CÍM: Forralt bor

KULCS: Forralt bor

CSAPAT: Witch

KORHATÁR: 16 éven felettieknek

KATEGÓRIA: romantikus, sötét, dráma, angst

SZEREPLŐK: Hermione G./Luna L., Harry P., Ron W., más szereplők

FIGYELMEZTETÉS: erotikus tartalom, kínzás, nemi erőszak, szereplő halála

MEGJEGYZÉS(EK): Köszönöm valakinek, aki nagyon sokat segített és minden idétlen kérdésemre válaszolt. XD

JOGOK: Minden jog JKR-é, nekem semmilyen anyagi hasznom nem származott belőle

TARTALOM: Luna és Harry forralt bort isznak az egyik Roxmortsi kirándulás keretén belül, amikor is végre kiderül, mi rejlik a lány ábrándozó tekintete mögött.

Gőz száll fel a pohárból és a vörös folyadékban épp emiatt nem látom saját tükörképem, pedig annyira várnám, hogy amikor végre kitisztul a levegő, akkor nem is magammal néznék szembe, hanem egy tündével. Az egyetlen ok, amiért sosem várom meg az az, hogy akkor kihűlne az italom, márpedig a forralt bor melegen jó.

Kicsit belefújkálok elkergetve a gőzfelhőket, amik gyorsan pótolják elmúlt társaikat. Először bele akarok kortyolni, aztán meggondolom magam és inkább nem égetem össze a nyelvem, hanem a mellettem ücsörgő Harry Potterre nézek. Ő iszik a saját poharából aztán megégett nyelvét igyekszik fújkálni, ami persze elég hiábavaló próbálkozás, még én is tudom. Az egyetlen, ami az égett nyelvre jó az rózsabarcka szárnyából készült por. Ezt Apu írta a múlthavi számban.

Elmosolyodok a fiú ügyetlenkedésén és tudatlanságán, mire végre az ő tekintete is rám téved , majd jujjogással tarkított nevetésben tör ki. Vicces, úgyhogy vele nevetek. Aztán a kacarászás lassan elhal, én pedig megint a pohárra koncentrálhatok, mint ahogy ő is. Ezúttal már nem iszik bele, csak vár. Mindketten várunk...

Lassan, nyugodtan telnek a másodpercek, nekem mégis a torkomban dobog a szívem, miközben fülemben halk alapütemet dübög a képzeletbeli dob. Mély levegőt veszek, felemelem tekintete, s végre ránézek, hogy megkérdezzem az engem legjobban érdeklő dolgot.

- Ronék...? - Zavart pír és fanyar mosoly különös keveréke települ arcára. Néhány pillanatig azt hiszem, nem is akar válaszolni, de épp mire feladnám, megszólal.

- Vásárolnak.

Nem értem, ő miért nem ment velük. Ha tényleg csak vásárolnak, akkor nincs semmi baj. Végül is most Roxmortsban vagyunk! Itt mindenki csak vásárol. Még mi is...

Visszafordulok poharamhoz, s csak arra eszmélek, hogy egyszerre sóhajtunk fel. Biztos, egy armáli anortenta csinálta.

}{ }{ }{

A kocsmáros felesége gyönyörű nőnek számított. Alapvető igazság, hogy a kocsmárosok feleségei mindig gyönyörűek, kerekdedek, süt belőlük a jókedv és a termékenység. Markolni való fenék, óriási nevetéstől hullámzó keblek... Amaryllis nem ilyen volt. Vékony, magas nőnek számított, barna szemei jókedvűen, értelmesen csillogtak, arca ugyan nem volt piros pozsgás, de ha zavarba hozták bozontos barna haja tövéig elvörösödött. Okos nő volt, túl okos egy kocsmáros feleségének, de persze akkoriban igazán nem kérdezték meg a nőket, hogy ugyan kihez akar férjhez menni.

Én a tiszteletes lánya voltam, örökbe fogadtak, épp ezért sokszor hallottam a gyülekezet tagjaitól:

- Becsüld meg magad, édes lányom! A tiszteletes úr nagyszerű ember.

