzem, vannak kapcsolataim, és még Dumbledore-ral is tudnék beszélni, hogy adjon neked néhány óra alól felmentést, amiből már úgyis minden tanulás nélkül átmennél már most a R.A.V.A.Sz.-on - vonta meg Harry a vállait, mintha nem mondott volna semmilyen nagyobb horderejű dolgot. Hermionénak eszébe sem jutott, hogy azon aggódjon, hogy mennyi pénzzel fosztaná meg barátját, vagy mennyire használná ki őt, csak felcsillanó szemekkel szívott egyet cigijéből, majd kifújta a füstöt, és ültében elkezdett fészkelődni.

- Köszönöm - virult ki az arca, és mérhetetlen hálát és szeretetet érzett a másik iránt.

Harry csak legyintett egyet, megvonva a vállait. - Akkor vágjunk bele.

×ß×ß×

A griffendéles trió eddigi hat-hét órai alvása igencsak megrövidült mindössze három és fél, négy órára. Ez annak volt köszönhető, hogy naphosszat kutattak, Harry leveleket írt egy ügyes bűbájnak köszönhetően különböző nyelveken, különböző országokba, különböző személyeknek, különböző bájitalhozzávalók miatt.

Harry beszélt Dumbledore-ral, akit nem kellett beavatni a részletekbe, mert tökéletesen megbízott a hármasban, így felmentést kaptak néhány óra alól, volt, hogy egy teljes napra is kimaradtak. Természetesen ez feltűnt mindenkinek, és megindult az intenzív találgatás, hogy mi állhatott a háttérben, de ők senkinek nem árultak el semmit sem.

Szerencsére a több, mint harminc különleges hozzávalónak a kilencvenkilenc százalékát nem nekik kellett lehozni, hanem kiképzett emberek szállították le nekik, ám volt, hogy bizony nekik kellett elmenni egy-egy helyre. Ilyen volt például Franciaország, ahova a vélanedvekért kellet elmenni, ami igencsak reakcióképes volt a levegővel, a tűzzel és a nyomáskülönbség változásra is. Így szinte lehetetlen volt szállítani. A hopp-hálózat azonnal kiesett, a hoppanálás is, és a zsupszkulcs is, mivel ott bizony hatalmas nyomás keletkezett mindig, maradt hát a seprű, ami szintén nem volt kockázamentes, tekintve, hogy a levegőben kellett repülni sok-sok órán keresztül, és a vélanedv - mint tudjuk -, reakcióképes volt a levegővel. Hihetetlen szerencse, hogy egyszer sem érintkezett a levegővel egy speciális burok miatt, amit Harry, Hermione és Ron tartott fent egyszerre, így nagyon egymásra kellet hangolódniuk. Most jól jött az a sok bizalomjáték, amivel elütötték néha az időt a nyáron. Mint például, hogy az egyikük mögé beállt valaki, és el kellett magát eresztenie, hátra kellett dőlnie, és bíznia kellett abban, hogy a mögötte álló személy elkapja. Nagyon bíztak egymásban, így nem volt olyan nehéz több órán keresztül, a csípős hidegben egymásra hangolódni, olyan cirka száz méter magasban, mindössze nulla fokban, egy életveszélyes alapanyagot hozni, miközben irányítani kellett a seprűjüket.

Nem volt olyan nehéz. De különösebb képen babakönnyű sem, és bizony mindhárman egy kupacba rogytak le, teljesen átfagyva és remegve a megfeszítésektől, miután biztonságosan elhelyezték a vélanedvet.

Volt még három olyan hozzávaló, amiért nekik kellett elmenniük, de szerencsére hol hopponálni, hol pedig a hopphálózatot tudták használni, egyszer pedig még zsupszkulcsot is kellett, amikor bizony Oroszországból hozták a sárkánykörmöt. Tűzzel nem lett volna szerencsés egy találkozás - nem, hogy a köröm hullott volna darabokra, hanem ők -, hoppanálás közben elporladt volna, a seprű szóba sem jöhetett volna, Moszkvától egészen a Roxfortig igencsak kimerítő egy utazás lett volna, így maradt a zsupszkulcs, amivel szerencsére lehetett szállítani.

Harryéknek az volt a szerencséjük, hogy a fiúra a szülei nem néhány fityinget hagytak. És Sirius sem éppen a szegénységéről volt híres. Ehhez nem nyúlhatott volna hozzá, amíg el nem éri a felnőtt kort, de Dumbledore - mint a széf átmeneti gazdája - engedélyezte az összeg használatát. Tetemes árakat perkált ki, Hermione meg nagyon is szégyenkezett emiatt, de Harry csak mosolygott, és megnyugtatta, hogy van még annyi, hogy az egész hátralévő életében nem hogy neki, de még Hermiónénak, Ronnak, Ginynek sem kellene dolgoznia, hogy eltartsák magukat, a családjukat, s a gyerekek még örököljenek is. Ron és Hermione nagyon meg volt ezen döbbenve; barátjuk még a képzeltnél is gazdagabb volt. De ahhoz nem volt arcuk, hogy megkérdezzék mennyire is volt Harry "tehetős".

Egy hét múlva - miután Hermione megosztotta Harryvel a dolgokat, csodák-csodájára az összes hozzávaló megvolt. Hermione ezt el sem tudta egy ideig hinni. Mindössze egy hete siránkozott volna? Túl rövidnek tűnt ez az idő.

Eközben Hermione és Pansy találkozásai szinte teljesen megszűntek, olyan elfoglalt volt, és Pansy hiába kérdezte, hogy mit csinálnak, Hermione nem mondta el neki sem, mert nem kockáztathatta, hogy véletlenül kitudódik ez, más is tudomást szerez a dologról és keresztbe tesz nekik. Ahhoz ez túl pótolhatatlan lett volna. Egy esélye volt. És ő élni fog vele. Így hát Pansy belenyugodott, hogy nem fogja megtudni a dolgot, ne is kérdezősködjön, és próbálja mindenki figyelmét eltereli a griffendéles trióról.

Piton professzor tudott a griffendéles ügyködésről, de arról nem, hogy milyen bájitalt is készít majd el Hermione. Talán jobban utána kéne néznie a diákjainak. Még nem döntött. Fontos ez annyira, hogy szánjon rá egy kis erőfeszítést, vagy nem? De aki nem mer, az nem nyer, aki pedig nem kérdez, az nem is tud.

Ronnak nem volt annyira ínyére a dolog, mert ez tulajdonképpen egy mardekáros miatt történt, de mivel Hermione a barátja volt, és nem akarta őt elveszteni, meg együtt kellett átvészelniük ezt az időszakot, hogy aztán majd együtt ördegedjenek meg hárman, így tette ő is a dolgát. Ez annyiból állt, hogy zavartalanul viselkedett, nem szólta el magát, figyelmen kívül hagyta a puhatolózó, esetleg nyílt kérdéseket, és meggyőzte húgát, hogy ne üsse bele ebbe az orrát. Ez kemény menet volt, mert Ginny Weasley-t nem olyan fából faragták, aki könnyen felad valamit, de hatott rá bátyja érvelése. (Vagy nevezhetjük ordítozásnak is. Az előbbi csupán esztétikai okok miatt közkedveltebb.)

×ß×ß×

Pansy karján a frissen vésett M betű csillogott a ki-kibukannó vércseppek miatt, kezében pedig a kis penge volt vérrel festve. Újra kellett neki a fájdalom, újra vésnie kellett magába a szavakat, de ez az egy olyan különös, hátborzongató és félelmetes volt, hogy Pansy még leírni sem merte félelmében, csak a kezdőbetűjét firkálta mindenhova. Lapra, fekete vagy piros tintával, falba egy éles kővel, vagy éppen a karjába egy kis pengével. Egyre ment. Kétségeit és felélmeit fejezte ki minden egyes ilyen vésett betű.

Mióta Hermione már két hete volt távolabb tőle, újra visszatért ahhoz, hogy saját magával osztotta meg a félelmeit. Lapra, mint naplóba leírni ezt kockázatos lett volna, emellett fájdalom és érzelemmentes, de a karjába vésni a szavakat kínzóan fájdalmas, megkönnyítő, felszabadító volt.

Draco és Blaise erről sem tudott, mint néhány nagyobb titkáról, nevezetesen arról a szégyenletes dologról, hogy a saját neméhez vonzódott, vagy hogy már nem volt szűz.

Ez is szégyenletes dolog volt az aranyvérű körökben. Egy lányak meg kellett őriznie a tisztaságát addig, amíg egy tapasztaltabb, sokkal időseb férfi be nem vezetette a szexuális életbe, amint betöltötte a tizenhatodik életévét. Ez a férfi lehet egy nagyon jó családbarát, egy bizalmasa az apának, vagy valaki olyan, akitől a család megtiszteltetéssel fogadta el az ajánlatot, hogy ő majd bevezeti a lányukat a felnőtt életbe. És itt jött a képbe Voldemort. Mivel csak néhány olyan elvetemült akadt, aki ténylegesen kívánta azt a randaságot, így hát Voldemort már előző uralkodása alatt is szívesen volt Az A Férfi. Édesanyjának, és szinte az összes halálfalónőnek, akiknek a gyermekik most lépnek abba a korba, hogy igen, be kell őket vezetni, szinte mind Voldemorttól kapták azt a "megtiszteltetést".

Rettentő szigorúan vették a szüzesség kérdését. Hatalmas szégyen volt, ha egy lány, még tizenhat éves kora előtt, nem a Bevezetővel élte át első szexuális élményét.

Hát sajnos Pansyval ez is megtörtént. Bár nem önszántából, még tizenhárom éves sem volt, de ez azon sem változtatott, hogy nem volt már szűz.

Emlékezett azokra a pillanatokra. Ohh... Hogyne emlékezett volna rájuk? Harmadéves volt, egy szülinapi bulin volt mindenki, aki számított és mardekáros volt, természetesen az akkori végzősök is, akik hatalmasnak, felsőbbrendűeknek képzelték magukat, és büszkén mutogatták erejüket. Néhány srác ezt demonstrálta Pansyn is az egyik fiúhálóban, és ő hiába kiáltott segítségért, nem igazán hallotta senki sem a szobára rátett némítóbűbájoknak köszönhetően. Fájdalmában, ami mindig újra és újra kezdődött egy másik fiúval, néha fesikoltott, ami még kéjesebb érzéssel töltötte el azt a négy csótányt, akik még azt sem érdemelték meg, hogy embernek nevezzék őket.

Aztán már nem sikoltott, csak tűrt.

Bár kár ezen rágódni. Erős volt akkor, s nem roppant össze, kibírta, hogy meggyalázták, nem mondta el senkinek, senki sem vett észre semmit sem az egészből, és most is erős volt, még ha egy kicsit meg is tört ezek miatt. De nem volt mit tenni, ami megtörtént megtörtént, ez már a múlt volt, még ha fájó is, de már behegedt. Mint ahogyan a karján minden egyes szó, amit valaha belevésett, egészen azóta, mióta többször használták a testét. Akkor kapott rá a pengére. Ez rossznak tűnhetne egy külső szemlélő számára és betegesnek, de pont ott van a kulcs, hogy külső szemlélő, így nem igen tudja, mi is folyik az emberben.

Pansy megvolt. Néha, nagyon ritkán volt néhány rémálma, de köszönte szépen jól volt, és azóta sem hallott arról a négy fiúról.

Most a jelen volt, nem pedig a múlt. Mindig ezt mondta magának, vagy véste bele magába mélyen, néha szó szerint is.

És mégis... akkor rettenetesen szégyellte a dolgot, hisz honnan tudhatta volna, hogy nem ő volt a hibás, nem ő tehetett a dologról, hanem az a négy bedrogozott fiú, és nem ő volt szennyes, hanem az a négy fiú, akik örömüket lelték mások leigázásában? Akkor még nem tudta, csak próbálta megfejteni ezt, s mikor sikerült, túl tudott lépni.

Szóval Pansy nem volt szűz. Se nem volt heteroszexuális, de még csak bi sem, hanem homoszexuális. Egy olyan társadalomban, ahol mélyen elítélték a másságot, egy olyan környezetben, ahol hatalmas szégyen volt a nem szűz lány tizenhat évesen, egy olyan családban, ahol semmit sem kérdezhet, ha voltak kérdései, akkor mélyen titkolni és hallgatni kellett mindenről. Például arról is, hogy az egyik szenvedélye a rajz volt, Draco és Blaise pedig nem győzött csodálkozni az egyre szebb és szebb, de amúgy nagyon sötét és fájdalmas képeken. Ez volt a másik önkifejezése Pansynak. Ha ezt a családja tudta volna, akkor már csak azért megvetették volna, mert olyan aljas, "muglis" tudományhoz fordult, mint a festészet. Pedig a varázslók rengeteg portrét és képet készítettek - pálcával. Nem ecsettel, kétkezi munkával.

Pansy köszönte szépen, tökéletesen jól megvolt, csak ne lett volna egy abnormális, homoszexuális lány, festési és szuicid hajlamokkal, aki ráadásul már nem volt szűz. De mint ahogy már azt tudtuk, Pansy tökéletesen jól megvolt.

Csak tényleg nem lettek volna azok a dolgok. Vagy nevezhetnénk ezt az életének is.

×ß×ß×

Hermione Granger haja szorosan össze volt fogva a tarkóján, egy bő póló és egy farmer volt rajta, amik voltak már jobb állapotban is. A Harmadik emeleti folyosó egyik eldugott szárnyában volt a kis bájitalfőző laboratóriuma. Csak ő volt a tiszta, de zsúfolt teremben, ahol minden szükséges dolgot megtalált a bájitalfőzéshez. Harry és Ron elterelő hadműveletet játszottak, a klubhelyiségben kártyáztak vagy tanultak, és aki kérdezte, Hermione a könyvtárban volt, vagy valamilyen kutatómunkát végzett egy-egy tanulmányához. Ez egy tökéletesen elfogadható, hihető magyarázat, és senki sem kételkedett a szavahihetőségében.

Így hát mondhatni zavartalanul ügyködhetett. Immár három órája elkezdte, de még kemény hat óra állt előtte. Az első szakaszt, vagyis magát a kezdeteket hibamentesen bevette, és egy mocsársárga lötyi kavargott előtte a hatalmas üstben, míg mellette szorgalmasan kockázta tökéletesen egyforma darabokra a különböző gyökereket. A bájital megkívánta ezeket a nagyon fontos részleteket, így igencsak pepecselő munkát végzett már egy jó ideje, és fog is még. De szorgalmasan kellett csinálnia, mert az ideje korlátozott volt, és be kellett fejeznie, mielőtt a bájital zölddé nem változik.

A teremben töménytelen édes szag uralkodott - Hermione gyomra meg is kordult egyszer, nemsokára pedig undorodva rándult össze, mert ez nem olyan illat volt, hogy az ember hozzászokott egy idő után. Nem, ez annál undorítóbb, töményebb édes volt, amit az ember képtelen volt megszokni bármennyi idő után is. Az illat szinte látható volt, olyan tömény volt. Legalább is a terem falai mentén egyfajta hullámzásokat lehetett felfedezni, ha jól megfigyeltük, és ez mutatta, hogy milyen erőteljesen leng a szobában az illat.

Munkának egyetlen egy nehezítője az volt, hogy nem dolgozhatott nagy fény mellett, mert ezek a gyökerek érzékenyek voltak a túlzott fényre - összezsugorodtak, ha túl világos volt -, így Hermionénak félhomályban kellett dolgoznia. Az üst mellett rettenetes meleg volt, de nem hagyhatta el a helyét; másik fontos részlet az volt, hogy a bájitalt az első szakaszban, vagyis az első kilenc órában nem lehetett otthagyni még néhány méteres távolságra sem, mert most adódott hozzá a készítő varázserejének a jellegzetessége, és ezzel megpecsételte a bájitalt, hogy aztán könnyebben tudjon majd a készítő neki parancsolni... Így mindennek a keze alatt kellett lennie.

Kemény, hosszú, izzasztó órák álltak még előtte. De minden zokszó nélkül tette, amit tennie kellett, mert ezt igazán meg kellett csinálnia Pansyért és magáért is. Mondhatni az életük múlt ezen a bájitalon.

Így hát nem rendült meg.

Meg hozzá is volt már szokva a több órás bájitalfölötti görnyedéshez. Mondjuk még egyszer sem volt ilyen meleg a felszálló gőz, ilyen töménytelen édes az illat, és ilyen precizitást igényelő a hozzávalók előkészítése.

Dolgozott, dolgozott, és dolgozott, nem torpanva meg egyszer sem. Mikor elérkezett az idő, a gyökereket óvatosan hozzáadta a mocsársárga léhez, ami rikító rózsaszínbe váltott át. Két órán át kellett ezután folyamatosan keverni az óramutató járásával megegyező irányban kellett, húsz percenként pedig egyet az ellenkező irányba. Azért a két óra leteltével úgy érezte, leszakad a karja. De még mindig volt hátra három bűbáj, és másfél órája.

De ez már sima ügy volt. Ezeket a bűbájokat már mind használta bájitalokon, igaz az utolsó sokkal jobban kiszívta az erejét, mint eddig bármikor, és erővel tartotta vissza a keze remegését, és csak kavart és kavart az utolsó tíz percig, amikor is le kellett venni a lobogó tüzet az üst alatt, és az előírt bűbájjal szinte lefagyasztotta a bájitalt, hogy az érlelődjön holnapig, amikor is újra vissza kellett jönnie.

Mikor pedig a bájital megfagyott, reszketve csúszott le a padlóra, és egy pillantást vetve a megidézett időjelzőre, meg sem lepődött a hajnali három láttán. Szerencsére az első két óra alól fel volt mentve, így tudott aludni olyan hét és fél, vagy legjobb esetben nyolc órát.

Magára rettentő büszkén állt fel, biztosította és levédte a termet, majd egy bűbájt vetve az ajtóra belülről le ellenőrizte, hogy van-e valaki odakint, bármilyen élőlény, de senki sem tartózkodott kint, így magára kanyarítva a láthatatlanná tévő köpenyt óvatosan kinyitotta az ajtót, majd az összes záróbűbájt rárakta, több riasztót is elhelyezett rajta, majd magában mosolyogva, és hullafáradtan lépkedett a klubhelyisége felé.

Amint belépett, meglátta a szunyókáló Ront és Harryt a kanapén. Mindkét fiú lába átvetve az egyik karfán, fejük pedig egymás mellett volt, hasukon mindkettőnek egy-egy könyv. Hermione mosolyogva állt meg fölöttük, és csak nézte őket. Legszívesebben összerogyott volna, és minden átmenet nélkül elment volna az álomvilágba, de előtte szólni kellett a fiúknak, hogy sikerült, mára befejezte.

Belebújt a kisördög. A köpenyt még mindig magán tartva elővarázsolt két hosszú tollat, és egyszerre kezdte el vele a fiúk arcát csikizni. Azok tökéletesen egyszerre szipogtak fel, de még mindig nem voltak éberek, így Hermione vigyorogva folytatta az ingerlést, és végül elérte, hogy a fiúk álmosan az arcukat vakarva üljenek fel.

- Halihó, álomszuszékok - köszöntötte barátait csilingelően, levéve magáról a láthatatlanná tévő köpenyt.

- Hermione! - kiáltottak fel hirtelen, amint eljutott az agyukig barátnőjük ittléte. - Hát végeztél! Hogy ment? - kérdezték egyszerre, figyelmesen végignézve a hihetetlenül csapzott lányon.

- Kemény volt, de sikerült - hajtotta le a fejét, kifújva a levegőt. Nehezére esett felemelni, mikor legszívesebben aludt volna. - Azt hiszem, most megyek aludni, majd keltsetek fel valahogyan átváltoztatástan előtt, jó? - ásított egy hatalmasat Hermione, és megindult, de túl hamar fordult meg, így csak a fiúk gyors reakciójának köszönhette, hogy nem a földön végzete, hanem barátai karjai közt.

- Úgy látom, rád fér a támogatás. Gyerünk Ron, vigyük fel őt - intett Harry a hálótermek felé.

Nem okozott Harrynek és Ronnak különösebb gondot hatástalanítani a lányok hálótermeit védő bűbájokat; ezt már előző évben kiköszörülték, és azóta szabad bejárásuk volt a lányokhoz. Nem mintha visszaéltek volna ezzel. (Bár Ronnak néha minden vágya ez volt.)

Mire eljutottak Hermione szobájához, ahol Parvati és Lavander durmolt nagyban, addigra Hermione már félig aludt. Lefektették a lányt, Harry egy varázslattal kicserélte a ruháit a pizsamára, egy tisztítóbűbájt vetett barátnőjére, még a haját is megtisztította. Ekkorra Hermone aludt.

A fiúk pedig büszkén mosolyogva hagyták ott a lányok hálóját.

×ß×ß×

Hermione Ron és Harry finom noszogatására ébredt másnap, bár az, hogy fel is ébredt, az nem volt elmondható még néhány percig. Érezte magán végigrobogni Harry frissítőbűbáját, így már nem is volt olyan nehéz kinyitnia a szemét. A két fiú vigyorogva nézett le rá, ő pedig nyújtózkodva ült fel.

- Mennyi az idő? - kérdezte rekedtesen az alvástól, a szemét dörzsölve.

- Még van egy háromnegyed óránk átváltoztatástanig - válaszolt Ron.

- Akkor mé' nem hagytatok még aludni? - vágódott vissza vízszintesbe Hermione. - Én öt perc alatt is el tudok készülni! - motyogta a fiúknak.

- De le kell fürödnöd, enned kell, majd nem ártana egy fésülködés sem - sorolta Harry az érveiket, és csak sokkal jobban vigyorgott, mikor Hermione vetett rá egy félig hatásos csúnya pillantást.

- Hozunk fel neked kaját, mert már a Nagyteremben nincs, te addig fürödj le, öltözz fel. Nemsokára itt vagyunk - nyomott egy puszit Harry a lány homlokára, Ron pedig csak integetett, majd mindketten elmentek.

Hermionéban minden egyes pillanat élt, és ez megadta neki a kellő löketet, hogyha nem is mosolyogva, de azért kipattanjon az ágyból, és a fürdő felé vegye az irányt. Eszébe sem volt fürödni; akkor túlságosan is nehéz lett volna kiszállni a kádból, így csak egy forró zuhanyt vett. Kétszer átmosta a haját, de még mindig érezte rajta azt a töménykés édes illatot,és sehogy nem tudta eltüntetni, így hát megvonva a vállát hagyta a fenébe, és tudta, hogy majd egyszer úgy is ki fog belőle jönni.

Kényelmes, egyszerű nadrágot, pólót és pulcsit öltött magára a talárja alá, haját egy kis bűbájjal szépen kifésülte - fésűvel ez több mint negyedórába telt volna, neki meg semmi kedve nem volt annyi időt és energiát áldozni ebbe a feladatba -, fogat mosott, és szokás szerint most sem rakott magára semmilyen sminket, pedig megtehette volna, mert a lányok - Parvatiék - még mikor elkezdték magukat festeni, tisztázták, hogy használhatja nyugodtan az ő sminküket, ha kellene neki, de Hermione eddig még csak számításai szerint egyetlen egyszer élt ezzel a lehetőséggel.

Vajon hogy van Viktor?

Viktor Krum, az egykori első barátja. Nagyon jól megvoltak egymással, de a dolog mégsem működött. Hermione próbált, de nem gyulladt forró érzésekre Viktor iránt, így hát megmaradtak csak barátoknak. Tartották a kapcsolatot, hisz Krum odaadta neki a címét, Hermione pedig írt neki levelet, Viktor válaszolt, de az utolsó levelük még a nyár előtt volt, azóta nem tudott róla semmit sem. Mármint az érzéseiről, meg a gondolataiból, mert a hírekből megtudta, hogy Viktor továbbra is Harry mellett a világ legjobb fogója, és egy saját céget nyitott meg, ahol támogatják a tehetséges fiatalokat. Viktor edzette őket, otthont, élelmet, hírnevet adott az igazán tehetségeseknek, akiknek még nagy jövőjük lehetett a kviddics szakmában.

Hermione sóhajtott.

Valahogyan gondolta, hogy ez a kapcsolat - barátságféleség - sem lesz "hű, de hosszú" életű. Ez volt.

A tükörbe egy utolsó pillantást vetve megigazította a ruháját, majd kilépett a hálóhelyiségbe, ahol már a fiúk garázdálkodtak. Na jó, csak illedelmesen heverésztek Hermione ágyán, közben pedig Parvati és Lavander magazinjait olvasgatták.

Olyan mélyen belemerültek a divat, ruhák, sminkek, parfümök, praktikák részletes bemutatásaiba, hogy csak félig vették tudomásul, hogy Hermione is már a szobában volt.

- Beszarás, hogy EZ érdekli őket. Hát most mi ez? "A szemünket füstösen árnyaljuk, szánkra vörös rúzst tegyünk, ruhánkban legyen egy kevés fekete csipke, néhány vérszínű anyaggal ötvözve, de a fekete domináljon, egy kis csipkekesztyű, egy gótikus szoknya, térdig érő csizmával..." Hát könyörgöm, egyáltalán mi az a gótikus? - fakadt ki Ron. Neki ez magas volt.

Hermione jóízűen felnevetett, majd megborzolva a jóízűen nevető Harry és a bamba arcot vágó Ronnak a haját, odament, hogy rakjon valami táplálékot korgó gyomrába.

×ß×ß×

Draco, Blaise és Pansy a klubhelyiségük felé tartottak, halotti, vérfagyasztó csöndben. Egykük sem tudott egész nap odafigyelni az órákon, semmire és senkire sem, szinte alig volt három szavuk még egymáshoz is.

Millicent Blustrode hiányzott a suliból.

Tizenhat éves lett.

És mindhárman tudták, ez mit jelentett. Az ember, mikor tudja, hogy valami rossz történik, lehet, hogy pont abban az időben, nincs sok kedve még a beszédhez sem. Legszívesebben cselekednének, de mikor nem tudnak, mert nem tehetnek semmit sem, mert ha közbeavatkoznának valahogyan, akkor halál fiai lennének. És ez szörnyű volt. Ez a tudat. De nem tehettek semmit, pedig a rettegés és a mindent elborító félelem egész nap összeszorította gyomrukat és a torkukat.

Így nevezzék magukat barátnak? Embernek?

Hogy hagyják, hogy a szörnyű, rettenetes dolgok megtörténjenek egy ismerősükkel. Ki tudja miket áll ki? Ők itt voltak a Roxfortban, együtt, Voldemorttól távol.

Millicent meg egyedül volt, nem a Roxfortban, Voldemorthoz igencsak közel.

Szinte szétfeszítette őket a tenni akarás, de hiába, hiába minden, nem tudtak semmit sem csinálni. És ez tényleg nagyon szörnyű volt.

Komor, már-már olyan arccal mentek a klubhelyiségük felé, mintha a saját temetésükre készülnének.

De még oda is szívesebben mentek volna, mint a klubhelyiségbe, az embernek nevezett szörnyekhez. Ám lehet, hogy ők sem voltak különbek. Hisz nem tettek semmit. Még meg sem próbálták.

Az ilyen gondolatok, érzelmek... mind-mind olyanok voltak, amiket egy már majdnem tizenhat éves gyereknek nem lett volna szabad érezni. Nem lett volna szabad, hogy ilyen helyzetbe kerüljenek, hogy ilyen kegyetlen dolgokat kelljen magukkal tisztázni, ilyen kemény életben kelljen helytállniuk. Ez nem volt helyes. Nagyon nem. Undorító, megvetendő, szánalmas helyzet volt, amitől Pansy, és a fiúk is legszívesebben üvöltöttek volna.

Szemük meg-megrebbent, talpuk alig szakadt el a padlótól, és szinte vonszolták magukat, olyan nehéz volt a szívük.

Vajon mi történik most?

Ebbe nem szabad belegondolni, mert ha mégis megtesszük, akkor véglegesen magával ragad minket.

Az embernek néha muszáj magában átértékelni a dolgokat, az egész eddigi életét, mérlegelni és dönteni.

Mint ahogyan most Draco Malfoynak, Blaise Zambininek és Pansy Parkinson kellett ezt tennie.

×ß× 3. Fejezet vége ×ß×

4. Fejezet

",Nem' és ,Igen' kurta szavak, de hosszú megfontolást kívánnak."

/Gracián/

Az embernek néha felvetett fejjel kellett járnia, büszkén mosolyognia, még akkor is, amikor legszívesebben, mint egy kisgyerek, sírt volna, és elbújt volna a figyelő tekintetek elől.

Millicent Bulstrode-nak is ezt kellett csinálnia, hisz természetesen mindenki tudta, mi történt, hol volt, így nem omolhatott össze a társai előtt. Ki kellett tartania, és ehhez rendkívül erős akarat kellett.

Neki éppen, hogy csak volt, de tudta, hogy nem fogja sokáig bírni. Éjszakánként sikoltozva ébredt fel, lassan már inkább le sem feküdt aludni, mert az álmai már nem voltak egyebek, mint rémálmok, semmi étvágya nem volt, és legszívesebben lekaparta volna magáról a bőrét.

Pansyék próbáltak neki titokban segíteni, etették, nem hagyták, hogy kimaradjon éjszakákra, ott voltak mellette. Emiatt hálás is, de mérges is volt. Neki nem kellett a többiek szánalma.

Vagy néha mégiscsak kellett.

Pansy, Draco és Blaise hallgatólagosan megegyeztek abban, hogy nem kérdezik Millicentet, úgy tesznek, mint azelőtt, és próbálják elfeledtetni vele. Néha ez bizony kemény munka volt, még saját magukkal is el kellett hitetniük a dolgot, ami pedig nem egy egyszerű feladat, bárhogy is gondolja az ember. A fiúk nem tudták elképzelni, mi játszódott le a lányban, és azt sem, miket érzett, gondolt, mert Millicent bezárkózott előttük is, Pansy pedig rettegett, nemkülönben a fiúk, akik barátnőjüket féltették.

Döntöttek.

Ők nem voltak gyilkológépek, akik hajszolták az erőszakot, hogy kéjhez jussanak, nem szerettek még másokat sem megütni, nem akartak egész életükben egy köcsög előtt hajlongani, lesni minden kívánságát és parancsát.

Nem voltak gyilkológépek. Emberek voltak, emberi érzésekkel, és végre egy jó nagy adag megvilágosodással, elszántsággal, még ha bátorság híján is voltak.

Akárhányszor csak találkoztak Potterékkel - egy-egy órán vagy a folyosókon -, mindhárman erőteljesen sugározták Potter felé az érzelmeiket, hogy igen, döntöttek. Elfogadják Potterék ajánlatát, nem akarnak halálfalók lenni.

Még nem voltak képesek szakítani eddigi életükkel, ám el tudták játszani a szerepüket, hogy ők lesznek a nagy halálfaló vezetők majd valamikor a jövőben. Hisz eddig is színészkedtek, most miben fog ez különbözni?

Sokban, de nagyon-nagyon sokban. Hisz eddig nem döntöttek, csak úgy színészkedtek, még mondhatták is volna, hogy ők halálfalók lesznek, az akkor nem lett volna hazugság. De most már elhatározták magukat. Így már bizony igencsak hazudnának.

A hazugság néha elengedhetetlen volt az életben maradáshoz.

×ß×ß×

Hermione már tíz napja csinálta a bájitalt, és nem mondhatta el, hogy bizony minden rizikómentesen ment. Volt, hogy egy hajszálon múlott az egész bájital felrobbanása. De már csak egy hét volt hátra.

Ez a bájitalkészítés meglátszott az állapotán is. Hatalmas karikák éktelenkedtek a szemei alatt, néhány kilót fogyott is, ami egyáltalán nem volt előnyös az eddigi vékonysága miatt, ám ez nem azért volt, mert nem evett - erről barátai mindig gondoskodtak, és akár még meg is etették, ha már félálomban volt -, nem, hanem a bájitalhoz mindig rengeteg varázserejét kellett felhasználnia, és ez egyfajta mellékhatás volt; így mutatkozott meg az energiavesztesége. Ki lehet majd küszöbölni, amint vége lesz majd a bájitalnak, mert utána csak sokkal többet kell enni, ami pedig a hízáshoz vezet majd. Mindig hajnali háromkor végzett, nyolckor kelt, ment a harmadik órájára, vagy éppen a másodikra be kellett mennie, ha az olyan volt, hogy nem lehetett halasztani.

Ott volt a bájitaltan Pitonnal. Piton még mindig egy bőregér volt, ott szemétkedett Harryékkel, ahol csak tudott, és közben pedig észrevette, hogy Piton érdeklődve szaglászott körülötte, hisz az ő kifinomult szaglásával, ami már a bájitalokra és a hozzávalókra specializálódott, minden egyes nap után felismerte a hajából áradó összetevőket. (Pedig még mindig kétszer mosta meg minden reggel, de ez ellen nem használt.) Egyszer édes volt, máskor vanília illatú, aztán volt eper, de büdös dohány szagú is egyszer.

De nagyon büszke volt magára, és imádkozott, hogy semmi se jöjjön közbe, most, mikor már olyan közel volt a cél, közelebb, mint eddig bármikor.

A magánélete szinte teljesen a nullával volt egyenlő, Pansyvel ez alatt az idő alatt háromszor tudott huzamosabb ideig együtt lenni, de az sem volt éppen felüdítő élmény, mert látni a másik lány félelmét és nyomorúságát Millicent miatt, nem volt szívderítő. Tudott Millicentről és Voldemortról, és olyan mélyen felháborodott és kiakadt ezen a dolgon, hogy Harrynek is nehezére esett lecsillapítani őt. Mélységesen meg tudta érteni az érzéseit, és azonnal szaladt, hogy megvizsgálja a lányt, akinek volt néhány sebe, de szerencsére semelyik sem komolyabb természetű. Néhány zúzódás, amikre balzsamot kent, és a mardekáros lány legnagyobb döbbenetére még beszélgetni is próbált vele. Kit érdekelt ilyenkor a tanulnivaló? Az elhanyagolható volt, és inkább Millicent Bulstrode-dal próbált beszélni, amikor csak volt rá alkalma.

Nem sokat tudott meg a másik lány érzelmeiről, de adott neki néhány könyvet, mely különböző történeteket írt le olyan lányokról, akiken valamilyen formában erőszakot követtek el, és utána hogyan gyógyultak fel a traumából, amin átmentek. Remélte, hogy Millicent elolvasta a könyveket, aki végül mégiscsak rászánta magát, mert Harry egyszer-kétszer mondta neki, hogy Millicent hangulatában és érzéseiben - még ha nagyon minimálisan is -, de változás fedezhető fel, a jó irányban.

Hosszú út állt még a lány előtt.

És ez az egész dolog hatalmas erőt adott neki, hogy elkészítse a bájitalt, minél jobban, a lehető legjobban, mert így valamennyire megóvhatja majd Pansyt. És egyre jobban érlelődött benne, hogy ha törik, ha szakad, nem engedi őt vissza Voldemorthoz, egyszer sem.

De olyan mélységesen meg volt döbbenve és elborzadva... Most, hogy jobban belelátott a mardekárosok világába, és nem mint egy elvetemült, gyűlölködő, kívülálló figyelte a tevékenykedéseket a Mardekár házában, sokkal nagyobb szánalmat érzett az ott élők iránt, mint eddig bármikor is. Munkálódott benne a tenni akarás, de ő ehhez kevés volt. Próbált az órák alatt mardekáros lányokhoz párként beállni, de általában csak megvető pillantásokat kapott válaszul.

Hermione nem tudta elképzelni, hogy az ember akarhatott-e ilyen nyomorúságban élni, mint amilyen felé azok a szinte még gyerekek tartottak.

Péntek volt, vagyis már szombat, mert már hajnali kettő is elmúlt, és már csak keverni kellett az óramutató járásával ellenkező irányban húszat a bájitalon, majd húszat a másik irányba, és így tovább még fél óráig. Ez nagy koncentrációt igényelt, így minden egyes gondolatot kiűzött elméjéből, és csak számolt. Nem ronthatja el most.

Jobb keze, amivel keverte a bájitalt már égővörös színben pompázott a felszálló forróság miatt, de ezt is figyelmen kívül hagyta. Igaz, mire elérkezett az utolsó, befejező keveréshez, az arcán már könnyek csorogtak végig, olyannyira megégett a keze. Kivetette a szokásos bűbájt, majd mikor a bájital lefagyott, hogy érlelődjön, kezét a mellkasához szorítva rogyott le a földre, és nem tehetett róla, de felszakadt a sírás a mellkasából. Nem csak a bájital és megégett keze miatt, hanem az egész rohadt helyzet miatt, hogy egyáltalán miért kellett ezt a bájitalt készítenie, hogy mik meg nem történtek, és az embereknek fogalmuk sincs semmiről, csak gyűlölködni tudtak, pedig pont, hogy egymásnak kellett volna segíteni.

Megvizsgálta a kezét, és bizony szomorúan konstatálta, hogy ez egyhamar semmilyen bűbájjal és kenőccsel nem fog eltűnni. Csúnyán le fog hámlani, majd vérezni is fog, s majd ha beheged, viszketni. De megérte, ahogyan felpillantott a hatalmas üstre, és a benne lévő barna főzetre. Nem szabad semmit sem tennie a kezére, itt jobb a természetes gyógyulás.

Megtörölte arcát, így inkább sokkal jobban összemaszatolva azt, felállt, elvégezte a szokásos bűbájokat, és mikor senki ember fia nem volt a közelben, kinyitotta az ajtót, majd alaposan becsukta. Magára kanyarította a köpenyét, és elindult volna, ha egy sötét alak ki nem bontakozik az egyik tartóoszlop mögül.

Rémülten lépett hátra, automatikusan felszegve a pálcáját.

- Tegye azt le, Granger kisasszony - jött a sötét, hideg, érzelemmentes utasítás, Hermione pedig nagyot nyelve ismert rá a hangra. Piton. - És a köpenyt is vegye le magáról.

Engedelmeskedett, hisz tudta, hogy Piton ellen még legjobb formájában sem lenne esélye, ha közelharcra kerülne sor, nem pedig most, mikor alig állt a lábán a fáradtságtól, és a pálcás keze pedig nem kicsit, hanem nagyon égett meg.

Csendesen nézte a feketébe burkolózott férfit, aki lassan közeledett felé.

- Tehát itt főzőcskézünk éjnek-évadján - nézett körbe Piton. - És szabad tudnom, mit?

