CÍM: Rózsák a mészárszéken

KULCS: Mészárszék

CSAPAT: Hunter

KORHATÁR: 18+

KATEGÓRIA: általános; (kicsit) romantikus; (enyhe) humor; talán picit sötét... szóval majd eldöntitek XD

SZEREPLŐK: Hermione Granger; Cho Chang; Ronald Weasley; Viktor Krum

FIGYELMEZTETÉS: salsh; durva nyelvezet; erotikus tartalom

MEGJEGYZÉS(EK):

JOGOK: Minden jog J.K. Rowlingé, anyagi hasznom nem származik a történetből!

TARTALOM: Hermione házassága éppen olyannak alakult, ahogy mindig is tervezte. Aztán egy nap levelet, és rózsákat talál a fiókjában....

A búcsúzó éj könnyei harmatcseppekként csillogtak az út menti bokrok ágain. Hermione Granger villanó szemmel nézte a feledésre ítélt mészárszék távolban felködlő körvonalait.

A komor épület elhagyatottságot sugallt; falait repkény futotta be, a boltíves vaskaput időtől kopott láncok és egy rozsdás lakat zárta le. A hely végérvényességet sugallt, a Griffendél-ház ifjú reménysége mégis tovább haladt felé, noha önmagának sem tudta volna logikusan megmagyarázni, mit keres itt ezen a korai órán.

Hermione nem érezte a szokott magabiztosságot, amely még a Voldemorttal vívott, kétséges kimenetelűnek vívott ütközet során sem hagyta cserben egyetlen pillanatra sem - ez a szituáció azonban teljesen más volt.

Itt nem olyan viszonylag egyszerű kérdéseket kellett eldöntenie, hogy Jó-e vagy Rossz, Élet-e vagy Halál; a helyzet ennél jóval bonyolultabbnak látszott. Ezúttal legbensőbb érzelmei hevertek a mérleg serpenyőjén, és az a kockázatos lehetőség, hogy szembenézzen önmagával.

Még megtehette volna, hogy visszafordul, de azzal lerombolta volna saját bátorságába vetett hitét. Nem futamodhatott meg az igazság pillanata elől. Az nem ő lett volna főleg, mivel mostanra fontosabbá vált számára a valóság, mint a tiszta ész szava.

Varázsszavakat mormolt, és az elaggott láncszemek acélesőként koppantak a földön, miközben a nehéz vaskapu úgy tárult fel, mintha láthatatlan kéz nyitotta volna ki a különös látogató előtt előzékenyen.

A lány úgy érezte, nemcsak a bejárat záró elemei pattantak el konfettiként, hanem a lelkére feszülő béklyók is. A felismerés sajátos, szinte már bohókásnak nevezhető vidámsággal, és megmagyarázhatatlan elégedettséggel töltötte el.

Hermione, ha jól belegondolt, kénytelen volt beismerni, hogy már a reggeli készülődéssel elkötelezte magát az ügy mellett. Aprólékos gonddal felöltött maskarája örök időre lejáratta volna a varázslóvilág szemében, ha bárki is tanújává vált volna rejtélyes cselekedetének.

A fiatalasszony, azonban ügyelt rá, hogy ez ne történhessen meg; arra különösen figyelt, hogy az álmában zaklatottan fel-felnyögő Ront véletlenül se szakítsa ki zűrzavaros álmai karjából.

Hermione minden kis mozdulatot mérlegre tett, hogy véletlenül se csapjon zajt, ugyanakkor pedig azt a fontos célt sem veszítette szem elől, hogy precízen kitervelt jelmeze pontosan fejezze ki, amit ismeretlen hódolója tudtára akar adni.

Ron Weasley ifjú neje lassú metamorfózisa során bohóccá alakította át magát; szomorú arcú, dermedt mosolyú Harlequinné, akinek festett derűje inkább csak gúnyt űz a vidámságból, mintsem létrehozza azt.

Vonásait csillogó maszkként borította a fehér festék, szeme köré komor árnyékot húzott fekete tussal, ajkát pedig égővörössel változtatta eltúlzottan csücsörítő formájúvá. Egy pojáca nézett vissza rá a tükörből, szánalomra méltó, rossz ripacs, aki kiégett abban, hogy folytonosan boldogságot mímeljen az élet képmutató díszletei közt, éppen ahogy akarta.