Nem tudom, hogy tényleg elhitték-e, amit mondtak, de én tudtam, mi az igazság. Bár Gabriell atya mindig a tisztességről, a sátán elleni szüntelen küzdelemről szónokolt, ő maga nem igazán volt bűntelen. Nem mondanám, hogy borzalmas ember lett volna, de...

Sokszor megvert. Pálcával vágott végig a hátamon, ha bűnösnek ítélt, vagy kikötözött és megpróbált ördögöt űzni belőlem. Azt mondta, ez mind szükséges, mert bennem az eredendő bűn lakozik.

- Tanulj meg szűziesen, Isten iránti olthatatlan szeretettel élni, lányom! Ne engedj az ördög csábításának, mert Lucifer ezer arcú, s hazugságaival könnyen elcsavarhatja fejed. Légy jó, gyermekem, s akkor holtod után a Mennyek országa vár reád.

Én nem hittem Istenben soha sem. Egyszer gyerekként hangot adtam ama kétkedésemnek, hogy az ég túl véges ahhoz, hogy ott legyen a mennyország.

- Isten tényleg létezik? Tényleg ott lakik? - Kérdeztem hatalmasra tágult szemekkel. A pofon, ami válaszul arcomon csattant, örökre belém fojtotta a kétkedés szavait.

- Soha ne kételkedj Istenben! - Az atya dühösen villanó kék szemeiből akkor néztem először szembe az ördöggel - és megszerettem.

Tudom, hogy furcsa, de úgy éreztem, Lucifer az egyetlen, aki képes megmutatni az emberek igazi esendőségét. Még Isten szolgái is vétenek, hát így tudtam meg, hogy az ördög létezik, de ebből számomra még sem következett, hogy akkor Isten is figyel ránk valahonnan. Sőt, a kételkedés a kérdések számával egyre nőtt, ahogy a pofonok, a verések, a kukoricán térdepeltetések egyre szaporodtak.

Egy időben megpróbáltam jól viselkedni - mert azért ezek a büntetések eléggé fájtak -, ám az atya akkor is kitalált valami mondva csinált indokot, amiért megbüntethetett.

- Azt beszélik, láttak Joseph-fel, az istállófiúval! Hát nem szégyenled magad az Úr előtt? Engedsz az ördög csábításának? Erre neveltelek?

Hiába mondtam volna, hogy nem érdekelnek a férfiak, hogy egészen más érdekel, azzal csak tovább rontottam volna a helyzeten, így amikor végre hozzáadtak ahhoz az iszákos pékhez, egy árva könnycsepp nélkül búcsúztam el apámtól.

Harold, a pék mindig a Forralt bor nevű kocsmázóba járt. Nem volt nehéz kitalálni, hogy hová, hiszen ez volt a falu egyetlen kocsmája természetesen a templom mellett. Amaryllis itt dolgozott, élt. Néha, amikor Haroldért mentem, láttam őt. Többnyire csendben figyeltük egymást, vagy odaintettünk, hogy majd amikor összeülünk a falu asszonyaival a legújabb kötési, szövési, hímzési, varrási mintákat megbeszélni, esetleg recepteket cserélni, találkozunk.

Olykor Harold meghívta Amaryllisékat és amikor a férfiak félrevonultak az élet nagy dolgairól filozofálgatni, pipázgatni, mi halkan beszélgetve mosogattunk. Ilyenkor elég sokféle téma felmerült, mint például az időjárás, a takarmány, a termés, a borászat, vagy a sörfőzés, esetleg az állatok ellátásának nehézségei.

Az első érintés véletlen volt. Amikor egy tányérért nyúltam, az ő kezébe akadtak ujjaim. Ijedten rántottuk vissza kezünket és döbbenten meredtünk egymásra. Soha senki nem ért még hozzám a férjemen kívül, s bár más hír járta, tudtam, hogy Ama is hűséges volt férjéhez. Hah! Csak lettünk volna hűtlenek! A halál várt volna ránk.

Minden vasárnap kötelességtudóan eljártunk a templomba. Harold sokszor csak nekem köszönhetően tudott felkelni időben, mert előző éjszaka persze hajnalig dorbézolt.