- És nekem szabad tudnom, hogy Harry mit válaszolt negyedikben, mikor maga kedvesen megkérdezte egyik este a szertárjában, hogy a Veritaserumot minek nézi? - szegte fel a fejét Hermione, és minden okklumencia tudását bevetetette, hogy egy esetleges legillimentálást kivédjen.

Piton meglepetten torpant meg, majd szinte már elismerően biccentett. - Okos.

- Nos? - nézett Hermione nem tágítva a kérdésétől Pitonra, vagy arra a személyre, aki előtte állt.

- Habfürdő? - utánozta Piton undorral Harry hangját.

Hermione alig bírta visszatartani vigyorát, de egy kisebb mosoly így is kibukott arcára. - Nem, nem szabad tudnia, hogy mit. De gondolom, hogy már maga is rájött, mert észrevettem, hogy bizony mindig megszagolt, minden egyes nap után, nem számít, hogy volt-e óránk, mert mindig keresett alkalmat, hogy érezhesse a hajam illatát, és mivel itt volt, nem tudom mióta, szinte biztos, hogy valahogyan végignézte az ügyködésemet. Hisz maga képzett varázsló, még a felderítő bűbájom sem jelezte a jelenlétét.

Piton egy méterre állt tőle, és rezzenéstelen arccal nézte az előtte álló, idegesítő boszorkányt. Nem szerette, ha az emberek átláttak rajta, és ez a kis fruska pontosan ezt tette, minden kis megerőltetés nélkül. Bólintott egy határozottat.

- És minek főzi azt a bájitalt? - kérdezte, és be nem vallotta volna, hogy le volt nyűgözve; nem csak azért, mert a boszorkány sikeresen beszerezte a hozzávalókat, hanem mert a főzet háromnegyedét már el is készítette.

- Azt... inkább nem mondanám meg itt, de maga is rájöhet, ha nagyon akarja. Úgyis meg fogja tudni, mikor végre elkészülök vele - mondta határozottan Hermione, és egy pillanatra sem ingott meg a szemébe fúródó sötét tekintettől, hanem minden erejével és tudásával elrejtette a választ. Azt ugyanis tökéletesen megtanulta, hogyan rejtsen el csak néhány információt; Dumbledore jó edzője volt.

- Szóval Dumbledore... - ciccegett Piton. - Hát ki más? - ironizált Hermione meglepetésére. De figyelmeztette magát, hogy Piton talán épp most akarja kizökkenteni a koncentrálásából. A férfi újra ránézett, majd végigmérte Hermionét és az állapotát, tekintete pedig megállapodott az összeégett kezén.

- Ez bizony súlyos. Van egy krémem, amit használhat rá, de csak azt, és napi kétszer - mondta szinte félvállról, s ahogyan hirtelen megfordult, talárja pitonosan lebbent mögötte, és sietős léptekkel elindult, Hermione meg követte.

Már inkább meg sem lepődött, annyi minden történt vele mostanság; az, hogy Piton ajánlott neki egy krémet az összeégett kezére, már nem is igazán számított.

Erőltetett tempóban kellett mennie, hogy tudja tartani az iramot, de két folyosóval arrébb már nem bírta, és a fal mellett lecsúszott a földre. Piton azonnal megtorpant, majd visszasétált hozzá, ő pedig nagyokat lélegezve nézett fel rá. - Nem tudná idevarázsolni, uram? Nem hiszem, hogy képes vagyok lemenni a pincékbe, majd fel a tornyunkba. Kérem - vetett egy esdeklő pillantást a férfira, aki hirtelen leguggolt hozzá, és arcukat csak néhány centi választotta el egymástól.

- Nehogy kimutassa ennyire a gyengeségét máskor is, Miss Granger, mert az ellensége örömmel fogja maga ellen felhasználni. Könnyedén megölhetném magát... ha az ellensége lennék - suttogta jéghidegen a lány fülébe, Hermione pedig most igazán megdöbbent. Pedig nemrég tisztázta magával, hogy bizony nincs már olyan, amin meglepődne. Tévedett. Mindenki szokott tévedni.

Ellökte megégett kezével a tanárt, majd fogait összeszorítva állt fel, és indult el, míg Piton csak nézte őt és egyenes tartását.

- Na, látja, hogy megy ez? - kérdezte Piton morogva, ahogyan hatalmas lépteivel könnyedén beérte a lányt. - Remélem, jó lecke volt ez, Miss Granger, és nem lesz többé ennyire szánalmasan gyenge, amit még aztán neadj' Merlin ki is mutat. A gyengeségéről nem kell senkinek sem tudnia, csak magának - intett pálcájával, mire a levegőben Hermione előtt megjelent egy fekete tégely, benne a krémmel. – Minden nap kétszer, lehetőleg ne bájiatalkészítés előtt, hanem utána, és használja napközben is, ami pedig megmarad, tartsa meg. Bár nem hiszem, hogy így lenne. A viszont látásra - biccentett a dermedten álló Hermionénak, aki még arra sem érzett késztetést, hogy arcát értelmesebbé varázsolja.

Nézte a lobogó talárral elsiető férfit, és nagyon ügyefogyott arcot vágott.

- Majd elfelejtettem - torpant meg Piton, majd vissza sem nézve intett a pálcájával. - Negyven pont a Griffendéltől, amiért tiszteletlenül beszélt a tanárával, Miss Granger, és éjnek-évadján a folyosókon kószált.

Piton volt, látott, krémet adott, leckéztetett, majd ment.

Hermione pedig még egy darabig csak állt, állt, és nehezére esett elindulni a klubhelyiségük felé. Majd magára kanyarítva a köpenyt elszánta magát, kavargó gondolatai pedig mind lefagytak, és elmondható volt, hogy agya teljesen üres volt az elkövetkező percekben, egészen az alvásig.

×ß×ß×

Szombat volt, Hermione pedig végre aludhatott egy-két órával tovább. Vagyis megtehette volna, de mikor felébredt hajnali hétkor, már nem tudott utána visszaaludni, mert eszébe jutott az előző este, Pitonnal a főszerepben.

Eddig is tudta, hogy a férfi az ő oldalukon áll, bár ezt eddig ilyen világosan még sosem látta át. Piton tényleg velük harcolt. A férfitől azok a szavak furcsán és mégis természetesnek hangzottak, így Hermione érthető módon egy kicsit össze volt zavarodva. Piton igencsak ellentétes ember volt. Legalábbis ennyit szűrt le az eddigi "ismeretségük" alatt.

Aki már többször megmentette Harryt, és őket is Ronnal.

Elvégezte szokásos reggeli dolgait, majd lement a klubhelyiségbe, de ott még csak néhány ember lézengett, ők is inkább szundítottak. A krém, amivel bekente a karját, rettentő büdös volt. Nem tudta volna megfogalmazni, milyen szaga volt, de nagyon büdös, és sokáig nem szívódott be. A kezét, amennyire csak lehetett, távol tartotta mind saját magától, mind másoktól, annyira, hogy még ne nézzen ki röhejesen.

Lement a Nagyterembe, ott pedig mindössze hat ember tartózkodott, de azok se néztek fel érkeztére, annyira el voltak foglalva azzal, hogy ne essenek bele az ételükbe. Nem értette, hogy ha az ember ennyire fáradt, miért nem alszik még, most, mikor megteheti.

Érdekes volt bal kézzel enni; a jobb ki volt zárva. A krém - mint már tudjuk -, olyan büdös volt, hogy azzal enni lehetetlenség volt.

Igaz, varázsolni és harcolni tudott azzal is, de például a kenyeret megkenni furcsa volt. Szokatlan. De alkalmazkodni kellett.

Pont befejezte, mikor új emberek léptek be a Nagyterembe, nevezetesen Draco Malfoy és Blaise Zambini. Mindketten észrevették őt, és megtorpantak, majd a szőke fiú intett neki, hogy menjen ki, mert beszélni szeretne vele. Otthagyta az ételét, és miután a fiúk kimentek, ő is felállt, és követte őket.

Egy eldugott oldalfolyosóba mentek, ahol megállt a fiúk közelében, akik elfintorodtak a krém szagától, de nem tették szóvá.

- Beszélnünk kell. Volt egy ajánlatotok, mi pedig döntöttünk - szólt a szőke fiú, alig mozduló ajkakkal. Hermionénak szeme sem rebbent, csak bólintott.

- Felkeltem Harryéket, és megkeresünk titeket. Legyetek...

- Már itt is vagyunk! - érkezett Harry vidám hangja mögülük, mire mindhárman megpördültek, és szembe találták magukat a frissnek tűnő, kócos hajú Harry Potterrel, és a nagyon nyűgösnek és álmosnak látszó Ron Weasleyvel.

- Akkor már csak Pansy kell - szólalt meg először Blaise. - Megyek, szólok neki. Itt várjatok ránk - mondta Blaise, majd sietősen távozott.

Ron és Harry, akárcsak Draco, nekidőltek a falnak, szemben a mardekáros fiúval.

És vártak.

×ß×ß×

Az igazgatói iroda teljes egészében zsúfolt volt, mégis tágas. A mardekáros trió semmi érdeklődést nem mutatott a furcsa ketyerék és használhatatlan szerkezetek felé; Dumbledore kedélyesen ropogtatott egy kis Sav-a-júj cukorkát; Piton összefont karokkal állt az ablak mellett és kiolvashatatlan arccal nézte a hat diákot. Harry ugyancsak intenzíven cukorkázott, Hermione a könyvekben gyönyörködött ültében, és legszívesebben mindhez odament volna, hogy jobban tanulmányozhassa őket, míg Ron pedig... nos, se nem volt jó kedvében, se nem volt rossz kedvében. Megvolt.

- Fontos dologról kéne beszélnünk, szóval, Harry, ha abbahagytad a cukorkázást, és Dumbledore professzor is velünk is meg tudja osztani a figyelmét, nem csak az édességgel, talán bele is kezdhetnénk, mert engem sürget az idő - nézett célzatosan a fekete hajú fiúra Hermione hirtelen, elszakadva a könyvektől. Harry elvigyorodott, de megérezve a lányból áradó komolyságot, ő is csökkentette gyerekességét, amit főleg a mardekárosok idegesítésére tartott fent. Beleértve Pitont is.

Pansy vetett egy oldalpillantást Hermionéra, és egy gyors mosolyt, ami persze nem kerülte el Piton figyelmét, ahogy az sem, hogy Hermione rákacsintott a mardekáros lányra. Mi történt itt?, kérdezte magában immár ezredjére.

- Valaki elmesélné, miért is vagyunk itt? - tette fel a kérdést a maga lényegletörő módján. Előbb a griffendélesekre, majd háza tanulóira nézett, és várta, hogy valaki végre megszólaljon.

Harry volt az. Kezdte az egészet azzal, hogy elmesélte a nyarát, hogyan fedezte fel, hogy érzi az emberek érzelmeit, mindenkiét, kivétel nélkül - ekkor célzatosan Pitonra nézett -, hogy látta a nyáron történt dolgokat, a borzalmakat, amiket Pansyéknak kellett volna megtenni, de azok nem tudták, mert Harry egyszerűen tudta, hogy nem volt egyikük sem gyilkos. Akkor elmesélte a vonaton történt beszélgetésüket, azt, hogy milyen ajánlatot tettek a mardekárosoknak, majd hogy mi történt a Voldemortnál tett látogatás után, hogyan ápolták Pansyt. Innen Hermione vette át a szót, és beszámolt arról, hogyan keresgélt egy bájital után, amit végül meg is talált; hogyan tettek szert a rettenetesen drága és nehezen beszerezhető hozzávalókra Harry jóvoltából, és hogy miért is készíti.

- Már csak hét napig kell csinálnom, utána kész lesz, megisszuk, és akkor valamennyire biztonságban leszünk - nézett Pansyre, aki a döbbenettől elkerekedet szemmel hallgatta a történteket. - Reggel pedig odajött hozzám Blaise és Draco, hogy döntöttek. Közben Harryék is előkerültek, Blaise elment Pansyért, most pedig itt vagyunk - fújta ki a levegőt, barna hajának egy elszabaduló tincsét pedig fül mögé gyűrte; Pansy megbabonázva követte a mozdulatot.

- Érdekes. Nos, most már tudom, mire kellett az a kétszázezer galleon a széfedből, Harry - mélázott el halkan Dumbledore, míg a mardekárosok egy emberként kaptak levegő után a tetemes összeg hallatán, Piton pedig éppen csak megrezzent. - A változás szinte észre sem vehető, ám mivel én kezelem az örökséged, míg nagykorú nem leszel... Értem - pödörgette a szakállát az öreg mágus, majd a bíborvörös Hermionéra nézett, aki elpirult az összegtől. - Dicséretes, amit véghez vittél, Hermione, igazán dicséretes, büszke lehetsz magadra - hajtott fejet a lány előtt, míg ültében egy kicsit felállt, hogy meghajoljon.

- Harry és Ron nélkül nem ment volna - hajtotta le zavarában a fejét Hermione, Harry pedig csak teátrálisan sóhajtott fel.

- Maradj már, hallhattad, hogy szinte semmi nem fogyott belőle, szóval adhatok még, ha kell - cukkolta a lányt vigyorogva, de tudta, hogy a helyzet bizony komoly, és hogy ez nagyon kényelmetlenül érintette a lányt, és valamennyire Ront is a szegénysége miatt.

Talán eljött az az idő, amikor Perselus Pitonnak is át kellett értékelnie eddigi szemléletét a griffendéles trióról. Megdöbbentő és szinte hihetetlen volt, hogy ez a három kölyök az ő mardekárosaiért - akikkel ráadásul még ott tettek keresztbe egymásnak, ahol csak tudtak -, ilyen dolgot tettek.

- Hermione... - szólalt meg Pansy kifulladva, mintha köröket futott volna. Ez az egész dolog... mindhármukat mélyen érintette, és sokkal több bizalmat tudtak a griffendélesekbe fektetni most, hogy tudták ezt. - Ha ezt a bájitalt megisszuk, akkor... akkor nem derülhet ki a barátságunk? - tette fel halkan a kérdést, leszegve a fejét, hogy senki se láthassa, mennyire reménykedik az igenlő válaszban.

- Nem lesz kellemes dolog, az biztos, mert rengeteg mellékhatása lehet, még testet is cserélhetünk egy kis időre, maximum két napra, de igen, a válasz igen - mosolygott Hermione a fekete hajú lányra. A barátnőjére.

- Azta... - reagált Blaise, Pansy pedig elvigyorodott a régről ismert Blaise-szerű megnyilvánuláson. - Ez nagyon durva. Ezt mind megtetted, vállaltad? Értem már, miért volt néha furcsa illatod - merengett el, Hermione pedig csak bólintott. Blaise-zel volt néhányszor párban Bájitaltanon.

- Tegnap még a kezét is összeégette, de nem adta fel, hanem keverte tovább a bájitalt - emelte fel Harry óvatosan a lány csúnyapiros kezét, miközben elfintorodott a bűz miatt, de amúgy büszkeséggel telve nézett rá és végig mindenkin, hogy megmutassa azt, hogy igen, ez az ő barátnőjük, Hermione Granger, aki képes mindezt véghezvinni. - Ez a krém tényleg rettentő büdös - jegyezte meg szórakozottan grimaszolva.

- Hadd nézzem csak, Hermione - intett Dumbledore, ő pedig illedelmesen odament, és megmutatta az igazgatónak a kezét, aki elgondolkodva hümmentett. - A megfigyeléseddel, Harry, teljesen egyetértek, ugyanakkor sajnos még sokáig el kell viselnetek, mert ez egy olyan égés, amire semmilyen bűbájt, bájitalt vagy krémet nem lehet rakni, csak ezt a "büdösséget", de ez elveszi a fájdalmat. Valamit valamiért. Sajnálom, hogy nem tudok rajta segíteni, de a tudásom arra nem terjed ki, hogy megváltoztassam az égés fajtáját - hunyorgott Dumbledore Hermionéra.

- Értem, nem is gondoltam, de azért köszönöm - mosolygott Hermione az igazgatóra, majd visszaült, de direkt úgy ment, hogy haladtában megszemlélhesse az igazgató könyveit, mire a szobában tartózkodók csak a szemüket forgatták, Dumbledore pedig elmosolyodott.

- Amint több szabadideje lesz, Miss Granger, nyugodtan áttanulmányozhatja a könyveimet, ha nagyon ak...

- Komolyan? - kiáltott fel a lány, elvágva az igazgató szavait, majd mikor rájött arra, hogy milyen modortalanságot tett, az örömtől kipirultan hajolt meg, ahogyan bocsánatot kért. - Ezer örömmel tanulmányoznám őket...

- Ami annyit tesz, hogy az összeset kiolvasnád egy hónap alatt - ironizált Ron, majd elvigyorodott, mikor Hermione nem reagált a szavaira, csak bugyután bólintott egyetértéseképp, a könyvekben gyönyörködve.

- Khm – hangzott fel Draco torokköszörülése. - Szóval döntöttünk. Igen. Nem akarunk halálfalók lenni, sem Voldemort követői, csatlósai; a világos oldallal akarunk harcolni.

Éles témaváltás, visszakanyarodva az eredeti okhoz, amiért most itt voltak. Piton érzelemmentes arccal figyelte a három mardekáros diákját, a többiek pedig csendben voltak, míg Dumbledore felállt és Pansyék elé állt.

- Elhiszem, hogy komolyan gondoljátok, és nem hazudtok, de mindenkit alá kell vetnünk a Veritaserumos kikérdezésnek, mert nem engedhetjük meg magunknak az esetleges árulókat - sóhajtotta az öreg igazgató, végigsimítva szakállán. - Nem szeretem ezt tenni, főleg nem tanulókkal, de...

- Állunk elébe, Igazgató úr - vágta el a mondanivalóját Pansy, a mellette ülő két fiú pedig megismételte a szavait, ahogyan bólintottak.

- Perselus, ha kérhetlek...

- Igen, Albus - bólintott a bájitalmester, majd ugyancsak egy pálcamozdulatot téve idevarázsolta a Veritaserum apró üvegcséjét.

Harryék komolyan figyelték az előttük folyó jelenetet. Nem szóltak, mert tudták, hogy ez úgyis elkerülhetetlen, és tulajdonképpen semmi fájdalommal nem járt, mellékhatása is mindössze annyi volt, hogy a páciens egy fél óráig néha minden ok nélkül bugyután elvigyorogta magát.

A három mardekáros egy pohár vízzel bevette a szérumot, és mikor az kifejtette a hatását, Draco, Blaise és Pansy arca ugyanolyan ügyefogyott lett, szemükbe pedig ködösség költözött. Piton professzor megállt előttük, majd elkezdte a kérdezz-feleleket.

- Nevetek?

- Draco Malfoy.

- Blaise Zambini.

- Pansy Parkinson.

- Halálfalók akartok lenni? - csattant Piton kérdése.

- Nem - válaszoltak egyszerre mindhárman.

- Parkinson, te miért nem akarsz halálfaló lenni?

- Nem tudok ölni, soha nem is akartam, nem értem, miért kell erőszakot alkalmazni.

- Te, Draco, miért nem? - nézett most keresztfiára Piton, de magában megnyugodva sóhajtott, mert Pansy Parkinson jó ember volt.

- Nem vagyok gyilkológép. Nem értek egyet Voldemort nézeteivel, nincs felsőbbrendűbb és alsóbbrendűbb faj, mindenki ugyanolyan, még ha van az aranyvérű és sárvérű megkülönböztetés, és használom is. De csak mert kellett.

- És te, Zambini, te miért nem akarsz halálfaló lenni?

- Soha nem érdekelt Voldemort életszemlélete, a felsőbbrendűség, és édesanyám sem erre nevelt.

- Mit tennétek meg, hogy hasznosak legyetek a világos oldalon? - jött Piton halk kérdése. A válaszok nagyon igazak voltak, és megfordult a fejében, hogy jobban oda kéne figyelnie a diákjaira és azok elképzelésire.

- Bármit - jött egyszerre a három mardekáros válasza.

- Kész vagytok a családotokat is elhagyni? Hátat fordítani egész eddigi életeteknek?

- Nem.

- Igen.

- Azon vagyok.

- Ezek szerint, Blaise, te meg tudnád tenni? - kérdezte Piton a barna hajú fiútól, mire az bólintott. - Te, Pansy már most hátat tudnál fordítani neki, ugye? - nézett most a másik tanulójára, mire az is bólintott. Majd keresztfiára nézett, és torka összeszorult. - Te, Draco, miért nem vagy kész elhagyni a családod, az eddigi életed?

Ilyet hülyeség volt kérdezni egy embertől. Kész soha nem lehet erre senki sem, még ha úgy is érzi.

- Mert ez nem könnyű. Fájdalmas. Szeretem apám, anyám, nem számít, milyen emberek. Az eddigi életemet velük éltem le, és most nehéz lenne megtagadnom őket, de megpróbálom, és tudom, hogy sikerülni fog. Ha mellettem leszel, keresztapám.

- Melletted leszek, Draco - fordította el a fejét Piton.

- Azt hiszem, meggyőződhettünk Mr. Zambiniék elkötelezettségéről.

- Igen - bólintott Hermione, Harry és Ron is, és az utóbbi keserűen nézte Draco Malfoyt, akit mindig is a riválisának tartott, és most mégis szánalmat érzett iránta. Az ember néha tényleg kénytelen átértékelni magában a dolgokat.

×ß×ß×

A három mardekáros és a három griffendéles hallgatagon sétált egymás mellett; mindannyian az elhangzottakon gondolkoztak. Nem kaptak semmilyen parancsot; csak túl kellett élni az előttük álló hónapokat, jobb esetben éveket.

- Nekem lassan mennem kell, úgy elment az idő - törte meg Hermione a hosszúra nyúlt csendet. A többiek ránéztek, majd Draco kínosan elmosolyodott.

- Jó csaj vagy, Granger.

Hermione felnevetett, majd összeborzolva a szőke fiú haját, nyelvét kiöltve elsietett, egy nagyon döbben Draco Malfoyt hagyva maga után.

- Ez... - tátotta el a száját Blaise, Pansy és Harry pedig csak vigyorgott. Ron a szemét forgatta, míg Draco még mindig ledöbbenve állt, jobb kezével a lány után mutatva, így elég ügyefogyottan festett.

- Jobb, ha megszokod, haver, mert bizony igencsak szereti a hajunkat borzolni - ütögette kedélyesen hátba a szőke fiút Ron, mire Draco már szabályosan eltátotta a száját, de mikor rájött, hogy mit is csinál, összeszedte magát, bólintott, megigazította a haját, majd elvonult.

Pansy és Blaise már mentek is volna utána, de Harry megérintette a karjaikat. - Ne, most egyedül akar lenni.

Blaise és Pansy nem kételkedtek a fekete hajú fiú szavaiban, így inkább letettek szándékukról, és mentek, elmentek valahova, oda, ahol kikapcsolódhattak, nem kellett nyomorúságosan érezni magukat, nem kellett gondolkodniuk. Ezt pedig repüléssel érték el. Így Blaise és Pansy fogták a seprűiket, és mintha semmi sem történt volna, repültek; Harryék pedig elindultak, hogy megcsinálják a saját és Hermione házijait.

Hisz olyan okos kis bűbájok voltak manapság.

- Ron, Büszke vagyok rád.

×ß× 4. Fejezet vége ×ß×

5. Fejezet

"A férfi, aki napfénynél normálisan szeret, holdfénynél örjöngően imád."

/Maupassant/

Harry Potter, Ron Weasley, Pansy Parkinson, Draco Malfoy és Blaise Zambini egy légtérben tartózkodott, mentesen minden civakodástól, mint már annyiszor az elmúlt pár napban. Mindannyian a hetedik emeleti Szükség szobájában voltak, egy kényelmesen berendezett, hangulatos kis helyiségben. Volt, aki előtt egy könyv volt, hogy olvasással üsse el az időt, mások előtt, mint például Draco és Ron, akik elmerültek a sokadik sakk-partijukban, valamilyen játék. Mindketten olyan szinten tudtak sakkozni, hogy több órás játszma kellett ahhoz, hogy valamelyikük győzzön, de az is abból eredt, hogy a másik már annyira elfáradt, éhes volt, vagy valami egyéb tényező miatt lankadt a figyelme, és ilyenkor születtek a végleges lépések.

Blaise Zambini a legtöbb idejét Harry Potterrel töltötte, és magának már be merte vallani, hogy tetszett neki a másik fiú. Egy értelmes, jóhiszemű, ugyanakkor rendkívül öntörvényű, néha gúnyos, ironikus fiút látott maga előtt, akinek lételeme a barátság, és mindent meg is tenne értük, a végsőkig küzdene, ha kellene. Harry segített neki a házi feladataiban, ha valahol elakadt, és megérezte, hogy tanácstalan, szó nélkül tudta, hogy mi kell neki. Ezért pedig mérhetetlenül hálás olt, és volt egy elég komoly önvizsgálata az értelmei terén. Hogy milyen ember volt, és hogy ezek az érzések nem voltak-e bűnösek Potter irányába. El kellett ismernie, hogy a fiú nem volt éppen a legcsúnyább, szemüvege - mikor viselte - kölcsönzött neki egy kisfiús és esetlen bájt, kesze-kusza haja mindig a lazaság benyomását keltette benne, és azok a zöld szemek…! Rengeteg értelmet rejtettek magukban, és ilyen erőteljes színe talán csak Draco szemének volt. Blaise azt is képes volt több percen át, pislogás nélkül nézni, csak hogy minden apró kis ezüstös csillogást felfedezzen benne, tűnjék ez bármennyire is lányosnak vagy túlságosan is méltatlannak egy tizenhat éves fiúhoz.

Szemei le-lecsukódtak, ahogyan összekuporodva feküdt a kanapén, míg Harry egy francia könyvvel a kezében a fejétől nem messze ült törökülésben. Ebből a testhelyzetből tökéletese kilátás nyílt a bejáratra, ahol nemsokára fel kellett tűnnie Hermione Grangernek, aki... aki hatalmas tanúbizonyosságot tett akaratáról, barátságáról, jóságáról csak azzal, hogy elkészítette azt a bonyolult bájitalt. Blaise - aki sosem volt jó bájitaltanból -, mikor csak a szöveget elolvasta, már az első mondat után elkerekedett szemmel állapította meg, hogy ez bizony kutya nehéz egy főzet.

És most volt az a nap, amikor a bájital legeslegutolsó szakaszához értek el; még egy-két óra és ha Hermione megérkezik vele, akkor sikerült, nem ment kárba a belefektetett idő, pénz és energia, de ha nem... Akkor is köszönettel tartoztak a lánynak, hisz ő legalább tett értük valamit.

Próbálkozott. Nem úgy, mint a többi ember az iskolában, akik eleve reménytelennek írták le őket, és a sorsukra hagyták a mardekárosokat... Legyen szó bármiről is. Hermione nem volt ilyen. És jobban megnézve a másik két griffendéles fiút is, ők sem tartoztak ehhez a típushoz, inkább Hermionéra hasonlítottak.

Tudta, hogy Pansy és Draco is bármit megtenne érte, de az akkor sem olyan, mint mondjuk egy szerető tette, vagy egy olyan ember tette, akivel öt évig csak vagdalkoztak, és néhány hetes valódi ismeretség után egy ilyen tettre szánja el magát. Blaise tisztelte Hermionét, és mélyen irigyelte Pansyt is. Persze, ott volt neki Draco, mint legjobb fiúbarát, akivel tényleg minden férfias dolgot megbeszélhetett, még azt is, ami cseppet sem volt férfias, de az mégsem olyan volt, amilyenre Blaise most vágyott.

Szeretetre, egy forró ölelésre, szerelme vágyott, egy másik test melegének az érzésére.

Aprót sóhajtott, ahogyan jobban összekuporodott.

Még soha sem volt szerelmes, sőt, még csak különösebb lángolást sem érzett senki iránt. Mégis... ott volt Harry Potter, aki képes volt igen komoly kétségbeesésbe taszítani, csupán néhány kedves szavával. Önértékelnie kellett, magába kellett néznie, hogy hogyan tekint ő Potterre, mert az nem lehet, hogy néhány kedves szó és csillogó tekintet után beleszeretett a másik fiúba. Ráadásul fiúba.

Azon az úton volt, ahonnan még vissza lehetett fordulni, de még néhány lépés, és soha többé nem gondolhatja meg magát, nem felejthet. Azon az úton volt, hogy visszavonhatatlanul beleszeressen Harry Potterbe, tűnjék ez bármennyire hirtelennek és lehetetlennek is. A másik fiú eddig egyszer ölelte át, négy nappal ezelőtt, de ő azóta sem tudott szabadulni az akkori érzéseitől; úgy érezte magát, mintha egy villám csapott volna belé, majd átment volna rajta egy hegyi troll, és után pedig jól megcsipkedte volna egy mérgespók, miközben a feje körül tűzijátékok robbantak.

És másnap reggel bizony, az eddig soha nem látott merevedéssel ébredt.

Hiába volt tizenhat éves, még nem volt efféle álma, és nagyon eszébe sem volt fantáziálni emberekről, nőkről, mert valahogyan nem izgatta őt még a testiség. Még nem volt ehhez megérve. Eddig. Négy napja bizony álmodott, de semmi lucskos nem volt bennük. Az egész, amire emlékezett, egy meleg ölelésből és Potter illatából állt.

Egy picit közelebb kerül egy fiúhoz, és tessék, máris vele álmodik!

Pedig ő nem volt meleg. Ő soha nem volt meleg. Soha nem érdekelték őt a fiúk, legfeljebb csak annyira, hogy beverjen nekik néhányat, de szexuálisan nemhogy ők, de mint már tisztáztuk, a nők sem igazán okoztak neki kellemes perceket.

És mit tett ő kétségbeesésében, mikor felkelt aznap reggel? (Azon kívül, hogy megsegítette önmagát...) Megosztotta az első szembe kerülő barátjával, aki nem, nem Pansy volt, hanem Draco, aki bizony bemutatott egy szép kiborulást, sok-sok olyan tekintettel, amit ő még beazonosítani sem mert. Majd tisztán és világosan megmondta Blaise-nek, hogy eszébe nem jusson semmi önpusztítás, mert ő még így is a barátja, és lehet, hogy nem is szereti a fiúkat, csak mivel most volt az első testközelibb élménye egy idegennel, ráadásul fiúval, lehet, hogy emiatt volt, de ha nem is ez az ok, akkor sem kell pánikolni, lesz ami lesz. Bár azért még vicceskedve hozzátette, hogy ők azért maradjanak csak meg a kézfogásnál.

Draco összességében elég lazán vette a dolgot.

Blaise össze volt emiatt zavarodva. Anyukája nem beszélt ezekről a dolgokról, mármint a homoszexualitásról, és ő azt sem tudta mi ez, egészen a harmadik év végéig, amikor is az újságokban szerepelt egy cikk valamilyen olyan társulatról, amit csak Mészárszéknek becéztek, és egy homoszexuális párt hallgattak ki. Hogy a párral mi történt, azt még most is homály fedi. Ő ezután bevette magát a könyvtárba, egy kicsit kutakodott, és máris ezernyi tudással és kifejezéssel lett gazdagabb.

Felszisszent, ahogyan egy hideg kéz ért az arcához, és a szemét sem kellett kinyitnia, hogy tudja, hogy Harry az, aki megérintette.

- Úgy látom, van egy kis hőemelkedésed, Blaise - suttogta Harry, leheletével simogatva a másik arcát, olyan közel hajolt hozzá. Kényszerítve magát nem nyitotta ki a szemét, csak bólintott. Köszönte szépen, tökéletesen jól volt, és ez a hőemelkedés betudható volt az irdatlan melegnek a szobában, a gondolatainak, és annak, hogy az elmúlt napokban bizony sokszor kellett hidegzuhanyt vennie, ami télen azért nem a legpraktikusabb.

Egy puha arc nyomódott az övének, mire szeme olyan gyorsan pattan ki, mint amilyen erősen próbálta csukva tartani őket. Nem csalás, nem ámítás, Harry saját arcát nyomta az övéhez, így szájuk szinte súrlódott, szemük pedig olyan zavarba ejtő közelségben volt, hogy a mardekáros fiú látott mind egyes kis köröcskét a smaragdokban, miközben szíve őrülten dobolt a mellkasában.

Az a hideg tenyér becsusszant inge alá, rá a csípőjére, a medencecsontjára, majd a hasán lévő határozott hurkára, ami még a nyár ajándéka volt, majd Harry szeme szinte felizzott, amikor Blaise, nem tudva kontrollálni magát, hangosan felnyögött. Harry oldalra fordította a fejét, így a szája súrolta az övét, mire reszketve hunyta le a szemét. Majd az a száraz száj újra érintette az ő cserepes ajkait, mire valami ismeretlen erőtől vezérelve egy apró puszit nyomott Harry szájára.

Az a hideg tenyér a felhevült bőrén nagyon kínzó volt, de semmi pénzért nem kérte volna meg rá a másik fiút, hogy vegye el. Ez nagyon intim helyzet volt az összezavarodott fiúnak.

- Ne félj beismerni ki vagy, mi vagy, mit akarsz, mire vágysz - hangzott Harry hangja, úgy, hogy a griffendéles fiú szája még mindig az övén volt, és mikor szavai elhaltak, egy eléggé édes és nedves csókkal lett gazdagabb Blaise, aki kezdett még jobban összezavarodni; vére száguldozott, egyszer az egész teste kiszáradt, a következő pillanatban pedig kiverte a víz. Biztos csak láz. - Én itt vagyok, ha kellek.

És Blaise tudta, hogy Harry Potter igazat szólt.

×ß×ß×

Fél órával később, mikor már Blaise szundított, Pansy idegesen dobolt a térdén, Draco és Ron már egy újabb sakkjátszmába kezdtek, Harry pedig az alvó Blaise-t nézte.

Tudta, mi ment végbe a másik fiúban, hisz neki is volt már ezzel kapcsolatban néhány tapasztalata, ő is átesett azokon, mint amiken most Blaise. Csak akkor még élt a keresztapja, így volt egy felnőtt, akit szeretett, akire támaszkodni tudott, és akivel tudott beszélni a dolgok alakulásáról. Blaise-nek ezzel szemben nincs apja, anyukájával nem beszélhet, mert az elég kockázatos lenne a testi épségére nézve - és nem csak Blaise-ére, hanem az anyukájáéra is -, ha az apja megtudná; barátai... barátaival beszélhetett, de az azért nem olyan, mint egy felnőtt ember, akit szeretünk és tisztelünk.

Harry, mikor először álmodott egy férfival, nagyon megijedt. Hallott már egy s mást a homoszexualitásról, de soha életében nem gondolta volna, hogy ilyen vele is megtörténhet. Ugyanakkor az is kiderült, hogy a lányok is ugyanúgy érdekeltek voltak a számára, így Sirius felvilágosította, hogy ahogyan ő, Sirius, Harry is biszexuális volt, amivel az ég egy adta világon semmi baj nem volt.

Aztán volt egy eléggé rémes beszélgetésük a férfi-férfi szexről, ahol inkább Sirius volt a főszóló, ő meg csak céklavörös arccal hallgatott, és azt sem tudta, merre nézzen kínjában. Most már szeretettel gondolt vissza arra az időszakra. Keresztapja akkor még élt.

Most pedig itt volt, a különleges képessége, és az ezzel járó átok, ami a rengeteg fullasztó és felettébb fájdalmas köhögésben nyilvánult meg. A sok újdonság: egy furcsa kapcsolat Hermione és Pansy Parkinson között, egy teljesen megérett Ron, aki még ha nem is gördülékenyen, de azért félre tudta tenni eddigi sérelmeit és új lappal nyitni a mardekárosok irányába. És itt volt Blaise Zambini, akit rettentően sajnált, legszívesebben csak ölelte volna a másik fiút, akinek túl hamar kellet felnőnie - egy nyár alatt -, és nem is a legkönnyebb módon, és akire tiszta szívéből vágyott, de nem csak egy kis kalandra. Ölelni akarta, meg akarta védeni, hozzá akart simulni, hosszasan akart a barna hajban turkálni és csókolózni.

Nem tudta magát visszafogni, és most sem csak megölelte a másikat, hanem szabályosan lerohanta, megsimogatta forró bőrét, csókolta kiszáradt száját, összesimította puha arcukat. És mind rettentő csodálatos érzés volt. Harry nem is tudta eddig, hogy néhány érintés ilyen csodákra képes.

A tizenhat éves fiú, vállig érő hajával, barna szemével, vékony és magas, de izmos alakjával éppen előtte feküdt és aludt, szinte a lehetetlenségig összehúzva testét, mintha fázna, félne valamitől, kisebb testfelületen akarná az ütéseket kapni, vagy olyan elhagyatott lenne. Érezte a belőle áradó szomorúságot, de enyhe reményt is, még most is, mikor aludt.

Megmagyarázhatatlan volt, hogyan szeretett bele ilyen hamar és minden átmenet nélkül a mardekáros fiúba.

Az élet néha nagyon furcsa dolgokat produkált, amit külső szemlélő nem is tudott épp ésszel felfogni és megérteni. Még azok sem, akikkel történt.

Na, ez is pontosan ilyen volt.

×ß×ß×

Egy újabb fél óra múlva az ajtó kinyílt, majd becsukódott, de a többiek nem láttak senkit, ám mindannyian tudták, hogy ez a láthatatlanná tévő köpeny miatt volt. Harry odasietett Hermionéhoz, hisz csak ő tudta betájolni, hol volt a lány, mert érezte annak érzelmeit. Levette róla a köpenyt, és amint észrevette, milyen állapotban is van, habozás nélkül az ölébe kapta, és lefektette arra a kanapéra, ahol nemrég még Blaise aludt.

A lány rettentő megviselten és mocskosan nézett ki. Haja még talán soha nem volt ilyen gubancos, és szabályszerűen ontotta magából az undorító bűzt. Az arca könnymaszatos és piszkos volt, nyakán az izzadtságba a piszok és némi vér tapadt, bár hogy az honnan került oda, azt nem tudták.

- Hol vérzel, Hermione? – kérdezte, két kezével körülfogva a lány arcát, hogy figyeljen.

- Megcsináltam - mosolyodott el Hermione gyengén, és a szeme máris csukódott le. Rettentő fáradt és kimerült volt az elmúlt durván három hét miatt. Arra sem volt energiája, hogy megmozdítsa a kezét, ami rendkívül fájt. A tudatáig eljutott Harry kérdése, de többet már nem tudott mondani, így csak erősen gondolva a kezére, hagyta, hogy a bizsergető feketeség elragadja.

Megcsinálta.

