CÍM: Azok a téli délutánok

KULCS: Forralt bor

CSAPAT: Hunter

KORHATÁR: 12 év

KATEGÓRIA: romantikus, fluffy

SZEREPLŐK/Párosítások: Parvati/Lavender

FIGYELMEZTETÉS: femslash, de egyébként semmilyen károsodást nem okoz a történet elolvasása. Na jó, esetleg heveny cukor-mérgezést...

MEGJEGYZÉS(EK): Könnyed, édes kis mese. Ne várjatok mást, kedves olvasók.

JOGOK: A Harry Potter könyvek szereplői és világa kizárólag J. K. Rowling teremtő fantáziájának gyümölcsei. Én csak kölcsön vettem őket a magam és mások szórakoztatására. Megírásukban semmiféle anyagi haszon nem vezérelt.

TARTALOM: Parvati Patil nem értette a Lavender Brownt. Annyi árulkodó jelet küldött már neki, hogy tudassa vele, nem csak egy barát a számára, hanem sokkal több... És Lavender mégsem képes észrevenni.

Azok a téli délutánok…

Parvati Patil bosszúsan lépkedett a nevetgélő Lavender mellett. Nem értette a lányt. Annyi árulkodó jelet küldött már neki, hogy tudassa vele, nem csak egy barát a számára, hanem sokkal több, de ő nem volt képes észrevenni. Végül úgy döntött, a roxmortsi hétvégén bedobja magát, és most, hogy eljött a nagy nap, a megfelelő pillanatot várta.

– Hideg van – állapította meg Lavender egy idő után.

– Igen, szerintem is – válaszolt Parvati, és barátnőjére nézett. – Igyunk meg egy vajsört a Három Seprűben?

– Én inkább valami másra vágyom – vigyorodott el Lavender, és behúzta barátnőjét a kocsmába.

Parvati felsóhajtott. A Három Seprűben mindig túl sok diák volt. Ez egyáltalán nem illett a terveihez. De ekkor megérezte a forralt bor összetéveszthetetlen, kissé émelyítő illatát, és elmosolyodott. Talán mégsem tűnt olyan rossz választásnak az italozás. Lavender élt-halt a forralt borért.

És jobban belegondolva Parvati se vetette meg. Kifejezetten bizsergető emlékekkel kapcsolta össze ugyanis a forralt bor ízét: ősszel egyik délután Mindenízű Drazsét szopogatva üldögéltek a szobájukban, és a fiúkról – természetesen az örök témáról, a mafla Ron Weasleyről – sutyorogtak, amikor Lavender felkiáltott egy barnás-vörös cukorka bekapása után:

– Forralt bor! Ez isteni!

– Mutasd… – kérte Parvati. Lavender összevonta a szemöldökét, megrázogatta kicsit a zacskót, hátha talál másik szemet is, de Parvati nagy megelégedésére nem talált.

– De hát már a számban van – értetlenkedett a lány. Parvati elmosolyodott.

– Hát aztán? A felét még ideadhatod… – Közelebb hajolt Lavenderhez, aki megadóan nyújtotta ki a nyelvét, rajta a fél cukorkával. Parvati óvatos mozdulattal vette át.

– Mmm… – Lavender felsóhajtott, és ez még a forralt bor mámorító, édes ízénél is jobban tetszett Parvatinak. Aztán Lavender felnyitotta a szemét. – Hát, ez furcsa volt…

Parvati vállat vont. – Ilyesmi a csók.

– Kár, hogy nincs benne tapasztalatom – sóhajtott Lavender. – Mit fog szólni Ron, ha megcsókolom, és nem lesz jó?

Parvati már majdnem rávágta, hogy Ron se tud túl sok tapasztalatot felmutatni, és ha akár egyetlen megjegyzést is mer tenni Lavender csók-tudományára, ő személyesen törli képen, de aztán meggondolta magát, és mást válaszolt:

– Mi lenne, ha gyakorolnánk kicsit? Hogy ne égjünk majd be a fiúk előtt – tette hozzá, amikor Lavender összevonta a szemöldökét.

– Fú, az nagyon jó lenne! – ragyogott fel a másik lány. – Nem akarom, hogy Ron bénának nézzen!

Parvati most elégedetten mosolyodott el, amikor Lavender kijelentette, hogy igyanak forralt bort. A kellemes emlék jólesően borzongatta meg. Egyszer ez az ital már a segítségére volt – még ha utána Lavender össze is jött Ronnal –, és most már azt tervezgette, hogy hogyan fordíthatná javára az alkohol nyújtotta felszabadultságot.