Hermione új álarcához aranyszínű csillagokkal teleaggatott hófehér, testhezálló kezeslábast öltött, hegyes orrú, émelyítően lila csizmát, és surrogó, szembántóan vörös, hosszú selyemköpenyt; tökéletessé téve az összhatást. Legvégül a háta közepéig érő, hullámos, vörösesbarna hajzuhatagot vette kezelésbe, kígyóként tekeredő fonatokban feltornyozva a feje búbján, amitől úgy festett, mint egy cirkuszi porondon teljhatalmat gyakorló domina, aki egyetlen könyörtelen pillantással térdre kényszeríti a legveszettebb bengáli tigrist is.

Léptei egyre közelebb vitték a gyommal felvert ösvényen a rá váró épület felé, miközben gondolatai a körül jártak, mi vezetett odáig, hogy éppen itt keresse az életét bekerítő útvesztő kijáratát.

„A rózsákkal kezdődött” - villant az agyába.

A semmiből előkerülő rajongó szembeötlő megnyilvánulásai egyszer csak elkezdtek feltünedezni a legkülönbözőbb időpontokban, és a legkülönbözőbb helyeken.

A virágok felkeltették Hermione érdeklődését, pedig megjelenésük kezdetén még Ronnal kötött házasságukat sem látta annyira kiábrándítónak, mint amilyen valójában volt.

A vörös hajú auror nem sokkal a Nagy Győzelem után teljes erővel a kegyeit kezdte keresni. Hermione hajlott rá, hogy beadja a derekát, noha a fiú közismert bugyutasága karakteres kontrasztot képezett az ő éles eszével összehasonlítva. Ronnak egészen egyértelműen komoly szándékai voltak, és valahogy olyan törvényszerűnek látszott, hogy ők a közeljövőben egy pár lesznek. Ráadásul ennek mielőbbi bekövetkeztéhez lelkes üdvrivalgással asszisztált egész környezetük.

A külvilág nagy megelégedésére minden a megfelelő kerekvágásban ment közöttük, így korántsem okozott meglepetést senkinek, amikor Ron eljegyezte a lányt. Hermione elfogadta a lánykérést, bár nagyjából sejtette, milyen élet vár majd rá az auror oldalán. Persze mindez nem ért fel egy komoly és valódi belső igennel, a varázslóvilág azonban örömmámorban úszott.

Hermione végül a fényes partik valamelyikén egyszerűen csak Ron fülébe súgta, mikor legyen az esküvő. Az előtt egy órával még Viktor Krummal szeretkezett a bál színhelyéül szolgáló kastély egyik félreeső szobájában. A legendás kividdicsbajnok régebben is udvarolt neki, és amikor a lány a bolgár élsportoló vágytól izzó szemébe nézett, rögtön tudta, hogy elveszett.

Krum izmai feszesek voltak, mint a kifeszített acélhúr, és igazi mestere volt a szenvedélyek lángra lobbantásának. Mindketten kimentették magukat a társaságból, valamilyen mondva csinált ürüggyel, hogy az elhagyatott szoba rejtekén üzekedő vadállatokként essenek egymásnak.

A férfi csókjai felgerjesztették Hermione izgalmát, ágyékán köröző nyelve pedig nedveket fakasztott benne és valósággal az őrületbe kergette. A kéjes-mocskos élvezet viharként rázta belülről, majd leírhatatlan csúcspontot ért el, miközben Krum magvai szétáradtak ölében.

Utána szétváltak, és visszatértek az estély forgatagába, mintha mi sem történt volna, Hermione pedig úgy, izzadtan, a combjai közt csordogáló spermiumok hűvösével a bőrén, Ron fülébe súgta az időpontot, amikor a fiú oltár elé viheti.

Még aznap este odaadta magát az aurornak is, de annak teljesítménye lába nyomába sem érhetett a bolgár játékosénak, holott igazából az sem tudott tartós érzelmeket kiváltani belőle. Valahová azonban mégiscsak tartoznia kellett; ez az elvárás ugyanúgy működött a varázslóvilágban is, ahogyan a muglik között.