Harry néhány szavával elérte, hogy a többiek tisztes távolságban maradjanak. Pálcájával köröket téve a lány hasa felett halkan mormolt egy igét, amit senki sem értett, csak az eredményét látták a végén. Egy kis buborékba írt szöveg megmutatta, hogy mi baj volt.

Harry mágikus úton vizet és ételt jutatott a lány gyomrába, lehámozta róla a mocskos inget, így Hermione egy száll melltartóban és nadrágban feküdt előttük. A melleire rakott egy-egy gyógykenőccsel átitatott kendőt, és a pálcájával megemelte a jobb karját, ami nem csak megégett, de a vállától egészen a csuklójáig egy hosszanti vágás is volt rajta. Harry homlokán egy izzadtságcsepp folyt végig, ahogyan a sebet nézte, mely szerencsére még nem elfertőződött el. Bár ez csak idő kérdése volt, így nagy volt a következő tettének a súlya. Tudta, hogy varázslattal itt nem megy semmire, csak rontana a dolgokon, így fertőtlenítőszert varázsolt, pamacsot, aztán tisztogatni kezdte a sebet.

A teremben olyan csend volt, mint még soha, és mindannyian a dolgozó Harryt nézték. Lenyűgözte a mardekárosokat a látvány, hogy milyen tudatosan cselekedett, nem ingott meg.

Hermione álmában is felszisszent, amikor Harrynek be kellett nyomni az egyik részen a vágás szélét, hogy a genny kijöjjön belőle, együtt a lány bájitallal és piszokkal kevert vérével. Rendületlenül tisztított, ám arra már nem volt ideje, hogy a barátnője kicsurranó vérét is feltörölje, így nem csodálkozott, hogy mikor végzett, Hermione egész karja vérben úszott. Egy kendővel óvatosan letisztította, majd amilyen ügyesen csak tudta, a pálcájával összevarrta a sebet, így abból, ha mindent jól csinált, csak egy néhány centiméteres nyom marad majd, de az is el fog tűnni az idő múlásával. Ezután kiszórt egy tisztító és frissítő bűbájt is az alvó lányra, majd melleiről levéve a kendőt egy lenge pólót varázsolt rá.

- Te… honnan? Honnan tudtad, hogy mit kell csinálni? - kérdezte meg néhány perces csend után Pansy, mikor már Hermione körül ültek mindannyian, és várták, hogy felébredjen.

- Ha az ember egy leendő orvos mellett éli a mindennapjait ez nem meglepő, és olyan sokszor sérül meg, mint én, akkor sem, na meg akkor sem, ha őt is érdekli valamennyire a gyógyítás - fogalmazott Harry, de hangjában semmi önteltség nem volt. A mardekárosok bólintottak, ahogyan megkapták a választ, Ron pedig csak ciccegett.

- A szerénységével jobban az idegeimre megy, mint a beképzeltségével - vigyorgott, hogy kifejezze, azért annyira nem gondolta ezt komolyan. Azért nem, mert volt benne valami. Hisz egy beképzelt embert könnyebb volt nem szeretni, mint egy szerényt.

- Egyet nem értek, Potter - nézett rá Draco Malfoy a fekete hajú fiúra, és közben nagyon elgondolkozónak tűnt. Harry és a többiek is figyelmesen felé fordultak, és várták, hogy folytassa. - Kicsit, nem... NAGYON furcsa, hogy ennyi mindent megteszel értünk. De nem is ezen vagyok megakadva, hanem azon, hogy eddig mindig olyan esetlennek mutattad magad, holott mondhatni, már nincs előtted akadály. Rengeteg pénzed, barátod, követőd van, és te mégis játszod a szerényt, vagy legalábbis játszottad. Miért? Miért akarod az emberekben azt a látszatot kelteni, hogy semmi esélyed a Nagyúr ellen? Persze, persze, azt felfogtam, hogy így a Nagyúrnak ez majd meglepetés lesz, de az ember csak emiatt nem tudja ennyire jól játszani a béna szerepét - ingatta a fejét, szürke szemei pedig ragyogtak, ahogyan várta a választ. Most mindenki Harryre nézett, aki nem szólt, csak kezére támasztott fejjel pillantott ki szemüvege mögül, ami kivételesen megint rajta volt.

- Mert valóban béna és ügyetlen voltam, egy esetlen kis senki, aki azt sem tudta, mi fán terem a varázslás. Míg ide nem jöttem, addig azt sem tudtam, hogy ez a világ létezik, hogy nem autóbalesetben haltak meg a szüleim, hanem egy őrült meggyilkolta őket... miattam. Azt sem tudtam, miután még ide kerültem, akkor sem, hogy erős varázsló vagyok, szegény sem vagyok, rengeteg pénzem van, és hogy... hogy végül is meg fogok változni. Ötödik év végéig semmi sem történt, értitek? - nézett végig keményen a mardekárosokon egytől-egyig. Aztán folytatta. - Majd megkezdődött a nyári szünet, Voldemort már nyilvánosan is támadott, és ez volt az, ami áttörte a gátat, és végül felszabadult az erőm. Nekem tényleg nem volt ennyi varázserőm… vagyis volt, csak nem tudtam használni, mert mélyen el volt temetve bennem. A másik ok meg az, hogy nem szeretek a figyelem középpontjában lenni, így most, mikor már ez elkerülhetetlennek tűnt, volt két választásom. Felvállalom az erőm, a többiek lenyűgözöttségét és félelmét, vagy pedig megmaradok ugyanannak a szerencsétlennek, aki eddig voltam, és az emberek nem fognak rám nagyobb csodálattal tekinteni, mint azelőtt. Voldemort is abban a tudatban lesz, hogy már szinte övé a győzelem, és az emberek még nem is fognak tőlem félni.

- Értem - szólalt meg Blaise, most először, mióta felkelt. Belebokszolt Harry vállába, majd mosolyogva folytatta. - Akkor ugyanolyan szerencsétlennek tekintünk téged, nem csodálunk és nem félünk tőled, rendben? - kacsintott rá, akinek hirtelen a torkában kezdett dobolni a szíve, és csak bólintani tudott, amikor érezte, hogy az arca felforrósodik.

- Hehh... Talán nem is vagy te olyan mindenható, ha pirulgatunk-pirulgatunk minden átmenet nélkül - fogalmazott incselkedően Pansy, Draco pedig önelégülten vigyorgott, Harrynek pedig ez már komolyan hiányzott, mert tényleg rég volt már, mikor ezt a mosolyt és csínyre hajló tekintetet látta a szőke fiútól. Ron csak csendben és szórakozottan ült mellette, és semmi pénzért nem könnyítette volna meg barátja helyzetét.

- Persze... hogy nem - sóhajtotta Hermione a frászt hozva Harryékre.

- Hermione! - kiáltott fel egyszerre Ron és Pansy, miközben szinte rávetődtek a lányra. - Hogy vagy? Mi történt? - kérdezték még mindig egyszerre.

- Köszönöm, jól, bár fáradt vagyok egy kicsit, és fáj a karom, de érzem, hogy elláttátok, és össze van varrva - pillantott álmosan Harryre, aki csak mosolyogva bólintott, megsimogatva a lány haját.

- Sikerült.

- Igen.

×ß×ß×

- Akkor készen vagytok? - kérdezte Dumbledore, kilesve szemüvege fölött. Az asztala előtt állt, előtte pedig Pansy és Hermione, hogy minél hamarabb túlessenek a förtelmes szagú bájitalon. Perselus Piton pálcával a kezében állt, mindenre felkészülve, ahogyan Harry, Ron és Draco is, Blaise pedig csak csöndben figyelt.

Hermione belenézett Pasny szemébe, ahol egy csepp kétséget sem látott, majd bólintott. - Akkor háromra - vett egy mély levegőt, s vele szemben Pansy ugyanígy tett.

- Négy! - szólalt meg Harry, pedig tudta, hogy a helyzet komoly volt. Mindenki ránézett, ő pedig megkomolyodva abbahagyta a vigyorgást, és számolni kezdett.

Pansy szíve szerint elment volna, bár ez nem látszott rajta. Mikor pedig meg kellett innia a förtelmes ízű és szagú főzetet, csak egy mély levegőt vett, és néhány kortyra lehúzta Hermionéval együtt.

Az utolsó csepp is legördült a torkukon, aminek teljesen tudatában voltak, egészen, majd valami meleg kezdett kialakulni mélyen a gyomrukban. Mindketten összegörnyedtek, az üveg a kezükben felforrósodott, de nem tudták elengedni, olyan erősen szorították az egész testükbe beálló görcs miatt. Az üveg lehetett bármennyire is strapabíró anyagból, hamar összeroppant; a kezükből nem csöpögött le a vér. Vörös csíkok indultak fel, egészen a halántékukig, majd ott felszívódtak, ők meg csak álltak megdermedve, egy hangot sem adva ki - egyszerűen arra is képtelenek voltak, hogy kínjukban a szemüket becsukják.

Azt sem vették észre, hogy Harry Potter az átérzett fájdalomtól a térdére rogyott, miközben a szívénél markolta az ingjét, és annak sem voltak tudatában, hogy vörös fény derengett fel körülöttük, míg végül olyan vastag és sűrű nem lett a ködfal, hogy az irodában tartózkodók semmit sem láttak belőlük.

Néhány percig tartott csupán, s mikor elmúlt, a két lányt egymásnak dőlve találták; kapaszkodva a másikba, hogy ne essenek el, és mindkettejük arcán vérkönnyek folytak végig.

Harry Potter pedig felordított, amikor Pansy és Hermione összeesett. Piton pálcájával sebesen varázsolt, olyannyira, hogy a szobában még felocsúdni sem volt idő, a két véres lány már egy takaró alatt kuporgott az egyik fotelban, Harry pedig nagyokat lélegezve feküdt a hideg padlón.

Mikor a többiek közelebb akartak lépni, csak felemelte a kezét, hogy jelezze, minden rendben, és ne jöjjenek közelebb. Feltornázta magát a kezeire, majd remegve, összeszorított fogakkal állt fel, hogy odamenjen barátnőjéhez és a mardekáros lányhoz, akik mindketten üveges tekintettel néztek körbe.

- Mi történt? - kérdezte Ron sápadtan, ahogyan két barátjára tekintett, akik láthatóan nem voltak a legjobb állapotukban.

- Sik... erült - nyögte Harry, megtörölve a homlokát. - Csak azzal nem számol... tunk, hogy én érez… ni fogom a fájdalmat.

A két barátnő még mindig nem mozdult meg.

- Mi bajuk van? - kérdezte Blaise, aggódva rágva a szája szélét.

- Jól vannak, csak még egy kicsit kábultak - mondta Dumbledore, több csésze forró teát varázsolva elő. - Igyon mindenki egyet az izgalmakra - lebegtette a szilkéket a többiek elé.

Hermione és Pansy szórakozottan nyúlt érte, és mindketten megfogták összevágott kezükkel, nem érzékelve a fájdalmat, ami ezzel a mutatvánnyal járt.

- Sajnos, nem tudtam jobb ízűvé tenni ezt a borzalmat, mert itt még nem mertem kísérletezni - szólalt meg Pansy, Hermione pedig bólintott.

- Nem baj, egyszer el lehet viselni. Bár egy ideig nem kérek tojást, sem sajtot, jó? – nézett rá Hermione, és nem voltak tudatában a szinte vágható csöndnek a szobában.

- Ezek...

- Ez nem volt semmi. Milyen nehezen készítettem el, és milyen hamar felhasználtuk - ciccegett Pansy… vagyis aki külsőre annak nézett ki.

- Testet cseréltek? - kiáltott fel döbbenten Ron és Draco, Piton pedig nagyon nyugodtan ciccegett egyet, és felvonva szemöldökét kifejezte, hogy ezt nem tartja értelmes kérdésnek, mert a válasz elég nyilvánvaló.

- Minden bizonnyal - suttogta Harry a lányokat nézve. - Hermione!

- Igen? - kérdezett rá Pansy-Hermione. - Sikerült. Bár furcsán érzem még magam, meg nem érzem a testem, de ez el fog múlni.

- Remélem is, mert nem jó ez az érzéketlenség - kapcsolódott be a Hermione bőrébe bújt Pansy is.

- Akkor világos, hogy miért nem fedeztétek fel, hogy... nos, testet cseréltetek - fogalmazott óvatosan Harry, várva a kitörni készülő vulkánt...

... Ami elmaradt. A két lány nyugodtan egymásra nézett, majd mikor saját arcukat látták, döbbenetükről csak elfehéredő arcuk árulkodott, és aprócska nyikkanásuk.

- Pedig bíztam benne, hogy nem fog bekövetkezni - panaszkodott Pansy-Hermione, saját, bozontos barna fürtjeit véve szemügyre, és apró szeplőit az eredeti arcán. - Furcsa szembenézni magammal, de mókás is - vont vállat szórakozottan.

Hermione-Pansy elmosolyodott és bólintott. - Aham.

- Ez tényleg furcsa... - meresztett szemeket Ron, és kivétel nélkül mindenki megengedett magának egy egyetértő bólintást.

A bozontos hajú lány, ez esetben Pansy felszisszent, majd követte őt Hermione is, ahogy végre mindketten megérezték új testüket.

Hermione felpattant, hogy kipróbálja új végtagjait, de ezt azonnal meg is bánta, mert a hirtelen mozdulattól megbotlott a lábaiban, és Harry karjaiba zuhant.

- Óvatosan Pan... Hermione - nézett Harry a kezében tartott lányra, magában remekül szórakozva a kialakult helyzeten. Pansyt, mégis Hermionét tartani a kezében nem volt mindennapos élmény. - Most egy kicsit nehezebb vagy - vigyorgott a lányra, mire a még ülő Pansy Hermione bőrében megköszörülte a torkát, hogy ilyet nem illik mondani. - Elnézést - szélesedett ki Harry mosolya, és visszarakta barátnőjét a fotelba.

- A következő egy-két nap igencsak furcsa lesz - állapította meg ironikusan Draco.

- Jól mondod, kicsi sárkány - ciccegett Hermione hangján Pansy, felvillantva egy ragadozómosolyt, és egy olyan tekintetet, amilyet még Hermionénál nemigen láttak. Tele volt pajkossággal.

- Merlin... Hermione, egyszerűen rémisztő vagy így - szólt Ron, testileg Hermiónéra nézve, majd észbe kapva az igazi barátnőjére pillantott. - Hupsz... Ezt még meg kell szokni.

- De a pozitívum, hogy hétvége van, így könnyebb eltitkolni a dolgot - szólt közbe Dumbledore, roppantva egyet a frissen bekapott karácsonyi nyalókáján.

×ß×ß×

Egy hét volt még a karácsonyi szünetig, plusz ez a két nap, amit át kellett vészelniük egymás testében. Maximum két napot kellett kibírniuk, ám már az első órában akadt egy-két bökkenő. Meg kellett tanulniuk a másik testében mozogni, ami nem ment egyszerűen, tekintve, hogy voltak apró dolgok, amik ha összeadódtak, bizony nem voltak elhanyagolhatóak. Például, hogy hogyan jártak eredetileg, hogyan szoktak állni általában, milyen mosolyokat engedtek meg maguknak, milyen szokott lenni egyes helyzetben az arckifejezésük, hogyan ültek egy székben. Az egyetlen egy bökkenő az lett volna, ha írniuk is kell, mert a másik írását nem tudták volna lemásolni, és ott volt még az is, hogy Hermione jobb-, míg Pansy balkezes volt.

A szombatot túlélték, bár az étkezéseken is meg kellett jelenniük, és az egy kicsit húzós volt, mert figyelniük kellett arra is, hogy ki mit nem szeret, hogyan és mennyit szokott enni. De megoldották, a négy fiú meg titokban hálaimát rebegett minden feljebbvalónak.

Az estéjük furcsán alakult. Ameddig csak tudták, húzták, hogy be kelljen menni az idegen klubhelyiségbe, az idegen emberek közé, az idegen szobába... de egyszer minden eljött. Így az a pillanat is, amikor rengeteg információval gazdagodva - hogy mi hol található, mikre kell ügyelni - mindketten beléptek a másik klubhelyiségébe a fiúk kíséretében.

Pansy megrándult a hatalmas zsibongástól, ami még ilyenkor, este fél tízkor is fogadta őket, ám annyit el kellett magában ismernie, hogy a klubhelyiség ízlésesen és melegen volt berendezve, és már ez is életet adott a teremnek, nem úgy, mint az ő ezüst-zöld, hideg klubhelyisége. Amit annak hidegség ellenére is szeretett.

Hermione is nagyon hidegnek és veszélyesnek találta először a mardekáros klubhelyiséget, mert őt egyből elfogta a halotti érzés, a hidegség, ahogyan a csendes, hűvös, félhomályos termen végignézett.

- Oké, én felmegyek aludni. Reggel találkozunk - intett Hermione Dracóéknak, akik csak bólintottak, majd lehuppantak a kanapéjukra, ami csak az övék volt amikor ott voltak, mert ha netán ültek is rajta, azonnal felálltak, hogy átadják a helyüket a Mardekár királyainak...

Hermione magában mondogatva, hogy merre kell menni, idegesen szuszogva lépkedett a világos, ám kihalt folyosókon, mindenhol támadásra számítva, attól tartva, máris kiderült az igazság, és mindenki átlát rajta. Pansynek ennyiből jobb volt a helyzete, gondolta magában irigykedve. Ha a griffendélesek rá is jönnek a dologra, nem fogják egyből kicsinálni a lányt, hanem az igazgató elé viszik, míg itt... nem lennének ennyire udvariasak. Átadnák őt Voldemortnak, vagy saját kezűleg végeznének vele, majd a hulláját elásnák a Tiltott Rengetegben, a kisujját levágnák, és elküldenék bagolypostán Harryéknek...

Tudta, hogy egy "kicsit" túldramatizálja a helyzetet, de nem tehetett róla; ez a szituáció teljesen elvette a normál gondolkodás módját. És ez a hely rettentő hátborzongató volt; szabályosan retteget, pedig ezt nagyon nehéz volt nála elérni. Talán még csak egyszer volt ilyen vele, még elsőben, mikor a vécéből kilépve egy kifejlett hegyi trollal találta szemben magát.

Most pedig egy fekete ajtó volt vele szemben, amin egy ezüsttáblára négy név volt gravírozva, köztük az övé, rögtön elsőnek, majd Millicent, és két lány, akiknek a neve nem mondott neki semmit. Pedig tudta magáról, hogy a Roxfort összes lakóját ismerte név alapján is, de most még arra sem volt képes, hogy ezt a két nevet társítsa egy-egy archoz.

Mélyet lélegezve kopogásra emelte a kezét, de még idejében rájött, hogy majdnem hatalmas ostobaságot követett el, hisz az embernek nem szokása a saját ajtaján kopogni, főleg, ha négyük közül neki volt a legtöbb hatalma. Így hát lenyomta a kilincset és belépett. Mikor becsukta maga után az ajtót, megfordult, és szemügyre vette a szobát és annak berendezését. Megnyugodva tisztázta magában, hogy szerencsére csak Millicent olvasott az ágyán... mégpedig az egyik könyvet, amit tőle kapott.

- Hát mégiscsak olvasod? - kérdezte meg izgatottan, megfeledkezve magáról. Mikor Millicent furcsán nézett rá, megköszörülte a torkát. - Úgy értem, örülök, hogy olvasod azt a könyvet, amit... amit láttam már egyszer nálad - füllentett, és nagyon remélte, hogy az igazi Pansy már tényleg láthatta, legalább egyszer.

Millicent még nézett rá néhány pillanatig, majd megvonva a vállát becsukta a könyvet, és felült. - Nem tudtam mit csinálni, és ha már az a Granger adott egyszer egy könyvet, gondoltam, belenézek - vonta meg ismét a vállát, és úgy tett, mintha nem lenne fontos neki a könyv tartalma. - Unalmas szar az egész, de legalább elütöttem vele az időt.

- Gondolom - hagyta annyiban Hermione, örülve, hogy nem bukott le már az első alkalommal. Most nem volt itt az ideje, hogy a másik lánnyal tudassa, hogy átlát rajta. - Granger nem az ízléséről híres - fintorgott rá a barna hajú lányra.

- Ja.

- A többiek? – kérdezte, kinyitva Pansy szekrényét.

- Mondták, hogy szóljak, ma este kimaradnak valami fontos dolog miatt - feküdt hanyatt Millicent, de nem szétterpeszkedve, hanem amennyire csak lehetett összehúzva a testét.

- Értem. Azt hiszem, elmegyek zuhanyozni, majd lefekszem aludni - mondta a másik lánynak, miután összeszedte a cuccát.

- Rendben.

Egy kicsit félve vetkőzött le, hisz nem a saját testét látta. Megegyeztek, hogy nyugodtan megtehetik, nem kell bűbájokkal élniük, amíg vissza nem kerülnek önmagukba. Így hát hagyományos úton-módon végeztek el bizonyos dolgaikat.

Amellett, hogy rettentő zavarban volt, nem tudta megállni, hogy végig ne nézzen "magán" az egész alakos tükörben.

Pansy jól nézett ki. Arányos csípő, derék, lábak, karok, kerekded mell, éppen annyi fanszőrzet, amennyi neki is volt, egy kicsit lapos, de még formás fenék, hátközépig érő, fekete haj, normális színű bőr.

Hermione elpirult, amikor felfogta, hogy a kezei felfedezőútra indultak a "kölcsönzött" testen. Szégyenkezve lépett be a zuhanyzóba, és nyitotta meg a csapot.

Hogy volt képes ezt csinálni? Így megnézni Pansy testét... Szégyellte magát. Amilyen sietősen megmosakodott, majd kilépve a köntösét magán tartva megtörülközött és felöltözött. Még mindig pirosan ment vissza a szobába, hogy amilyen gyorsan csak tud, lefeküdjön aludni, és elfelejtse, hogy tetszett neki a kép, amit a tükörben látott.

Mit tetszett?

Behalt tőle.

×ß×ß×

Ezzel szemben Pansy biztonságban érezte magát, nem volt kényelmetlen helyzetben, és mikor fürödni ment, ő nem mustrálta végig Hermione testét, hanem a tükröt egy egyszerű bűbájjal elsötétítve levetkőzött, majd belépett a zuhany alá. Ám amikor szappanozta magát... nem tehetett ez ellen semmit sem. Idegen bőrt, idegen melleket, idegen nemiszervet érintett, és közben mégis magának szerzett vele örömöt. Nem tudta kontrollálni magát, nekidőlve a hideg csempének kezei élvezettel siklottak Hermione testén.

De ennél tovább nem merészkedett. Az más volt, ha az ember magának szerzett örömöt a saját testében, és megint más, ha más testében volt éppen. Így megállt, és mikor rájött, hogy pofátlanul kihasználta a helyzetet a saját élvezetére, szidni magát kezdte, és még azt is elérte, hogy bíborvörösre piruljon.

Nem talált magára jelzőket, olyannyira zavarban volt. Pedig még... nem is élt vissza olyan ocsmányul a helyzettel, mint ahogyan azt gondolta.

Szabályosan kimenekült a fürdőből, és az értetlen tekintetek sem érdekelték, amit Patiltól és Lavendertől kapott, csak bebújt Hermione ágyába, elhúzta a függönyt, majd jó éjt sem kívánva becsukta a szemét, hogy aludjon.

Ami természetesen nem volt a legegyszerűbb dolog zakatoló gondolatokkal. Olyan sok minden történt néhány hét leforgása alatt, hogy megemészteni sem volt idő, jött az újabb meglepő fordulat. Hogy jutott odáig, hogy a rég utált griffendéles, Hermione Granger ágyában és legfőbbképpen testébe került egy olyan bájital következtében, amit azért ittak meg, hogy egymást védjék?

És ez mégsem csak egy rossz álom volt, hanem a véres valóság, minden egyes nehézséggel, fájdalommal és ostobasággal. Ő tényleg megkívánta az előbb a másik lányt, komolyan akarta, hogy Hermione a barátja legyen, és tényleg elkötelezte magát a világos oldal mellett.

Az élet hozott kemény helyzeteket, és ez is pont ilyen volt.

Nem lehetett szavakba foglalni, mit érzett, mi ment néha végbe nem csak benne, de Dracóban és Blaise-ben is, és azt sem lehetett megfogalmazni, hogy mennyire félreismerték a griffendéleseket, főleg az aranytriót. De ha már be tudták ismerni hibáikat, és képesek voltak döntei, az már jó volt.

Mert mindenki saját magának alakította az életét.

Legjobb esetben.

×ß× 5. fejezet vége ×ß×

6. Fejezet.

"Az élet tanít meg elviselni az életet."

/Talmund/

Hermione arra ébredt, hogy fájt mindene, hányingere volt, rázta a hideg, ezekben pedig felismerte a bájital újabb mellékhatásait. Alig volt hét óra, de már nem tudott visszaaludni, olyan rosszul volt. Előrelátóan előző nap hozott magával néhány bájitalt ezekre a tünetekre, így, miután elfogyasztotta őket, máris jobban érezte magát fizikailag. Azért fizikailag, mert mikor a tükörbe nézett, eszébe jutott, hogy kinek a testében is van, és mit tett kis híján előző este.

Lehunyta a szemét, arcát pedig nekinyomta a hideg csempének. Nem kéne, hogy ennyire hatással legyen rá egy női test látványa, tapintása, főleg nem kéne, mert az illető a barátnője.

Ez nem volt normális. De még nem is bizonyított semmit.

Átöltözött - próbált sehova sem nézni -, magához vette a pálcáját, és lement a klubhelyiségbe, sietősen szedve a lépteit a sötét folyosókon. Lent már a kandalló előtti kanapén ott ült Blaise és Draco, akik mintha csak rá vártak volna - ami szinte biztos volt -; felpattantak, megragadták a karját, és szó szerint kivonszolták a klubhelyiségből. Hermione inkább nem akadékoskodott, hagyta, hogy vezessék.

- Mesélj, hogy ment? - támadta le őt Draco eléggé kifinomultan ahhoz, hogy még malfoyosnak lehessen mondani, miután becsapódott mögöttük az egyik használaton kívüli terem ajtaja, és mindhárman ellenőrizték, hogy van-e ott valaki, majd a biztonság kedvéért lefedték a kis lyuk nagyságú helyiséget.

- Simán, mint a karikacsapás - legyintett Hermione. Ám amiért Pansyként nézett ki, elég furcsa volt tőle egy ilyen mondat, és a két fiú nem is értette, milyen karikacsapásról beszél; így csak néztek, míg végül Hermione megértette a dolgot. - Egy mugli közmondás. Nem érdekes. Minden rendben volt. Csak Millicent volt ott rajtam kívül, mert a másik két lánynak valamilyen dolga volt.

- Értem - bólintott Draco, Blaise pedig nekidőlt a falnak.

- Menjünk most enni, ne mindenki előtt bénáskodjon majd - intett a fejével a fekete hajú fiú Hermione felé, ám attól, hogy szavai sértően hangoztak, egyáltalán nem voltak azok, mert a testtartása és tekintete is arról árulkodott, hogy kedvességből és figyelmességből mondta azt, amit.

Lementek a Nagyterembe, ahol már ott tartózkodtak Harryék is. Nem indultak el hozzájuk, még csak nem is bólintottak vagy intettek, hanem elfoglalták a saját helyüket, és ettek, habár Hermione rendkívül zavarban volt, ahogyan meglátta Pansyt a saját bőrében, és csak kis híja volt, hogy el nem pirult szégyenében.

Ugyanígy volt ezzel a másik lány is, aki próbálta nem feltűnően minél kisebbre összehúzni magát, ahogyan Harry mellett ült, és ennie kellett volna; most nem maga miatt, hanem Hermione miatt, mert túlságosan lefogyott az elkészített bájital miatt.

Harry érezte a két lány zavarát, és megérzései azt súgták, hogy bizony valami gyökeresen meg fog változni nemsokára. Mindkét lány zavarban volt, szégyellte magát. Rejtély volt előtte, miért, de azt is tudta, hogy ebbe most nem kell beleavatkoznia.

A többiek nem vettek észre az érzelmek kavalkádjából semmit, hanem jó étvággyal ettek. Ebben a néhány napban nem nagyon volt idejük enni, vagy ha éppen volt rá alkalmuk, akkor valami miatt mindig idegeskedtek.

Az élet már csak ilyen volt. Mindig is voltak problémák, gondok, és mindig is lesznek, amik felett nem lehetett csak úgy elsiklani.

×ß×ß×

Pansy és Hermione csöndben ültek egy asztalnál a könyvtárban, szinte már halotti csöndben. Mindketten gondolkoztak, bár hogy miről, az még önmaguk előtt sem volt egyértelmű. Nem igen jutott eszükbe semmilyen épkézláb mondat, semmilyen egyszerű szó, semmilyen jótanács, hogy mit kéne tenni ebben a helyzetben. Mégis, mindkettejük arca elgondolkozó volt; a látszatot azért fent kellet tartani.

Pansy kisöpörte a szemébe hulló barna, göndör fürtöket, majd eltűnődve nézte Hermione ujjait, amiket most a sajátjának érzett. - Tényleg nem gondoltam volna, hogy pont ez a mellékhatás lesz az, ami be fog következni. Reménykedtem az egyszerű hányásban, rosszullétben, lázban, lidérces álmokban, végtagfájdalomban, ideiglenes agybénulásban, szőrzetkihullásban. Ezeket mind könnyen lehet orvosolni varázslattal, de ezt...

- Amilyen szerencsések vagyunk... - cicceget Hermione, majd felcsillant a tekintete, Pansy pedig csak nézte saját arcának változásait. - De nézzük a jó oldalát! Legalább biztonságban leszünk, ha ennek végre vége, és habár nem lépünk ki a közönség elé, de biztonságosabban beszélhetünk majd bizonyos dolgokról és tölthetjük együtt az időt.

- Igen. Ez a pozitívum - bólintott Pansy. - Na, akkor hogy is van ez az átváltoztatástan házi? - pillantott le az előtte lévő könyvre.

Harry elmosolyodott a láthatatlanná tévő köpenye alatt. Úgy tűnt, a két lány kezdett felülkerekedni azon a dolgon, ami velük történt, amitől annyira szégyenkeztek mindketten, és ami mégis teljesen független volt a másiktól.

Amint belemerültek az átváltoztatástan háziba, Harry fogta magát, és a hóna alatt kicsempészett könyvekkel halkan elment, hogy odaadja azokat Blaise-nek. Arcán pedig ott virított az a bamba mosoly, ami ritkán volt látható rajta.

A nők általában felfedezték magukat.

×ß×ß×

Hermione még soha eddigi életében nem szidta magát annyira, mint most.

Ott volt a sötét kis cellában, várva a végzetére. Vagyis Pansy végzetére, de mivel most kinézetben ő volt a másik lány...

Hogy lehetett akkora hülye, hogy megfogta a pennát, amiről most, hogy visszaemlékezett, lerítt, hogy zsupszkulcs volt?! Mikor érezte a köldökében a rántást, tudta, hogy bizony nagy ostobaságot csinált. És még a pálcája sem volt nála. És a legrosszabb: Voldemort személyesen akarja rajta gyakorolni vendégszeretetét.

Legszívesebben a falba verte volna a fejét, de az nem oldotta volna meg a helyzetet, így csak fel-alá járkált a négyszer négy méteres kis cellában, amiben mindössze egy fáklya pislákolt, és úgy tűnt, mintha bármelyik pillanatban felmondhatná a szolgálatot, vele meg maradna a rettenetes sötétség.

Azt sem tudta, miért került ide, és csak reménykedni tudott, hogy Voldemort semmire sem jött rá.

De a dolog pozitívuma az volt, hogy legalább csak ő lesz megkínozva, netalántán megölve, nem pedig Pansy. Bár azt nem tudta, hogy mi történik, ha meghal Pansy teste. És az ő lelke...? Pansy örökké az ő testében maradna, vagy ő is meghalna vele, esetleg van más variáció is? Nagyon reménykedett az utóbbiban, mert ettől a helyzettől semmi jót nem várt. Időérzékét még nem vesztette el, így úgy gondolta, maximum két órája lehet itt.

A kérdés az, hogy hol volt az az itt. Lehetett a Roxforthoz közel, de lehetett a világ másik végén is, egy várban, de egy pincében is. A lehetőségek tárháza széles volt; ennek most mégsem tudott örülni, mert most inkább csak elveszett, mintsem örömét lelte a talány megfejtésében.

Mit akar tőle Voldemort? Meggyőződni Pansy hűségéről, vagy csak szimplán látni akarta? Na persze... Voldemort meg a gondoskodás. Ez még viccnek is veszedelmes.

Tudta, hogy azzal nem megy semmire, ha csak fel-le járkál a néhány méternyi területen, de idegességében nem tudott mást csinálni. Pedig akár még meg is figyelhették őt! Ahogyan ez eszébe jutott, megtorpant, majd próbált semleges arckifejezést magára erőltetni, és leült a kis kőpadra a sarokban. Majd csak várt és várt.

Egyedül az volt a furcsa, hogy itt kevésbé félt, mint korábban a mardekárosok folyosóin. Mondjuk, ott bármikor tarthatott támadástól, olyantól, amit nem is sejtett, de ha itt történne valami, arra fel tud készülni lelkiekben.

Becsukta a szemét, és várta az elkerülhetetlen.

Ha jól számolta, nem telt bele tizenkét percbe, nyílt az ajtó, és egy csuklyás alak intett neki, hogy kövesse. Felállt, csupasz talpa súrolta a már megismert köveket, miközben követte a titokzatos alakot, habár közben felmérte a helyzetét. Szökésre semmi esély sem volt; nem hogy ablak, de még egy árva lyuk sem volt a falakon, a folyosó keskeny volt, egy ember is tökéletesen el tudta volna állni előtte az utat, és úgy gondolta, hogy lehetnek többen is itt. Az meg, hogy össze-vissza kacskaringóztak a végeláthatatlan folyosókon, még neki is feladta a leckét, amit aztán sehogyan sem tudott megoldani, mert a tizedik ugyanolyan szürke, vékony és hosszú járatok, és a huszadik jobbra- vagy balrafordulás után már nem tudta megjegyezni, merre mentek. Hiába keresett egy támpontot, amiből aztán térképet készíthetett volna az elméjében, semmit sem talált, mert mind tökéletesen egyforma volt, még a fáklyák is egy fajta fából készültek, ugyanolyan erősségű tűzzel égtek, és ugyanakkorák voltak… még az árnyékuk is megegyezett.

Így, még ha nem is adta fel, de belátta, hogy mindig egy másik támpontot keríteni nehéz, sőt lehetetlen. Pedig ha lett volna, akkor meg tudta volna szerkeszteni magában a kis képzeletbeli térképét, és máris esélyesebb lett volna a szökés. Persze, ez egy olyan alternatíva volt, amiről tudta, hogy akkor sem használná fel, ha ne adj' Isten, sikerült volna a térképkészítés. Mert a látszat nem az lett volna, hogy Hermione Granger szökne meg, hanem az, hogy Pansy Parkinson.

Az előtte lépkedő csuklyás alak nemsokára lassított, majd mikor a folyosó kiszélesedett, megállt egy nagyobb fajta ajtó előtt, kopogott, és mikor az feltárult, szinte már-már lovagiasan engedte előre Hermionét, aki inkább nem mondott köszönetet ezért, bármennyire is jólnevelt volt.

Inkább örült annak, hogy legalább a humorérzéke még ilyen helyzetben is működött.

Persze, minden humorizálástól elment a kedve, amikor meglátta azt a randaságot, amit az emberek közismertebb nevén csak Voldemortnak, Tudjukkinek ismertek. Az nem vitás, hogy Voldemort bűnronda volt, ezáltal pedig a lehető legfélelmetesebb benyomást keltette az emberekben, és Hermione nem csodálkozott, hogy fogai összekoccantak, gerincén pedig végigfutott a hideg.

Eszébe jutott, hogy ő most Pansy Parkinson, így féltérdre ereszkedve meghajolt. - Nagyuram.

Hogy honnan tudta ezt? Az ég szerencsére jó képzelőerővel áldotta meg, és Harry néhány vízióját is megmutatta neki, hogy hogyan mennek a dolgok egy Halálfalógyűlésen.

- Üdvözöllek újra köreimben, Pansy Parkinson. Sajnálom, hogy egy kicsit megvárakoztattalak, de néhány kínzást már nem lehetett tovább húzni, így kérlek, nézd el nekem véres ruhámat, amiért rendbe sem szedtem magam, annyira siettem hozzád - mutatott magán végig Voldemort, vörös szemei pedig megcsillantak, ahogy Hermione fejet hajolt.

- Megtiszteltetés, Nagyuram, hogy újra itt lehetek. Én sem vagyok éppen szalonképes - intett meztelen és felettéb koszos lábaira, miközben egy apró pillantást vetett Voldemortra. Szíve őrült ütemben dobolt. Vajon komolyan mondta azt, amit, vagy csak hogy félelmet keltsen? A vért akár oda is varázsolhatta... Reménykedett, bár tudta, hogy ez az elképzelése sántít.

Voldemort hidegen felkacagott, a következő pillanatban meg már ott volt mellette, hosszú, kígyópikkelyes ujjaival pedig a hajába tűrt. - Állj fel, Parkinson - susogta jegesen, leheletével csiklandozva a torkát, Hermione pedig engedelmeskedett. - Tudtam én, hogy mi összeillünk...

Hermione Voldemortra kapta tekintetét, mire a csúfság felnevetett. - Te leszel az, aki kihordja majd a gyermekem - nyalta meg vértelen ajkait a Nagyúr, Hermione pedig elsápadt. Kihordani egy gyereket? Voldemort gyerekét? Milyen... milyen elvetemült ötlet ez? Hát már ennyire elborult agyilag?

- Úgy látom, meglepődtél... - szólt vontatottan a mágus, miközben körbejárta. Ő pedig tudta, hogy játszania kell a szerepét.

- Csak megdöbbentem, hogy én lehetek az, akit megtisztelsz a magoddal - hajtotta le fejét. Egy pikkelyes ujj nyúlt az álla alá, megemelve azt.

- Mást nem is feltételeztem volna - nézett rá Voldemort úgy, hogy szavaival ellentétben arckifejezése mindenről árulkodott, csak szavairól nem.

Hermione fejet hajtott, ám agyában csak az dörömbölt - jó mélyen, a védelmi falai alatt -, hogy ebből hogy mászik ki.