Odasétált a pulthoz, és leadta a rendelést: – Két nagy pohár forralt bort kérnénk!

– Máris, máris – bólogatott Madam Rosmerta. – Ez most nagyon kelendő… – jegyezte meg kacsintva, miközben kimert két mázas bögrényit a gőzölgő italból.

Ezalatt Lavender elfoglalta az egyik boxot, ahová nem láthattak be az esetlegesen odatévedő tanárok. Parvati elmosolyodott: a box, amit Lavender választott, annyira meghitt és szűk volt, hogy nyugodtan csinálhattak akármit ott. A közelben lévő karácsonyfát pedig éppen csak egy kicsit kellett arrébb húzni, hogy a kíváncsi szemek tényleg ne lássanak semmit. Így már nem számított, hogy hány diák van még a Három Seprűben rajtuk kívül. Saját, privát részlegük lett.

– Akkor, milyen programot terveztél? – kérdezte Lavender, amikor megkapta a csészéjét. Mélyet szippantott az édes, fűszeres párából, majd belekortyolt az italba.

– Ajándékot veszünk Von-Vonodnak, nem emlékszel? – forgatta meg a szemét Parvati.

– Igen, azt mindenképp kellene! – bólogatott Lavender. – Te mit javasolsz, mit adjak neki?

– Szerintem valami ékszert – válaszolta Parvati ravaszul. Úgy tett, mintha éppen csak eszébe jutott volna ez az ötlet, hogy Lavender ne vegye észre szándékát. – Mondjuk egy nyakláncot...

– Van ötleted? – csillant fel Lavender szeme, és nagyot kortyolt a borból.

– Ami azt illeti, van – vigyorodott el a fekete hajú lány, és ő is megkóstolta a bódító italt.

– Az jó, mert nekem eddig alig valami jutott eszembe! Ron olyan helyes, de nagyon nehéz olyasmit találni, ami igazán illene hozzá! – kezdett Lavender csacsogni. Parvati halk sóhajjal dőlt hátra, és hagyta barátnőjét beszélni. Ha Ronról volt szó, Lavendert alig lehetett leállítani.

– Én vennék neki kviddicses könyvet vagy ilyesmit, de fogalmam sincs, mi igazán jó ezek közül, meg mi van már meg neki. Egyébként meg... Nem is tudom, mit szeretne még...

– Talán könnyebb lenne a helyzet, ha néha beszélgetnétek is – jegyezte meg Parvati gúnyosan. Lavender megdermedt.

– Ezt hogy érted...?

– Tudod, az ember nem csak smárolni akar. Az együtt járás másról is szól.

– Beszélgessünk? – Lavender elgondolkozott. – Néha megbeszélünk egy-egy tanórát. Meg együtt szidjuk Pitont. De egyébként miről beszéljek vele? Nem érdeklik a zenekarok, és a múltkor akkora butaságot mondott a jóslástanról, hogy majdnem összevesztünk.

– Majdnem? Miért nem állsz ki amellett, ami téged érdekel? – ravaszkodott újra Parvati. – Tényleg csak a kviddicsről szóló szónoklatait akarod hallgatni?

– Hát ami azt illeti... – bizonytalanodott el Lavender. – Tudod a múltkor egész érdekes történetet mesélt a Chudley Csúzlikról. Nem is tudtam, hogy régen milyen nagy neve volt a csapatnak. Ron szerint jobbak voltak a Holyheadi Hárpiáknál is!

– Váo – morogta unottan Parvati. – Csak azt ne mondd, hogy ez téged tényleg leköt!

– Hát, azért volt pár jóképű csapatkapitány a könyvben, amit a Csúzlikról mutatott – kuncogott fel Lavender.

– Merlinre, szörnyű vagy – rázta a fejét hitetlenkedve a másik, majd tanácstalanul beletúrt ébenfekete tincseibe. A társalgás nagyon nem a megfelelő irányba haladt, így Parvati a gyors témaváltás mellett döntött. – Tudod Ronnak már biztos vagy ezer kviddiccsel kapcsolatos holmija van, de – kérdem én – van bármije is, ami csak és kizárólag rád emlékeztetné őt?

– Mmm, nem, nem hinném – ingatta a fejét Lavender.

– Na látod! – koppintott az asztalra diadalittasan barátnője. – Ezért tökéletes ajándék az ékszer! Bármikor magánál tarthatja, praktikus, nem foglal sok helyet és ha a megfelelő láncot – mert ugye láncot akarsz vásárolni? – szúrta közben gyorsan Parvati, s még mielőtt Lavender szólásra nyithatta volna rózsaszín szájfénnyel vastagon borított ajkait, folytatta – veszed meg neki, a kettőtök közt feszülő elévülhetetlen kötelékre fogja emlékeztetni minden alkalommal, amikor csak rá pillant!