- Mi lenne velem nélküled, Katarina! - Mondogatta ilyenkor mindig. Ezen alkalmakkor éreztem a legnagyobb árulásnak, hogy nem tudom viszont szeretni. Eltűrtem érintéseit, hagytam, hogy becézgessen, zsíros, hurkás ujjai végigfussanak testemen, miközben vérben úszó szemei reakcióimat figyelik, de mindig undorodtam tőle. Az alkohol szaga, ami a bőrébe itta magát, a remegés, a vöröslő arca, turcsi, disznó orra kerek arca közepén... Minden idegesített, irritált rajta és valahogy egyáltalán nem tudott megnyugtatni a tudat, hogy milyen jó sorom van.

Gyónáskor általános dolgokat mondtam. Irigy gondolatok, vagy a harag férjem iránt, hogy már megint ivott, soha nem túl személyeset, ám ahhoz mégis eléggé, hogy hihető legyen. Ha éppen aktuálisan nem volt semmi ilyesmi, kitaláltam valamit, hogy apám ne tartsa furcsának. Gabriell atya persze velem sokkal szigorúbb volt, mint másokkal. Azt hiszem, valahol érezte, hogy van valami, amit nagyon is titkolok előle. Addigra már egyébként nem is tehettem mást, mint hogy folyton a csillogó barna szemű Amaryllist figyeltem. Mindene belém rögzült, a mozdulat, ahogy válla mögé söpörte göndör haját, a pillantása, a mosolyának fajtái, arcának minden rezdülése... Még sem tudtam, hogy szerelmes vagyok belé. Lángolt bennem a vágy, hogy megérintsem, megcsókoljam, végigdöntsem a pamlagon, nekilökjem a falnak és rá támadjak heves csók és érintés áradattal, a gyomrom mégis mindig apróra ugrott össze, ha csak rám nézett, a félelem gyűrt apróvá, hogy nehogy észre vegye, hogyan nézek rá, nehogy elijesszem magamtól.

A kitartásom, látszólagos nyugalmam akkor pattant el végleg, visszafordíthatatlanul, amikor egy ízben ismét nálunk ebédeltek, s mi mint mindig, együtt mosogattunk. A kezünk ért össze ismét, de nem engedtem el, csuklójára martam, amikor el akart húzódni. Ijedten, döbbenten meredt rám és én annyira féltem ettől a pillantástól, hogy inkább behunytam a szemem. Abban a pillanatban annyira bántani akartam! Arra vágytam, hogy érezze, mekkora arculcsapás volt nekem az a pillantás, de úgy döntöttem, ha már eddig eljutottam, nem futamodom meg... és megcsókoltam.

Először csak ajkához érintettem ajkam, bizonytalanul, lágyan, szinte a levegőben lebegve, alig hozzá érve, aztán ahogy a szívem összefacsarodott, úgy mozdultam dühösen előre, szorítottam számat az övére, haraptam meg azt a vágyott húsdarabot és amikor a fájdalomtól felszisszenve szétnyíltak ajkai, kérlelhetetlenül közéjük törtem.

Elvesztettem az irányítást. Önző vágy volt ez, ami irányított. Agyam elárasztotta a viszonzatlan szerelem kínzó rémképe és az ijedtség, hogy mindezzel szembenézzek, tovább űzött önző testi vágyaimban. A falnak szorítottam, egész testemmel nekipréseltem az egyenetlen köveknek, combomat lábai közé próbáltam préselni, de hosszú szoknyáink nehezítették a mutatványt. Próbáltam szétrántani lábait, ám nem tudtam volna ezt anélkül megtenni, hogy elengedtem volna ajkait, azt pedig nem akartam. Nagyon nem.

Akkor adta meg magát. Szétnyitotta lábait. Döbbenetemben abbahagytam heves ostromozását, ám el nem távolodtam tőle, mindössze csak megdermedtem. Meglepetésemből lágy, kedves puszija ébresztett, amivel számat illette és nekem csak ennyire volt szükségem. Ismét szenvedélyesen a falra préseltem, karjait feje fölé vezettem, s többé már nem érdekelt semmi, csak hogy ott van, velem, csókolózunk, s minden mozdulatomtól egyre hevesebben nyög.

Aztán eltört valami. Hangosan csörömpölve ért véget egy tányér, amit véletlenül meglöktünk, amíg az irányításért alig elkezdett játékunkba merültünk. Annyira megijedtem, hogy megugrottam és sikeresen ráharaptam mindkettőnk nyelvére.