- De mielőtt megtörténne a dolog...! - tapsolt Voldemort, mire a teremben vakító világosság áradt egy pillanatra, majd normális fénnyé gyengült, Hermione pedig felfedezte, hogy egyáltalán nem voltak egyedül. Szorosan a falak mellett néhány tucat csuklyás halálfaló állt, kivont pálcával a kezükben, és mindegyik kettősüket nézte. - Láthatjátok, barátaim, hogy döntöttem, ki fogja kihordani az utódom - mutatott Hermionéra, aki faarccal állt a tekintetek kereszttüzében. - Erős, aranyvérű... és reméljük, hogy szűz - fordult sebesen felé; pálcája már villant is, de mielőtt elérhette volna a ki tudja, milyen varázslat, teste felemelkedett, és a már ismerős piros fény kezdte körbevenni.

Bepánikolt. Ne most, nem lehet most visszacserélni a testüket, nem, nem és nem, ez nem történhet meg! Nem így! Nem most! Még lenni kellett volna valamennyi időnek, hogy visszakapják saját testüket! Ez nem jó!

Forgott a föld felett, testét egyre inkább körülvette az eleinte piros, majd egészen vörös fény, ami olyan sűrű lett a végére, hogy nem lehetett belátni mögé, de ez visszafelé is érvényes volt; nem tudta, mi folyik odakint. Küzdött, hogy ne most történjen meg a csere, de hiába erőlködött.

Kimerülten rogyott össze, ám rögtön fel is ugrott, reménykedve, hogy nem cserélődtek vissza. Vad tekintettel nézett szét, ám mikor meglátta maga körül sápadt barátait, a két mardekárost, Piton és Dumbledore professzort, minden reménye elszállt, és egy frusztrált kiáltás szakadt fel ajkairól. Megpördült, és már szaladt volna az ajtó felé, ám a szobában többen is elkapták, és próbálták visszatartani, ám nem tudta magát türtőztetni.

- Engedjetek, engedjetek már el! Segíteni kell, mert Pansy ott van, meg Voldemort, meg a halálfalók, engedjetek már, nem halljátok? - kiáltott rá Harryre és Dracóra, akik minden erejüket bevetették, hogy nyugton maradjon. - Segítenünk kell, oda kell mennünk! - szárnyalt magasabbra a hangja, szemében pedig csalódott könnyek gyűltek.

- De hova oda, Miss Granger? - csattant Piton kérdése, ő pedig megakadt küzdelmében.

Hol volt az az ott?

Mérgében teljes erejéből megütötte Dracót, mire a fiú elesett és nagyot nyikkant. De nem sokkal utána ő is követte, mert hirtelen rádöbbent, hogy nem tehetnek semmit sem Pansyért. És ez mind miatta történt. Ha nem fogja meg a zsupszkulcsot, akkor most nem lenne ott helyette Pansy. Tenyerébe hajtotta az arcát, de nem tudott sírni. Néhány könnycseppen kívül több nem jött a szeméből.

Harry gyengéden felhúzták őt a földről, és ölelésébe vonta, Hermione pedig belekapaszkodott. - Meséld el, mi történt.

Hermone pedig mesélt, bár sokszor megállt. Elmondta, hogyan fogta meg óvatlanul a zsupszkulcsot, hogy hova érkezett, mit csinált. Aztán azt, hogy jött az őr, utána milyen labirintuson mentek keresztül, ahol minden teljesen egyforma volt, majd a Voldemorttal való beszélgetést, s végül azt, hogy Pansy Parkinsont választotta gyermeke kihordójának, hogy ekkor hogyan játszotta a szerepet, hogy hogyan fedte fel Voldemort a halálfalókat, miket mondott, és hogy varázsolni készült, de az már nem ért célba, mert elkezdődött a testcsere.

- És Pansy ott van, ki tudja, mit csinál vele az a szörnyeteg, ő meg nem tud... - akadt meg a mondanivalójában hisztérikusan, és megdöbbenve fedezte fel, hogy emlékszik az elmúlt másfél napra, amit Pansy élt meg a testében. Minden egyes mozdulatára, szavára emlékszik. Reménykedve nézett fel a többiekre, főleg Dumbledore és Piton professzorra. - Az mormális, hogy emlékszem mindenre, ami Pansyvel történt a testemben, hogy mit csinált, mit mondott? A szerzett emlékeire?

A két professzor összenézett, majd Piton szólalt meg, szavait elhúzva, mintha nem lenne biztos azok igazában. - Ez jelentheti azt is, hogy Parkinson is megkapta a te emlékeidet, amiket az ő testében szereztél, és ha jó a helyzetfelismerő képessége, a dolog még jól is elsülhet...

- Hogy jól is elsülhet? Hát nem volt elég világos, hogy Voldemort már most meg akar dugni? - robbant ki belőle, és az sem érdekelte, hogy nagyon rondán beszélt. Ez nem olyan helyzet volt, amikor kontrollálni tudta szavait. - Nem mondtam elég világosan, hogy... hogy az a szörnyeteg mire készül?! - üvöltötte torka szakadtából, Piton pedig egy pillanatra megingott, és ez elég volt neki, hogy menten lenyugodjon. - Elnézést - hajtott fejet, majd Harryhez fordult. - A pálcám? – A fiú odanyújtotta neki, mikor pedig Hermione megérintette, melegség töltötte el az ujjait és egész testét, majd ez elmúlt, és megint maradt az a szörnyű hidegség.

×ß×ß×

Pansy keményen esett vissza a padlóra, és hirtelen azt sem tudta, hol volt. Majd felfedezte a ledermedt halálfalókat, és az elgondolkodónak tűnő Voldemortot, az elméjét pedig elárasztották az emlékek, amiket Hermione az ő testében szerzett. Mindenre világosan emlékezett, az ideérkezésétől kezdve Voldemort rá kivetettt varázslatáig, ami nem ért célba. De érezte, hogy most pácban van. Nem hitte, hogy Voldemort meg tudja állapítani ebből, hogy mi történt, mert a feljegyzések alapján az összes eddigi testcsere másként zajlott le, így reménykedett, hogy játszhatja tovább a szerepét. Ha életben akart maradni. És Voldemort életben hagyja.

Sietve felállt, majd mélyen meghajolt a mágus előtt.

- Nagyuram, bocsásd meg ezt, nem tudom mi történhetett - hajolt még mélyebbre, szavai pedig erősen csengtek, mentesen minden remegéstől, gondolataiban pedig az zakatolt, hogy vajon mi volt ez, ami az előbb történt?

Tudott szerepet játszani, ha a helyzet úgy hozta.

Voldemort halkan lépett oda hozzá, pikkelyes ujjaival megsimogatta a lány arcélét, és halkan susogva szólalt meg. - Érdekes kis jelenet volt, Parkinson, de hiszek neked – mondta, majd tapsolt egyet, és ugyanolyan vehemensen folytatta a beszédét, mintha az előző jelenet meg sem történt volna. - Akkor folytassuk is. Barátaim, elmehettek, most csak négyszemközt akarok lenni jövendő gyerekem anyjával - intett pálcájával, mire az ajtó kitárult. A halálfalók sietősen hagyták el a termet.

Pansy pedig egyedül maradt Voldemorttal.

A sötét nagyúr visszasétált trónjához, Pansynek pedig intett, hogy kövesse, és üljön le az előtte lévő székbe.

- Úgy tűnik, ez a bűbáj miatt történt; nem tudtam ellenőrizni a szüzességedet - szólt hidegen, ő pedig megrémült, hisz már nem volt az. Még ha nem is saját akaratából, de már nem volt szűz. - Így kénytelen leszek okklumenciához folyamodni, hogy megtudjam a választ a kérdésemre. Ha nem haragszol - nevetett fel, benne pedig még a vér is megfagyott, mikor lendítette a pálcáját és "legilimens"-et kiáltott.

~~ Szemei előtt leperegtek évei, hogy nem nyúlt egyetlen egy fiúhoz és lányhoz sem, hogy megtartóztatta önmagát, és a szexre még csak gondolni sem tudott. Voldemort egyre mélyebbre ereszkedett az emlékeiben, és végül ott találta magát azon a bulin. Érezte, hogy a Nagyúr erősebben kutat, egyre fájdalmasabban, de a szemét nem tudta becsukni, és már csak az elképesztő vörösséget látta.

... A lépcsőn felérve egyetlen egy lélek sem volt, legalábbis ezt lehetett hinni, de hirtelen karok ragadták meg és fogták le, tapasztották be a száját olyannyira, hogy megnyikkani sem tudott, nem hogy mozdulni.. Majd a fiúháló, a ruhái reccsenése, a négy fiú részeg röhögése, a saját kiáltásai, fájdalmas sikolyai, majd az újra és újra ismétlődő fájdalom. Kicsi volt, semmi izma, de még nőies alakja sem volt igazán, azok a fiúk mégis megerőszakolták. Nekik csak egy dugnivaló ember kellett, és ő lett az a szerencsétlen.~~

A támadás hirtelen abbamaradt, ő pedig ott találta magát a székben összekuporodva, miközben szánalmasnak érezte magát, Voldemort semmitmondó tekintetének a kereszttüzében.

- Szedd össze magad, Parkinson! - susogta Voldemort veszélyesen halk hangon, ő pedig tette, amit parancsolt neki az előtte ülő szörnyeteg, majd felemelt fővel nézett Voldemortra. - Ez sajnálatos eset. Már nem vagy szűz... Nem, tudom, hogy nem tehetsz erről - vágta el a mondanivalóját, mielőtt megszólalhatott volna -, de ez akkor sem változtat azon, hogy nem vagy érintetlen. És néhány érdekes dolgot is felfedeztem... - nézett kutatóan a szemébe a Nagyúr, amitől megrettent. Mit fedezett fel?! A választ rögtön meg is kapta. - Te leszbikus vagy.

Ahhoz képest, hogy most leplezték le élete egyik legnagyobb titkát, ráadásul nem is akárki, egész nyugodtan fogadta a megállapítást. Meglepetéséről csak hirtelen levegővétele árulkodott, és elsápadó arca; amúgy meg sem nyikkant. Tudta, hogy ezt úgysem tudná hazugsággal elfedni, főleg nem Voldemort előtt - talán mással még lenne is vajmi esélye, de a mágussal szemben halálra volt ítélve minden kis próbálkozása.

És még talán ő is.

- Úgy látom, nem is próbálod tagadni - szólt a helyzethez képest mondhatni normálisan, minden idők legnagyobb sötét varázslója. - Ez bizony romba dönti a terveimet. Most mit tegyek? - tanakodott fennhangon Voldemort, szemeit le sem véve róla, akinek a szíve kezdett egyre hevesebben verni; félő volt, hogy az egész teremben hallani lehetett. - Te vagy a legjobb jelölt az anyának... de tudod mit? - pillantott rá veszedelmesen Voldemort, sunyin elmosolyodva, ez pedig jobban megrémítette Pansyt, mint addig bármi más - Megtartalak. Legalább nem kell kedvesnek lennem az ágyban. Az sosem volt jellemző rám - vonta meg a vállát, Pansy dühe pedig felbugyogott, mint egy rossz bájital.

- Mintha olyan sokszor lett volna alkalma... - Nem tudta befejezni, mert Voldemort hosszú, vékony keze meglendült, és akkora pofot adott neki, hogy minden levegő bennrekedt.

- Csak merd még egyszer ezt a hangot megütni, mert esküszöm, imádkozni fogsz a halálért, te undorító korcs - köpte Voldemort, és úgy látszott, eddig tartott meglepő nyugalma. - Most pedig menjünk, hadd gyarapodjon eddigi intim kapcsolataim száma... Ha már voltál kedves olyan szépen felhívni rá a figyelmem - mosolyodott el hidegen, a kínzás örömével nézve le a lányra ahogyan felállt. Vörös szeme megcsillant, kigyóorrai pedig kitágultak az izgalomtól. Majd folytatta:

- És nehogy azt hidd, ennyivel megúszod a dolgokat. Nem vagy szűz - ezt még elnéztem. De, hogy még ilyen elfajult is legyél... Nyugodj meg, nem lesz olyan ember, aki erről ne értesülne a Varázsvilágban, drága Parkinson. Kezdheted megásni a sírodat. Kilenc hónap múlva vállalom a földlapátolást is - kacagott fel őrülten a sötét varázsló, Pansy pedig borzadva hallgatta szavait, és olyannyira elgyengült, hogy nem is tudott ellenkezni, mikor Voldemort elvonszolta.

- Élvezheted a vendégszeretetemet egy hétig. Meglátod, felejthetetlen élményekben lesz részed...

×ß× 6. Fejezet vége ×ß×

7. Fejezet

"Hogy a durva miért veszi birtokba így és oly sokszor a finomabbat, a meg nem felelő férfi a nőt, a meg nem felelő nő a férfit, azt sok ezer esztendőnyi filozófiai elemzés sem tudta megmagyarázni igazságérzetünknek."

/Hardy/

Pansy visszasírta azt a négy fiút; azok egyszerűen szeretgették, babusgatták Voldemorthoz képest. A Sötét Nagyúr elég jól titkolta, hogy tényleg nincs szándékában megölni a lányt. Minden egyes módszert bevetett, hogy sikoltozni hallja Pansyt, aki sajnos elég sokat használta a hangját.

Teste egy nap múlva tele volt zúzódásokkal, apró vágásokkal; de a legrosszabb az volt, hogy Voldemort nem elégedett meg az egyszeri alkalommal, hanem amikor csak tehette, használta őt, hogy minél biztosabbra menjen a gyermek megfogantatásában. Még egy bűbájjal is rásegített, majd mikor kimutatta, hogy Pansy terhes... Voldemort amellett, hogy diadalittasan nevetett, egy bűbájt szórt rá, hogy nyugodtan kínozhassa tovább, de a gyermeknek ne essen semmi baja sem.

Pansy Parkinson összetört, mint egy öt méter magasból lezuhanó, vékony üvegből készült pohár; szinte megsemmisült. Nem érzett a fájdalmon kívül semmit, nem volt képes érezni a reményt, a szeretetnek a jelentését szinte el is felejtette, és még soha nem érezte magát ennyire távol az élettől. Meg volt róla győződve, hogy tényleg meg fog halni.

Utálta, gyűlölte a hasában növekedésnek indult gyermeket. Szívéből utálta, legszívesebben késsel vágta volna ki. Nem lehet majd más, mint egy elfajzott korcs, egy undorító szörnyeteg, mint az apja... és mint ő. Mert ő sem volt egyéb ezeknél. Nem érdemelt szeretetet, kedvességet, barátságot, nem érdemelt semmit, ami jó volt, nem érdemelt egyebet, csak embertelenséget.

Küzdenie kellett magával, hogy pislogjon, olyannyira nem volt már ereje. Öt napja volt Voldemortnál, de a Sötét Nagyúr jól mondta; erre mindig emlékezni fog. A mindig pedig lehet, hogy rövid időt jelent Pansy esetében. Vére már a megszokott módon folyt végig hátán, ahogyan felkötözött kezekkel állt a padlón, éppen hogy a lábujjhegyén, teljesen meztelenül. Voldemort meg szégyentelenül mozgatta ujjait férfiasságán az ő látványára.

Undorító volt. Legszívesebben elmenekült volna, de akárhányszor megrántotta a kezét a kötéllel, az egész testén erős áramütés cikázott végig, ez pedig még jobban feltüzelte azt a szörnyet a trónszékben. Nem adta meg ezt az élvezetet Voldemortnak; így csak állt - szinte lógott -, és kibírta Voldemort látványát, jelenlétét, mindenét. Még ha undora olyan magas is volt, hogy legszívesebben hányt volna. De nem, mert ennyi tartás még volt benne. A dacosságát Voldemort sem tudta kiirtani ez alatt az öt intenzív nap alatt.

De tudta, hogy a neheze akkor jön majd, mikor kiderül róla az igazság, és szembe kell nézni a társadalom megvetésével, kritikájával.

×ß×ß×

A bűbáj megakadályozta, hogy saját magában kárt tegyen, ezzel véve elejét Voldemort annak, hogy gyermeküket megölje. A mágus előrelátó volt. Így Pansy nem is próbálkozott a különböző módszerekkel. Talpa egy hét után érintette a kinti földet, szemei egy hét után látták a napfényt; mégis, semmi örömét nem lelte bennük. Csak létezett, nem tudott örülni, a levegővétel is mázsás súlyú volt, hisz egy terhet hordott a szíve alatt, egy hatalmas terhet, mit ki tudja, mire fog az a szörny felhasználni. Boldogan adja majd oda neki kilenc hónap múlva.

A táj, a Roxfort talán még sosem volt ilyen szép, ezt pedig az élet fekete humorának könyvelte el. Soha nem látta még így ragyogni a kastélyt, csak most, mikor nem tudott benne gyönyörködni, mert ezt a képességét elvesztette; aztán kérdés az, hogy megtalálja-e valaha is.

Egy nap múlva kezdődik a karácsonyi szünet, az emberek elmennek, kiürül a kastély. Ez lesz az első karácsonya a Roxfortban. Haza nem mehet, Voldemort a tudomására juttatta, hogy szülei azonnali hatállyal értesülni fognak homoszexualitásáról, aminek a következménye a kitagadás lesz. Megölni nem ölhetik meg; legalábbis, kilenc hónapig nem. A Sötét Nagyúr az összes alattvalójának világosan megmondta, hogy fizikailag nem bántalmazhatják gyermeke anyját, nehogy baja essen fiának vagy lányának. Így hát a fizikai bántalmazásoktól védve volt, pedig jó módszer lett volna más kezével elvetetni a babát és szépen meghalni.

Itt volt a Roxfort, a frissen esett hótömeg közepén, csillogva és villogva, narancsos fény szűrődött ki az ablakokon, és nem vitte rá a lélek, hogy bemenjen. Talpa eközben már átfagyott a hideg hóban, végtagjai szinte letörtek a hidegtől. A ruházata mindössze egy szakadt köpeny volt, Voldemort köpenyének a párja. Ugyanolyan fekete, ugyanolyan semmitmondó, ugyanúgy lebegett mögötte. Tűzzel égette volna el. Csak nem esett kedvére levenni, mert akkor csupasz lenne.

Az emberek még nem tudták. A hír majd valamikor a szünetben fog megjelenni; ezt Voldemort mondta neki néhány átok között. Csak hogy legyen egy kis felkészülési ideje, míg vissza nem térnek az emberek. Azért ez kedves volt tőle, nem?

Lehajolt, hogy a hóval megmossa véres és piszkos kezét, de félúton megállt a mozdulatban, mert meglátta, hogy hét alak közeledik felé sebesen, és nem úgy néztek ki, mintha szándékukban állt volna elmenni mellette, mintha ő ott sem lenne. Nem, egyenesen felé tartottak. Két barátja, Potterék, Piton és Dumbledore. Ő pedig csak állt és nézte őket, a másik hét nem különben, mikor odaértek hozzá.

Végignézett a hófehér, hatalmas szürke karikákkal a szemük alatt megáldott két barátján, Blaise-en és Dracón, majd tekintete a vörös és feldagadt szemű, láthatólag megkönnyebbült Hermionéra esett, és elmosolyodott, bár nem tudta, miért. Pitonnak és az igazgatónak csak biccentett, Potterre nem nézett rá, pedig akkor láthatta volna, hogy a fiú abnormálisan sápadt volt, nyakán karmolások futottak végig, míg Weasley fél karjával tartotta.

De ő nem nézett rájuk. Szemei szárazak voltak, hang nem jött ki a torkán, és szánalmasan érezte magát, úgy, ahogyan kinézett. Megtépázva, véresen és lucskosan, tele vágásokkal és ütésnyomokkal; nem kellett neki a többiek szánalma.

- Ha megbocsátotok, szalonképesebbé tenném magam - indult el kikerülve őket. A négy fiatal döbbenten, kerekre tágult szemmel nézett utána, míg Dumbledore elgondolkodónak tűnt, Piton pedig egyszerűen egy bénító átkot küldött rá, ami még mielőtt elmerülhetett volna a testében, kikerülte őt, és az egyik hóbuckába csapódott, szétrobbantva azt.

Pansy döbbentében megtorpant, majd lenézett hasára, ami körül a levegő fodrozódott. A gyermek...?! Ez nem lehet! Hisz még alig pár napos, még semmi sincs belőle...

Csak állt, nézte a hasát, és meg volt rökönyödve, a mögötte állóak nem különben. Pansy végül összeszedte magát, és egy szó nélkül sietve elment, a köpeny meg groteszken lebegett mögötte, mint ahogyan Voldemortnál szokott.

×ß×ß×

Harry Potter szinte megállás nélkül köhögött egy hétig; míg Pansy Voldemortnál volt. Éjszakái mondhatni nem is voltak, mert akaratlanul is tanúja lett mindig a történéseknek, és inkább kihagyta a kínzatás részleteit. Az egész dologban az volt a jó, hogy a fontos információkat meg tudta osztani a többiekkel, mint például, hogy mire készül Voldemort, mit csinál, mi történik éppen.

Csak még egy dolgot nem mondott el nekik. Hogy Pansy Parkinson homoszexuális volt. Nem érzett hozzá elég vágyat, hogy ő mondja el, mert azt árulásnak érezte volna. Becsapta volna a lányt, visszaélt volna a bizalmával, mikor tudta, hogy ez mennyire fontos titka volt Pansynek. De most mégis ott ült a székben, körülötte barátai, kiegészülve Dracóval és Blaise-zel, és tudta, hogy fel kell hoznia a témát, mert érezte, hogy Pansy nem fog mondani nekik semmit semmiről és soha. A lány ebben elhatározta magát.

Blaise aggodalmasan szorongatta jobb kezét, és egy zsebkendővel mindig felitatta felköhögött vérét.

Harry hálásan nézett a fiúra egy újabb köhögéshullám után, majd sóhajtott és megszólalt.

- Jobb, ha én tudatom veletek a dolgokat, és nem az újságból hallotok róla, mert arra mérget vehetünk, hogy Pansy nem fog semmit sem mondani. Ezt tudom - nézett végig mindenkin, tekintete egy kicsit jobban elidőzött a gyűrött Hermionén. Harry sajnálta barátnőjét, mert az úgy érezte, ő tehet a dolgokról, hisz ő fogta meg a zsupszkulcsot, és nem kellett ehhez érzelmet olvasnia; ez a lányra volt írva meg a kinézetére. Feldagadt, vöröslő szemek a nap huszonnégy órájában, könnymaszatos arc, némaság, rémálmok. A lány meggyötörten nézett rá, és a többiekkel együtt várta, hogy folytassa.

Harry nehezen kezdett hozzá, ám tudta, hogy muszáj megtennie, mert ezzel a lány és a többiek helyzetén segített. Így hát többször is mély levegőt vett - emiatt viszont mindenki idegessége megsokszorozódott, hisz ha már a Nagy Harry Potter sem tudja elkezdeni, akkor a dolog igencsak fajsúlyos lehet -, majd végül Blaise hüvelykujjal megsimította a kézfejét bíztatásképpen, így belekezdett.

- Természetesen Pansyről van szó - szólt halkan, Blaise ujját nézve. Más észre sem vette, hogy mit csinált a mardekáros fiú, olyan apró tett volt. Harrynek mégis felért mindennel. - Meglepő, döbbenetes lesz az a dolog, amit most mondani fogok, de kérlek titeket, fogadjátok jól - nézett főleg Dracóra. Barátairól tudta, hogy nem ítélik el a "másságot" - hisz még mindig a barátai voltak, és támogatták őt -, Blaise-ről pedig nem tudott ilyen dolgot elképzelni. A fiú egyszerűen túl kedves, őszinte, gyermeki volt ahhoz. Harry néha így látta; és hát Blaise akkor álszent lenne. Ez az egy hét jobban összehozta őket, mint eddig bármi. Ha sikoltozva ébredt fel, Blaise volt az első, aki ott termett mellette, ölelte, nyugtatta, és egyikőjük sem érezte furcsának vagy zavarónak ezt. Ám ott volt Draco Malfoy, akiről tudta, hogy igencsak sznob családban nevelkedett, és igencsak hatottak rá a szülei nézetei, még ha nem is akart Halálfaló lenni. Ki tudja, hogy vélekedik a homoszexualitásról? Mondjuk... Ha rossz véleménnyel lenne, talán már kifakadt volna Harry és Blaise közös pillanatait látva.

Végül folytatta. - Szerintem mindenki hallott már a homoszexualitásról... - Szavait elakasztották a többiek levegővételei. Nem tudta volna megmondani, hogy ez most jót jelent-e, vagy rosszat, habár érezte, hogy mindannyian meglepődtek, kíváncsiak voltak, hogy ez hogy jön ide, és választ akartak kapni a kérdéseikre. Nem húzta hát tovább a csendet. - Pansy homoszexuális.

Semmi kiáltás, felnyögés, meglepett szájtátás... olyannyira megdöbbentette a többieket az információ. Draco és Blaise sohasem gondolták volna ezt. A lány, akivel felnőttek, nem is a fiúkat, hanem a saját nemét részesítette előnyben. Ron semlegesen fogadta a tényt; nem ismerte Pansyt, így véleményt sem mondott róla, Hermione pedig egyszerre volt összezavarodva és megvilágosodva. Összezavarodva az új információ miatt volt, míg megvilágosodva ugyancsak emiatt; végre értelmet nyert neki az a néhány pillanatkép, amit még Pansy élt át a testében.

- Homoszexuális, és ezt Voldemort is megtudta. Azt még... - akadt meg mondanivalójában. Nem mondhatja el, hogy a lány nem volt szűz, mert harmadikban csúnyán elbántak vele. Épp eleget árult már el. Így megmásítva szavait folytatta, ami nem kerülte el a többiek figyelmét, de nem is kérdezősködtek, mert tudták, ha a dolog olyan fontos lenne, akkor elmondaná nekik. - Voldemort megígérte Pansynek, hogy ez napvilágra fog kerülni valamikor a karácsonyi szünet alatt...

- Tessék? - kiáltott fel Blaise, Draco pedig akaratlanul is megmozdult a benne munkálkodó védelmi ösztönök miatt.

- Mit tehetünk? - kérdezte gyorsan, mielőtt reagálni tudtak volna a többiek Blaise kiáltására. Harry ránézett, majd megszólalt, halkan és lágyan ejtve ki szavait.

- Ott támogatjuk és segítjük, ahol csak tudjuk...

×ß×ß×

Pansy megérintette, végigsimította a hasát, pedig legszívesebben kikaparta volna onnan a növekvő életet. Pár napos volt, és ilyen intenzív gyűlöletet még senki iránt sem érzett. A gyermeket hibáztatta a dolgokért, hisz ő tehetett róla, hogy el kellett elszenvednie azokat a borzalmakat Voldemortnál, ő volt a fő ok, nem pedig valami vagy valaki más. A gyermek miatt nem lehet ezentúl teljes élete, mert kilenc hónapig ott lesz benne, utána pedig a Nagyúr elveszi tőle, és magára hagyja őt a sorsával, ami meg van pecsételve. A kilenc hónap leteltével... Nos, jobb, ha már most kiválasztja a sírhelyét.

Legszívesebben üvöltött volna, ahogyan csak a torkán kifér, de még suttogni sem volt ereje. Fizikailag és mentálisan értve sem.

Miért kéne mindent kibírnia? Nem azért van az ember, hogy megtörjön és feladja? Hogy elfogadja a sorsát?

Nem tudott helyesen értékelni, elvakultan látta a dolgokat, mindent feketén és fehéren, semmi sem volt köztes állapotban. A fehér, a vakító fényesség jelenti neki a halált, a fekete, a sötétség pedig az életet, olyan reménytelennek tűnt minden. Feketében rostokolt, várva a végzetére, pedig egy kis hang azt súgta neki, hogy ne adja fel ilyen könnyen, tartson ki, és meglátja, minden jóra fog egyszer fordulni. Ha ez a hang igazat mondott, mikor lesz az az egyszer? Egy hét, három hónap, két év, tizenöt év múlva?

A tükör szilánkokra robbant, ahogyan belevert öklével. Ugyan nem csak a tükör sínylette meg a dolgot, de legalább érzett valamit, még ha az fájdalom is volt. Visszarángatta az önsajnálatból egy pillanatra, de még nem volt benne annyi akaraterő, hogy ezt huzamosabb ideig meg is tartsa.

Bármilyen reménytelennek is tűnt Pansy helyzete, figyelembe kellett venni, hogy még mindig akaratos volt, amit eltervezett, azt még talán most is véghez tudná vinni. És ott voltak neki a barátai.

A barátai, akiket nem akart most egy ideig látni; szégyellte magát előttük. Nem tudta megmondani, hogy miért, de így érzett. Piszkosnak és koszosnak érezte magát; Draco és Blaise szemébe nem tudott belenézni, Hermionéra tekinteni sem tudott, a másik két fiút meg nem mondhatta a barátainak, csak ott voltak vele az utóbbi néhány hétben. Attól még nem voltak a barátai.

Így érthető volt, hogy már egy nap is eltelt, mióta Voldemorttól kiszabadult, a téli szünet is megkezdődött aznap, a Roxfort lakói hazautaztak a családjukhoz, ő pedig a kastély egy eldugott részében volt, és ki nem mozdult onnan. Még soha ezelőtt nem járt itt, és a méteres porból ítélve előtte sem sokan fedezték fel eddig ezt a kis termet. Egy egyszerű, padokkal teli helyiség volt, Pansy mégis itt töltötte az elmúlt napot, sötétben és hidegben, az egyik sarokban kuporogva. Rettenetesen félt egyedül este, félt minden egyes zajtól, megrezzent még a hangosabb levegővételeire is. Idevarázsolta magának azt a minimális ételt és innivalót, amit megkövetelt a gyermek védelmét biztosító bűbáj, de mást nemigen tett. Ült, naphosszat csak ült mozdulatlanul, és nézte a falakat, a poros, pókhálóval szőtt padokat, és az ablakon beszűrődő halvány fényt az üvegre tapadt mocsok miatt.

Nem tudta, mi van vele. Ő sosem adta fel ilyen könnyen, nem engedett teret az önsajnálatnak, sem ennek a fájdalomnak, ami belülről emésztette. Még mindig ugyanabban a mocskos és szakadt ruhában volt, ugyanolyan véresen és piszkosan. Nem tudott lemenni a hálókörzetükbe, hogy rendet rakjon és szembenézzen a mardekárosokkal, akik már biztos értesültek arról, hogy Voldemort őt választotta. Már elmentek, legalábbis majdnem mind elmentek, így már itt volt a lehetőség, csak nem akaródzott megmozdulni.

Semmibe meredését ritmusos kopogás törte meg az ajtón, ő meg csak nézett és nézett, nem tudta a dolgot mire vélni. A kopogás nem szűnt meg, így térdeit szorosan mellkasához húzta, átkarolva lábait, hogy minél kisebbre menjen össze. Végül kinyílt az ajtó...

... és belépett rajta Harry Potter.

Harry azonnal Pansyhez sietett, majd karjainál fogva felhúzta, ő pedig nem tehetett semmit.

- Szedd össze magad, Parkinson!

Lehajtotta a fejét, ujjait pedig összekulcsolta.

- Nem megy...

Harry megszorította a kezét, tudva, hogy így fájdalmat okoz neki, de éppen csak annyit, hogy elviselhető, ámde zavaró legyen.

- Szedd össze magad! - dörrent rá hangosan, és ez a dohos teremben visszhangzott. - Először is, kezdjük az öltözékeddel - intett a pálcájával, mire Pansyről a fekete köpenynek nevezett gyalázatosság eltűnt, felváltotta azt egyik iskolai talárja, alatta pedig kényelmes pamutnadrág, póló és kötött pulóver volt. Ezzel egy időben bőréről is eltűnt minden szenny és kosz, egy bűbáj pedig felfrissítette kihűlt testrészeit. Egy másik bűbáj gondoskodott a zúzódások gyors eltűnéséről. Harry gyengéden fogta most már a lány kezeit, majd jobb tenyerével végigsimított az arcán, bátorítóan nézve rá. Pansy pedig megrendülten fogadta az új dolgokat, a meleget, a tisztaságot és a kedvességet, a bátorítást, amit hirtelenjében kapott.

- Ami megtörtént, megtörtént, de már ott van a múlt idő. Még nagyon friss, azt tudom, de ha el sem kezded feldolgozni, akkor sohasem fogsz rajta túllépni. Mindenki tudni fogja, hogy homoszexuális vagy, de ott vannak neked a barátaid, akik, mikor elmondtam nekik, nem azt kérdezték, hogy micsoda, hanem, hogy hogyan segíthetnek neked, majd mikor kiderül a dolog - mosolygott a lányra, ujjaival végigszántva a - bűbájnak köszönhetően - selymes hajfürtökön. - Mind melletted állnak, mind melletted állunk. Blaise... nem is tudod, Blaise mennyire kimutatta gyermekiességét, amit annyira hiányoltál, nem is tudod mennyire aggódott érted Draco. Olyannyira, hogy csak altatóval tudott aludni. Nem is tudod, mennyire ki van készülve Hermione, mert saját magát hibáztatja a dolgok miatt, mondván, hogy ő fogta meg a zsupszkulcsot, és nem is tudod, mennyire szeretnek téged mindhárman. Te, Draco és Blaise egy család vagytok. Ti vagytok egymás igazi családja; és most mindketten aggódnak a húgukért.

- Én... vagyok az idősebb... - szipogta Pansy, megtörve a csendet a sok igazságot rejtő szavakkal. Már emelte volna a kezét, hogy könnyeit letörölje, de Harry megakadályozta ebben. Gyengéden a mellkasához szorította a lány arcát, és hagyta, hagyta, hogy könnyítsen a lelkén a sírással. Nem próbálta közhelyekkel csitítani; csak a hátát simogatta, és tartotta őt.

Pansy lelkéből a sírással csodával határos módon távozott a kilátástalanság, és egy kicsivel már optimistábban látta a világot és benne saját magát.

Habár még mindig tudta, hogy a megpróbáltatásai még csak most kezdődnek majd el.

×ß×ß×

A vártakkal ellentétben mégsem volt olyan szörnyű a beszélgetésre emlékeztető dolog a barátaival. Dracóék tapintatosan nem hozták fel a dolgot, hogy a saját neméhez vonzódott, de éreztették vele, hogy ez őket nem zavarja, és hogy mindketten mellette állnak. Ez rendkívül meghatotta, még ha nem is vallotta be a többieknek.

Hermionéval volt egy komoly beszélgetése, mert a lány hajthatatlan volt abban, hogy mindez az ő hibája. Végül megegyeztek abban, hogy senki sem felelős semmiért, ez úgy is így történt volna, mert valamilyen úton-módon biztosan Voldemortnál kötött volna ki.

Csupán egyetlen egy dologról nem volt hajlandó beszélni, mégpedig a benne növekvő gyermekről. Gondolni sem akart rá, és ha nem gondolt rá, nem beszélt róla, akkor olyan volt, mintha nem is lett volna. Tudta, hogy ezzel csak elodázza a dolgot, de nem érdekelte. Élni akarta a hátralévő életét, amennyire a helyzet engedte.

Másnap, a beszélgetések napja után - ő csak így hívta magában -, a Nagyteremben volt, mikor annak a néhány embernek, akik a Roxfortban maradtak, megérkezett a posta, a napi újságokkal, Pansy pedig megdermedt a mozdulat közben, rettegve a hírektől.

Draco és Blaise a két oldalán ült, és mindketten egyszerre, ösztönösen nyúltak, hogy megszorítsák bátorításképp a kezeit. A griffendéles asztalnál Hermione őt nézte, Ron Hermionét, Harry pedig evett tovább. Mikor az első lány kinyitotta az újságot, majd átlapozta és érdektelenül dobta félre, hatalmas sóhajt szakadt ki belőle. Még ma nem.

A kérdés az, hogy mikor?

×ß×ß×

A szünet, mondhatni, eseménytelenül telt. A mardekáros és griffendéles trió észrevétlenül szokott össze, míg végül, karácsony napja előtt azon kapták magukat, hogy jelképes kis ajándékokat csomagolnak egymásnak. Pansy mosolygott, ezt az ünnepi hangulatot nem tudta elnyomni semmi sem, ám jó hangulatára bőven rátett Draco és Blaise bolondos keringője egy rockszámra, Harry léggitár szólója, Hermione és Ron verekedése, ahol Hermione volt a támadó, Ron az áldozat, és egy összegöngyölt újságköteg pedig a brutális eszköz.

Mosolygott, ahogyan csak tudott, mosolygott, mert semmi rossz nem jutott az eszébe, semmi fájdalmat nem érzett, csak boldogságot, hogy ezekkel az emberekkel lehet. De mégis, ha szavaznia kellett volna az előtte zajló jelenetekre, voksa természetesen a Draco/Blaise párosra és azok táncára esett volna. A két fiú mindent figyelembe véve szabályosan keringőzött, bevetve tudásukat, amit még kiskorukban kellett elsajátítaniuk, ahogy az minden magára valamit is adó varázslócsaládban elvárás volt.

Úgy döntöttek, hogy most is együtt alszanak majd, ami persze nem azt jelentette, hogy szivacsokat és hálózsákokat raktak le a szoba közepére, és "ahova puffansz, oda esel" beütésű volt a dolog, hanem mindenki kis ágyakat kívánt magának, körülötte függönnyel, hogy ne legyenek annyira mégsem együtt, egy kis intimszférát hagyjanak a másiknak. Pansy nem tudta, hogy ezt főleg miatta csinálták-e, hallgatólagosan megegyeztek a többiek abban, hogy nem szabad éjszakára egyedül hagyni, vagy tényleg mindenki együtt akart aludni... Így hát ez lett belőle. Az utóbbi éjszakákat itt töltötték a Szükség Szobájában, ami mindennel ellátta őket, amire csak szükségük volt. A nappalaikat a kastélyban vagy kint a szabadban töltötték hógolyózással, szánkózással - ezt Hermione mutatta meg nekik -, korcsolyázással, mind-mind olyan helyen, ahol a kíváncsi szemek előtt láthatatlanok voltak. Pansynek ritkán jutott ideje töprengeni a dolgokon, így nem is volt olyan szomorú.

Habár nem mondhatta, hogy tökéletesen érezte magát, és nem voltak utóhatásai az átélt dolgoknak. A nagyobb hangokra, hirtelen mozdulatokra összerezzent, akárcsak az érintésektől, így ódzkodott a testi közelségtől, habár ha szüksége volt esténként egy ölelésre egy-egy rémálom után, azt nem vetette meg.

Ajándékaikat mindannyian dugdosták, hogy majd este a karácsonyfa alá tegyék.