A Ronnal töltött további éjszakák sem hoztak minőségi változást, de Hermione nem lépett vissza az esküvőtől, mert kínos lett volna értetlen tekintetek kereszttüzébe kerülni. A fényes ceremónia, és az azt követő mulatozás sem tette elfogadhatóbbá a fiú későbbi ágybeli produkcióit, ami a lelke mélyén csöppet sem lepte meg ifjú aráját.

Egyszerűen nem lett volna jellemző Ronra, miután világéletében másodhegedűsi szerepet töltötte be a villámalakú sebhelyét stigmaként viselő Harry Potter mellett. Bizonyos fokig még az örökké zsíros hajú Perselus Piton is karakteresebb jellemnek tűnt nála - őróla aztán sosem lehetett biztosan tudni, melyik oldalon áll igazából! Hermione, ha őszinte akart lenni, belátta, hogy néha még a sötét tekintetű bájitaltan tanárt is szívesebben látná a maga oldalán pipogya férje helyett.

Ronnak halvány fogalma sem volt az előjátékról; azt hitte, egyetlen gyöngén kivitelezett nyelves csóktól tetőfokára hág az izgalom, ha közben esetlenül matat, partnere csontszáraz ágyékán. Hermione az estek többségében nemes egyszerűséggel lerúgta volna magáról urát, amikor az kivörösödött képpel, fújtatva hozzáfogott házastársi kötelessége teljesítésének. Valójában azonban inkább ernyedten elmélyedt a mennyezet repedéseinek tanulmányozásában, és közben túljátszottan kéjes sikolyokat hallatott, meghajolva az elcsépelt társadalmi konvenciók súlya alatt.

Kész szerencse volt, hogy hitvese minden alkalommal öt percen belül elélvezett!

Nem kellett hozzá sok időnek eltelnie, és Hermione végtelenül meggyűlölte újdonsült urát, aki bár nevetségességig fokozódó imádattal csüngött rajta, ahhoz már nem rendelkezett elég spiritusszal, hogy megpróbálja valahogy érdekesebbé tenni kudarcra ítélt kapcsolatukat.

Hermione leginkább terhességével szembesülve döbbent rá, mennyire unja Ron csetlését-botlását, és zavaros bókjait, arról már nem is beszélve, milyen elviselhetetlennek találja, hogy időnként le kell feküdnie vele.

- A harmadik hónapban vagy? - kérdezte bambán, ám hitetlenkedése ellenére is ragyogó arccal az auror. - De hiszen az fantasztikus! Akkor nyilván már az első alkalommal megfogantál, amikor együtt voltunk!

Hermione sokszor és sokat sírt, amikor elrejtőzhetett a világ szeme elől, elkeseredve a megmásíthatatlan ténytől, hogy újabb tesze-tosza Weasley létrejöttének válik önkéntelen eszközévé.

Ekkor érkezett az első rózsa.

Legbensőbb szentélyében, az irodájában találta meg az íróasztalfiókba rejtve, és amikor dobogó szívvel a virágért nyúlt, az egyik hetykén ágaskodó tövis mélyen az ujjába fúródott. Fájdalom vibrált végig idegein, de ugyanúgy nem zavarta, ahogy a kövér vércseppek sem, melyek vörösre festették az ajándékhoz mellékelt, kalligráfiai szépséggel írt kísérőlevelet.

„Szeretlek!

Te gyönyörű vagy, és csodálatos, Hermione, maga a megtestesült varázslat, az eleven, lüktető mágia! A férjed csak egy ügyefogyott barom, nem érdemli meg, hogy olyan kincset birtokoljon, mint amilyen te vagy!

Ron Weasleyt én nem tartom férfinak, be is tudom bizonyítani Neked, ha akarod. Kérd meg rá, hogy hordja ki helyetted a gyermeketeket, mert a karriered fordulóponthoz érkezett. Normális férfi sosem mondana igent egy ilyen kérésre. Kérlek, tedd meg a kedvemért, és egy pillanatra se feledkezz meg róla, hogy létezik valaki, aki minden porcikájával imádja azt a Hermionét, akit talán te magad sem ismersz még igazán!”