Zihálva, döbbenten és ijedten váltunk szét, rögtön a szoba két egymástól legtávolabbi pontjába menekülve.

}{ }{ }{

- Luna! - Ráz fel emlékeimből Harry hangja. Meglepetten kapom fel tekintetem rá. Ő elnézően rám mosolyog. - Nagyon elgondolkodtál. Mintha nem is itt lennél...

Az égre emelem a tekintetem, mintha az meg tudná adni azokat a válaszokat, amiket már akkor sem találtam.

- Csak gondolkodtam – válaszolom halkan, nehogy elijesszem a paramentereket. Apu azt mondta, ilyenkor szoktak előjönni.

- Értem... Csak gondoltam, szólok, hogy mindjárt kihűl a forralt borod és te még nem is ittál belőle.

- Igaz... - válaszolom, de még én is érzem, mennyire távoli most a hangom. Visszafordítom pillantásom az italra és lassan belekortyolok. Hagyom, hogy az ismerős íz szétáradjon számban és mint mindig, most is legyűröm az apró fintort, ami arcomra kívánkozik.

Csend telepedik ránk, amíg mindketten a borunkat isszuk. Egy könnyű kis varázslattal felmelegítem italomat és ismét a gőzbe burkolózva meredek magam elé, miközben érzem, hogy gondolataim megint egyre messzebbre sodornak. Most azonban még nem akarom itt hagyni barátomat a magányban, így ránézek.

- Szeretsz most valakit, Harry? - Félrenyel és heves köhögésben tör ki. Elmosolyodva hátba veregetem. Mikor végre ismét kap levegőt, rám néz. Zöld szemei az erőlködés és fájdalom könnyeitől csillognak, mint mindenkinek hasonló élet-halál küzdelem után.

- Ez honnan jött ilyen hirtelen? - Mosolyogva vállat vonok válaszul.

- Csak gondoltam, megkérdezem. Nem sokan ülnének most itt velem, és még kevesebben hívtak volna a végzősök báljára. Gondoltam, megkérdezem, hogy miért pont én.

Harry, hogy időt nyerjen egy hajtásra megissza az alig néhány kortynyi forralt borát, majd egy fáradt sóhaj kíséretében végre rám néz. Ajkain kedves mosoly játszik, miközben válaszol.

- Szeretek veled lenni. Ennyi – von vállat, majd elnéz mellettem. Tekintete céltalanul mered valamerre, miközben némi hezitálás után folytatja. - Egyébként van valaki, akibe szerelmes vagyok, de a dolog esélytelen.

Apró mosoly csiklandozza a szám sarkát, miközben bólintok. Nekem ennyi elég is, úgyhogy visszafordulok italomhoz és újabbat kortyolok belőle. Aztán még néhányat, amíg gondolatmentes merengésemből Harry hangja nem ráz fel.

- És te? Te szerelmes vagy valakibe, Luna?

Nem válaszolok neki...

}{ }{ }{

Nem beszéltünk róla. Sőt, olyannyira nem, hogy még egymást is kerültük, ha lehetett. Persze a kötelező köröket nem mulasztottuk el, de azért nem siettettük a dolgokat. Harold akkoriban kezdett szeretőt tartani. Megunta, hogy velem soha nem jut egyről a kettőre és én ezt nem is nagyon bántam. Persze, elláttam a kötelességeim. Megágyaztam, főztem, mostam, takarítottam, elláttam az állatokat, tésztát gyúrtam, és a kerttel is foglalkoztam. Végighallgattam a falu aznapi pletykáit hámozás és borsófejtés közben, meg persze azt is, hogy meddig várat magára az örökösünk... Valamiért nem volt kedvem megmondani, hogy valószínűleg egészen halálom napjáig.

Harold és a szeretője egyébként nem zavart, csak az, hogy nem tudtam, ki volt, így fenn állt annak is a lehetősége, hogy talán Ama az. Mondjuk így visszanézve ez elég butaság volt, mégis folyton féltékeny voltam a saját férjemre. Ugyanis terjedt a faluban az a pletyka, hogy talán Amaryllis is szeretőt tart.