Szép fájuk volt, a két ház színeit ötvözték úgy, hogy abban semmi giccsesség nem volt. Aranyos, viszonylag nagy fa, zöld, ezüst,arany és bordó színekben. Megtehették volna, hogy csak odakívánja valamelyikük a fát teljes harci díszben, de abban semmi élvezet nem lett volna, így Blaise odakívánta a fát, Hermione a díszeket, Draco az égőket, Ron gondoskodott a táplálékról, mondván, „ha megéheznénk a nagy munka közben", Harry a fahéjas füstölőről gondoskodott, Pansy pedig a zenéről.

Mindannyian kivették a részüket a munkából, de azt sem lehetett mondani, hogy minden zökkenőmentes volt, mert Draco és Ron összevesztek azon, hogy mardekáros vagy griffendéles színű legyen az égősor, míg Pansy - hogy a vitának elejét vegye -, fogta, kívánt egy ilyen is, olyan is égőt, és fellebegtette a fára, a két fiú meg csak ámult ezen az igen egyszerű megoldáson.

Végül éjszaka volt, és Pansy csak erre a pillanatra várt, hisz most rakhatta ki az ajándékait. A hatalmas szobában csak a fenyőfa adott némi fényt, és amennyit meg tudott állapítani, mindenkinek el volt húzva a függönye. Az apró csomagokat röptetve közeledett a fához, de a közelébe érve megtorpant, mert egészen furcsa, de felettébb szívmelengető látvány tárult a szeme elé.

Harry és Blaise összebújva gyönyörködtek a fában, összekulcsolva ujjaikat. Blaise egészen rásimult Harryre, ahogyan az ölében ült, arcát pedig élvezettel simította a másikéhoz, még többre vágyva. Pansynek nem volt tudomása arról, hogy nagyon bugyután mosolygott, de ezt el lehetett neki nézni, mert a jelenet olyan aranyos és szívhez szóló volt, hogy legszívesebben sikongatott volna örömében. Ilyet pedig nem tesz egy Pansy Parkinson, így csak bugyután vigyorgott, ahogyan olyan halkan, ahogyan jött, visszament, magára hagyva az ifjú párt.

Boldogan sóhajtva hanyatlott ágyára, még mindig maga előtt látva a két fiút abban a bensőséges pillanatban.

Vajon ő lesz valaha ilyen helyzetben? Lesz szerelme? Olyan ember, akivel le akarja élni az életét?

Reménykedett az igenleges válaszban.

Legszívesebben most átment volna Hermionéhez - a lány közvetlenül mellette volt -, de megakadályozta ebben az, hogy mi van, ha elutasítja, mert azt hiszi, hogy ki akar vele kezdeni? Bár erre az esély a mínusz alatt volt, de azért a bizonytalanság megvolt benne... pedig jólesett volna belefészkelni magát egy ölelésbe, egy meleg karba, még ha nem is voltak szerelmesek, csak barátok.

De érzései tényleg csak barátiasak voltak Hermione irányába?

×ß×ß×

Harry szorította, de mégis gyengéden tartotta az ölében ülő fiút, ahogyan az még mélyebben és mélyebben merült el az ölelésében, szinte már a lehetetlenségig fokozva testük az összenyomódását. Tudta, hogy az előbb itt járt Pansy, de csak mosolyogni tudott a lány boldog érzelmein, amiket a kettősük váltott ki belőle.

Boldogan sóhajtva hajtotta fejét párja nyakába, apró csókokkal lepve el a kívánatos bőrfelületet, nem tudva megálljt parancsolni magának. De úgy látszott, ez Blaise-t egyáltalán nem zavarja, habár ő érezte, hogy a másik fiú nincs készen ennél tovább lépni, így szavak nélkül is megértette őt, és csak csókolta, csókolta, ameddig ki nem fulladtak mindketten.

Talán megtalálta azt az embert, akivel le szerette volna élni hátralévő életét?

Lehet.

Blaise-t még soha nem szerették ennyire. Nem is tudta, hogy ha az embernek van valakije, aki ennyire törődik vele, figyel rá, babusgatja őt, az ennyire csodálatos érzés. Minden pillanatban számíthatott Harryre, ott volt neki, és már csak szeme csillogásával levette őt a lábáról.

Szerelmes lett volna?

Igen. Őrülten szerelmes volt.

És neki nem tűnt furcsának, hogy mindössze egy-két hónap alatt a kapcsolatuk - ami talán csak egyoldalú volt - a megvetéstől idáig jutott. Egyáltalán nem bánta, bár talán a külső szemlélő nem tudná felfogni, hogy hogyan lehetnek ők együtt, mikor annyi éven keresztül ellenségek voltak, most meg már megosztják a nappalaikat és az éjszakáikat.

Az élet sokszor hoz furcsa, hirtelen fordulatokat, sokszor olyanokat is, hogy két ellenség egymásra talált, ezzel megmutatva, hogy van ezerszer jobb a gyűlölködésnél. És az ember ilyenkor már bánja az elvesztegetett időket.

Blaise boldogan mosolygott, barna szemében pedig köszönet, szeretet csillogott.

- Menjünk aludni, jó? - suttogta Harry, csókokkal letörölve kedvese kicsorduló könnyeit, ám nem kérdezett semmit, tudta, hogy mi játszódik le benne. A barna hajú fiú bólintott, majd először ő állt fel, aztán ujjaikat még mindig szorosan összefűzve elmentek, hogy az éjszakát is egymás ölelésében töltsék.

×ß×ß×

Reggel mindannyian Ron sürgető keltegetésére ébredtek. Pansy annyit ki tudott bogozni a fiú szavaiból, hogy Karácsony van, ajándékok a fa alatt, de többre nem futotta tőle, olyan álmos volt. Még várt olyan egy órát este, majd kimerészkedett, de sikeresen össze is futott Dracóval és Hermionéval, akik szintén ugyanakkor akarták kitenni az ajándékaikat. Hallgatólagosan megegyeztek abban, hogy nem szólnak egy szót sem, és odarakják közösen, nem vitáznak azon, ki legyen az első. Pansy Hermionéval egyetemben jót vigyorgott a harcias kinézetű Dracón, aki úgy nézett ki, mint aki bármi áron megvédené az ajándékokat a kíváncsi szemektől. Így nagyon előzékenyen elfordultak, mikor Draco rájuk pislogott, hogy ne leskelődjenek.

Szerette Dracónak ezt az oldalát, mikor ilyen bugyután, már-már infantilisen viselkedett, mosolyt csalva az arcára. Túl hamar kellett a fiúnak is felnőnie, bár ez nem jelentette azt, hogy minden gyermekiesség kiveszett belőle. Jó mélyre el volt ásva, az igaz, de néha előtört, és olyankor az ember elolvadt. Legalábbis Pansy mindenféleképp, Blaise-zel egyetemben.

Tényleg! Blaise és Harry! Amennyire elkötelezte magát abban, hogy ő még bizony aludni fog, olyan hamar ült is fel egy boldog vigyorral az arcán. Még csak Ron hangját hallotta, így talán még volt esélye a dologra. Óvatosan, nehogy valaki is észrevegye, egy csintalan mosollyal az ajkain átszaladt Harryhez, és nagyon óvatosan bekukkantott a függöny mögé, aztán legszívesebben felsikkantott volna, mikor barátja ott feküdt Harry karjai között. A mosolyt sehogy sem tudta lekaparni az arcáról, amint óvatosan megbökdöste Harry arcát, és mikor a fiú felnézett rá, csak elvigyorodott, majd mikor észlelete, hogy valaki még mindig a karjai között van, rápillantott Blaise-re, arcára szeretetteljes kifejezés bukott ki, ahogyan alvó kedvesét nézte. Pansyt pedig ez hatalmas örömmel töltötte el.

Örömében gyorsan megbökdöste Blaise arcát is, és mikor a fiú álmosan felnézett rá, majd észrevéve magát, lenézett Harryre, majd vissza rá, arcára pirosság kúszott, Pansy nem tudta visszafogni magát: összecsapta a tenyerét, és felsikkantott.

- Olyan aranyosak vagytok! Gratulálok! - nyomott egy-egy puszit a két meghökkent fiú arcára, majd amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen el is tűnt.

Egy kis ideig még hallotta Harry halk nevetését.

Félúton meglátta a karácsonyfát, alatta telis-tele kis ajándékokkal, mire meggondolva magát arrafelé vette az irányt, és leült az egyik kanapéra, aztán csak gyönyörködött az elé táruló képben. A fa vitathatatlanul gyönyörű volt, ám annyira nem, mint este, előtte a két fiúval, de így is megtette azért a kellő hatást. És ezt mind ők csinálták. Együtt. Jó érzés volt nézni, mi lett a következménye tegnapi ügyködéseiknek, és alattuk a csomagok is passzoltak a fához, mert könnyedén kitalálta, hogy az arany és bordó csomagok a griffendélesektől származtak, míg az ezüst és zöld csomagok pedig tőlük, mardekárosktól. Azért ezt nem tudták magukról levetkőzni. És ez hihetetlenül szórakoztatta Pansyt.

Szeme elől a világot hirtelen egy kéz takarta el, mire egy kicsit megrezzent, de mikor a kéz nem mozdult, hanem kitartott, találgatni kezdett, ki lehet az. Nem volt nehéz dolga...

- Draco.

- Honnan? - érkezett a fiú felháborodott hangja mögüle, majd a szőke vagányan átugorva a kanapé támláját, lehuppant mellé.

Ő csak semlegesen nézett rá, majd végül kikívánkozott a vigyora.

- A parfümöd, édes, a parfümöd - osztotta meg barátjával a nagy titkot. Draco felemelte a csuklóját, hogy szagmintát vegyen. Ez volt a hátránya a parfümözésnek, főleg, ha az ember már évek óra kitartott egy illat mellett.

- Váltanom kell - sóhajtott Draco színpadiasan, Pansy pedig rácsapott a fiú combjára.

- Dehogy kell! Ezt szeretjük mindannyian! - tiltakozott egy elnéző mosollyal, mivel tudta, hogy Draco semmi pénzért nem cserélné le ezt az illatot.

- Így igaz - bólintott a fiú, elég hamar beadva a derekát, Pansy meg csak a szemét forgatta.

- Boldog Karácsonyt! - üvöltötte el magát Ron elkeseredetten néhány perc múlva, mikor még mindig csak Draco és Pansy volt kint a fánál.

Nem érkezett rá semmi reakció, egy pisszenés, annyi sem hallatszódott a többiek felől, mintha még mind aludnának, és Ron nem érte volna el a célját. A vörös hajú fiú összeszorította a száját, majd elmosolyodott, mikor nagy nehezen megjelent Hermione, érthető módon a pizsamájában. Pillanatokon belül Blaise lépett elő a saját függönye mögül, míg Pansy meglepetésére Harry pedig szintén a sajátja mögül, mintha külön töltötték volna az egész éjszakát, és néhány perce még nem együtt aludtak volna. Harry rákacsintott Pansyre, főleg a lány buta arckifejezése miatt, amint egyikükről a másikra nézett, majd elrikkantotta magát.

- Boldog Karácsonyt!

Blaise elvigyorodott, ahogyan a fekete hajú fiú mackóölelésben részesítette a meglepődött Ront és Hermionét, ő pedig lehuppant barátai mellé, és mindegyiküknek adott egy-egy puszit, Draco Malfoy nem kicsi megdöbbenésére. Blaise ilyen támadást legutóbb hét évesen követett el ellene, most meg már majdnem tizenhét volt - egy kis túlzással -, így megérthető volt a döbbenete.

- De vidámak vagyunk ma! Mi áll a háttérben, Blaise, szívem? - húzogatta a szemöldökét Pansy, a fiú arca pedig azonnal felvette a griffendéles bordó színt, Draco pedig befejezte arca törölgetését.

- Hát.. Karácsony van, nem? Legyünk ilyenkor vidámak! - találta meg a hangját a barna hajú fiú, közben pedig lopva egy ronda pillantást vetett a mindentudóan néző Pansyre, ugyanakkor belül legszívesebben kiáltozott volna boldog barátnőjét látva. Akármi történt is Pansyvel, talán azon az úton haladt, ami a felejtés nevet kapta még valakitől a régmúltban.

- Kibonthatjuk végre az ajándékokat? - toporgott Ron a karácsonyfa előtt. A többiek összenéztek, majd bólintottak, mire a vörös hajú tapsolt egyet örömében. - Először nekem adja...

- Mindenki keresse meg a sajátját, ne adogassuk - javasolta Hermione félbeszakítva barátja ötletét, és ezzel mindenki egyetértett, így fogták magukat, és elkezdtek kutatni. Pansy először a két mardekáros csomagjáért nyúlt, majd tovább kutakodott a griffendéles csomagok között is. Blaise két csomagja a kezébe került, így odaadta őket a fiúnak, aki kutatott tovább az utolsó griffendéles csomagja után. Pansy megtalálta a Rontól és Harrytől származó ajándékát, majd folytatta a keresést, és végül a fa alatt, egy eldugott részen megtalálta a Hermionétól származó hatalmas dobozt, amit csak kihúzni tudott a fa alól, megemelni nem, ebben a görnyedt testhelyzetben.

Öt perc múlva mindenkinek megvolt mindene, és egy nagy körben ültek, előttük a kibontásra váró csomagokkal.

- Háromra nekiesünk, jó? - kérdezte Ron mohón, mire bólintott mindenki. - Négy! - kiáltotta, leegyszerűsítve a dolgokat, mire mindenki a szemét forgatva felnevetett, aztán nekiláttak a csomagolópapír szaggatásnak.

Pansy Dracótól egy csodaszép nyakláncot és karkötőt kapott, ami teljesen egyszerű volt, a nyakláncon csak egy vörös medál volt, a karkötőn pedig szintén ugyanolyan medálok, csak apróbbak. Csillogó szemmel nézte, olyan szép volt, majd Dracóhoz fordult, aki őt figyelte egy mosollyal a szája sarkában, és megkérte, tegye fel rá az ékszert, amit Draco szíves örömest teljesített is. Karkötőjét is bekapcsoltatta a fiúval, majd egy nagy puszit adott neki viszonzásképp. Kegyetlen drága ajándék lehetett ez Dracótól, de már megszokták, hogy ilyenkor mindig kitesz magáért, és azt veszi meg nekik, amire vágynak, kerüljön az bármennyibe is. Ezt a szettet Pansy még az előző év végén látta Roxmortsban, és azonnal beleszeretett; úgy kellett elrángatni a kirakat elől. - Köszönöm, köszönöm, köszönöm... - mantrázta, megszorongatva a fiú ujjait, mire az csak megvonta a vállát, és tovább bontotta a sajátjait.

Pansy következő ajándéka Blaise-től származott, és egy csillogó selyemkesztyűt rejtett magában, aminek a különlegessége az volt, hogy olyanná változott át, amilyet éppen viselni akart. Ha fekete csipkét, akkor olyanra, ha szatént akart, akkor olyanná, vagy ha bőrt, akkor olyanná. Bal kezére felhúzta az egyiket, és az rögtön átváltozott egy bordó csipkés darabra, ami pont ment a nyakláncához.

A csomagokon átlendülve megszorongatta Blaise nyakát is, majd mosolyogva hagyta, hogy a fiú nevetve terelje vissza a saját térfelére. Rontól egy doboz édességet kapott, amit megköszönt, és már kapta is be az első cukorkát, ami a kezébe került.

- Ha valamit nem szeretsz, csak juttasd vissza a feladónak - húzogatta szemöldökét célozgatóan a vörös hajú fiú, Pansy pedig felnevetett. Ki más, ha nem Ron Weasley?

Harrytől egy fekete pamutköpenyt kapott, mint mindenki más, aminek különlegessége abban rejlett, hogy ez is, akárcsak a kesztyűje, olyan formájúra és színűre változott, amilyet a viselője akart. Pansy észrevette, hogy csak Blaise előtt nem volt ott a köpeny, így kíváncsian pillantott a fiúkra, és pont elkapta Harry tekintetét, ahogyan megígéri Blaise-nek, hogy meg fogja kapni az ajándékát, amint elmúlik a nyüzsgés, és kettesben lesznek. Pansy beleöklözött Harry vállába, majd rákacsintott, kifejezően rámosolyogva Blaise-re, majd visszatért az utolsó, hatalmas dobozához, amit Hermionétól kapott.

Vajon mi lehetett benne? Ami olyan nagy és nehéz volt?

Ennél az egy ajándéknál tépte le a leggyorsabban a csomagolópapírt, majd bontotta fel a a doboz tetejét. A mosoly azonban rögtön az arcára fagyott, mert nem más volt benne, mint rengeteg babaholmi, kisruháktól kezdve, pelenkáig, cumikig, csörgőig minden, de még volt több kézikönyv is a gyermeknevelésről.

Nem tehetett róla, de grimaszolva nézte a kapott holmikat. Hermione ezt észrevette, és szorongva kérdezte meg, hogy nem tetszik-e neki, mire kényszeredetten elmosolyodott, és próbálta megnyugtatni a lányt.

- Nem... nagyon tetszik.. csak.. tényleg jó és hasznos, köszönöm - próbált hazudni, ám tudta, hogy nem valami fényesen alakított most. Erre már mindenki felfigyelt, Harry pedig már bánta, hogy nem beszélt Hermionéval a lány érzéseiről. De barátnője talán akkor is hajthatatlan lett volna, mondván, hogy így nem lehet érezni...

- Tudtam! Tudtam, hogy nem kellett volna mugli dolgokat vennem... - siránkozott Hermione, sajnálkozva nézve a dobozára.

- Nem! Ez.. nagyon szép és aranyos meg minden.. csak.. - sietett leszögezni Pansy. A szándékot azt tényleg nagyra értékelte, hisz Hermione nem tudhatott az érzéseiről, amiket a baba iránt táplált.

Frusztráltan sóhajtott egyet, majd a doboz tetejét visszahajtva tolta el magától, hogy még véletlenül sem érintse.

- Nem akarom még most ezt... mint ahogyan nem akarom a gyermeket sem, de nem tehetek ellene semmit sem, mert a kiszórt bűbáj megakadályozza, hogy elvetessem vagy kárt tegyek benne… és ez szörnyű. Itt van bennem, de nem érzem a sajátomnak, egy valami, ami befurakodott az életembe, egy szálka, ami idegesíti az embert - folyt végig egy könnycsepp az arcán, majd szipogva törölte le, és figyelmen kívül hagyta, hogy barátai szörnyülködve ugyanakkor megértéssel a szemükben néznek rá. - Most... most... - felállt, hogy elmenjen, de nemsokára utolérte Hermione hangja.

- Hogy mondhatsz ilyet? Hogy mondhatsz ilyet, mikor még meg sem született, még ki sem alakult, még most van növekedőfélben? - A barna hajú lány, amilyen halkan kezdte, olyan hangosan folytatta végül: már ordította. - Te vagy az anyja annak a gyermeknek, neked kell majd megszülnöd őt, te táplálod őt most és majd miután megszületett! Vedd figyelembe, hogy ez a gyermek nem csak Voldemort gyermeke, hanem a tiéd is, ott van benned, és te ilyeneket mondasz? Hát nem szégyelled magad? Mikor az a gyermek nem tehet semmiről sem? - ordított még mindig magából kikelve, majd odasietett a sápadt Pansyhez és szembenézett vele. - Ő a Te gyermeked, a tiéd és senki másé, nem mondhatsz ilyet, te vagy az anyja! Magára akarod már most hagyni? Hogy fájdalmas, szörnyű élete legyen? Ki mondta, hogy oda kell adnod Voldemortnak? Azt hittem, van annyi eszed, hogy rájössz, hogy most már otthagyhatod Voldemortot, nem tartozol neki semmivel, és az a gyerek a tiéd, csak a tiéd, nem számít, ki az apja. Ő arról nem tehet. Nem utasíthatod vissza úgy, hogy esélyt sem adsz neki! - buktak ki Hermione szeméből a könnyek, Pansy pedig megrendülten állt a vádló szavak súlya alatt, várva, hogy valami fejbe vágja, és felébressze ebből a rossz álomból.

- Nem őt kell hibáztatnod, hisz nem tehet semmiről! - Szinte már sikoltotta a barna hajú lány, kezével dühösen törölve le könnyeit. Majd halkan folytatta, egyszersmind lecsendesülve és meggyengülve. - Ha nagyon hibáztatni akarsz valakit, akkor itt vagyok én, mert az egész dolog miattam történt meg, én tehetek mindenről. Nem pedig a gyermeked - nézett rá megtörten.

Pansy azon kapta magát, hogy a hasát átkarolva áll, könnyei végigfolynak az arcán, és hogy csak egy szó kattog benne: "gyermeked". Neki tényleg lesz egy gyermeke? A sajátja lesz? Ő lesz az anyja? Eddig fel sem fogta ezeket a dolgokat, hogy az a gyermek nem csak Voldemorté, hanem az övé is.

Megtörten, szipogva ment vissza a csomagjaihoz, majd felnyitotta a dobozt, és kivett belőle egy rugdalózót. - Azt hi-hiszem, hogy ezt szere-tni fo-fogja - csukladozott, elhomályosult tekintettel nézve a bézsszínű ruhácskát.

Hermione szavai felnyitották a szemét.

Az a gyermek az övé, ő az anyja, benne növekszik, ő felelős érte, neki kell gondoskodni róla. És hogy a kisgyerek semmiről sem tehetett. Nem tehetett arról, hogy ki az apja, hogy hogyan fogant meg, csakis Voldemort. Sem Hermione, sem a gyermeke nem voltak hibásak.

Ő pedig nagyon bután viselkedett, és rettentően szégyellte magát korábbi gondolatai miatt. Még hogy ki kéne vágni a hasából!

Hangosan sírt, felismerve, hogy milyen borzalmasan viselkedett a gyermekével szemben. Soha nem lett volna szabad ilyet és ehhez hasonlókat gondolnia!

Milyen szörnyű, barbár gondolatok voltak ezek, mennyire bánta most már őket! Legszívesebben erősen megütötte volna magát, ameddig el nem ájul, olyannyira szégyellte magát. Egy hülye, nem gondolkodó liba volt. Soha többet nem szabad rosszakat gondolnia, soha. És a gyermekének meg kell adnia mindent, küzdenie kell érte ereje végéig. Mert nem és nem, ő nem fogja Voldemortnak, annak a mocsoknak a kezébe adni.

Sokkal keservesebben zokogott, ahogyan egyik karjával hasát karolta át, másikkal meg arcát takarta el, hogy ne is lásson semmit sem, ne lássa a megvető tekinteteket.

Azon kapta magát, hogy egy védelmező ölelésben volt, és megállíthatatlanul sírt tovább, arcát Hermione mellkasába fúrva.

Harry meg sem próbálta a lány érzéseit befolyásolni; erre rá kellett döbbennie, és ha ehhez ilyen fájdalmas volt az út, akkor is megérte. Szemében könnyek gyűltek Pansy hihetetlenül intenzív érzelmei miatt, és a többiek sajnálatát is érezte, ami szintén nem volt kellemes dolog. A lány érzelmei elsöprő erejűek voltak, és már most biztos volt benne, hogy nagyszerű anyuka lesz belőle.

×ß×ß×

A nap további része sok szórakozással, evészettel, ivászattal, hógolyózással és hóember építésével telt, ám Pansy többször is azon kapta magát, hogy meghatottan mered egy pontra, ömlő könnyeivel mit sem törődve, és szeretetteljesen karolja át a hasát. Valaki ilyenkor mindig odament hozzá és megölelte, legtöbbször Hermione, de ezúttal Blaise volt a soros. Kint voltak a szabadban, ők pedig egymást átkarolva álltak, Pansy elbújva Blaise ölelésében. A többiek építették tovább a hóembert, tapintatosan nem lesve minden egyes lecsorduló könnycseppet az arcán.

Végül összeszedte magát annyira, hogy ránézzen a fiúra, és egy reszketeg sóhajt eresszen meg. - Mesélj csak, hogyan is jöttetek össze - kérte barátját, mire Blaise egy pillanatig hezitált, majd belekarolva a lányba elsétáltak, és közben mindent elmondott az elejétől kezdve mostanáig.

Azt még Pansy is tudta, hogy míg Hermione a bájitallal küszködött, addig Harry és Blaise sok időt töltött a másik társaságában, igaz nem kettesben, mert szinte mindig volt ott valaki. Mesélt arról, hogy mi történt az utolsó nap, mikor a bájitalra vártak, arról a pezsdítő csókról és tapogató ujjról, hogy már akkor tudta, hogy a másik fiú tetszik neki, majd mesélt arról, hogy mikor ő Voldemortnál volt, hogyan támogatták egymást, és ez milyen közel hozta őket. Egy-két nap alatt eljutottak arra szinte, hogy Harrynek akkor nem voltak rémálmai a korábban látott kínzásokról, mikor Blaise befeküdt mellé, Blaise pedig akkor érezte magát biztonságban, ha Harry karjai közt lehetett.

- Nagyjából ennyi - mosolygott szégyenlősen a fiú, és észre sem vette, hogy már majdnem egy órája csak beszélt és beszélt, közben pedig a kastély körül rótták a köröket, teljesen átázva a rengeteg hótól.

Pansy szívből jövően rámosolygott a fiúra, majd arcát nekidörzsölte örömében barátja vállának. - Örülök nektek. Olyan aranyosak voltatok tegnap este...

Blaise megtorpant a szavaira, majd kérdően nézett rá, mire egy kicsit elpirult, mintha rajtakapták volna a leskelődésen.

- Mikor ki akartam rakni az ajándékokat, ott találtalak titeket, és megjegyzem, majd elolvadtam... - emlékezett vissza egy nosztalgikus mosollyal, mintha olyan rég történt volna ez a dolog. - Olyan szépek voltatok, hogy kedvet éreztem, hogy sikongatva tapsikoljak - vigyorgott saját hülyeségén, ahogy Blaise is – igaz, ritka vörös arccal.

- Köszi... - hajtotta le a fejét örömében Blaise. Örült, hogy Pansy az egész helyzetre így reagált, még ha közben ki is derült, hogy a saját neméhez vonzódik.

- A többieknek mikor fogjátok elmondani?

- Nem tudom... Talán még túl korai lenne... - vonta meg a vállát, majd halkan folytatta, elnézve a mellettük lévő fák felett. - Szerintem én szerelmes vagyok, de szeretném ezt az érzést még egy kicsit csak a magaménak tudni. Csak egy kicsit... - pillantott Pansyre esdeklőn, mintha azt várná, hogy a másik átváltozik házisárkánnyá, és leordítja a fejét, hogy hogy képzeli ő ezt, vagy pedig hangosan kiröhögi.

Ám Pansy csak megértően mosolygott. - De előtte majd tudassátok velem, hogy felkészülhessek az arckifejezésekre, jó? - kuncogott, ahogyan elképzelte, milyen arcokat fognak vágni a többiek. Főleg Dracóra és Ronra volt kíváncsi. Blaise csak meglegyintette gonoszsága miatt, de nevetve egyezett bele az ajánlatba.

×ß×ß×

Két ünnep között mindent megtanultak, és Pansy azon csodálkozott, hogy a többieknek hogy nem tűnt fel Harry és Blaise kapcsolata. A két fiú naphosszat egymás mellett volt, együtt voltak, és azok a gyengéd, szeretetteljes pillantások, amiket váltottak, szinte felperzseltek maguk körül mindent. Képtelenség volt, hogy Draco, Hermione és Ron ennyire vakok legyenek.

Miután tanúja volt egy kis seggtapizásnak – amit Harry követett el, világosan felfedve, hogy ki lesz majd az aktív fél, hisz az a kéz elég mélyen lesiklott Blaise fenekén, nagyon intim helyre kalandozva el - elgondolkozott azon, hogy a fiúk már direkt adnak-e jeleket.

Ezt meg is kérdezte tőlük, mire csak nevettek, de választ nem adtak a kérdésére.

Figyelte, szinte már szuggerálta Blaise-t a vacsora alatt, amiért az egy centiméterre sem ült Harrytől, majd mikor a fiú rákapta a tekintetét, és sokatmondóan nézett rá, Pansy izgatottan mozdult meg, letéve kezéből minden evőeszközt, és várta a reakciókat, kicsit sem feltűnően figyelve a többiek arcát. Blaise és Harry alig bírták visszatartani a nevetésüket az izgatott lány láttán.

Majd végül Harry minden előzetes nélkül kibökte a dolgot. - Blaise-zel járunk.

A reakciók megfizethetetlenek voltak. Ron mohón evett, így nem volt meglepő, hogy életmentésre szorult a félrenyelt étel miatt, amit a hirtelen tudomására jutó információ okozott, Draco csak szimplán eltátotta a száját, közben félúton a kanál megállt a levegőben, belőle pedig kifolyt a leves, és szinte látni lehetett, ahogyan kis kérdőjelek jelennek meg a homloka mellett, hogy ezt most komolyan mondta-e Harry. Hermione pedig csak elmosolyodott, mintha eddig is tudott volna a dologról, és nem lenne neki meglepetés; ami minden valószínűség szerint így is volt. Nem hiába hívták a Roxfort legokosabb boszorkányának Hermione Grangert.

Harry perverz csillogással a szemében figyelte a reakciókat, majd még mindig vigyorogva átkarolta Blaise vállát, a másik fiú pedig, hogy elrejtse vigyorát, arcát belefúrta annak mellkasába.

- Ti… ti... - tátogott Ron, mérhetetlenül ostobán festve. Eközben Pansy odanyúlt a szőkeséghez, és megemelte annak leesett állát, hogy zárja már vissza a száját, mert kezdett nagyon hülyén festeni.

- Igen. Mi. Együtt vagyunk - bólintott Harry, végül komolyan végignézve mindenkin, Pansyre és Hermionéra viszont rámosolygott, mert érezte a lányok felhőtlen boldogságát. A két fiúnál csak a megdöbbenést érezte, így hát kicsit zordabb arcát mutatta nekik.

- Öhm... Gratulálok? - kérdezte Draco önmagától, majd egy kis csönd múlva elvigyorodott, és bólintott. - Igen. Gratulálok. Bár nem hittem volna, hogy Harry Potter mellett fogsz kikötni - vonta fel a szemöldökét arisztokratikusan, ahogyan Blaise-re nézett. - Legalább valami szőkét választottál volna... - sóhajtott színpadiasan, megrázva valamicske haját, ami az ég felé meredezett.

- Ne is álmodozz, Malfoy! Akkor már inkább vörös - borzolta meg Ron a haját, kacsintva egyet Blaise-re, közben pedig próbált nagyon erotikus arcot vágni. Nem sok sikerrel.

- El a kezekkel! Ő csak az enyém - vigyorgott Harry, ujjaival megfenyegetve a két fiút, majd jól láthatóan tenyerét végigsimította Blaise mellkasán, a hasán, egészen a lágyékáig; habár ők ez utóbbit már szerencsére nem látták, csak gondolták Blaise hirtelen ugrásából, apró nyikkanásából és pipacsvörösbe forduló arcából.

Harry pedig gonoszan nevetett, átkarolva kedvesét, aztán a többiek is csatlakoztak hozzá.

Sokáig ez volt az utolsó gondtalan nevetésük.

×ß× 7. Fejezet vége ×ß×

8. fejezet

"Ha magunkhoz veszünk egy éhező kutyát, ellátjuk minden jóval, nem fog megharapni. Ez a legfontosabb különbség a kutya és az ember között."

/Mark Twain/

Pansy azon kapta magát, hogy Hermionéban gyönyörködött. Észrevett a lánynál minden egyes mozdulatot, arca minden egyes kis rezdülését. Szerette figyelni a szemvillanásait, egyenetlen formájú ajkait, amiket legszívesebben csókolt volna, vörösre csókolta volna. Azokat az ajkakat, amik olyan mélyen felpofozták a szavaikkal, hogy elfogadta és megszerette a hasában növekvő életet, és azokat az ajkakat, amelyek sírásra görbültek miatta. Azokat az ajkakat, amik ha mosolyogtak, ő is boldog embernek érezte magát. Tapintani akarta a vékony testet, a forró bőrt, legyen száraz vagy selymes, ő akkor is tapintani karta.

Megrémült saját magától; nem jó, hogy pont Hermione keltett benne ilyen érzelmeket. Ők barátok voltak, de csak ennyi, semmi több. Kizárt, hogy valaha is ennél több legyen közöttük, egyszerűen lehetetlen volt még ilyet feltételezni is.

Mégis… az a csillogó tekintet, az a kedvesség és báj, ami körüllengte a másik lányt, az elbűvölte. Új megvilágítást nyert, hogy miért vágyik annyira Hermione ölelésére, és hogy az befeküdjön mellé egy-egy rémálma után, testével az övének simulva… Nem akarta ez. Vagyis de, igen is akarta, de ez nem volt megengedett. Nem kellett volna így viszonyulnia hozzá, az egyetlen barátnőjéhez.

A lány most egy könyvbe merült el, teljesen elzárva magát a külvilágtól, és mégis olyan figyelmesnek tűnt, mint aki minden egyes rezzenést figyelemmel kísért a szobában. Haja arca mellé hullott, és most is ugyanolyan gubancosnak és kezelhetetlennek tűnt, mint eddig bármikor. Apró kezei a könyvet tartották, ujjai gyengéden simították a régi lapokat, mintha érezni akarna minden egyes repedést, betűt a könyvben.

Megbűvölten figyelte őt; nem tudott betelni a látványával. Szép volt. Tényleg szép, ami főleg belülről sugárzott, és ez megmutatkozott a külsején is. Nem voltak telt idomai, mégis... Olyan természetesnek és szépnek találta Hermionét, mint eddig még senkit sem.

Nem mintha eddig olyan sok lányt látott volna meztelenül - és Hermione sem tartozott bele teljesen ebben a kategóriába -, de megfogta a jellemével, majd ehhez társult külseje is, és végül azon kapta magát, hogy ilyesmire gondolt, ezen elmélkedik naphosszat.

Tekintete a Blaise-Harry párosra siklott át, majd kicsikét szomorkásan elmosolyodott; neki vajon lesz ilyen pillanata? És ha igen, akkor kivel?

Tekintete akaratlanul is visszasiklott Hermionéra. Nem. A lány sosem fog úgy viszonyulni hozzá, mint ő most Hermionéhoz.

Sóhajtva temetkezett vissza a könyvébe, nem is sejtve, hogy Harry eközben az ő érzelmeiket elemezte, majd csak mosolyogva ölelte tovább az ölében ülő szerelmét.

×ß×ß×

Végül bekövetkezett az, amit még ha elfelejteni nem is lehetett, de egészen eddig figyelmen kívül lehetett hagyni. Megjelent a cikk Pansyről. Újévi jókívánság Voldemorttól; ő legalábbis így értelmezte, hogy pont újév első napján jelent meg a leleplező hír, ami hatalmas bonyodalmat fog okozni, az biztos.

Barátai nem engedték, hogy elolvassa a leírtakat, és megmondva az igazat, neki nem volt annyi lélekereje, hogy ezzel kínozza magát. Elég lesz az, amit majd ki kell állnia.

Azt sem tudta még, hogy titokban fogják-e tartani, hogy ők és a griffendélesek mennyire összeszoktak, vagy nyilvánosságra hozzák. Így azt sem tudta, hogy kikre támaszkodhat majd. Azt akarta, hogy Draco és Blaise játsszák a szerepüket tovább, és taszítsák őt el - legalább is a többiek előtt, mert így legalább a két fiúnak nyugta lenne.

Csak hogy erről ők hallani sem akartak.

×ß×ß×

Dumbledore gondterhelten tette le az újságot az asztalára, majd nézett a hat diákjára, köztük a sápadt Pansy Parkinsonra, aki az utóbbi időben sok mindenen ment keresztül, és egyik sem volt a könnyedségéről híres.

Piton professzor csendesen állt a szokásos helyén - vagyis a sarokban -, és közben figyelte a lányt, akiről kiderült ez a dolog, és biztos volt benne, hogy ez volt az, amit Potter nem mondott el nekik. Tekintete a gondolatban emlegetett fiúra siklott, majd észrevette, hogy túlságosan is szorosan ül Blaise Zambini mellett. Meglepetten vonta fel a szemöldökét. Ilyen közel kerültek volna egymáshoz? Potter szinte biztos, hogy megérezte meglepettségét, így azon kapta magát, hogy a megvillanó zöld szemeket nézi, majd azt, ahogyan a griffendéles fiú kifejezően összekulcsolta ujjait mardekáros tanítványáéval. Nem viszolyogtatta a kép, csak nagyon meglepődött; pont ez a kettő jött össze? Bár, Draco meg Potter... még a képzelettől is megborzongott. Dracót nem tudta volna elképzelni Harry Potter mellett. Még Zambinit sem, mégis együtt voltak. És milyen nyíltan jelezte neki Potter ezt a dolgot!

- Nocsak! - tapsolt hirtelen Dumbledore, észrevéve a fiúk összekulcsolt ujjait. - Csak nem egymásra találtunk, gyermekeim? - villant jókedvűen a szeme, és már a mosoly meg is jelent arcán, ahogyan az elpiruló Blaise-t és a bólogató Harryt nézte. - Gratulálok, fiaim, gratulálok!

Harry csak vigyorgott az öregre, majd visszakacsintott, mikor Dumbledore rákacsintott, mintegy kifejezve, hogy jó választás, és az ízlése is a helyén van. A szobában a többiek Piton professzorral együtt forgatták meg a szemüket, csak Pansy nézte meglepődve az igazgatót, mire az ráhunyorgott.

- Miss Parkinson, álszent lennék, hisz jó magam is leéltem tizenkét évet egy férfival, szóval nem, én nem ítélem el a "másságot" - mosolygott a lányra megnyugtatóan, kék szemében pedig huncut fény csillant. Majd elmerengve folytatta. - Gerard mindig tudta, mi kell...

- Khm...

Perselus Piton hatható közbelépésének hála Albus Dumbledore nem kezdett el nosztalgiázni előttük. Ám ezzel az öreg igazgató elérte, hogy Pansy arcán egy halvány mosoly jelenjen meg.

- De sajnos nem mindenki ilyen toleráns - szólalt meg Piton első ízben ottléte óta. - Így valamit ki kell találni, mert a tanulók kilencvenkilenc százaléka lépésekre szánja majd el magát.

- Ez igaz. Így arra gondoltam, hogy lehetne Pansynek, és szerintem Dracóéknak is egy külön kis lakosztályuk, így legalább ott nem kéne támadásoktól tartaniuk - szólt közbe Hermione, tanúbizonyságot adva okosságáról.