- Én hozzam világra a fiunkat? - vonta fel szemöldökét hitetlenkedve, amikor neje követte a névtelen levél írójának tanácsát. - Ugye, csak viccelsz?

Hermione karba tett kézzel állt, szeme baljós fényben izzott.

- Nem, drágám - közölte hűvösen. - A te pályafutásod csak egyhelyben toporog, míg én könnyedén az Ügyészi Hivatal legfelsőbb ítélethozóinak körében találhatom magam. Elég csupán néhány újabb manókkal kapcsolatos visszásságot a nyilvánosság elé tárnom, és egyenes út vezet fel a csúcsra. Nem kívánhatod, hogy e helyett nagy pocakkal üldögéljek itthon, és várjam, míg a sült galamb a szádba repül!

Ron megpróbált észérveket keresni, de látszott rajta, hogy csak gyermeteg ellenkezésre lesz képes.

- Na, de mégis, ez olyan abnormális - tiltakozott sértődötten. - Soha nem hallottam, még csak ehhez hasonlóról sem.

Hermione pontosan tudta, mivel kell visszalőnie.

- Amikor elvettél, azt állítottad, szeretsz - mondta dacosan. - Hol van ez a nagy szerelem, ha egy aprócska áldozatot kell hoznod a társad boldogulásáért.

- Aprócska áldozatot? - hördült fel Ron. - Ez szerinted csak egy aprócska áldozat?

- Könnyen végrehajtható mágia - szögezte le tárgyilagosan Hermione. - Megvannak a szakértők, akik mágiával áthelyezik beléd a magzatot, miután alkalmassá tették a szervezetedet a befogadására. Szinte észre sem fogod venni.

- És a barátaim? - kérdezte elbizonytalanodva Ron. - A családom? Szerinted mégis, mi a fenét fognak ehhez szólni? Lehet, hogy még Harry sem állna többé szóba velem, Draco Malfoy pedig egészen biztosan halálra röhögné magát!

- Kit érdekelnek? - kérdezte haragba lovallva magát Hermione. - Most már én és a kicsi vagyunk a családod. Legfeljebb, majd titokban tartjuk! Szépen itthon üldögélsz, amíg el nem jön az időd, aztán majd a gyógyító mágusok kiszedik belőled. Talán néhány hónappal még fel is tudják gyorsítani a terhesség folyamatát, ha elég diszkrétek vagyunk, semmi sem fog kitudódni!

A mágikus műveletet követő harmadik napon - melynek során a kisbaba Ron testébe került - a Hajnali Próféta vastag betűs címlap sztorit közölt az ifjú auror visszás helyzetéről. A leleplező riportot Rita Vitriol publikálta, akit a tőle megszokott maró hangulatú stílus jellemzett. Az újságírónő kétségbe vonta Ron Weasley maszkulin vonásainak domináns jellegét, megállapítva, hogy házasságában nyilvánvalóan Hermione viseli a nadrágot.

A megszégyenült férj elzárkózott a külvilág elől, ami korántsem tűnt meglepőnek, annak fényében, hogy még népes családja is látványosan elhanyagolta vele a kapcsolatot. Harry küldött néhány résztvevő üzenetet, de valójában ő sem erőltette túlzottan, hogy találkozzanak.

Mialatt hatodik hónapig felgyorsított terhességének jelei mind szembeötlőbbekké váltak, Ron teljesen magába zárkózott. Ahogy egyre előrehaladottabb fázisba került, gyakran törtek rá fékezhetetlen sírógörcsök, felesége pedig szánalmon kívül semmi egyebet nem érzett iránta.

Ha ez lehetséges, Hermione még jobban eltávolodott férjétől, amit a rendszeresen érkező rózsák és levelek is elősegítettek. Egyedül legközelebbi munkatársának és barátjának, az érzéki tekintetű Cho Changnak mesélt róluk, akinek vonzó ajkán mindig talányos mosoly vibrált, amikor a titokzatos hódolóról beszélt neki. Általában a nap végén beültek kedvenc helyükre az Azkabani Rácsosba, és megittak egy-egy Mindenízű Koktélt, ami kellő gyorsasággal az ifjú asszony fejébe szállt, hogy megossza egyetlen bizalmasával titkait.