A féltékenység kezdte elvenni a józan eszem. Valahányszor ránéztem, mindig az jutott eszembe, hogy valaki más is érinti azt a gyönyörű testet, valaki másnak is beleakadnak az ujjai azokba a kusza göndör tincsekbe, valaki más is tükröződik az értelemtől csillogó barna szemekben. Ezek a rémképek annyira kínoztak, hogy egyszer nem bírtam tovább és amikor megláttam a faluban, amint egy letakart kosárral ment sétálni - és láthatóan nem a vásárhely felé, sem pedig haza -, utána lopództam. Egészen az erdőig követtem, aztán még tovább, amikor megláttam, hogy beljebb megy.

Persze hamar észrevett, mert megroppant a talpam alatt egy gally. Na jó, nem egy gally, hanem sok gally, de végül is mindegy, nem? A lényeg az, hogy észrevett. Először ijedten, sőt dühösen meredt rám, aztán elnevette magát, amikor meghallotta dadogó magyarázkodásomat.

- Na jól van, gyere! Elkísérhetsz. - Mentett fel végül a további hazugságok tömkelege alól. Így aztán azzal a nyugodt tudattal követtem, hogy legalább most nem megy a szeretőjéhez.

Időnként megállt egy-egy fánál, vagy virágnál, ilyenkor egy könyvet vett elő, fellapozta és szemöldökét összevonva gondolkodott, keresett. Elmosolyodtam, ahogy őt figyeltem. Olyan simogatóan jól esett a lelkemnek, hogy nézhettem.

Néha letépett a kikeresett és jónak talált növényekből, vagy sarlóval vágta le őket, majd tovább mentünk, míg végül egy tisztásra nem értünk. Akkor aztán lepakolt és egy különös pálcát vett elő. A szívem őrült dobolásba kezdett az ijedtségtől. Hát ilyen létezik? Forgott a kérdés agyamban. Ama szomorúan felmosolygott rám a kosár mellől.

- Kat – szólított meg halkan, lágyan, én mégis összerezzentem és ijedtemben hátraléptem.

- M... Most meg fogsz átkozni? - Kérdeztem félve. Ő csak lemondóan megrázta a fejét. Barna szemeinek fénye elhalványult, ahogy gondok súlyos felhői takarták el belőle a napfényt.

- Talán jobb lenne - suttogta halkan. Ismét hátraléptem egyet. Majd ahogy felnézett rám, még egyet, ám meglátva a szomorúság nyilvánvaló jeleit, visszaléptem és kihúztam magam. Nem félek – győzködtem magamat; – egyáltalán nem félek.

- Mit fogsz csinálni? - Kérdeztem, bár nem sok értelmét éreztem. Mégis mit fog csinálni? Naaa? Hát persze, hogy varázsolni fog. - És mivé akarsz változtatni most, hogy tudom a titkod? Békává?

Bár nagyon igyekeztem határozottnak és rendíthetetlennek tűnni, az utolsó szó mégis tele volt pánikkal.

- Nem akarlak semmivé sem változtatni! - Csattant fel dühösen, amire ismét összerezzentem, majd összeszorítottam ajkaimat és bólintottam.

- Jó, de még mielőtt elátkoznál, valamit tudnod kell.

Tudom, hogy mennyire ostoba dolog, de akkor annyira meg voltam győződve arról, hogy meg fogok halni, hogy igazán úgy éreztem, nincs semmi veszteni valóm. Meggyőződésem volt, hogy az egész egy csapda volt, hogy így állhasson bosszút rajtam a csókért. Persze eszembe sem jutott, hogy akkor igazából ő viszonozta, csak az az ostoba téveszme volt a fejemben, hogy megbántottam, összetörtem, keresztül húztam a számításait és most meg kell halnom értük. A vicces az, hogy teljesen egyetértettem vele. Örömmel adtam volna testemet, lelkemet Lucifer mocskos kezeibe. Hittem teljes meggyőződéssel, hogy megérdemlem.

Épp ezért minden félelem nélkül guggoltam le elé, csókoltam meg és súgtam ajkai közé azt az egy szót, amit még gondolatban sem vallottam be magamnak addig:

- Szeretlek...