- Nekünk miért? - tette fel a kérdést Draco, de nem várt választ. Ez amolyan költői kérdés volt. - Tudom, tudom. Természetesen én beleegyezek. Meg most, hogy Blaise is khm... összemelegedett Harryvel, biztos örülni fognak a magánynak - mondta egy sunyi mosoly kíséretében. Blaise csak tovább vörösödött, miközben csúnya pillantásokat lövellt a szőkeség felé.

- Én is ilyesmire gondoltam - bólintott Dumbledore. - Nektek hol lenne jó? A Mardekár közelében semmiképp sem lenne tanácsos. Úgy vélem, a Griffendél klubhelyiségénél két szinttel lejjebb ideális lenne - nézett a hatalmas mágus Pitonra, aki biccentett egyetértése jeléül.

- Emellett szeretném, ha közületek valaki mindig Miss Parkinsonnal lenne, mert nem lenne jó, ha várandósan egy atrocitás kellős közepén találná magát, egyes-egyedül.

- Természetesen - egyeztek bele mindannyian. Még a Roxfort korábbi igazgatói is bólintottak a falon.

- Ez azt is jelenti, hogy nyíltan megmutatjuk, hogy nem szimpatizálunk a Nagyúr eszméivel... - mormogta halkan Blaise, a többiek meg komoran bólintottak. Draco, Blaise és Pansy is tudta, hogy a családjuk ezt nem tűri, és ha megtudják, hogy nem követik a családi hagyományokat és nem állnak be a Sötét Nagyúr szolgái közé, kemény döntést hoznak. Kitagadják őket. És bosszút forralnak. - Csak anyukámat sajnálom... - suttogta halkan a barna hajú, lehorgasztva fejét. Harry érezte szerelme lelki fájdalmát és szomorúságát, mire kezével végigsimított annak arcélén, közben pedig jó érzéseket adott át neki.

A szobában tartózkodók mind tudták, mit csinált. Felismerték kifakuló szeméről, és az apró fodrozódásból, ami körülötte volt. Blaise hálásan nézett párjára, majd sóhajtott egyet. Legyen akármennyire is jó érzésekkel teletömve, az édesanyjáért akkor is aggódott. Rettenetesen szerette a nőt, a nőt, aki mindig ott volt neki, babusgatta, esti mesét olvasott neki, megölelte, begyógyította sebeit, az élet szépségéről mesélt, jóra nevelte; és neki még is el kellett hagynia, és csak remélte, hogy anyukájában lesz annyi lelkierő, hogy megjátssza magát... hogy ő is kitagadja Blaise-t. Ha nem... abba bele sem mert gondolni.

- Valahogy... beszélnem kell vele... - nyögött fel, amint ezeket végigvette magában. Nem hagyhatta, hogy bármi baja essen az ő anyukájának!

- Nyugodj meg, ifjú Blaise... Ha édesanyád képes rá, hogy elhagyja apádat... akkor mi biztonságot és menedéket tudunk neki nyújtani... - csitította Dumbledore, mire az könyörögve nézett fel rá.

- Perselus! - fordult hirtelen a bájitalmester felé az idős mágus. - Vedd fel, kérlek Mrs. Zambinivel a kapcsolatot, és tudasd vele nagyon óvatosan a dolgokat. Kérlek - nézett bele Piton kútmély tekintetébe. A férfi bólintott egyet, habár nem volt ínyére a feladat, de meg fogja tenni. Ha Albus egyszer már megkérte rá; és Zambini is az egyik olyan tanulója volt, akiben rengeteg remény volt még, amit nem szabad veszni hagyni.

Dumbledore a diákokhoz fordult. - Amilyen hamar csak lehet, foglaljátok el új lakrészeiteket, még mielőtt a tanulók megérkeznek. Dobby szíves örömest intézkedik - jelent meg a kis manó, aki, amint felfedezte, hogy Harry Potter is a szobában tartózkodott, hatalmas sipítással vetette magát a fiú lábaihoz.

- Harry Potter uram! De jó látni Harry Pottert! Dobby már meg akarta keresni uramat, olyan régen látta Dobby Harry Pottert - lelkendezett a kis manó még mindig a lábába kapaszkodva. Ő levigyorgott rá, és megfogta Dobby csontos kis ujjait.

- Téged is jó látni, Dobby - kacsintott a manóra, aki emiatt nagyokat pislogva nézett fel rá.

- Harry Potternek hiányzott Dobby? - kérdezte meghatottan a manó, Harry pedig bólintott.

- Igen, Dobby, hiányoztál - mosolygott rá, majd felállította, hogy az ne legyen a lábai előtt. - Akkor segítesz nekünk?

- Dobby bármit megtesz, amit Harry Potter uram parancsol! - sipította a lény, és kis híja volt, hogy haptákba nem vágta magát.

A többiek vigyorogva szemlélték a jelentet, habár Draco nem kicsit döbbent meg apja egykori szolgálójának a láttán. Piton csak a szemét forgatta a Potter-imádat túlzottsága miatt, az igazgató pedig atyaian hunyorgott ki félhold alakú szemüvege mögül.

×ß×ß×

A lakosztályuk egészen egyszerű volt, mégis szép. Egy közös helyiség, és innen nyílt mindenhova az ajtó. Mindenkinek külön lakrésze is volt egy hálószobával és fürdővel. A színek kombinálva voltak, mind a négy ház felfedezhető volt a helyiségekben, egyszerű, letisztult bútorzat, függönyök, szőnyegek tették még komfortosabbá a szobákat. És volt ablak. Igazi ablak, nem csak képkeret. Pansy szobájában is volt egy nagy, ami a Tiltott Rengetegre nézett, ami talán nem volt a legjobb kilátás, de a maga nemében páratlanul gyönyörű volt.

Ruháit felakasztotta a szekrénybe, néhány könyvét a polcokra rakta, különböző csecsebecséit, ékszereit elrendezte, hogy esztétikusan nézzen ki.

Hermione segített neki pakolgatni, ő pedig megint azon vette magát észre, hogy az izgő-mozgó lányt figyeli. Megölelte volna. Mégsem merte ezt megtenni, hisz ki tudja, mit szólt volna hozzá a lány. De aki nem mer, az nem nyer.

Így hát minden bátorságát összeszedte - nem sok volt, ám épp elég - és hátulról megölelte a lányt, aki megrezzent először, de utána ellazult, és Pansy meglepetésére karjaira hajtotta a fejét, nem tudva, hogy ezzel heves szívdobogásra készteti őt.

Belefúrta arcát a bozontos hajkoronába, majd egy leheletnyi csókot nyomott rá. Ezt Hermione biztos nem vette észre, de ő máris jobban érezte magát tőle. Hermione hirtelen megfordult az ölelésében, így néhány centiméterre nézhette a barna szemek ragyogását, és saját testéhez simulva érezte az övét.

Nem tudott megszólalni, se nyelni se lélegezni ebben a közelségben. Csak nézni és nézni a másik lányt, akinek egy picit fel kellett rá tekinteni a magassága miatt.

- Herm... - próbált volna szólni, de nem tudta befejezni, mert egy ujj tapadt ajkaira, ezzel gátolva meg abban, hogy beszéljen. Nem mintha az olyan erős lett volna; inkább Pansy lepődött meg annyira, hogy a név a torkára forrt.

- Nem kell szó. Csak élvezd - suttogta Hermione lehunyva a szemét, majd megmozdított a csípőjét, vele együtt pedig mozdult Pansyé is. Nem tudta eleinte, mit kellene élveznie - a helyzetet -, de aztán meghallotta, igaz alig-alig, de meghallotta, hogy valahonnan egy lassú szám szólt. (Harry és Blaise biztosan kipihenték magukat egy kis tánccal vagy szundítással) Lehunyta szemét, elűzte minden gondolatát és szomorúságát, majd csak a pillanatnak és a táncnak élt.

Testük egyszerre mozdult, azonnal megtalálva az összhangot, kezük lesiklott egymás derekára, szemük csukva volt, arcukat egymáséhoz simították, miközben csak táncoltak, kecsesen lépkedtek, mialatt mindkettőjük felhevült attól, hogy mennyire érezték a másik testét és szinte már meztelennek mondhatták magukat. Pansy keze óvatosan becsúszott Hermione inge alá, mire megérezte, hogy Hermione apró kezei végigsimítanak oldalán, először bátortalanul, majd sokkal határozottabban. Felnézett, és szembetalálta magát az őt fürkésző Hermionéval.

Nem tudott megszólalni sem, csak nézni azt a csillogó szempárt.

Azon kapta magát, hogy ajkai súrolják a másik száját, ám ennél többet nem tett; nem akarta lerohanni barátnőjét, és ki tudja, mennyit viselne el így elsőre. Ám nem úgy tűnt, mintha Hermionét ez zavarta volna. Sőt. Még többet akart. Vére pezsgett, és legalább csókkal enyhíteni akarta. Szemei megvillantak, aztán lassan közelített, még végül ismételten találkoztak ajkaik; mindkettejükből egy élvezetes sóhaj szakadt fel. Hermione szája puhatolózva kóstolta az övét, ő pedig teljesen átadta a lánynak az irányítást; így csak annyi lesz, amennyit Hermione is akar.

Mennyei érzése volt a csók; mennyei érzés volt egy picit elfeledkezni a külvilágról és végre a saját érzéseivel foglalkozni. A jó érzésekkel. A szeretettel, a vággyal, a szerelemmel... Mind-mind olyan volt, ami kellett neki. Szeretve lenni az egyik legcsodásabb dolog az életben, főleg, ha az szerelem volt, és nem mint családi vagy baráti szeretés. Nem mintha azok nem lennének csodálatosak, mert igenis azok voltak, de neki a családi szeretet nem igen adatott meg életében. Baráti szeretetet is kapott... de ezek különböznek a "szerelem-szeretettől".

Talán végre ő is megtapasztalhatja majd, milyen úgy szeretve lenni, hogy az a szerelmet rejtette magában.

×ß×ß×

- Pansy... Gyere le te is. Ott leszünk veled - kopogott Blaise fáradhatatlanul a lány ajtaján.

Pansy eltűnődött azon, hogy milyen réginek érezte Hermione csókját és táncát. Megegyeztek abban, hogy gondolkodnak a dolgon - mintha Pansy nem ezt tette volna már két napja folyamatosan -, de akármi lesz is, a barátságukat megtartják.

Nem mentek tovább a csóknál és a táncnál, mégis olyan erotikus hangulat lepte őket körül, hogy ember legyen a talpán az, aki a kísértésnek ellent tudott volna állni, és hagyta volna magát felhevülten. Pansy pipacspiros arccal ült az ágyán, és próbált nem is visszaemlékezni arra, hogyan juttatta magát a gyönyörhöz. Csak a lány képe lebegett a szeme előtt, az orgazmus pillanatában pedig össze kellett harapnia a száját, nehogy felkiáltson. Az utórezgésekben még sokáig pihegett, feküdt az ágyán felgyűrt szoknyával és simogató kezeivel.

Végül eljutott arra a szinte, hogy szégyellte magát; pont Hermionéról képzelegni! Letusolt, és amilyen lassan csak tudott, felöltözött, mert semmi kedve és ereje nem volt kimenni még a fiúkhoz sem, nem hogy lemenni a Nagyterembe a többi diákhoz.

De Blaise nem adta fel, így lassan, nagyon lassan végül odament az ajtóhoz és nagy lendülettel kinyitotta, mire Blaise majdnem beesett, mert olyan régóta volt már ott, hogy inkább nekidőlt az ajtónak. Pansynek sikerült elkapni a gallérjánál fogva, mire félő volt, hogy megfullad. De legalább nem esett el.

- Mehetünk? - érdeklődött Draco, semlegesen nézve kettősük szerencsétlenkedését, habár nagyon is szórakoztatta a jelenet.

- Mehetünk - mordult rá Blaise, Pansy pedig megveregette barna hajú barátja lapockáját, mintegy bocsánatkérésképp.

- Hát... - Még mindig nem volt biztos a dolgában, így hezitált. Mi lesz, ha lemegy a többiek közé? Hogy fognak viselkedni az emberek? El fognak húzódni a közeléből? - Rendben. - Bátornak kellett lennie, nem úgysem rejtőzködhet örökké. És ha már elsőre elbújik, azt fogják hinni, hogy szabad kezet kaptak a terrorizálásához, hisz megfutamodott már az első adandó alkalommal.

Draco és Blaise a két oldalán mentek, egyfajta testőrséget képezve körülötte, és azok, akikkel csak találkoztak a folyosókon, mind elhalkultak, és kitértek az útjukból. Pansyt ez rendkívül zavarta. Miért kellett az útjából az embereknek kitérni? Csak mert homoszexuális?

A homoszexualitás nem azonos a leprasággal!

A legrosszab az volt, mikor be kellett mennie a Nagyterembe. Mindenki, az egész terem egy pillanat alatt halkult el, amikor futótűzként terjedt a hír, hogy itt van. Nem nézett végig senkin sem, csak Draco és Blaise kíséretében leült az asztaluk végébe. Szinte biztos, hogy nem engedték volna maguk közé leülni őt. A mardekárosok... java, sajnos, ilyen volt. Mégsem haragudott rájuk, hisz tudta, hogy amilyen felfogásban élnek a homoszexualitásról, az tűnt a normálisnak, azt nevelték beléjük. Ezért nem is hibáztatott senkit, ezt elfogadta, még ha igencsak fájó napoknak és heteknek nézett is elébe.

A zajszint azonnal a normálistól hangosabbra emelkedett, amikor Draco Malfoy - honnan a fenéből? - elővarázsolt egy hajszalagot, és mindenki szeme láttára felkötötte vele a fekete zuhatagot. Ezzel pedig tudatta, hogy ő a lány pártján állt, ha törik, ha szakad. Nem csak hozzáért, hanem rá is mosolygott, ezzel pedig újabb megdöbbenésre adva okot.

A mohóságtól égő tekintetek kereszttüzében kis híja volt, hogy Pansy el nem pirult Draco eme tettétől. Aztán a mohó tekintetek most Blaise-t lesték.

A fiú a talárja ujjából egy apró rózsavirág-csatot varázsolt elő, majd óvatosan belerakta a lány hajába, miközben veszettül vigyorgott a meglepett hörrenéseken.

Pansy kérdőn nézett barátai, mert szinte biztos volt benne, hogy azok ezt előre eltervezték, és emiatt ragaszkodtak annyira ahhoz, hogy lejöjjön. - Ezt megterveztétek, ugye?

- Természetesen - vonta meg a vállát Draco fellengzősen, Blaise pedig tovább vigyorgott.

- Köszönöm - mosolygott rájuk, majd szedett az előtte lévő húsból, pedig nem érezte magát éhesnek. Ennie mégis kellett.

- Mennyire megdöbbentek az emberek, és a társalgás kilencvenkilenc egész kilenc tized százaléka most rólunk folyik. Az a maradék egy tized százalék a tanárok és Harryék - suttogta Blaise közelebb hajolva kettejükhöz, hogy az esetleges hallgatózok ne hallhassák szavait.

- Az biztos - bólintott Draco, miután lenyelte a szájában lévő falatot.

- Arra lennék kíváncsi, milyen arcot vágnának, ha megtudnák, hogy én kivel kavarok - motyogta halkan Blaise, szemében huncut fénnyel, és ezzel a mondattal elérte, hogy Pansy mosolya nagyobbra nőjön. - Ha már Draco olyan bambán viselkedett... Ezek? Akiknek annyi önfegyelmük sincs, mint a mi szőkeségünknek? - ironizált Blaise, gyengéden hátba vágva az említett fiút, mire az csak rettentő fagyosan nézett rá, ám rángatózó szájszéle rontott az összképen.

- Veszett vagy, Blaise - ingatta fejét Pansy, ám magában örült, mert ilyen barátai voltak, és főleg annak, hogy Harry Potter láthatólag jót tett Blaise-nek, mivel az kezdett újra régi önmagára hasonlítani.

Talán az emberek annyira megszeppentek a triót látva - főleg a fiúkat, akikről sütött, hogy nem érdekli őket az egész dolog, és készek ökölre menni barátnőjükért -, hogy egyetlen egy sértő szó sem hagyta el senki száját sem. Még akkor sem, mikor reggelijüket befejezve felálltak, és az újra elcsendesülő Nagyteremből kisétáltak, a két fiú két oldalról belekarolva Pansybe. Ilyet eddig nemigen csináltak, így duplán meglepő volt a dolog.

Nem is tudták, hogy ezzel sok embernek reményt adtak; főleg a mardekárosoknak, akik már kezdték feladni azt.

×ß×ß×

- Nagyon büszke vagyok rátok - mondta Harry köszönésképp, amint átlépte a három mardekáros felségterületét. - Sok embert, szinte az összeset megdöbbentettétek, de vannak olyanok is, akiknek reményt adtatok - szólt, komolyan nézve végig a három mardekároson.

- Tényleg? - kérdezte Pansy. Ennek örült. Talán ennyi volt a jó az egész dologban; tudtak másnak példát mutatni és reményt kölcsönözni.

Harry most csak egyedül volt. Se Ron, sem pedig Hermione nem jött vele. Pansy remélte, hogy nem a délután történtek miatt maradt távol Hermione. De az is lehet, hogy még mindig gondolkozik, vagy pedig közbejött valami.

- Hermione Ronnak segít házit oldani, ezért nem jöttek. De üzenik, ők is büszkék rátok - szólt Harry, amint felfedezte Pansy kérdő tekintetét.

- Értem.

- Én, azt hiszem, elrabolom tőletek ezt a szépfiút - állt fel hirtelen Harry néhány perc hallgatás után, felrántva Blaise-t a kanapéról.

Majd már ott sem voltak.

Draco és Pansy mindentudón egymásra pillantottak, majd elvigyorodva heverésztek tovább, élvezve a nyugalmat maguk körül.

×ß×ß×

A tanulók csak arra vártak, hogy ne legyenek a tanárok szemei előtt. Amint ez bekövetkezett, és Pansy ott volt, megindultak a szóbeli attrocitások, sőt, volt, aki odáig merészkedett el, hogy meg akarta tépni őt, de csak a táskáját szakította le róla, mire annak kipotyogtak könyvei. Más nem történt, mert Blaise ökle máris lendült, és a Pansyre támadó mardekáros fiú arcába csapódott.

Ezután senki sem próbálta meg fizikailag bántalmazni, legalábbis nem nagyon, viszont a cipőfűzőt összekötő bűbájok, táskaszakadás vagy éppen ruha szakadás tömérdek számra előfordultak. A nagyobb hasra esésektől csak a babára kivetett bűbáj védte.

De a szóbeli atrocitások... Rettenet fájdalmasak voltak. Mindenféle ocsmányságnak elmondták, anyázták, szóban szidalmazták, a fejére olvasták, hogy milyen egy elvetemült korcs, mennyire elfajzott, és hogy nem szégyelli-e magát, hogy még mutatkozni mer, ahelyett, hogy elbujdosott volna messze innen, és hamar véget vetne az életének.

Rettentően fájtak neki a szavak; ehhez nem volt hozzászokva. Mindig mindenki tisztelte, ott akartak segíteni, ahol tudtak, és most ugyanazok emberek sértegették. Itt mutatkozott meg, hogy mennyi igaz ember is van, nem csak a Mardekárban, hanem az egész Roxfortban.

Blaise és Draco nem mozdult el mellőle egész nap, de nem tehették meg, hogy mindenkinek behúznak egyet, aki megsérti. Amúgy is megkérte a fiúkat, hogy erőszakot ne alkalmazzanak a megvédésében. Épp elég volt az, hogy Blaise behúzott annak a fiúnak, és most egy heti üstsikálással több dolga volt esténként.

Órákon inkább hátraültek, mert úgy kevesebb volt az esélye annak, hogy amikor a tanár nem figyel, megdobálják őket papírgalacsinokkal és egyéb dolgokkal. És a legmegdöbbentőbb az volt, hogy a tanárok, ha észrevették is, nem tettek ellene semmit.

Pansy talán még sosem csalódott ennyire a tanárokban. Tudta, hogy közülük sok nem nézte a mardekárosokat jó szemmel, vagy nem úgy bántak velük, mint a kedvenceikkel, de az azért mégis nagyon meglepő volt, hogy ők is szinte már nyíltan fejezték ki megvetésüket Pansy irányába.

Két óra volt, ahol nyugtuk volt. A Sötét Varázslatok Kivédése, és a Bájitaltan. Remus Lupin a nyugalmáról volt híres. Mégis, mikor SVK-n a többiek csesztetni kezdték őket, akkor Remus Lupin magából kikelve kifejtette, hogy ilyet nem tehetnek, főleg nem az ő óráján. Ez Pansyt igencsak meglepte. Egy olyan tanár állt ki mellette, aki igencsak megszenvedte az előző tanítását miattuk. De talán épp ezért tudta, milyen, ha félelemben kell élni amiatt, hogy kiderülhet a titka, és ez milyen fájdalmas tud lenni az emberek miatt, amikor bekövetkezik.

Majd ott volt végül Piton és az ő Bájitaltanja. A többiek nemigen mertek nyíltan támadni, ám Piton figyelmét az sem kerülte el, mikor titkon próbáltak Pansynek fájdalmat okozni. Még Pitont saját magát is meglepte, ahogy rádörrent a tanulókra, rengeteg pontot levonva tőlük. Az ő óráján ilyet nem lehetett csinálni.

Pansy pont azoktól az emberektől kapott nyíltan védelmet, akiktől sohasem várta volna: Remus Lupintól és Perselus Pitontól.

Emellett ott volt még Hermione is, aki mosolygott rá egész nap minden közös órájukon, és bíztató pillantásokat küldött felé, aztán jelezte, hogy beszélni akar majd vele.

Pansy izgatottan, de félve bólintott rá.

Vajon mi lesz itt?

×ß×ß×

Eljött a megbeszélt találkozó ideje, de most kivételesen nem a lakrészükben vagy a Szükség Szobájában, hanem a Csillagvizsgáló toronyban. Pansynek túl romantikusnak tűnt a hely, ám ezt most cseppet sem bánta, hisz lehet, hogy tényleg ez kellett most nekik.

Hermione haja össze volt fogva egy gyenge kontyba, így látni lehetett bájos vonásait, míg a fogásból kihulló tincsei puhán lengték körül arcát. Egy egyszerű farmert és inget viselt, mégis, úgy nézett ki, mint egy, a kifutóról frissen lelépett modell. Legalábbis Pansy szerint.

Vérszegényen rámosolygott a másik lányra, az pedig viszonozta.

Nem érzett magában elég energiát ahhoz, hogy elkezdje a beszélgetést, így csak állt, nézett és hallgatott. Végül a csöndet tényleg Hermione törte meg.

- Gondolkoztam. Azon a dolgon - tett felé egy lépést bátran. - Történt valami közöttünk, és én nem nevezném ezt csak baráti dolognak. Ez ennél több volt. Mint az érzéseim is irántad. Harry segített - elég keményen tud fellépni, ha akar - rávilágítani a dologra. Régóta figyelte mindkettőnk érzéseit, és sokkal hamarabb felismerte azt, amit mi nem. Vagyis, mi nem tudtuk, a másik mit érez, míg Harry igen - A kis beszéd végül szenvedélyes szónoklatba csapott át majdnem, és Pansy megállapította magában, hogy a lány nem hiába került a Griffendélbe. Ő talán soha nem lett volna képes így fellépni és ilyen határozottan elmondani a dolgot.

- És... mit akarsz, mi legyen? - kérdezte meg félve, bár már sokkal bátrabb volt, mint a beszéd előtt.

- Én... Meg szeretném próbálni - Halkan, ám magabiztosan csengett Hermione hangja, ahogyan Pansy szemébe nézett. Most Pansy lépett egyet, így már majdnem összeért a testük.

- Tudod, mire vállalkozol? Én nem akarom titokban tartani, de meg kell tennünk, hogy téged ne érjen semmi szidalmazás. Legalább a suli végéig.

- Igen... tudom. Beszéltünk Harryvel mindenről, és ő engem is ugyanúgy támogat, mint téged. Én kész vagyok felvállalni a dolgot - fogta meg Pansy kezét gyengéden.

- De hogyhogy ilyen hirtelen ismerted fel az érzelmeidet? - kérdezte meg Pansy hitetlenkedve, mert ez nem hagyta nyugodni. Ilyen hamar egy ember érzései talán nem is változhatnak meg. Igaz, erre talán a legjobb példa pont ő maga volt.

- Nem hirtelen... - mosolygott szégyenlősen Hermione. - Mikor ápoltalak, akkor sokat néztelek álmodban, rengeteget, szinte végig csak figyeltelek, hallgattam a levegővételeidet. Ott volt még, mikor testet cseréltünk... - Itt zavarában mélyen elpirult, de inkább nem is folytatta, mert azzal csak saját magának ártott volna. - Utána meg a táncunk... - révedt el a pillantása, Pansy pedig csak hallgatott, és ő is felidézett magában minden egyes pillanatot. Vajon voltak jelek? Voltak előjelei annak, hogy barátnőjét akarja majd megkapni magának és megtartani? Vagy hogy az a barátnő, nevezetesen Hermione is viszonozza majd az érzelmeit? Ez olyan hihetetlen volt.

Minden olyan rettentő gyorsan történt. Három - vagyis már lassan négy -hete még Voldemortnál volt, teljes kilátástalanságban, semmi reménnyel, és azzal tudattal, hogy olyan gyermeke lesz, akit nem akart. Akkor még meg sem fordult olyasmi a fejében, mint szerelem vagy testiség - hisz többször megalázta az a szörny, és ilyenkor az embernek egy cseppnyi kedve sincs szerelmeskedni. Most meg azon kapta magát, hogy már nagyon várja, de egyben fél is születendő gyermekétől, attól, hogyan fogja felnevelni és eltartani, mikor a szülei ki fogják tagadni – minden valószínűleg szerint – már a napokban, és hogyan akadályozhatná meg, hogy Voldemort elvegye tőle?

Emellett pedig felismerte, hogy többet érez Hermione iránt talán már az első pillanattól fogva, mint a barátság, és most ott tartanak, hogy arról beszélnek, hogy a kapcsolatukat titkolni kell-e, ha megpróbálják együtt.

Egy külső szemlélőnek és neki magának is nagyon hirtelennek tűnt a dolog... mégis reménykedett abban, hogy igaz lehet, és nem csak egy szép álom az egész. Talán csak Harrynek nem tűnt túl váratlannak ez a dolog. Mert nem tudta egyikőjük sem, hogy minek hívhatnák. Szerelem még nem volt, az biztos, de a baráti szeretetnél sokkal határozottabb érzelmek dolgoztak bennük... Járás az túl durva kifejezés lett volna az ő "törékenynek" nevezhető kapcsolatukhoz.

- Elgondolkoztál...

Hermionéra nézett, majd egy apró mosolyt villantott fel, miközben megvonta a vállát. - Egy kicsit igen. Szerinted nem furcsa, hogy ilyen hamar történt minden? Mennyi minden megváltozott ilyen csekély idő alatt?

Hermione úgy mosolygott, míg bólogatott, mint aki nagyon is érti a dolgot, mert már ő is észrevette, és gondolkozott rajta néhányszor.

- Próbáljuk meg, szerintem - motyogta néhány perces csönd után Pansy. Hermione szeme megvillant, szája reszketeg mosolyra görbült, és hirtelen gyenge ölelésben találta magát, mely először bizonytalan volt, majd egyre erősebbé vált. Mosolyogva álltak mindketten, és csak ennek a pillanatnak éltek.

Mindeközben nem is sejtették, hogy egy szenzációtól fénylő tekintet figyelte minden mozdulatukat.

×ß× 8. Fejezet vége ×ß×

9. Fejezet

"A háború mindenek atyja és mindenek királya. És egyeseket istenekké tett meg, másokat emberekké, egyeseket rabszolgákká tett, másokat szabadokká."

/Hérakleitosz/

Pansy mosolygott, teljes szívéből mosolygott, ahányszor csak az előző estére gondolt, a gyengéd csókokra, amiket váltottak, és amik elsőnek teljesen megfeleltek; örökre emlékezetesek maradnak. Hajnalba nyúlóan beszélgettek fent, hatalmas nagy pokrócokon, amikből dőlt a meleg, és körülöttük sem volt téli hideg, hanem olyan idő, hogy nem volt szükségük a talárra és a pulóverre. Beszélgettek mindenről, az eddigi életükről, családtagjaikról, hogy miket tanítottak nekik a szüleik, a homoszexualitásról, hogy most vajon Hermione is vonzódik a lányokhoz, vagy csak Pansyhez; arról, hogy mi mindent fog majd Hermione megmutatni neki a mugli világban, mennyi mindent csinálhatnak majd együtt. Nem terveztek meg semmit, csak felvetették az ötleteket; mert bárhogy tervezünk is, szinte biztos, hogy nem úgy alakulnak az események.

Így hát csak beszéltek róluk, nem terveztek. Mikor már majdnem elaludtak egymás karjaiban, jobbnak látták, ha inkább nyugovóra térnek. Hermione természetesen elkísérte Pansyt, de nem ment be vele, mert az még korai lett volna. Így hát egy szájrapuszival - ami kicsit mélyebbre és több percesre sikeredett - elváltak, majd Hermione folytatta az útját, hogy végre ő is nyugovóra térhessen. Valószínűleg sokáig gondolkozott a történteken, vagy éppen ellenkezőleg; hisz annyira hatott rá a dolog, hogy azonnal el is aludt. Pansy nem tudta, hogy melyik történt meg.

Most viszont dúdolva ment ki a közös helyiségbe, ahol Blaise Harryvel váltott egy reggeli csókot, Draco forró teát iszogatott, miközben néha-néha eltüsszentette magát, amíg várta, hogy hasson a bevett kúráló bájital.

Az élet mintha egy pillanatra megállt volna, ahogyan Pansy, nem érzékelve a dolgokat, dudorászva járkált a szobában, néha hangosan felkuncogva, miközben eléggé ábrándosan nézett egy pontot a falon vagy a padlón. Végül néhány perces járkálás után - eközben barátai kidülledt szemmel kísérték végig minden mozdulatát, csak Harry vigyorgott, aki természetesen tudta a miértre a választ, és hatásosan kikérdezte előző este Hermionét mindenről -, Pansy végül megtalálta, amit keresett, nevén nevezve az egyik parfümjét. Még mindig az emlékeibe veszve befújta magát a kellemes illattal, majd ahogyan jött - dúdolva -, úgy ment is vissza a szobájába a táskájáért. Felvette a hátára, majd kiment a csendes társasághoz, amiből csak Harry lógott ki a nevetésével, majd hasát megsimogatva, mosolyogva nézett a fiúkra, hogy mehetnek-e.

Draco észre sem vette, hogy már hatott a bájital, olyannyira meglepődött az előbb tapasztalt változáson. Pansyvel meg mi történt egy éjszaka alatt? Mióta dudorászott a lány reggelente, főleg egy ilyen kritikus időszakban? Örült neki, persze, de ez akkor is eléggé meglepő volt.

Blaise csak pislogott a lányra Harry öleléséből, miközben tudta, hogy itt valami olyasmi történt, ami Pansynek jó, ugyanakkor elég meglepő lehet, ráadásul még Harry is tudott róla.

- Mi történt? - suttogta szerelmének; táskájukat vették fel, Harry pedig ellenőrizte, hogy van-e valaki az ajtójuk előtt. Draco is figyelmesen pillantott a zöld szemű fiúra, majd vissza barátnőjére, de mikor a griffendéles csak titokzatosan megvonta a vállát, és egy "Akkor sem szeded ki belőlem, ha szakad" arcot bevágott, inkább nem fájdította becses fejét azzal, hogy rájöjjön a dologra. Ha Pansy el akarja mondani, akkor úgy is el fogja, és volt egy olyan megérzése, hogy a dolog elég hamar ki fog derülni.

Blaise, amit sajnált a kapcsolatukban Harryvel, az az volt, hogy nem mehetett kézen fogva vagy ölelkezve szerelmével, sőt, már így is nagy feltűnést keltett, ha néhány métert szóváltás nélkül mentek együtt. Ezt az egyet sajnálta. Ám a lopott csókok, ölelések, elkapott gyengéd és szeretettel teli pillantások kárpótolták egy kicsit.

A Nagyterem felé tartottak, mikor... minden olyan hirtelen történt.

Harry megtorpant, ezzel megállásra késztetve a többieket. Keményen nyomta mellkasát, mintha valamilyen belső fájdalma lenne, miközben már-már összegörnyedt. Hihetetlen fájdalom szelte át a testét, elméjébe berobbant az egész világ, csillagokat látott, míg szája néma sikolyra nyílt a rettenetes fájdalomtól, dühtől, gyilkolni vágyástól, amit érzett.

Halvány rózsaszín szemmel nézett fel a három elszörnyedt mardekárosra, és próbált nekik jelezni, hogy menjenek, meneküljenek minél messzebb tőle, de nem tudott megszólalni, csak rángatózott és kínlódott, ahogy próbálta kiűzni magából a bensejét megszálló szörnyet. Felismerte; eddig kétszer élt át ilyet. Először ötödik év végén, másodszor pedig a nyáron, kevéssel a szülinapja előtt. És úgy tűnt, most is. A testében tomboló fenevad, mely ölni vágyott, már nyúlt a pálcájáért.

Egy üvöltés szakadt ki belőle, amely azt harsogta, "Fussatok!", ám szerelme és a másik két mardekáros meg sem tudott mozdulni döbbentében s félelmében. Iszonyú volt a látvány a szemük előtt. A folyosón csak ők voltak, és talán ez volt a szerencséjük meg a végzetük is egyben.

Harry minden erejét és mentális pajzsát bevetve ordított fel a fokozódó nyomástól, mely késztette, hogy folytassa a mozdulatot és nyúljon a pálcáért, aztán megölje azt a három mardekárost, de akarata ennél nagyobb volt. Szeme fennakadt, ahogyan küzdött... küzdött az épelméjűségéért, barátai és szerelme életéért, nem gondolva semmire. Hallotta, hogy valaki sikoltozik, fülrepesztő, magas hangon, de az nem jutott el a tudatáig, hogy ez a hang ez belőle jött...

Aztán egy kemény test csapódik neki, lefogja karjait, és próbálja megakadályozni abban, hogy eszeveszetten dobálja magát a földön, kárt okozva benne. A sikítás még mindig nem halt el, és kezdte a fülét bántani a hang, miközben a rettenetes nyomás a fejében egyre csak erősödött, szétrobbant, ő pedig ott találta magát egy kopár, kietlen síkságon, szemben egy vörös szemű szörnyeteggel. Aki csak nevetett és nevetett, majd pálcáját meglendítve zöld fénynyaláb csapott felé, de még mielőtt elérhette volna, minden abbamaradt, de még látta a lemenő nap vörös sugarait feketébe fordulni.

Voldemort halálsikolya miatt.

A folyosóra vérfagyasztó csönd telepedett, Harry alig mozdult, az sem látszott, lélegzik-e.

Mozdulatlanul feküdt a padlón, Blaise-t pedig úgy kellett lefogni, nehogy szerelméhez rohanjon. Piton professzor sietősen, szinte a csönd bekövetkeztével azonnal cselekedett, és felnyalábolva Harryt már száguldott is vele a gyengélkedőre.

A három barát követte, Pansy és Draco pedig minden erejét bevetve rohant eszelősen szaladó barátjuk után. Rekordidő alatt tették meg az utat, és mire odaértek, Harry már az egyik ágyon feküdt, felette Madam Pomfrey és Piton professzor sürgölődött teljesen összhangban. A kandallón keresztül néhány pillanat múlva megérkezett Albus Dumbledore is, aki azonnal az alig lélegző fiúhoz sietett.

- Mi... mi tör... tént? - kérdezte meg Blaise, döbbenten állva szerelme mellett, aki rendkívül sápadt volt, és olyan törékenynek látszott, mint eddig még sohasem.

Kérdésére nem kapott választ, mert a javasasszony félreállva átengedte a terepet Pitonnak, aki lecsukta a szemét, ujjait Harry halántékához érintette. Dumbledore pedig figyelmesen nézte a férfit. Piton valamit kereshetett, mert néhány perc erős kutakodás után sem talált semmit, ettől pedig megnyúlt az arca. Aztán hátratántorodott.

Mint egy őrült, úgy gyűrte fel bal alkarjáról a talárja ujját, majd minden szó nélkül ragadta meg az öreg igazgató - a meglehetősen ledöbbent igazgató - vállát, és mint egy eszelős mutatta neki karját, amelyen a sötét jegy, igaz, ott volt, de halványan, alig láthatóan feketéllet a fehér bőrön.

- Mi történt? - rontott be Hermione és Ron, de amint észrevették a szobában zajló jelenetet, majd Piton halálsápadt arcára, felemelt, csupasz alkarjára néztek, szemük elkerekedett, de még mindig nem történt semmi.

- Ezt szeretném én is tudni - mondta az idős mágus, csillogó, kék szemével nézve az elhalványult jelet, majd tekintete aggodalmasan villant az ágyban fekvő, remegő fiúra. - Hogy van? – nyúlt oda Harryhez, hogy homlokából kisimítson egy izzadt tincset, felfedve az égővörös színű sebhelyet.

- Nincs sok jó hírem – válaszolta a javasasszony komoran. – Nagyon rosszul. Még soha életemben nem találkoztam ennyire, minden értelemben kimerült emberrel. A fizikai állapota megfelelő volt, de valamiért egyik pillanatról a másikra romlani kezdett, és most már nekem kell energiával táplálnom, hogy... - Nem fejezte be a mondatot, de szavai és gyászos kifejezése így is mindent elárult, miközben mindent beleadva küzdött Harry Potter életéért. Piton visszalépett mellé, és ő is minden erejét bevetve varázsolt, mormolta az igéket, körzött a pálcájával. Dumbledore is rögtön cselekedett; ráhangolódva a másik kettőre a saját energiájából adott az előtte fekvő fiúnak, akire szinte már a fiaként tekintett.

Blaise nem tudta, mikor kezdett el sírni, de senki nem szólt rá, hogy ez nem fiúhoz méltó; ugyanis mindenki ugyanolyan döbbenten és kétségbeesetten figyelte a jelenetet, mint ő. Semmit nem értettek, semmit sem fogtak fel, csak az jutott át minden porcikájukba, hogy küzdenek a barátjuk életéért. És ezt végignézni idegölő és rendkívül fájdalmas volt.

Az órák repültek, egyik a másik után, és már a három varázsló is úgy érezte, hiába küzdenek, értelmetlen a dolog, mert az energia rögtön elvész, Harry állapota pedig egyre csak romlik. Blaise nem tudta elhinni, hogy ennek így kell véget érnie. Még most.. még csak most volt az első csókjuk, most aludtak először együtt, és azok a kellemes, biztonságot nyújtó ölelések, gyengéd pillantások, szeretetteljes simítások...