- Bizony, Cho - magyarázta akadozó nyelvvel a hibátlan alakú ázsiai lánynak. - Olyan ez a fickó, mint valami álruhás hős. Tudja melyek azok a szavak, amikkel levehet a lábamról, és közben elhalmoz virágokkal.

A csábos és független Hollóhátas varázslólány megrázta vállig érő, selymes, fekete fürtjeit.

- Honnan tudod, hogy férfi egyáltalán? - kérdezte huncut mosollyal. - Nő ugyanúgy lehetne, nem?

Hermione megborzongott kolléganője mélybarna szemébe meredve.

- Az is lehet - ismerte el. - De még ha úgy is van, biztos, hogy százszor érdekesebb ember, mint Ron!

Cho felvonta szemöldökét.

- Tényleg, mi az ábra Ronnal?

- Ron rosszabb hat nőnél - közölte megvetően Hermione. - Állandóan csak siránkozik a reggeli rosszullétek miatt, ugyanakkor legalább kétszer akkorára hízott, mint amilyen volt, mert két pofára zabálja az édességet! Borzasztó, hogy egy ilyen alakkal kötöttem össze az életemet!

- Majd csak rendbe jöttök - próbálta kolléganője vigasztalni. - Idővel talán olyasmit is fel tud mutatni, amitől megkedveled.

- Egy frászt - legyintett Hermione, majdnem feldöntve poharát. - Engem az ismeretlen vonz. Ron mellett én is bohócnak érzem magam, egyedül csak az én Rózsalovagomnak adnám oda szívesen magam. Lehet tőlem testi hibája vagy akár nő is, azt hiszem, már csak ő kell nekem!

„És végre itt az idő” - gondolta lüktető vérrel a Griffendél-ház büszkesége, miközben a mészárszék árnya mind nagyobbra növő lepelként borult fölé.

A jelen pillanat valóságába visszatérve forró izgalmat érzett ágyékában, amely felkúszott egészen a feje búbjáig. Titkos hódolója utolsó levele csábította erre az elhagyatott helyre, hogy végre szembenézhessenek egymással.

„Imádott Hermione!

Ha csak egy kicsit is számítok Neked, gyere el a régi mészárszékhez a Velvet Streeten! Ez az utolsó üzenetem, ha nem jösz, soha többé nem foglak zaklatni. Ott meglátod majd az igazi arcomat. Szeretném, ha jelmezt viselnél, és hagynád, hogy felszabadítsalak! Várni foglak Szerelmem, esengve kérlek, hogy ne várjalak hiába!”

Hermione belépett az épület ajtaján.

Odabent csak az állatok megölésére szolgáló gépek körvonalait érzékelte a koromsötétben.

Nem félt; érezte, nem fenyegeti veszély, noha eljött az igazság pillanata. Egyedül attól tartott, nem élheti tovább úgy az életét, ahogyan addig.

Amikor a tükörből egy bohóc nézett vissza rá, megsejtette, hogy talán soha többé nem tér vissza Ronhoz.

Az ajtó közelében a falon rátalált a főkapcsolóra, és határozott mozdulattal elfordította.

Fény árasztotta a helyiséget, a lány pedig káprázó tekintettel várta, hogy szeme hozzászokjon a világossághoz. Nem kellett hozzá sok idő, ahogy ahhoz sem, hogy megpillantsa az első útjelzőt.

A rózsa úgy hevert a padlón, hogy vérvörös szirmai az egyik folyosó felé mutattak.

Hermione befordult a szűk falak közé, és újabb kapcsolót kattintott fel. Foghíjas neoncsövek keltek életre, amelyek közül csak minden harmadik világított, valamiféle titokzatos szisztéma szabályszerűségeit követve.

A következő virág az alagsori lejárat lepattogzott zománcú korlátjára kötözve várta.