Persze nem akart megátkozni, mint később kiderült. Sőt. Az állt legtávolabb a szándékaitól. Akkor vallotta be, amikor meztelenül feküdtünk egymás mellett a fűben. Összegyűrt ruháinkat igazgatva magunk alatt, ami valahogy sehogy sem akart kényelmes lenni. Persze már rég beletörődtünk, hogy a fű össze-vissza szurkált minket, izzadt testünkhöz a magunk alá terített ruha kérlelhetetlenül hozzátapadt, sőt még egy-két bogár is megtisztelt minket néhány csípéssel. Mégis ez számított a legkevésbé.

- Csak arra gondoltam, hogy törlöm a memóriád. Hogy talán jobb úgy neked... - Suttogta, miközben vállamba fúrta arcát. Elmosolyodtam.

- Hogy lenne már jobb? - Válaszoltam halkan kuncogva, majd kócos fürtjeibe csókoltam. - Téged elfelejteni Isten legnagyobb büntetése lenne.

A nap elvakított minket. A szerelem ragyogó színei elaltatták a balsejtelmeket, mint az az álmosító ragyogó délután és bár nagyon igyekeztünk ébren maradni, a szeretkezés utáni fáradt, megnyugtató zsibongás, a napfény és a fák összezördülő leveleinek halk zenéje elringatott minket, s az éberségünket.

A szerelem együtt jár a vaksággal. Ez szinte már törvényszerű, talán ezért nem vettük észre, hogy egyre inkább elmulasztottuk kötelességeinket, hogy egyre többet csámborogtunk az erdőben, ahol szabadon egymáséi lehettünk, ahol nem volt furcsa, ijesztő, ha megcsókoltuk egymást, ahol mindketten nyugodtan lehettünk azok, akik voltunk. Sokszor ültem a tisztás szélén és figyeltem, ahogy varázsolt, vagy valami különös főzetet főzött. Sokat mesélt a mesteréről, aki tanította, és aki a faluban élt, de elüldözték. Persze akkoriban sokakat elűztek, és mivel Ama sosem árulta el, végül soha nem tudtam meg, hogy ki lehetett az a csodás mester. Azonban azt mondta, hogy róla igazán nem gondoltam volna. Kinevette a találgatásaimat.

Általában este szöktünk ki, Harold mégis észrevette, hogy hiányzom, pedig egyre több idejét töltötte a Forralt borban. Ott persze beszéltek mindenfélét és nem is tudom, hogy végül ki ültette a bogarat a fülébe, de egyik nap, amikor éppen véletlenül még otthon is voltam és a perceket számoltam, hogy mikor találkozhatok ismét Amaryllis-szel, nem egyedül jött haza, na meg persze egyáltalán nem józanul.

- Asszony! - Bődült el a kapuban. Összerezzentem a megszólítástól. Harold sosem hívott így. Tiszteletlennek és személytelennek tartotta. Talán a harag vitte rá akkor mégis erre a megszólításra.

Értetlenkedve és aggódva mentem uram elébe, ahogy azt minden engedelmes feleségtől elvárták. A fél falu mögötte állt ádáz vigyorral arcukon. Akkor megint láttam az ördögöt, megéreztem hatalmának igazi ízét és tudtam, hogy nem menekülhetek. Talán ez segített belenyugodni a sorsomba. Elviselni az ütéseket, némán tűrni a könnyeimet és nem visszaszólni, nem tagadni a fejemhez vágott vádakat.

Boszorkánysággal, fajtalankodással és hűtlenséggel vádoltak. Ezekből egy is elég lett volna a halálbüntetéshez, de mind együtt...!

Azt akarták, hogy szenvedjünk. Külön cellába zártak minket, miután alaposan megvertek. Szőke hajamból rengeteg tincset kitéptek, szám felrepedt, a jobb mellem borzalmasan fájt, járni már alig tudtam és vért hánytam. Egyértelmű volt, hogy nem fogok sokáig élni, így az ítélet végrehajtását már másnapra kihirdették. Nem akarták, hogy előbb itt hagyjam azt a koszos világot.