Nem tehetett róla, de megint sírt, noha a könnyei már rég elfogytak ez alatt a három - vagy négy, öt? - óra alatt így csak üveges, kiszáradt szemmel nézte Harryt, aki a falnál is fehérebb volt, és folyamatosan remegett. Az ágy mellé sietett, majd megfogva szerelme kezét fejét annak szívére hajtotta. Csak az ösztönei vezérelték, és azok azt súgták, ezt kell tennie.

Talán utoljára bújt így hozzá.

Talán soha többet nem fogja a csillogó, zöld szempárt látni, ahogyan megvillan, elsötétül, megfakul, vagy éppen csak izzik a vágytól. Talán soha nem fogja magán érezni a gyengéd, ám erős karokat, melyek simogatják, letörlik könnyeit, hajába túrnak. Talán soha nem fogja hallani szeretetteljesen kiejtve a nevét közvetlenül azelőtt, hogy az álom elragadná.

Természetesen azonnal észrevette, mikor az egyik gyenge ujj alig érezhetően, de megsimította kézfejét. Meglepetten nézett fel, ám semmi mást nem látott, csak a rátekintő szempárt. Azt sem vette észre, hogy könnyei újra megindultak, és attól tartva, hogy csupán álmodik, ujjai öntudatlanul indultak el szerelme arcán, száján, orrán, homlokán, de nem; Harry Potter tényleg őt nézte.

A három felnőtt varázsló és a barátaik is megrendülten nézték a jelenetet. A lányok alig láttak a könnyeiktől, míg Draco és Ron egymás vállát átkarolva próbálták méltóságukat megőrizni.

Harry csak elmosolyodott, és úgy tett, mintha puszit akart volna adni, majd nagyon lassan lehunyta szemét, és egy alig látható remegéssel elcsendesedett.

A szobában síri csönd volt, Blaise dermedten, remegve nézte szerelmét, majd rázni kezdte, miközben mindenféle zagyvaságot hordott össze; keserű hangon sorolta, mi mindent tesznek majd együtt, és szinte számon kérte rajta az ígéreteit.

Harry mégsem reagált semmire. Blaise háta mögött a lányok hangosan elsírták magukat, ő pedig csak nézte szerelmét, nézte, és nem tudta felfogni a dolgokat. Harry Potter nem halhatott meg. Az lehetetlen.

Hitetlenkedve állt fel és fordult meg. Mindenki utat engedett neki, ám nem tudott úgy elmenni, ahogyan gondolta; meg kellett fordulnia. Szerelmére nézett, még mindig képtelenül az elfogadásra, és azon kapta magát, hogy üvölt Harryvel, hogy az ne kacsingasson rá, legalább ilyenkor ne vicceljen. Majd, amint rájött, mit is mondott, kezeit a fejéhez kapta. Hisztérikusan esett össze, ám barátai érthető módon nem rohantak oda hozzá. Blaise azt hitte magáról, megőrült.

Egy halott ember nem kacsingat.

Abnormális csend lett újra a teremben; mindenki megrendültnek tűnt, ám Blaise arra lett figyelmes, hogy Hermione hangosan felsikítva összeesett, átadva magát a kellemes öntudatlanságnak.

Amit sikított, az pedig a következő volt: "Harry él!"

Blaise felkapta a fejét, bár nem reménykedett. És mégis. Az a zöld tekintet megint rá szegeződött. Mély, eddig soha nem látott tűz égett benne. Lábai öntudatlanul engedelmeskedtek valami rajta kívül álló akaratnak, és vitték oda Harryhez, aki körül a javasasszony az első döbbenet elmúltával már ott sürgölődött.

Blaise hitetlenkedve rogyott le mellé, és a lehető legóvatosabban érintette meg Harry arcát, ám mikor a fiú homloka összeráncolódott, megrázta a fejét. Egész biztosan megőrült. Teljesen biztosan megőrült. Harry meghalt, a saját szemével látta, érezte a testével, most mégis itt kacsingat rá. Ilyen nincs. Ilyen még a mesékben sincs. Teljesen biztos, hogy megőrült.

Hisztérikusan kacagott fel, dühösen letörölve könnyeit. - Megőrültem. Megőrültem, megőrültem, én tényleg megőrültem - hajtogatta sokkosan, fejét ingatva. Képtelenség.

Egy kéz nehezedett rá vállára, és felnézve az igazgató szemébe, összezavarodott. Hát még a szavaitól. - Nem. Nem őrültél meg, Blaise. Harry... úgy látszik kitartóbb volt, mint mi... - próbált az idős mágus elmosolyodni, ám nem ment neki, mert a könnyek az ő szemében is ott csillogtak.

Blaise visszafordult Harryhez, aki, miután végignézett barátain, és elmosódottan látta, hogy Hermione is felkelt Pansy segítségével, már csak az előtte ülő fiút nézte, akit a világon mindennél jobban szeretett, és akinek az ölelése és szeretete adott neki erőt, hogy... hogy otthagyja szüleit, és inkább az életet válassza. Elmosolyodott, majd megszólalt, és lehetett akármilyen rekedt a hangja, a szavak tisztán és érthetően ejtette ki, miközben egy könnycsepp folyt végig az arcán.

- Anya és apa büszkék rám...

Még egy könnycsepp folyt le arcán, majd szipogó szerelmére mosolyogva lehunyta a szemét, ám Blaise azonnal hisztérikusan rázni kezdte.

- El ne merj menni megint! Ne merészelj! - kiáltotta, Harry pedig megnyugtatóan próbálta megfogni a másik kezét, ám nem tudta felemelni a karját, így csak elmosolyodott és megszólalt; csendesen, de ígérettel ejtve szavait.

- Nem fogok többet elmenni. Választottam. Az életet. Csak... egy picit álmos vagyok... - motyogta még utoljára, majd szeme ismét lecsukódott, mellkasa pedig egyenletesen emelkedett és süllyedt.

Madam Pomfrey megrendült ettől a csodától, és alig akarta elhinni, hogy Harry Potter még a halálból is visszajött.

Mert ha Harry Potter egyszer megígért valamit, azt be is tartotta.

És Harry Potter megígérte Blaise-nek, hogy Voldemort fog meghalni, nem pedig ő.

Harry Potter ezt be is tartotta.

Harry Potter néhány percig érezhette a szülői szeretetet, ami talán elég lesz előtte álló élete összes percére. A szülei büszkék voltak rá.

Pansy és Hermione egymást átkarolva gyönyörködtek a másikban, folyó könnyeikkel mit sem törődve, Draco és Ron pedig próbálták magukat tartani, ők tényleg próbálták; de Ron feladta, és úgy sírt megkönnyebbülésében, mint egy kislány, Draco pedig próbálta méltóságát még sírva is megtartani. Ám a méltóságánál fontosabb volt, hogy Harry Potter élt.

×ß×ß×

Madam Pomfrey javaslatára megegyeztek abban, hogy semmi olyasmit nem mondanak Harrynek, ami felzaklathatná, mert a legkisebb izgalom is árthatott neki. Fogalmuk sem volt arról, hogyan történt meg az a dolog.

Hogy Voldemort végleg meghalt. Pansy azon vette észre magát, hogy egyik nap még azon gondolkodik, hogyan fogja a kisgyermekét megvédeni Voldemorttól, erre meg másnap az a szörnyeteg elpusztul. Tényleg lehetséges ez? Nem csak egy piszkosul jól megszervezett átverés? Vagy álom? Nem lehet, hogy olyan súlyosan megsérült valamikor a nyár alatt, hogy kómába esett, és most valójában csak álmodik, miközben még mindig nyár van?

A Varázslóvilág felbolydult. Hamar elterjedt a hír, hogy Voldemort elpusztult, teljesen ismeretlen körülmények között, és persze az is, hogy Harry Potter rettentő súlyos állapotban fekszik az ispotályban, és hogy a két eset körülbelül egyszerre történt. Így természetesen mindenki levonta a következtetést, hogy a két dolognak köze volt egymáshoz. Az emberek annyira nem voltak hülyék, hogy egy ilyen részlet felett elsikkadjanak.

Értelmetlen öldöklés vette kezdetét, talán sokkal jobban folyt a gyilkolászás, mint amíg élt az a szörny. Minden halálfaló menekülni akart a végzete elől, így semmilyen eszköztől nem riadtak vissza. Pansyékra különösen vadásztak.

Kiderült ugyanis Voldemort dühének is az oka. A Reggeli Próféta főcímként hozta le kapcsolatát Hermionéval; még képek is voltak, néhány, ahogyan egymást ölelik, és a földön fekszenek, és még néhány, amin meghitten csókolóznak. Rettentő botrány keveredett ki belőle. Pansynek és Hermionénak egy perc nyugta sem volt. Hermionét kiutálták a hálótermekből; természetesen a mardekáros trió azonnal felajánlotta neki, hogy költözzön hozzájuk, ő pedig élt a lehetőséggel. Örömmel, csak ne kelljen olyan emberek között lenni, akiknek csak addig jó, míg segít nekik a tanulásban, de mikor kiderülnek bizonyos dolgok, akkor hátat fordítanak neki, letagadva még azt is, hogy valaha ismerték. Ron sem bírta a képmutatást, így volt egy nagyon szerencsétlen, kínos makogása Dracóéknál, hogy nem költözhetne-e be hozzájuk... A mardekárosok természetesen megengedték, és az iskolában ennek hamar híre ment.

Öten tengették mindennapjaikat, próbálták valahogyan kibírni az eluralkodó káoszt. Szinte ők lettek a közellenségek. A halálfalók bosszút esküdtek nem csak Harry ellen, de ellenük is; ott volt még az emberek megvetése is, és ebben a kaotikus időszakban szinte lehetetlen volt az, hogy a kedélyek megnyugodjanak.

Hermione és Pansy együtt aludtak; igaz, eleinte csak egy szobában, de mikor Hermione többször is sírva, Harry nevét motyogva riadt fel, Pansy maga mellé vette, majd egymást átkarolva aludtak tovább. Azután nem is próbáltak meg külön aludni.

Pansynek megvolt az újabb medimágusi látogatása, ahol megtudta, hogy a kicsi szépen és egészségesen fejlődik, nem kell érte aggódni; csupán rendszeresen és változatosan kell étkeznie, és akkor minden rendben lesz.

Aki Blaise-re nézett, az egy túltáplált szellemet láthatott. Harry az egy hét alatt csak néhány perce ébredt fel, és ez így is marad még jó ideig, mert a regenerálódása hosszú folyamatnak ígérkezett. Blaise, akárhányszor meglátogatta szerelmét - órák után egyből odament, a szünetek nagy részét is ott töltötték, de akkor mind az öten, hisz továbbra is kockázatos volt magukban mászkálniuk -, mindig ugyanazt a sápadt, vérszegény arcot látta, amivel éles kontrasztot képzett az ébenfekete haj. Ugyanúgy csillogott szerelme bőre az izzadságtól, ugyanúgy rázta a hideg, ő pedig ugyanúgy törölgette le róla a verítéket, és ugyanúgy borogatta hűvös kendőkkel.

És hogy a roxforti káosz ellen miért nem tettek a tanárok? A diákok nem semmit sem előttük tettek. Remus Lupin, Dumbledore és a Rend tagjai egész nap halálfalók után kutattak, McGalagony a rend ügyeit rendezte, és próbáltak rendet rakni az eluralkodó káoszban.

Az volt a legrosszabb , mikor egyikük sem tartózkodott a kastélyban, és körülbelül hetven auror jött, hogy elfogják Perselus Pitont, akiről elterjedt, hogy halálfaló volt - ezt a halálfalók terjesztették, akik megtudták, hogy Piton segített életben tartani Harry Pottert, és évekig kémkedett a világos oldalnak. Dracóék nem hagyhatták annyiban a dolgot, és próbáltak az aurorokkal beszélni, de Draco szíve megszakadt, mikor keresztapját láncra verve kivezették a csöndes Roxfortból. Azt az embert, aki annyi mindent tett érte, akinek annyi mindent köszönhetett, akire mindig támaszkodhatott. Hiába próbált beszélni az aurorokkal, semmit sem ért el, ahogy a két lány sem. Az ő szavukra nem hogy nem adtak a minisztérium emberei, de még le is köpték őket, mondván, hogy egy mocskos korcsnak megszólalni sincs joga az ő jelenlétükben.

Harry Potter mindeközben pedig békésen aludt.

Immár két hete.

Az irányítást egy szigorú kinézetű ember vette át a varázsvilágban, az emberek pedig támogatták. Hisz most meg kellett a dolgokat fékezni, nem lehetett hagyni, hogy a megint romlás útjára lépjen minden. Ő Volt Rufus Scrimgeur.

Aki bármire képes volt, hogy elérje, amit véghez akart vinni. És ezt be is bizonyította.

×ß×ß×

Pansy arra ébredt, hogy szemét bekötözték, kezén és lábán pedig súlyos bilincsek vannak, amik aztán nem engedtek semmilyen mozgást a hideg padon. Nem tudta, hol van és hogy mi történt, és azt sem, hogy van-e vele egyáltalán valaki.

Végül kiderült, talán néhány perc - vagy óra? - után, hogy nincs egyedül, mert a terem - szoba? – végéből egy apró, fájdalmas nyögés hallatszott. Egy lány nyögése. Hermione nyögése.

- Hermione... - suttogta félve, hisz nem tudhatta, van-e ott valaki rajtuk kívül, bár megérzése azt súgta, csak maguk vannak. - Jól vagy?

- I-igen - jött a lány elhaló hangja kissé kábán. - Ho-hol vagyunk? - Pansy nem látta, de gondolta, hogy a lány most fedezte fel állapotát.

- Mi történt velünk? - kérdezte hallható félelemmel a hangjában a griffendéles lány, Pansy pedig elfintorodott. Nem volt ideje ezen agyalni, de arra jutott, hogy valószínűleg elrabolták őket. Ezt meg is osztotta a másikkal, akinek döbbenetéről hangos levegővétele árulkodott.

- Mit tehetünk? - kérdezte Pansy szorongva. A pad, amin elhelyezték őt, rettentő hideg volt, és még ha a babának nem is árthatott... Megdermedt. Azzal, hogy Voldemort eltűnt, lehet, hogy a bűbája is megsemmisült. Próbálta valahogyan felmelegíteni a padot, de nem sikerült. Ez eddig hogy nem jutott az eszébe?

- Nincs nálam a pálcám, pálca nélkül pedig nem tudok varázsolni. De próbálkozom - nyögött egy nagyot Hermione fájdalmában.

- Mi az? Mid fáj? - kérdezte Pansy azonnal, vaktában odafordulva, ahol a lányt sejtette.

- Ah... a karom, azt hiszem, el van törve.. - sziszegett összeszorított fogakkal. Félt, fázott, fájdalma volt, és nem tudott semmit.

- Próbáld ne mozgatni, ha egyáltalán tudod - aggódott Pansy kedveséért.

- Neked nem fáj semmid? Ő hogy van? - fogalmazott Hermione óvatosan, Pansy pedig majdnem elmosolyodott ezt hallva. Azért Hermionénak mindig a helyén volt az esze.

- Nem... Csak a pad nagyon hideg, és nem tudom, él-e még az a bűbáj, ami védett… Azt hiszem, nem tört el semmim. Csak a fejem fáj és szédülök.

- Az sem jó - motyogta Hermione egyre azon gondolkozva, hogy mi történhetett. - Te emlékszel valamire? - kérdezte koncentrálva.

- Az utolsó emlékem, hogy lefekszünk aludni. Utána semmi - rázta meg a fejét a fekete hajú lány.

- Mit tegyünk?

- Nem tudom - motyogta halkan Pansy, próbálva közelebb húzni magához kifeszített karjait, ám semmi sem történt. De legalább fájdalma nem volt.

Legalább.

×ß×ß×

Harry szerelme elfojtott szipogására ébredt, amit az utóbbi időben sokat hallott álmában, most mégis úgy érezte, hogy valami nagy dolog történt, és a fiú nem csak miatta sír. Szemét csak résnyire tudta kinyitni, és éppen csak meg tudta mozdítani kezét Blaise felé, de a fiú azonnal észrevette a változást, és felnézett rá kisírt, barna szemével.

Harry próbálta megsimogatni szerelme arcát, de csak a mellkasát érte el. - Mi.. mi tör-tént? - szólt akadozva. Régen beszélt, bár nem tudta volna megmondani, mennyi ideje.

Blaise megrázta a fejtét, majd fejét Harry mellkasára hajtva szipogott tovább.

Már túl sok volt neki a világban zajló dolog. Az öldöklések, üldözések, vadászatok, nem csak rájuk, de szinte mindenkire, aki élt és mozgott, az emberek elvetemültsége, Piton professzor elfogatása, most pedig... Hermione és Pansy őrizetbe vétele, hogy aztán kihallgathassák őket.

- Micsoda? - hördült fel Harry, és kis híja volt, hogy fel nem ült. Blaise csak nézte szerelmét, és alig hitte, hogy a másik legilimentálta őt. Nem is érzett semmit. Még egy apró tapintást sem. - Én ezekről miért nem tudok? Ezt nem hiszem el! És Dumbledore meg Lupin ezt hagyja? - Harrynek kiáltás akarta elhagyni a száját, ami inkább nyögésbe fulladt. Ereje még mindig alig volt. Rettentően bánatos szerelmére nézett, majd lágyan, de ugyanakkor semmi jót nem ígérő hangon megkérdezte: - Mikor lesz Piton és Pansyék tárgyalása?

Blaise szinte megbabonázva válaszolt, ahogyan az elsötétülő, majd hirtelen megfakuló szemeket nézte, és úgy érezte, már-már megtapinthatná a másik fiú hatalmas varázserejét. Szinte látni lehetett. - Mindkettő a mai napon... Az újság lehozta. Dumbledore készül, hogy mindent bevessen, de az emberek nem akarnak a befolyása alá kerülni, hisz nem ő hozta el a nagyúr bukását, és nem is ő lett az új vezető a Varázsvilágban, hanem az a Scrimgeur. Fogalmam nincs, miért akarják Pansyéket is kihallgatni, és azt sem tudom, miért pont egyszerre Piton professzorral - rázta a fejét kétségbeesetten.

A következő pillanatban Harry felült, Blaise pedig megdöbbenve látta, hogy csak csettintett egyet, ruhái pedig már rajta is voltak, majd a fiú felállt. Igaz, egy kicsit ingadozott, aztán Blaise-re nézett, aki már tiltakozni akart. - Ne szólj, úgysem akadályozol meg! Csak gyere velem, és tarts, ha összeesnék. De ha ott vagy, biztos nem leszek rosszabbul - mosolyodott el gyengéden mintegy megnyugtatásképp, mikor látta a féltő tekintetet. Blaise egy pillanatig habozott, majd belekarolva szerelmébe elindultak...

- Dracóék…? - kérdezte megtorpanva még az ajtó előtt. Harry ránézett, majd megforgatva szemét, becsukta azokat, és nagyon úgy tűnt, mint aki mélyen a gondolataiba merült. Néhány pillanat múlva felnézett, és szerelme kerekre tágult pillantásával találta magát szembe, mire megmagyarázta a dolgot.

- Szóltam nekik mentálisan, nemsokára itt vannak... – mondta szinte közönyösen, mintha nem lenne tudatában annak, hogy milyen hatalmas dolgot tett. Alig telt el három perc, a két fiú lélekszakadva rontott be a gyengélkedőre, majd mikor meglátták őket indulásra készen, mindketten odarohantak hozzájuk, és beléjük kapaszkodtak.

- Hogyan akarunk eljutni a minisztériumba? - kérdezte Draco, felmérve Harry állapotát. Látta, hogy a griffendéles fiút Blaise is tartotta, de nem tűnt úgy, mintha Harry összeesne, ha nem lenne ott támasznak.

- Kimegyünk, és hoppanálunk. Ti tudtok? - kérdezte reménykedve a két mardekárostól Harry, akik nem túl meggyőzően, de bólintottak.

- Akkor, Ron, te viszed Dracót. - A szőke fiú kétkedve mérte végig Weasleyt, ám nem szólt egy szót sem. - Én pedig Blaise-t - pillantott szerelmére, aki fenntartások nélkül rábólintott szavaira. - Bár nem a saját erőmet fogom használni, hanem megcsapolom majd a tiédet, különben nagyon kimerülnék – mosolyodott el, a fiú pedig olyan pillantást vetett rá, ami azt sugallta, ez evidens.

- Itt van - nyújtotta Ron a kért láthatatlanná tévő köpenyt. Harry magára és Blaise-re terítve.

- Induljunk, amilyen gyorsan csak tudunk - suttogta az ajtó előtt.

- De mit fogunk ott csinálni? - kérdezte Ron kétkedve.

- Részt veszünk a tárgyaláson, és egy kicsit meg is bolygatjuk... Mert ÉN nem fogom annyibban hagyni a dolgokat - villant meg határozottan a szeme, és Dracóék ezzel tisztában voltak, még ha nem is látták.

Harry Potter egy újabb ígéretet tett.

×ß×ß×

Pansy és Hermione szeme alig szokott hozzá a világossághoz, máris felfezték, hogy hol voltak. Egy kihallgatóteremben, leláncolva, középen, mintha körözött bűnözők lettek volna. Hermione felkiáltott fájdalmában, ahogyan minden valószínűleg eltört karját belegyömöszölték a bilincsbe. A kín elmúltával értetlenkedve nézett körül a teremben, ahol félkörben előttük rengeteg varázsló és boszorkány ült, ugyanannyi szenzációra éhes újságíróval. Az első két sorban pedig egy fekete és egy vörös köpenyesekből álló csoport ült.

Pansy tekintete, ahogy végignézett a teremben, megakadt a szánalmasan festő Piton professzoron, aki őket nézte elborzadva, s tekintetében ugyanaz a kérdés ült: mit keresnek itt? Pansy - amint barátnője fájdalma elmúlt -, visszanézett a középen ülő Rufus Scrimgeurre, majd megszólalt.

- Miért vagyunk itt? Mi történik? - kérdezte értetlenkedve. Félelmét próbálta ezzel leplezni, de nem nagyon sikerült.

- Kapott engedélyt arra, hogy megszólaljon? - érdeklődött nyájasan, ugyanakkor hidegen a fekete köpönyegesek közül egy rendkívül szőke hajú férfi. Pansy az első döbbenet elmúltával felismerte benne Lucius Malfoyt. Természetesen, Malfoy megvásárolhatta magának a jó hírnevét, így aki akárcsak feltételezte róla, hogy halálfaló volt, az hamarosan sehol sem találta magát. Vagy éppen egy koporsóban.

Pansy, Hermionéval egyetemben köpni-nyelni nem tudott.

Ekkor felállt a közvetlenül Scimgreur mellett ülő fekete köpenyes alak, mire a teremben egy pisszenés, annyi sem hallatszódott.

- A nevem Marcus Septimus Keats, én fogom vezetni a tárgyalásukat - nézett végig rajtuk és Pitonon, aki két méterrel távolabb ült tőlük. - Kezdeményezem a jelenlévők, nevükön nevezve Hermione Jane Granger, Roxfort tanulója, hatodik évfolyam, Pansy Parkinson, Roxfort tanulója, hatodik évfolyam és Perselus Tobias Piton, Roxfort bájitaltan professzora, Bájitalmester kihallgatásának megkezdését - intett egyet a pálcájával, mire néhány pergamen jelent meg a piszkosbarna hajú férfi előtt, akinek izmos, magas termete volt, ami hatalmat sugárzott. Csak az ő öltözéke tért el a többiekétől. Talárjának fele fekete, míg a másik vörös volt. Zöldesszürke szeme mohóságról árulkodott.

- Tiltakozom! – hangzott fel egy erélyes kiáltás a terem ajtaja felől. A három fogoly rögtön felismerte benne Harryt, ám nem látták a fiút, csak Ron Weasleyt, Blaise Zambinit és Draco Malfoyt. A három fiú pillantást sem vetve a meglepett nézőközönségre középre sétált, majd megálltak mellettük.

- Szabad megtudnom a becses nevüket? - nyájaskodott Marcus Septimus Keats, lenéző pillantást vetve rájuk.

- Természetesen - bólintott Draco ugyanolyan modorban, mint Keats. - Draco Malfoy. Nem örvendek.

- Ron Weasley. Szintúgy nem örvendek - fintorgott Ron bólintva.

- Blaise Zambini. Egyenesen hányok, mindjárt - hajtott fejet Blaise egy szarkasztikus mosollyal.

A teremben voltak, akik levegőért kaptak, voltak, akik helytelenítőleg mormogtak, és voltak, akik csak csendben figyelték, mi fog ebből kisülni. Az újságírók pedig lázasan körmöltették pennájukat egy varázslat segítségével, vagy maguk írtak.

- Ne szemtelenkedjenek... - Keats nem tudta befejezni.

- Elnézést, de én kimaradtam - rántotta le magáról Harry a láthatatlanná tévő köpenyét. Az emberek kivétel nélkül levegőért kaptak. - Harry James Potter, szolgálatára - biccentett gúnyosan. Természetesen nem volt szükséges bemutatkoznia, mert szinte égő sebhelyét nem volt nehéz felismerni, amit még inkább kihangsúlyozott a sápadtsága és ébenfekete haja, ami a szokottnál is kuszább volt a majdnem háromhetes fekvéstől.

A vakuk több percen át villogtak, hiszen most először látták Harry Pottert, a Megmentőt Voldemort halála óta.

- Csendet a teremben, csendet! - próbált hatni a társaságra Keats, nem sok sikerrel. Viszont, mikor Harry csak felemelte a pálcáját, a társaság úgy csendesedett el, mintha némító bűbájt szórt volna rájuk. Harry barátnőire, majd Pitonra nézett, akit még sosem látott ilyennek, és csak biccentett professzorának, majd tekintete újra a láthatólag fájdalmakkal küszködő Hermionéra esett. Szeme elsötétedett a haragtól, bár ezt csak Pansy, Hermione és Piton látta. És talán ez volt mindenkinek a szerencséje.

Harry nyájasan, szinte már kedvesen fordult a még mindig álló Keatshez, ugyanakkor szeme alig palástolt dühvel izzott. Végignézett az embereken, majd halkan, minden szavát érthetően ejtve megszólalt. - Ha nem bánják, lazítanék ezeken - bökött rá pálcájával a láncokra. – Mivel mindannyian tudjuk, hogy ez a három ember nem veszélyes, így nem is kell őket kiláncolni, ugye? - vonta fel a szemöldökét, majd mikor Keats tiltakozni próbált, rákapta a pillantását, mire a férfinak szinte még az álla is leesett döbbenetében, az égő tekintetben felfedezett hatalomtól.

Harry még egy darabig figyelte az embereket - miközben barátai és Piton professzor is felfigyelt arra, hogy Harry határozottan veszélyesnek tűnik -, aztán oda sem pillantva intett egyet a pálcájával, mire a láncok csörrenve zuhantak a padlóra, még sokáig visszhangozva a tárgyalóteremben.

×ß× 9. Fejezet vége ×ß×

10. Fejezet

"Szerelem sohase virágzott

börtönben, karámban,

csak szabadon. Nagy-nagy világosságban."

/Wolker/

Harry tudta magáról, hogy nem volt a legjobb állapotban, és ennek ellenére mégis elég volt egyetlen egy pillantást vetnie az emberekre, hogy azoknak ne legyen semmi ellenvetésük. A teremben csend honolt, egy pisszenés, annyi sem hallatszott; mindenki őt figyelte, a megmentőt, Voldemort elpusztítóját, őt, aki most felbolygatja a tárgyalást.

Biccentett a másik három fiúnak, hogy fedezzék, amíg ő jobb állapotba hozza a három szerencsétlent. Harry diszkréten Piton professzor elé lépett, majd pálcájával többször intett, és a biztonság kedvéért mormolt is, hogy a bájitalmester tudja, mit csinál. Az eredmény a jobban festő Perselus Piton lett. Talárja friss volt és új, teste minden pontjáról pedig eltüntette a vért és a mocskot, egyúttal begyógyította a sérüléseket is. A férfi csak nézte őt sötét szemével, és tekintete most kifürkészhetetlenebb volt, mint addig valaha. Harry komoly arccal biccentett, majd Pansy felé fordult, hogy őt hozza elviselhetőbb állapotba.

Szerencsére csak a ruhája volt piszkos és szakadt, mintha egy közelharcban vett volna részt, majd a poros földön feküdt volna. Neki is új talárt varázsolt, frissítő és tisztítóbűbájt vetett ki rá, majd egy észrevétlenül elvégzett bűbájjal megállapította, hogy a kisbabának szerencsére nincs semmi baja. Ezt egy bíztató mosollyal tudatta is a feszülten figyelő lánnyal, majd tekintete végül barátnőjére esett, aki kerekre tágult, fájdalommal telve nézte őt. Tudta, hogy Hermione rendkívül boldog, hogy látja őt a saját lábán, a saját akaratából és erejéből állni az után a rendkívül kritikus időszak után, amin nemrég átment. A lány ettől menthetetlenül megkönnyebbült. A fájdalmat pedig minden bizonnyal a törött karja okozta.

- Úgy látom, a jobb karod mostanság igencsak megsínyli a dolgokat - suttogta Harry, amint pálcájával óvatosan felemelte a törött végtagot és megvizsgálta. Hermione könnyes szemmel mosolygott fel rá, és kis híja volt, hogy a nyakába nem ugrott. Harry ott volt velük... így már nagy baj nem lehet. - Sajnos én ezt nem tudom rendbe hozni, ide Madam Pomfrey szakértelme kell majd - állapította meg Harry sajnálkozva. Tenyerével végigsimított a lány arcán, mire annak egész lénye jobb érzéssel telt meg. - Csak egy fájdalomcsillapító bűbájt szórok ki rád; mást nem merek. Ez így rendben lesz? - kérdezte a barna szemekbe nézve, választ keresve. Hermione bólintott, ő pedig elmosolyodott, bár ebben minden volt, csak önmegadás nem. Többször intett a pálcájával, mire Hermione karjában elcsitult a sajgás, szakadt és poros ruhája helyett ő is újat kapott, haja is rendezettebben omlott alá immár piszoktól mentes arcát keretezve.

Végezetül Harry nem tudta magát visszatartani attól, hogy meg ne simogassa a haját, és egy puszit ne nyomjon az arcára; pedig legszívesebben az ölelésébe vonta volna a lányt, aki még ha nem is tűnt elveszettnek, és nem is gondolta magát annak, nagyon is az volt, és most egyedül Harry adott neki reményt.

Ő pedig tudta, hogy ha törik, ha szakad, ő nem fogja feladni.

Az emberek felé fordult, közben nyugtatásképp egy apró pillantást vetett feszülten figyelő szerelmére, majd tekintete megállapodott a nagyon felháborodottnak tűnő Keatsen, aki már a felrobbanás határán állt. Harry küldött neki egy gunyorosnak még nem mondható, ám ahhoz közelítő mosolyt, majd sorban végignézett az embereken. Néhány halálfalót felfedezett a fekete köpönyegesek között; Lucius Malfoyt, Dolohovot, és legnagyobb megdöbbenésére még Walden Macnair is ott tartózkodott, véreres szemeivel fenyegetően őt figyelve. Egy cseppet sem hatott Harryre.

A vörös talárosok közül egyetlen egy halálfalót sem fedezett fel, de támogatót azt szép számmal. Harry undorodva gondolt vissza Cornelius Caramelre és annak munkásságára. A férfinak jószerével minden egyes nagyobb hatalmi pozícióban lévő halálfaló csúszópénzt adott, és a kapcsolataik árán megúszták a dolgot, és ez a „befolyásuk" még most is megvolt, mikor már nem is Caramel volt a miniszter.

Harry elfojtotta keserűségét, ahogyan Lucius Malfoyra nézett, majd Perselus Pitonra gondolt. Nagyon igazságtalan volt a felállás, és az emberek, még ha tudták is, hogy Malfoy halálfaló, senki sem kérdőjelezte meg elkötelezettségét a világos oldal mellett. Harry csendben figyelte egy darabig a férfi jégkék szemét, és végül nem ő fordította el először a pillantását, hanem az idősebb férfi.

Harry néhány lépéssel közelebb ment Keatshez. - Szabadna megtudnom a vádakat, amivel ezt a három embert sújtják? - érdeklődött fennhangon, kezével egyesével végigmutatva Pansyékon.

- Mégis, kinek képzeli magát, Mr. Potter? - fortyant fel egy fakóbarna hajú, markáns vonásokkal rendelkező nő a vörös talárosok közül, nem messze Keatstől. Harry rá sem nézve válaszolt.

- Én senkinek, hölgyem, és maga? - kérdezte, és még ekkor sem pillantott rá, csak egy kicsit oldalra döntötte a fejét.

Keats úgy nézett rá, mint aki egy kanál vízben meg tudná fojtani, ezzel szemben Harry maga volt a megtestesült nyugalom.

- A vádak? - kérdezte meg újra, nem tágítva.

Keats hangosan fújta ki a levegőjét, majd fészkelődve előhúzott egyet a pergamenek közül, és olvasni kezdett, Harry pedig alig bírta mosolyát visszatartani. Figyelmesen hallgatta, és a világért sem engedte volna, hogy meglátsszon rajta, hogy ez a kis varázslás, hoppanálás és az eddig dolgok mennyire kifárasztották. Pedig még sok minden várt rá, ha tisztázni akarta barátai és tanára nevét, legyen szó bármiről is.

- Perselus Tobias Pitont, a Roxfort professzorát, bájitalmestert halálfalósággal vádoljuk, a tiltott átkok embereken való többszöri használatával, különböző kínzó és sötét varázslatok átkok használata is bizonyított, emellett mérgező bájitalok készítése, valamint Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén...

- Voldemort - szólt közbe Harry, a terem pedig egy emberként rezzent meg. - Voldemort nincs többé, meghalt, a név pedig csak egy név. Aki nem meri kimondani, az ítéletet sem mondhat egy másik ember felett, hisz egy szótól való félelem az magát az emberi gyávaságot mutatja... hisz csak egy NÉVTŐL fél - nézett végig nyugodtan mindenkin, többen pedig elkerekedett, döbbent tekintettel válaszolt neki, ám sokban ott volt az egyetértés; még ha halványan is, de ott volt. - De folytassa, kérem, Mr. Keats - intett előzékenyen a mérgében elvörösödő varázslónak.

Keats megköszörülte a torkát, majd folytatta. - Tehát… Vo-Voldemort parancsainak teljesítésével, a világos oldalra vonatkozó információk átadásával vádoljuk Perselus Pitont - nézett fel egyenesen a professzorra, aki rezzenéstelen arccal állta a pillantását.

- Értem - bólintott Harry. Egy pillanatig tanakodott, aztán tanárához fordult. - Igazak ezek a vádak, amiket Mr. Keats felsorolt az előbb? - kérdezte, mélyen a férfi szemébe nézve, jelezve, hogy az igazat mondja.

Piton nem értette, mit tervez Harry Potter. Bólintott, a teremben pedig megannyi meglepett levegővétel hallatszott.

- Úgy látszik, igazak a vádak, amikkel illette - fordult Keats felé Harry, és erőt kellett vennie magán, hogy a férfi önelégültségét láttán az undorodó grimasz ki ne bukjon az arcára.

- Én meg...

- Éppen azért, mert igaz, vizsgáljuk csak meg jobban - vágta el Keats mondanivalóját. Tekintete figyelmeztetően villant a férfira, majd visszafordult Pitonhoz. - Perselus Piton. Megkérem arra, hogy csak az igazat mondja. - Piton bólintott. - Hallottuk a felsorolt vádakat, és ön is egyetértett azok igazával. Most megvizsgálnám egy kicsit más szempontból is őket, rendben? - állt meg a mágus előtt. A férfi fekete szemei egy kis értetlenséget mutattak, és a kérdést, hogy tudja-e, mit csinál. Harry kiolvasta ezt, és válaszként csak bólintott egyet. - Rendben.

- Halálfaló volt?

- Igen.

- Használta a tiltott átkokat?

- Igen.

- Khm... – köszörülte meg valaki a torkát. Harry összeszorította a száját, mert már tudta, hogy újabb küzdelem vár rá. Odafordult Lucius Malfoyhoz.

- Igen, Mr. Malfoy? - érdeklődött semleges hangon, felvont szemöldökkel.

- Mr. Potter. Javasolnám, adjunk Perselus Pitonnak Veritaserumot; hisz mindannyian tudjuk, milyen meggyőző tud lenni... akár igazat mond, akár nem.

- Ezzel én is egyetértek - kapcsolódott be egy őszülő hajú férfi a második sorból a vöröstalárosok közül. Kék szemét Harryre emelte, majd folytatta. - Így mindenki meggyőződhet arról, hogy Perselus Piton igazat mond, és valójában nem bűnös.

Mire az embereknek leesett a mondat értelme, addigra a mágus felállt, és már ott is volt közvetlenül Piton előtt. A bájitalmester elképedve nézte, mint ahogy mindenki más is. Harry jól titkolta meglepettségét, és majdnem elvigyorodott, amikor a férfi cinkosan rákacsintott.

- Itt van egy üveg Veritaserum. Én magam készítettem, a lehető legerősebb, képtelenség, hogy bárki kijátssza - mutatta körbe, hogy mindenki jól lássa. Hangja határozottan csengett. Harry és a többiek ennyiből rájöhettek, hogy minden valószínűleg egy hatalmas bájitalmesterről van szó. Néhány csepp főzetet egy elővarázsolt pohár vízbe öntött, Piton pedig mondhatni hálásan nyúlt a friss vízért, noha kissé tartott a benne lévő bájitaltól. Mikor az utolsó csepp is lement a torkán, arcvonásai már nem voltak olyan szigorúak, szemei pedig nem csillogtak olyan határozottan, noha nem vesztették el kifürkészhetetlenségüket.

- Ezzel együtt pedig szeretném felkérni Harry Pottert, hogy adja át nekem Perselus Piton kikérdezésének jogát és lehetőséget nevének tisztázására - szólt fennhangon, ám végig Harryt nézte, aki pedig komolyan gondolkozott a kérésen. Lehet, hogy jobb lenne egy szakavatott, idősebb és tapasztalt emberre bízni a kihallgatást, ám nem tudta, mennyire bízhat meg a férfiban. Érezte a másik érzelmeit, és ott nem talált rosszakaratú szándékot, ennek ellenére mégis kételkedett.