A lány lefelé indult a töredezett lépcsőkön, továbbra sem árulva el semmiféle bizonytalanságot. Pontosan tudta, mit akar; szeretkezni egy idegennel, akinek pillanatnyilag egyetlen érintése fontosabbnak tűnt egész eddigi, Ron Weasleyvel leélt házaséleténél.

Az időtől megviselt fokok kifogytak a lába alól, a homályos alagsorban ráakadt a következő rózsára. Az útjelző egy szoba félig nyitott ajtajára irányította figyelmét.

Hermione habozás nélkül odasietett, és átlépte a bejárat vonalát.

A helyiségben égő gyertyák fogadták lépcsőzetes sorokban elhelyezkedve egymás fölött, félkörben megvilágítva a szoba központi részét elfoglaló hatalmas franciaágyat.

A fekvőhelyet vörös selyem ágynemű takarta, melytől alig ütött el a tetejére szórt tengernyi rózsaszirom. A hasonló színű levelek furcsa módon mégis elütöttek a monoton háttértől, rejtelmes mintázatokat alkotva Hermione felajzott tekintete előtt.

A lány türelmesen várakozott, míg egyszer csak finom ujjak érintették meg hátulról anélkül, hogy közeledő lépteket hallott volna. Nem fordult meg, mozdulatlanul tűrte, hogy felderítő útra induljanak a testén.

Hermione lágy simogatást érzékelt a fülcimpáján, az ajkán, az orra vonalán. Az után az ujjak pillangószárnyként rebbentek a nyakára, majd tovább suhantak telt melle irányába. Keblénél megpihentek, finoman, mégis erőteljesen dörzsölgetni kezdték a két rózsatövisként felmeredő mellbimbót.

Hermione ajkáról önkéntelen sóhaj szállt fel.

Bár még maga sem volt tisztában vele pontosan, mit érez, behunyt szemmel hagyta, hogy ismeretlen hódolója keze tovább játszadozzon bohócjelmezbe bújtatott testével. A kíváncsi ujjak bebarangolták köldökét, aztán hirtelen combja belső oldalánál teremtek. Noha még elkerülték ágyéka vágyakozó domborulatát, a lány mégis zihálni kezdett, tudva, hogy előbb-utóbb az is sorra kerül. Izgalmában hátrafeszítette fenekét, hozzáfeszülve imádójához, akin nem érzékelt árulkodó keménységet.

„Hát, mégiscsak nő” - állapította meg félig tudatosan Hermione, ám ez a felismerés csak még inkább feltüzelte.

Hódolója végre a szeméremajkát is simogatni kezdte a vékony szöveten keresztül, neki pedig nyöszörgés tört fel a torkából. A lány tarkóját forró lehelet csapta meg, már nem tudott többé uralkodni magán, miközben csókok tüze perzselte a nyakát. Csípőjével vadul körözni kezdett, ahogy bőven patakzó nedvek árasztották el testét, míg végül nem bírta tovább, és megperdült, hogy farkasszemet nézzen azzal, aki gátlástalanul a kéj lázas örvényébe taszította.

Cho Chang nagyon kevés ruhát viselt; a rajta lévő fekete melltartón és egy szál ágyékkötőn kívül semmiféle öltözék sem fedte testét, feszes izmai csillogtak a gyertyák fényében. Mandulavágású szemében vad tűz izzott, fogai fehéren villantak, mint az őserdők kiéhezett ragadozójának. Keskeny ujjai közt rózsát markolt, miközben érzéki ajka mosolyra húzódott.

- Ideje levenni a maskarát - suttogta rekedten, aztán a padlóra ejtette a virágot.

Hermione mellé hajította a palástot, és a csillagokkal ékesített ruhát, aztán beleveszett partnere ölelésébe. Az ágy puha volt és hűvös, Cho ajka viszont édes, mint a méz. Az ázsiai lány bőre tüzesre izzított kohó forróságát árasztotta magából, ő legalábbis úgy érezte, ahogy az teste minden négyzetcentiméterét végigcsókolta.