Nem igazán voltam magamnál, amikor kicipeltek a művelődési ház alatt húzódó pincében elrejtett „börtöncellákból” a vásártérre, így csak lázálmokkal vegyített különös foszlányokban maradt meg életem utolsó perceinek képe. Nem tudom, mennyit képzeltem az eseményekből, mennyit nem, de meggyőződésem volt, hogy látom az emberekben lakó dühös, vérre szomjazó Lucifert és meg akartam etetni. Egyszer azt képzeltem, felharaptam saját csuklóm és odakínáltam az őrnek... Talán tényleg így volt, de valószínűleg egy olyan sebet már igazán nem éltem volna túl, úgyhogy kevés rá az esély.

Felkötöztek a máglyarakás közepén lévő fára, majd mögém kötöztek még valakit. Amikor ujjaim tehetetlenül beleakadtak az ismerős, összetört, és feldagadt kézbe, tudtam, ki az. Hihetetlen, mert tényleg úgy eldeformálódott az a gyönyörű, általam imádott kéz, hogy érthetetlen, honnan ismertem meg, mégis tudtam, hogy ő az.

- Kat... - Suttogta. Hangja nehezen jutott el tudatomig és ő is akadozva beszélt – Kat...

Talán nem is hangosan szólt hozzám, hiszen az őrök egyik beszélgetéséből hallani véltem, hogy állítólag kivágták a nyelvét, de akkor valahogy mégis meggyőződésem volt, hogy beszél hozzám. Talán legilimencia volt, nem tudom... Nagyon valószínű, de mint mondtam, igazán nehéz elválasztanom a képzeletet a valóságtól azokban a kusza emlékekben.

- Kat... - Hallottam ismét hangját. - Ígérd meg, hogy egy másik életben megtalálsz és szabadon szeretsz... Ígérd meg! Egy jobb, egy másik világban... Ahol ismét együtt lehetünk. Ígérd meg! Kat... Kat...

Füstszag, didergető forróság és a nevem, ahogy ismételgeti... A fejemben hallottam.

Fulladoztunk, még nem értek el a lángok, tudtam, hogy mire lángra kap a szoknyám, én már nem fogok élni, így hagytam, hogy a tehetetlen hörgés, köhögés, a hangja átvigyenek egy másik világba, egy másik életbe a fájdalommal, forrósággal és gyötrelemmel mit sem törődve...

Elmúltak a könnyek, ahogy elnyelt a sötétség, s az utolsó gondolatom bármennyire szerettem volna, nem Amaryllis volt, hanem az apám, aki nem jött be a börtönbe, hogy bűnbocsánatot nyerhessek... Az én szeretett apám nem mert a szemembe nézni - még egyszer, utoljára sem; tudva, hogy meghalok...

}{ }{ }{

Érzem, ahogy egy könnycsepp gördül végig az arcomon, majd miután államon szúrós hidegen egyensúlyozik kicsit, végül a forralt borba csöppen. Tudom, hogy Harry látja, érzem, hogy figyel, még sem szólal meg.

Néma megrendülésünket végül a szerelmespár megjelenése töri szilánkjaira.

- Sziasztok! - Köszön előre Hermione és én felnézek a jól ismert arcra, a bozontos, barna hajzatra, az értelmes barna szemekbe, ami már életekkel ezelőtt elvarázsolt. Összeszorul a szívem, de próbálok elmosolyodni.

- Luna! Mi történt? - Guggol le elém aggodalmas tekintettel, majd letörli arcomról a maradék könnycseppeket. Szívesen mondanám neki, hogy direkt hagytam őket saját útjukon folyni, de szavaimat elveszi összeszorult torkom, apróra zsugorodott gyomrom.

- Megint ellopták a holmijait – ment ki Harry. Hálásan rápillantok és ahogy a zöld szemekbe, meg az összébb húzott vállakra nézek, rájövök, kibe is szerelmes barátom. Ron olyan különös arccal figyeli barátját, hogy azt lehetetlen nem félreérteni.

Hermionéra nézek, aki vállam simogatva már halkan duruzsolva vigasztal és a szívembe remény költözik. Talán ez lesz az az élet, amikor nyugodtan, minden félelem nélkül együtt lehetünk, ahol már nem fog minket fenyegetni a halál veszedelmes sötétje.

Két dolgot már úgy is biztosan tudok. Lucifer nem tart igényt a lelkünkre, a forralt bor pedig sosem fogy el.