/- A nevem Antonin Dumbledore, Albus Dumbledore fiatalabb testvére; ő kért meg rá, hogy segítsek, amíg ide nem ér, és kezébe nem veszi a tárgyalást, mert sajnos akadályba ütközött, így nem tudott azonnal jönni/ - hallotta Harry az elméjében a férfi szavait és kis híja volt, hogy fel nem köhögött meglepetésében. Egy kisebbfajta sokkot okoztak benne a szavak. Dumbledore-nak kettő testvére van? Vagy van még, csak róluk sem tud?

Bár döbbenete egy pillanatig látszott az arcán, ez szinte fel sem tűnt az embereknek.

- Az ajánlatot elfogadom - hajtott fejet végül.

Antonin Dumbledore rákacsintott, majd visszafordult, hogy folytassa, amit Harry Potter olyan ügyesen elkezdett, átvéve az irányítást az egész Wizengamot és a Mészárszék felett.

×ß×ß×

Harry csöndesen ült az egyik széken, és hallgatta Antonin Dumbledore érveit és meggyőző beszédét Perselus Piton mellett. El kellett ismernie, hogy nem csak a neve csengett jól, de még az esze is és szava is jól vágott, és nem létezett olyan kérdés, ami kifogott rajta; mindenre volt alapos és megfontolt válasza, és az emberek a tárgyalás után már szinte tisztelettel tekintettek a bájitalmesterre, amiért az olyan sok mindent elviselt és tett meg a Varázslóvilágért a saját kárára.

Undorodott az egésztől. Az emberek azelőtt, gyűlölködtek, utálatos szavakat kiáltoztak a férfinak, most meg... Az ugyan nem mondható, hogy mindannyian szentként tekintettek a felettébb komor bájitalmesterre, de sok ember szemében tisztelet csillant, ahogyan hallgatták a történteket, és betekintést nyerhettek az indíttatásokba.

Az embernek csak tájékozódnia kéne, mielőtt véleményt alkot.

Teljesen meg kéne a döntés helyességéről bizonyosodni, nem pedig elbagatellizálni amennyire csak lehet, hogy minél hamarabb letudják az ügyet. Vannak dolgok, amiknek meg kell adni a kellő időt.

Tekintete mellette ülő szerelmére esett, és legszívesebben magához szorította volna, amennyire csak erejéből telt... de még most nem tehette meg. Blaise mellett Ron és Draco foglalt helyet. Harry másik oldalán Hermione és Pansy ült, és a két lány pedig, amilyen feltűnésmentesen csak tudta, egymás kezét fogta. Harry nézetei szerint az a bátortalanság és féltés, ahogyan egymást érintették, csak a kezüknél... mindent elmondott. Hogy mennyire szerették egymást, még ha ezt most nem is tudták biztosra.

Merengését az zavarta meg, hogy az eddigi áhítatos csöndet és csendes morgolódást - ami már szinte kellemes háttérzajra emlékeztette Harryt - felváltotta a teljes némaság. Albus Dumbledore ugyanis megérkezett. Az ősz mágus fáradtnak tűnt, mint még soha, ám ennek ellenére rendíthetetlenül lépdelt feléjük, majd végül megállt közvetlenül Harry előtt, és elégedetten, ugyanakkor kissé feddőn nézett le rá. Tudta, az igazgató rendkívül örül annak, hogy már nem az ágyat nyomja, ám ugyanakkor pontosan emiatt dorgálja is; még nem lett volna szabad felkelnie.

Csak rámosolygott Dumbledore-ra, mire a férfi ezt "végszó"-nak vette, és az emberekhez fordulva köszöntötte őket, ám már az első szavával elérte, hogy tisztelettel teli csönd vegye körül.

Antonin Dumbledore bátyja mellé lépett, kezét fivére vállára helyezte, és mélyen a szemébe nézett - le sem tagadhatták volna, hogy testvérek, ahogyan egymással szemben álltak -, Harry pedig gyanította, hogy információt cserélnek az eddig történtekről.

- Ez elég érdekes... - szólalt meg Dumbledore halkan, mégis mindenki hallotta. Kezével szakállát simogatta miközben végignézett a feketeruhásokon és a vörösökön egyaránt. - Tudtommal én is a Wizengamot tagja vagyok... - hordozta végig tekintetét az összegyűlteken -, így elég érdekes, hogy az időmegtakarítás miatt két tárgyalást vontak össze; olynokat, amiknek semmi közük sincs egymáshoz. Tudtommal ez elég nagy szabálysértés ahhoz, hogy minden következmény nélkül szabadon távozzanak a vádlottak... Akár már ebben a szent minutumban.

Keats és még sokan mások majd megpukkadtak mérgükben, amiért már rég kikerült a kezükből az irányítás, most pedig, mivel Dumbledore megjelent, már teljesen esélytelen volt, hogy vissza is szerezzék. Ám annyira ostoba egyikük sem nem volt, hogy szembeszálljon a nagy Albus Dumbledore-ral.

- Mégis, úgy érzem, kötelességem tisztázni ennek a három nagyszerű embernek a nevét, bár tudom, hogy fivérem már tisztázta Perselus Pitont a vádak alól. Ugyanakkor hozzá kell tennem, hogy e férfi a legbecsületesebb ember, akivel valaha találkoztam, és bármit képes volt megtenni, amit kértem tőle. Zokszó nélkül ment vissza az ÉN kérésemre kémkedni Harryék negyedik éve után, amikor is Voldemort nagyúr visszatért - hangsúlyozta. Ezt az információt feltétlenül meg kellett osztania a bírósággal, mert fontos volt ahhoz, hogy számukra kedvező ítélet szülessen, amire a jelek szerint minden esélyük meg is volt.

- Emellett az én életemet is többször megmentette... És mind tudjuk, hogy ha hat éve nem ment meg - mert igen, az első roxforti évemben tette először -, akkor most nem ülnék itt, és Voldemort minden bizonnyal már megtizedelte volna az egész Varázslóvilágot - szólt közbe Harry nyugodtan. Szavai lehettek nagyképűek attól, hogy azt állította, miatta halt meg Voldemort... de ha egyszer ez volt az igazság, nem volt miért hazudnia.

- Úgy vélem, nem szükséges kérvényt benyújtanom ahhoz, hogy Perselus Pitont azonnali hatállyal helyezzék szabadlábra, és nyilvánosan kérjenek tőle bocsánatot - vette magához a szót újra Dumbledore, szeme pedig veszedelmesen villant meg, azt sugallva, hogy ha bárkinek bármilyen ellenvetése volna… akkor nem állna jót magáért.

Piton Dumbledore érkezte óta most mozdult meg először, és nem csak hogy megmozdult, de fel is állt, és egyenes háttal, felszegett fejjel és lenéző tekintettel figyelte a szánalmas embereket.

- Hagyd, Albus… Nincs szükségem senki szánalmára, sem bocsánatára - mondta határozottan, ugyanakkor Harry érezte, hogy ismét nagyot csalódott az emberekben, és ez még keserűbbé tette. Harry ilyet még sosem tett, de... lehet, hogy később még megbánja, de úgy érezte, egy próbát megér. Lehunyta szemét, hogy ne látsszon, ahogy kifakul, majd Perselus Piton rossz érzelmeire koncentrált és amennyit csak tudott, igyekezett jobbakkal, melegséggel, barátsággal helyettesíteni. A következő pillanatban azonban egy hatalmas mentális pofont kapott a sötét férfitől, és hiába volt Piton tele jó érzésekkel, a pillantása nem tükrözött semmit.

Felköhögött, de közben ellenőrizte is, hogy mennyien vették észre a közjátékot; szerencsére nem sokan. Csak akiket a barátainak mondhatott.

Szégyenkezve hajtotta le a fejét. Egy gyengéd érintést érzett a hátán, és nem kellett odanéznie, hogy tudja, szerelme érintette meg. Hálásan nyomta neki hátát, majd még mindig szégyellve magát felnézett, rendezte vonásait és tekintetét, majd felállt.

- Kezdeményezem Pansy Parkinson és Hermione Jane Granger azonnali szabadon bocsátását és nyilvános megkövetését - szólt határozottan, s ő maga is annak tűnt.

- De hisz az ő kihallgatásukat még el sem kezdtük! - tiltakozott felpattanva Keats. Nem hagyhatta, hogy így megszégyenüljön.

- És mivel vádolják e két bájos teremtést, ha kérdezhetem? - érdeklődött Dumbledore kedélyesen nézve a férfira. Keats szabályosan elsápadt, de erőt vette magán, és válaszolt.

- Homoszexualitással, amit ráadásul nyíltan fel is vállaltak - vetett egy undorodó pillantást előbb Pansyre majd Hermionéra.

- Értem. Az mindent megmagyaráz - bólintott megvilágosodva az igazgató, mire Keats már kezdett mosolyogni, hogy Dumbledore megértette az indokot és teljesen egyet is ért vele. Egy kicsit tévedett. Ronék, de mindenki más is érdeklődve várta a folytatást, mely pofonként hatott a fellegzős Keatsre. - Úgy látom, Mr. Keats, nem tud arról, hogy minden évben kérvényeztetem a homoszexualitás elfogadását, hisz akkor nyilvánvalóan nem mondta volna eme vádpontot ennyire diadalmasan. Főleg nekem. Aki éveket élt le egy férfival.

Ez még Harryt is meglepte. Mármint, ő már tudott róla, de ez a nyílt felvállalás igencsak váratlan volt, és most megértette az emberek mérhetetlen döbbenetét. Dumbledore eközben sem hazudtolta meg önmagát, mert a semmiből elővarázsolt kis cukrot kezdett el hangosan cuppogtatni, miközben tovább beszélt.

- Azok voltak ám a szép idők... bár az én időm lejárt, vannak még rengetegen rajtam kívül, olyanok, akiknek még csak most jött el... - ekkor megkeményedett a pillantása, a cukorka is eltűnt a kedélyes és jóindulatú Albus Dumbledore-ral együtt. - A Varázslóvilág nem a homoszexualitás miatt került a kipusztulás szélére, hanem a vérfertőzések, a züllés és az igénytelenségnek köszönhetően. Persze, könnyű volt mást hibáztatni, és könnyű most is. Azt mindig könnyebb. Ki volt az, aki önként és dalolva lökte oda a homoszexuálisokat a máglyára? Ki volt, aki erőszakkal kötelezte őket undorító dolgokra? Ki az, aki most is ítélkezik, ahelyett, hogy próbálna a helyzeten változtatni? Ki az, aki emiatt inkább az öngyilkosság és a varázslóvilágból való kilépés mellett dönt? Ki miatt?

Nem. Albus Dumbledore nem üvöltött vagy kiabál; még csak fel sem emelte a hangját. És éppen ezért volt az egész sokkal megsemmisítőbb. Ez a csendes, sokat megélt hang, mely rengeteg undorról árulkodott, nagyobb pofon volt mindenkinek, mint eddig bármi más. Így beszélni hallani azt a mágust, akit mindig is hatalmas tisztelet és hírnév vett körül, ami már szinte Merlinével vetekedett.

Nem lehetett azt mondani, hogy az emberek máris megvilágosodtak... de sokakat gondolkodóba ejtett a rövidke beszéd.

Harry felállt, odalépett barátnői mögé, majd ő is megszólalt. - Nézzenek erre a két lányra – tette kezét mindkettejük vállára. - Miben különböznek öntől? - kérdezte meg egy vörös hajú varázslótól. - Vagy öntől? - nézett egy fekete hajú, szigorú vonásokkal rendelkező nőre. - Semmiben. Ugyanúgy szeretnek, álmodoznak, harcolnak a szeretteikért, megvédik őket, ugyanúgy döntenek, véleményt alkotnak, ugyanúgy alszanak, sétálnak, ugyanúgy vannak barátaik, ugyanúgy tanulnak, ugyanúgy... megérdemlik a szeretet és az elfogadást, mint önök, mindenki, bárki, az egész világban - szólt teli érzelmekkel, szemében pedig eddig nem látott kérlelés került. - Komolyan kérem magukat, hogy gondolkozzanak el azon, miért is teszik ezt, és miért kell a homoszexuálisokat és a "másokat" szó szerint kiutálni. Miért? - tette fel a kérdést hangosan, rettentő haragosan.

- Maga tudna válaszolni erre? - fordult Keatshez, aki csendesen hallgatott Dumbledore vallomása óta. Most elfintorodott, de mikor Harry még mindig várta a választ, végül rászánta magát a feleletre.

- Mert természetellenes.

- Az nem indok - vetette ellen Harry. - Ha minden szép lenne, akkor semmi sem lenne az. Minden egyforma lenne, és a szépség önmagában nem érne semmit. Szeressük a szépet… de ne vessük meg azt, ami azzá teszi. Az életnek, a világnak vannak furcsaságai, olyan dolgai, amiket el kell fogadni. Ez is olyan. Mert ha nem vagyunk képesek tolerálni az, ami eltér az átlagtól, mások életét tesszük tönkre... és a sajátunkat. Mert egy-egy tönkretett élet mély nyomot hagy az ember lelkében, még ha nem is veszi észre.

Az emberek többsége lehajtott fejjel ült és hallgatta a súlyos, ámde igaz szavakat. Többen a szívűkre tették a kezüket, de senki sem nézett Harry Potter szemeibe.

- Azt hiszem, lesz min elgondolkodnia az egész varázslótársadalomnak, és remélem, elérünk oda, hogy soha többet nem kell senkinek ilyeneket mondani, mint most nekem - mondta befejezésül Harry.

Megfordult, Pansrye és Hermiónéra nézett, akik megrendülten és hatalmas hálával néztek rá, ő pedig csak egy gyengéd pillantással ajándékozta meg őket. Tudta, hogy nagy hatással volt rájuk a beszéde.

Pansy nem tudta, mikor érzett ilyen fokú tiszteletet egy ember iránt. Talán még sosem. Most mégis, Harry Potter kivívta az elismerését. Amit a fiú véghezvitt és ez a beszéd... Nem csodálkozott azon, hogy az emberek többsége lehajtott fejjel és szégyenkező tekintettel ült a helyén. Harry tudott beszédet tartani, és az egész testtartása és tekintete csak fokozta a hatást.

Hermione is ekképp érezhetett mellette. Ránézett a lányra, és felvillantott egy gyönge mosolyt, talán az elsőt, mióta itt voltak. Most már mindennek rendben kell lennie. Úgy érezte, megúszták, és Pansy még csak most kezdte felfogni, hogy a "Mészárszék" előtt volt.

Érdekes volt a dolgok alakulása. Minden olyan hirtelen történt, az eddigi éve csak a hirtelen változásokról, felismerésekről és furcsaságokról szólt.

A barátsága Hermionéval, majd a griffendélesekkel, a döntésük, hogy a világos oldal mellett harcolnak - amire nem került sor, hála a barátainak, Merlinnek, de legfőbbképpen Harrynek -. A Voldemortnál tett "látogatása", a terhessége, a gyermek elfogadása, Harry és Blaise kapcsolata, majd az övé Hemionéval, majd Voldemort pusztulása, Harry állapota, a káosz a varázslóvilágban, Piton elfogatása, majd egy sötét cellában való eszmélésük, most pedig ez a tárgyalás.

Hihetetlen volt még Pansy számára is. De igaz.

- Egy fontos dolgot meg kell még említenünk, uraim – rántotta vissza Lucius Malfoy mézes-mázos hangja a valóságba –, mégpedig Pansy Parkinson terhessége. Úgy hírlik, a gyerek apja maga Voldemort. – Az a kellemes állapot, ami nemrég megszállta Pansyt, hirtelen olyan távolinak tűnt, hogy szinte reszketett a hiányától.

Minden szem rászegezeődött, egyedül Harryé és barátaié nem, akik mind a szőke férfit nézték.

Dumbledore már szólni készült, hogy elejét vegye a kitörni kész káosznak, ám Harry megelőzte.

- És ön ezt honnan veszi, Mr. Malfoy? - érdeklődött elgondolkodva, ugyanolyan jól játszva a kíváncsit, mint Malfoy szokta. - Csak nem maga Voldemort nagyura mondta hű alattvalójának? - mosolygott bájosan az elsápadó férfira.

- Mégis, mivel gyanúsít, Mr. Potter? - érdeklődött Malfoy visszafojtott dühvel. Kicsoda Harry Potter, hogy vádolni merészelje?

- Én? - adta a hülyét még jobban Harry, és ezt kifejezendő még magára is mutatott. - Én ugyan semmivel nem gyanúsítom, Mr. Malfoy... Csupán az igazságot mondom. És ha ez fáj...

- Te kis…! - csattant fel a mágus, de szinte azonnal visszanyerte az önuralmát, noha a düh a halvány pírja színezte az arcát. – Nos, Mr. Potter, ez esetben bizonyára tudja, ki a gyermek apja.

- Meg kell jegyeznem, hogy eddig csak Harry Potter, Ron Weasley, Hermione Granger, Blaise Zambini, Draco Mlafoy, Perselus Piton, Madam Pomfrey és jómagam tudtunk Miss Parkinson állapotáról. Különös, hogy ön is birtokolja ezen informácót, Mr. Malfoy... – pödörte meg szakállát Dumbledore. A teremben az emberek most Malfoyt nézték, sokan kárörvendve, ki aggódva, mások pedig semlegesen. - De természetesen válaszolunk a kérdésére - mosolygott atyaian Pansyra az idős mágus, majd folytatta, és még Harry is feszülten várt, bár tudta, hogy az öreg igazgatóra számíthatott. - Nem tudjuk, ki az apa, mert a fogantatás sajnálatos körülmények között zajlott. Mi több, a borzalom sokkal inkább illik rá, hiszen Miss Parkinson beleegyezése nélkül, tiltakozása ellenére történt a dolog... – közölte, finoman fogalmazva, hiszen így történt… az az aprócska információt pedig, miszerint valóban Voldemort a gyermek apja, jobbnak látta elhallgatni a lány érdekében.

A teremben csend volt, mindenki a szavakat emésztette, és talán több ember szégyellte magát, mint addig bármikor. Sokan ekkor döbbentek csak rá, milyen nehéz lehetett ennek a két fiatalnak, akik rájöttek, hogy egymást szeretik, ám mindketten ugyanolyan neműek, emellett Pansy Parkinson terhes is volt, mert valaki erőszakot követett el rajta.

Ki kellett ezt mondaniuk magukban, hogy ráébredjenek arra, torz előítéletek formálták véleményüket. Kevés ilyen ember volt a fekete talárosok közt, a vörös talárosok közül valamivel többen… és az egyszerű ember és újságírók közt, akik mind-mind serényen körmöltették a pennájukat Harry és barátai megjelenése óta, szép számmal akadtak ilyenek. Ebből olyan szenzáció lesz, amilyet még nem látott a Varázsvilág... mondogatták sokan magukban.

Persze, túl szép lett volna, ha mindenki egy-kettőre változtat álláspontján. Azt mindenki tudta, hogy ilyen nincs, a változásnak időt kell adni, hagyni kell, hogy kiteljesedjen. Azoknak az embereknek, akik ott voltak, átélték, talán előbb megértik, elfogadják, mint azok, akik csak az újságokból vagy elbeszélések alapján értesülnek róla.

De talán a Varázslóvilág elindult a javulás útján.

×ß×ß×

~Körülbelül három és fél hónap múlva~

- Tudjátok... rengetegszer megfordult a fejemben, hogy mennyire megváltozott az életünk ez alatt a néhány hónap alatt - sóhajtotta halkan Pansy, mélyebben beledőlve szerelme karjaiba. Hermione egy apró puszit nyomott hajára, majd kezét annak határozottan gömbölyödő hasára simította.

- Általános - dörmögte Draco vállig érő szőke haját a fülé mögé túrva, amint felpillantott, majd visszatemetkezett a Naplóba, amibe élete történetét jegyezte le. Már csak egy szemüveg hiányzott, ahhoz, hogy úgy nézzen ki, mint egy fiatal professzor.

- Igen, sokszor érzem én is úgy, hogy a dolgok furcsán alakultak és hirtelen... - motyogta Blaise, majd vetett egy újabb gyönyörködő pillantást ujján megcsillanó gyűrűjére, aztán egy ugyanilyet szerelmére, aki Hedviget simogatta nem messze tőlük. Harry megérezte, hogy Blaise vágyakozva őt figyeli, mire csak elmosolyodott. - De egy cseppet sem bánom - villant meg huncutul és szerelmesen Blaise tekintete.

- Olyan öregnek érzem magam... - szólalt meg Ron, szomorú szemekkel. - Olyan sok minden történt... Nem is velem; mégis ez az egész dolog az én lelkemre is rányomta a bélyegét - halkult el a hangja, és a szobában kivétel nélkül mindenki lenyűgözve tekintett rá eme megszólalása miatt, miközben túlságosan is egyetértettek.

- De... már túl vagyunk mindenen - szólt Millicent, fejét Ron vállára hajtva. Millicent a tárgyalások után észrevétlenül szokott hozzájuk, és végül mindenki azon kapta magát, hogy a lány mosolygott, és már neki is csak emlékek voltak a megtörtént dolgok. Megtanult újra bízni a férfiakban, és hát... Ronnal észrevétlenül kerültek egyre szorosabb kapcsolatba.

Pansynek volt egy nagyon kicsi lelkiismeret furdalása, hogy olyan nagyon elhanyagolták Millicentet, pont, mikor a lánynak nagy szüksége lett volna rájuk. Magyarázkodhatott volna, hisz vele is nagyon sok minden történt nagyon rövid idő alatt, de nem tette; egyszerűen csak beismerte önmagának.

- Hatodikosok vagyunk - mondta Harry egy utolsót simítva baglyán. Szerelméhez sétált, leült és az ölébe vonta. - Tizenhat évesek vagyunk, előttünk az életünk. Már semmilyen Voldemort, Mészárszék, Wizengamot, Varázslótársadalom nem állhat a boldogságunk útjába. Pansyéknek nemsokára megszületik a gyerekük; már csak négy hónap, ami olyan gyorsan el fog repülni, hogy csak na, meglátjátok - hunyorgott a két lányra -, Blaise és az én kezemen egy-egy gyűrű csillog, Ron és Millicent rendíthetetlenek együtt, Draco felfedezte szenvedélyét, az írást, emellett elkezdett kacsingatni Luna felé is...

- Ami számomra még mindig meglepő, hisz… jó-jó - emelte fel védekezésképp a kezét Ron, mikor Draco hidegen nézett rá. – Természetesen, Luna nem csúnya, okos is... ami viszont egyáltalán nem látszik, mert szinte mindig egy másik világban jár - fintorgott.

- Pont az esetem - szögezte le Draco, immáron sokadjára, majd szürke szeme kihívóan villant meg. - Vagy jobban szeretnéd, ha mondjuk Ginny iránt érdeklődnék? Nyugodtan hívhatnálak sógornak... tesó.

- Merlin ments! - borzadt el Ron, védekezve emelve fel a kezeit. - Luna olyan szép, okos, csakis neked való, teljesen hozzád illik, barátom...

Draco csak nevetve forgatta meg a fejét. - Tudom.

Ron parányit megborzongott, de végül Harry vette vissza a szót. - A jövőre is szép kilátásaink vannak. Hermione már most megelőlegezheti magának az orvosi diplomák tömkelegét. Pansy kiállíttatja a képeit, és közben felneveli majd a kisgyermekét. Mint hivatásos festő élhet majd, amire tudtommal mindig is vágyott, és a varázslóvilág kezdi megbecsülni ezt a művészeti ágat, és rengeteget foglalkozik vele mostanság - vigyorgott rá a bólogató lányra. - Ron kitart az aurori szakma mellett, Millicent saját patikát akar majd nyitni, amihez természetesen megadom a kezdőtőkét - mondta Harry ellentmondást nem tűrően, Millicent pedig csak rezignáltan sóhajtott. Harry folytatta. - Blaise és én pedig megcélozzuk a mugli tudományokkal is foglalkozó egyetemeket, ahol ő az elhanyagolt vagy elhagyott gyermekek és fiatalok megsegítésének módját fogja megtanulni, én pedig az erőmet próbálom olyan szintre fejleszteni, hogy hivatásszerűen segítsek az embereken

- Harry… most szépet szóltál - mondta komolyan Draco, ám szemében elfojtott nevethetnék csillant, de nem engedte kitörni, csak rángatózó szájszéllel temetkezett vissza készülő könyvébe. Hiába tűnt azonban viccelődésnek, komolyan gondolta, amit mondott, és a többiek is ezt gondolták.

- De addig is itt az év vége, majd a szünet, végül pedig a hetedik évünk, a R.A.V.A.Sz-aink... - Hermione a valóságban maradt és nem kalandozott el a jövő zenéibe.

- Erről jut eszembe! - pillantott fel Millicent. – Hogyan oldjátok meg a hetedik éveteket?

A másik két lány egymásra mosolygott, majd Pansy válaszolt. – Ott lesz Blaise anyukája segítségnek, úgyhogy be tudunk majd járni az óráikra. Emellett Mrs. Weasley is biztosított minket arról, hogy ott segít, ahol csak tud, és ti is felajánlottátok a szolgálataitokat. Vagyis, aligha lesz ilyen gondunk - mosolygott a többiekre, majd szerelmére. Ő is a hasára simította a kezét, úgy, hogy érezze gyermekét, és még Hermione ujjait is megfogva.

- És mint tudjátok, kértem, hogy növeljük meg Dracóék lakóhelyiségét, úgy, hogy négy nagyobb helyiség legyen benne, hogy együtt maradhassunk - kottyantotta közbe Harry. A többiek bólintottak.

- Nyáron ki merre megy? Ron és én az Odúba, ti meg mindannyian az egyik Potter birtokra? - kérdezte Millicent. Ez még nem volt tisztázott, mert Harry is és Mrs. Weasley is felajánlotta, hogy töltsék náluk a nyarat.

- Anyuék is meghívtak minket, így most három hely közül választhatunk. Szerintem majd ingázunk, nem? - nézett Hermione kérdőn Pansyre, aki egyetértően bólintott.

- Úgy fair. És én mindenkinél szívesen lennék, szóval, nem probléma - vonta meg a vállát Pansy.

Ezután nem sok minden került szóba; mindenki élvezte a nyugalmat és a társaságot, Draco csendesen és rendíthetetlenül írt gyöngybetűivel, Pansy pedig elszundított Hermione ölelésében, amin már senki sem csodálkozott.

Rendeződtek a dolgaik.

×ß× 10. Fejezet vége ×ß×

11. Fejezet - Epilógus

"Minden dicsőségnél, minden tehetségnél többet ér: szeretni. Nem az, hogy az embert szeretik, hanem az, hogy az ember szerethet! Szeretni valakit, felolvadni benne, érte élni, vele élni, vágyódni utána - ez az élet értelme!"

/Jászai Mari/

"Mindig is utáltam végszót írni. Nem mintha ezt eddig annyira sokszor tettem volna meg, mivel ez az első komolyabb művem, leszámítva azt a néhány, eddig megjelent könyvemet. Tudom, hogy a mű az év legkeresettebb könyve lesz, amit nem is csodálok. Ha olyan véleményt kapok, amiben az olvasó lenyűgözőnek, fantasztikusnak titulálja e művet, akkor nem igazán értette meg, amit az utókor számára örökítettem meg. Egy ilyen mű nem lehet fantasztikus és lenyűgöző. Ez nem más, mint a nyers és kegyetlen valóság, ami cseppet sem fantasztikus és lenyűgöző. Az életemről... az életünkről szól, aminek, még ha nem is sűrűn, de voltak szép pillanatai. Igen, még akkor is, mikor a Malfoy kúriában éltem édesanyámmal és édesapámmal, és az a súly nehezedett rám, hogy Halálfalóvá kell válnom.

Erről most nem fogok beszélni; megtettem korábban, több oldalon keresztül. Itt már nem pazarlom rá a helyet, noha megérdemelné. De ez már a Múlt. És most a Jelen van.

Huszonegy éves vagyok...

Megéltem mindazt a szörnyűséget, amit senkinek nem kívánok, és amit leírtam e könyvben.

Miként olvashatták, voltak terveink, amiket meg is valósítottunk. Véghez vittük, és ez nagy szó nekünk, sebzett, hamar felnőtt fiataloknak. Nem dramatizálom túl a dolgot, de a leírtak nyomai még most is megmutatkoznak néha.

Ez egy nagy önvallomás volt Tőlem. A Varázslóvilágnak. Akikre úgy gondoltam eleinte - mint azt tudjátok -, hogy nem is érdemel egyebet, mint a pusztulást, amilyen barbár volt. A helyzet azóta megváltozott, akárcsak a Varázslóvilág, az életszemlélet… minden. Mások lettek öt év alatt a színek, a virágok, a tájak, az emberek.

Nincs olyan ember, aki ne hallotta volna még Harry Potter "szónoklatát". Mindenki ismeri, és... szerencsére elfogadja. Persze, lázongások mindig is voltak, most is vannak, ahogy lesznek is. Sajnos.

A homoszexualitás nem bűn. A gyerekkori – legjobb – barátaim azonos neműekkel élnek, és aki csak rájuk néz, szinte még irigykedik is a boldogságukra. Megértem.

Blaise Zambini és Harry Potter. Nevetve emlékszem vissza a reakciómra, mikor Harry csak kinyögte evés közben a kapcsolatuk mibenlétét, és arra is nevetve emlékszem vissza, mekkora felbolydulást okozott, mikor először nyilvánosan kulcsolták össze ujjaikat és visszafogottan megcsókolták egymást. Semmi felháborító vagy ízléstelen nem volt benne; egy egyszerű, egymás szájára adott puszi, és kézfogás. Az emberek mégis megrökönyödtek, és döbbenetükben nem tudták, sírjanak-e, nevessenek vagy átkokat szórjanak.

Az emberek viccesek.

Pansy Parkinson és Hermione Granger. A könyv főszereplői, akik nélkül aligha írtam volna meg; akik átmentek a szabályos mészárláson is. Van egy négy és fél éves kisfiuk, a kis Alan. Életvidám, szeretnivaló fiúcska, akinek a közelében az ember folyamatosan azt érzi, hogy meg kell nyomorgatnia. Fekete hullámos haja, barna szeme és megannyi aranyos jellemvonása van. Tudom, tudom... Ez most meglehetősen émelyítő, de a Keresztfiammal elfogult vagyok. Nagyon.

Hermionéval az ember akkor találkozhat, ha ne adj' Merlin, az ispotályba kerül; a lányból az egyik legígéretesebb jövő előtt álló orvospalánta lett. Pansy képeivel bárki találkozhat a Minisztériumban, szórakozóhelyeken, kulturális központokban; szinte mindenhol fellelhetőek az egész világon. A két lány... Nem fogadtam kétkedve a kapcsolatukat, és most már tudom, hogy ezt helyesen is tettem. Kitartanak egymás mellett, és olyan forrón szeretik, imádják a másikat, hogy én személy szerint csak boldogan mosolyogva figyelem őket, ahogy a kis Alant ölelik. Igen, igen... Megint átmentem rózsaszínbe; de nézzétek most el nekem. A könyvem végén vagyunk, és a fő: Pansyékről van szó.

Ron Weasley és Millicent Bulstrode. Senki ember fia meg nem jósolta volna, hogy ez a két személy valaha egy pár lesz. Millicent és Ron... sohasem tudtam őket úgy jellemezni, hogy az teljesen igaz legyen. Ron heves, ugyanakkor nyugodt ember, aki lazán veszi akár a legkeményebb dolgokat is - vagy éppen fordítva. Millicent kitartó nő, aki kész harcba szállni a szeretteiért, ugyanakkor csendes és visszahúzódó is, noha mindenkinél nagyobb hangja van, ha valami miatt pörölni kell Ronnal. Úgy élnek, mint egy rossz házaspár. (Ez, természetesen, nem sértés volt.) Pedig még csak a jegygyűrű csillog az ujjaikon, mégis, az ember úgy érzi, ha huzamosabb időt tölt velük, hogy ez a két ember már minimum tizenöt éve együtt él.

Harry mindig mondta nekem, hogy Lunával megnyertem a főnyereményt... És egyet kell értenem. Luna Lovegood. Ugye? Mindenkinek rögtön az őrültség és egyéb dolgok ugranak be. És az ember nem tapint oly' nagyon félre. (Nem szólok egy rossz szót sem, mert itt van mellettem, és árgus szemekkel lesi minden betűmet... vagyis… ki tudja, mit néz...) Szeretem. Mindennél jobban szeretem.

Régebben, még olyan ötödikes koromban, tudjátok, álmodoztam... már amennyire egy Malfoy álmodozik a szerelemről. Milyen lehet? Most meg tudom mondani, hogy a szerelem, az én szerelmem az ilyen. Egy kicsit űrült, sok türelem kell hozzá, de amúgy Luna nagyszerű ember.

Hm. Nem fogok most róla és magamról írni - ha visszalapozol az utolsó előtti fejezethez, megtalálsz benne mindent -, de annyit hozzá kell fűznöm, hogy eddig sosem értettem, a férfiak miért idegeskednek leánykérés előtt. Most már értem. Nem tudom, a többieknek mennyire volt nehéz dolga... de Lunával, elég... hogy is mondjam, érdekesen alakult a dolog. Letérdeltem - mint szokás -, tenyeremben a kis gyűrűsdobozzal, Luna meg csak nézett le rám hatalmas szemével, majd megkérdezte, hogy ebben a dobozkában Leprikónok vannak-e... Elég nehezen jött össze a dolog, azt kell mondjam, de most mindkettőnkön ott van a gyűrű, mely mutatja, mennyire elköteleztük magunkat egymás mellett.

Tudjátok, össze-vissza beszélek most, mert nem tudok ide mit írni. Nem tudom, hogy mi lehetne jó végszó. Ebben tanácstalan vagyok, de itt nem fogom senkinek sem a segítségét kérni. Eddig leírtam néhány dolgot, most pedig jöjjön a köszönetnyilvánítás.

Először is, a legnagyobb köszönet legfőbb támogatómnak, pótapámnak, Perselus Pitonnak jár, akinek a könyv megjelenése előtt nem vagyok hajlandó egyetlen részletet sem megmutatni belőle;

Harry Potternek, aki nélkül ma nem az lennék, aki, hanem valószínűleg egy fekete köpeny és fehér maszk alatt tengetném a napjaimat; Barátaimnak: Blaise-nek, Pansynek, Ronnak, Hermioménak, Millicentnek, Harrynek, hogy mindig itt voltak nekem, támogattak, és ha kellett, nem féltek leordítnia a fejem - megjegyzem, Blaise ilyet sosem tett... ő túl finom ahhoz. Az ő módszere a fülcsípés... -, és engedték, hogy megírjam ezt a könyvet, aminek történetében ők is főszerepet kaptak. Sajnos.

Albus Dumbledore-nak, öreg igazgatómnak, aki elérte, hogy megszeressem a citromport, és aki fenntartás és bizalmatlankodás nélkül adott mindhármunknak esélyt az újrakezdéshez, segített bennünket, és végül kihúzott minket a csávából, ha kellett (mint Perselus Piton).

Köszönet jár ezen felül a Weasley család apraja-nagyjának, akikkel nagyon sokáig ellenséges volt a viszonyom, de most már örömmel megyek egy-egy "Weasley-ebédre", ahol a család összes tagja összegyűlik, és mindenki újfent elájul Mrs. Weasley főzőtudományától. Köszönetet szeretnék mondani Mrs. Zambininek is, aki a tárgyalás után, pótanyaként gondoskodott rólunk, és aki rengeteget segített hetedik évünk alatt a kis Alan gondozásában, továbbá a mi életünket is igyekezett – sikerrel – a helyes irányba terelni. (Blaise! Hányszor mondtam már, hogy nagyszerű anyukád van? Sokszor? Most mondom megint! Büszke lehetsz rá!)

És... köszönet jár Tom Rowle Denemnek is, akit az emberek leginkább Voldemort néven ismernek. Igen, igen, gondolom, most mindenki felnyikkant, vagy elkerekedő szemekkel olvassa újra a mondatot, de szó sincs konfúziós átokról, tényleg azt írtam, amit. Köszönet jár neki is, mert szerves részét képezte az életünknek, és talán nélküle rengeteg dolog nem történt volna meg. Rosszak és jók is egyaránt. Tudja mindenki, mi jó volt abban, ami történt, ezt nem írom le. Ha pedig nem jött rá, és érdekli, akkor keressen meg nyugodtan.

Talán itt a vége?

Nem mondom, hogy könnyezek... bár a lelkem mindenképp. Egyfajta önnyugtatás és tisztánlátás miatt kezdtem el írni az életem - életünk -, és most, hogy az eddigi szakasza itt van előttem papírra vetve, csodálatos, de egyben rossz érzés is. Most kiadtam az életem. Az emberek elolvassák majd, véleményt mondanak a múltról, mindannyiunkról, rólam. Valamit éreznek is majd. Talán kételkedve fogadják, talán felét sem hiszik el. Amíg írtam újra és újra átéltem az eseményeket, és most, hogy már ezt írom, ami egykor minden percben gyötört, már csak megkönnyebbült fájdalom. Sokáig tartott.

Befejeztem.

És nem tudom szemléltetni, hogy mennyire boldogak vagyunk mindannyian.

Köszönöm.

Draco Lucius Malfoy

2001"

- Ez szép befejezés lett, nem? - suttogta halkan Hermione, ügyelve, hogy a karjai közt szundító kisfiú ne ébredjen fel. Pansy ábrándosan bólintott, majd megcirógatta fia fekete haját. Aprócska gyermek volt, tündéri szemekkel és arccal, hát még a természete! Bűbájos, lehengerlő, kedves és előzékeny, mindent tudni akaró, és mindig képes volt mosolyt csalni az emberek arcára.

Szerelmére nézett, majd vissza Alanre; ő is sokat köszönhetett Voldemort Nagyúrnak.

- Igen. És tényleg igaz. Boldog vagyok - csókolta meg szerelmét. Hermione csak bolondosan megforgatta szemeit, és célzatosan a karjában alvó Alanre pillantott. Pansy gyönyörködött szeretteiben, gyönyörködött, ahogy minden egyes nap.

És fogja élete végéig tenni. Mert ez az ő családja volt, amit mindennél jobban szeretett.

Újfent elmosolyodott, majd befészkelve magát Hermione mellé, kedvese vállára hajtotta a fejét, kezét kisfia hátára csúsztatta, majd hagyta, hogy elragadja az álom... el, egy helyre, aminek a neve Éden...

... És ami a mostani életének tökéletes mása.

×ß× VÉGE ×ß×