Hermionénak nem sok ideje maradt átgondolni, mi terelhette másfajta mederbe a Hollóhátas boszorkány vágyait, de nem találta volna meglepőnek, ha Cedric Diggory tragikus halálának, vagy Harry Potterrel hamvába hullt röpke románcának jelentős szerepe lett volna a dologban.

Cho ágyékánál tevékenykedő fürge nyelve minden másról elvonta figyelmét, és Hermione úgy érezte lángoló napok robbannak ezernyi darabra tudatában, miközben a kéj vulkáni lávaként hömpölygött át érzékein. Elementáris erővel tört fel a lelke mélyén lapuló tűzhányó, hamuvá égetve a régi Hermione Grangert, aki mindent józanul és alaposan átgondolt, mielőtt bármihez hozzákezdett volna.

Viszonozta Chónak mindazt, amit kapott tőle, és ez saját élvezetét is megsokszorozta. Láthatatlan energiák tomboltak körülöttük, mágikus villámok sisteregtek a vérükben, aztán kettejük természetfeletti ereje egy rövid, mégis végtelennek tetsző pillanatra összeforrt.

A szobában egyszerre aludt ki minden gyertya, mintha láthatatlan fuvallat fújta volna őket el, miközben közös orgazmusuk leírhatatlan gyönyöre varázslatos kavargással szippantotta magába mindkettőjüket.

Sokáig feküdtek némán a rájuk boruló sötétségben, összefonódva, mint egyetlen lélek különálló, ám tökéletesen összeillő darabja.

***

Ron sápadtan, megviselten hevert a hófehér kórháziágyon. A szülés kínja ugyanúgy meggyötörte, ahogyan az a tudat is, hogy élete nagy szerelme hónapokkal korábban se szó, se beszéd elhagyta egy másik nő miatt.

Ez után már nemcsak a Hajnali Próféta, de az összes létező szennylap az ő balsorsán csámcsogott. Ez még Harry kedvét is elvette a résztvevő üzenetektől.

Senki nem vette a fáradtságot, hogy a hogyléte felől érdeklődjön, a furcsa párost kivéve, amivel nyilván újabb remek anyagot szolgáltattak a lesifotósok számára.

- Mi a frászt akartok itt? - kérdezte morózusan az auror köszönés helyett. - Menjetek a fenébe!

- Ajánlatot tennénk - közölte vidáman Cho.

- Mifélét? - tudakolta Ron gyanakodva.

- Magunkra vállalnánk az újszülött felnevelésének terheit - vette át a szót Hermione. - Mi már láttuk, nagyon édes kisfiú.

- Gyönyörű - tromfolt rá Cho. - Tiszta apja!

- Szóval, ezért vagytok itt - állapította meg a férfi.

- Így igaz - ismerte el Hermione. - Hoztunk magunkkal nyilatkozatot is. Nem kell mást tenned, csak aláírni.

- Eszemben sincs - vágta rá sértődötten Ron. - Hordjátok el magatokat!

- Meg fogod bánni - mutatott rá valamikori neje -, de akkor már késő lesz. Sokkal nagyobb szégyentől óvnád meg magad, mint amiben most vagy!

- Ugyan már - mondta flegmán Ron. - Ostobaság! Takarodjatok innét!

- Te tudod - sóhajtotta Hermione.

Felkászálódtak, és elmentek végre.

Ron agyában ott motoszkált, hogy talán engedhetett volna nekik, de aztán sikerült elhessegetnie a gondolatot. Totális csődöt mondott volna a büszkesége, ha még ebben is kénytelen engedni két nőnek.

Nem lesz könnyű egyedülálló férfiként felnevelni a gyereket, de meg fogja próbálni, ha már a nehezebb utat választotta. Alig várta, hogy ő is lássa a fiát, mert a csecsemő világra jöttekor elvesztette az eszméletét.

Végre nyílt az ajtó és megjelent az egyik ápolónő a szoba bejáratában. A karján tartotta Ron magzatát, és az újdonsült apának - vagy éppen anyának, ez igazából nézőpont kérdése - elkerekedett a szeme a döbbenettől.

Gyönyörű kisfiú volt, de sajnos a megszólalásig hasonlított Viktor Krumra.

VÉGE