– Hmm, szóval szerinted egy lánc kellene neki... esetleg valami gravírozással?

– Pontosan – sietett helyeselni Parvati. – Valami nagyon személyes gravírozással – tette hozzá állát tenyerének támasztva a lány, s hiába próbálta, képtelen volt letörölni az ajkai szegletében csücsülő ravasz félmosolyt.

– Jó, ez nagyon jó ötlet! – bólogatott lelkesen Lavender. Újra nagyot kortyolt a borból, láthatóan élvezettel ízlelgette magában a fűszeres italt. – Lehetne az, hogy Von-Von?

Parvati grimaszolt. – A saját neve? Ez olyan gyerekes lenne…

– Jaj nem, azt nem szeretném, hogy azt higgye, gyereknek nézem! – visszakozott azonnal Lavender. Parvati megnyugtató mozdulattal tette a kezét a lány kezére.

– Nem is fogja azt hinni, ebben biztos vagyok – mondta. Lavender hálásan bólintott, és észre se vette, hogy Parvati, a bögrétől átmelegedett tenyere továbbra is a kézfejét simogatja. – A felirat inkább szóljon rólad.

– Hát, az is fura lenne, ha azt hordaná magán, hogy Lavender – vakarta meg a fejét a lány.

– Akkor a kapcsolatotokról.

– Mondjuk az, hogy „szerelmem”?

– Nagyon jó! – vigyorgott Parvati. – Látod, milyen jó ötleteid vannak?

– Köszi, hogy segítesz! – Lavender boldogan ölelte meg a barátnőjét.

– Naná, hogy segítek! – kacsintott Parvati, és apró puszit nyomott a másik homlokára. – Tudod, Rosmerta biztosan tudja a legközelebbi ékszerbolt címét. Esetleg…

– Menjünk el most? – húzta a száját Lavender, amint kibogozta magát barátnője ölelő karjaiból. Félszemmel kisandított az ablakon, aztán hangos sóhajjal megrázta a fejét. – Inkább ne, már megint elkezdett esni a hó és idefelé is kis híján megfagytam. Mi lenne, ha kölcsönkérnénk Rosmerta baglyát, és elküldenénk a rendelést? Ha eláll a havazás el is mehetnénk a kész nyakláncért és még várni sem kellene!

– Lavender, nemsoká’ öt óra van – vonta fel a szemöldökét Parvati. – Harminc percen belül szinte minden üzlet bezár, a következő roxmortsi hétvége pedig csak jövő hónapban lesz…

– Dilemma – billentette oldalra a fejét a lány. – Várj, megkérdezem Rosmertát, mennyire van messze a legközelebbi ékszerbolt. Ha maximum tíz perc alatt megjárhatjuk, nem bánom, fagyjunk jéggé.

Lavender utolsó megszólalása finom mosolyt csalt Parvati ajkaira. Tűnődve figyelte, ahogy a lány átszlalomozik a kocsma kusza asztalai között és – már vagy ezredjére – elcsodálkozott rajta, hogyhogy nem volt már legalább húsz barátja Lavendernek. Gyönyörű volt, vicces és bárki bármit is mondott, megvolt a magához való esze. Parvati szerény véleménye szerint inkább barátnőjének kellett volna a kitömött melltartójú Weasley lány helyén virítania a népszerűségi skálán.

***

Parvati türelmetlenül dobolt bögréje peremén. Már vagy húsz perce volt, hogy barátnője eltűnt Madame Rosmerta pultja mögött és ez a legkevésbé sem tette boldoggá. Persze tisztában volt vele, hogy a Három Seprű tulajdonosa a légynek sem tudna ártani, de azért mégis fellélegzett, mikor Lavender végre feltűnt a söntés mögött és mosolyogva integetni kezdett felé, jelezvén; minden rendben.

– Hát te meg hol a frászban voltál eddig? – szisszent fel Parvati, amint barátnője bűnbánó mosollyal becsusszant a box ajtaján.

– Bocsi, elhúzódott – vont vállat Lavender félszegen. – Rosmerta azt mondta, a legközelebbi ékszerbolt a falu másik felén van és fél óra alatt se járjuk meg, úgyhogy megkérdeztem, elküldhetem-e az egyik baglyával a rendelésem. Igent mondott.

– Aztán meg berántott a pult mögé és letépte a ruhád, vagy mi? – morogta kelletlenül Parvati, majd barátnője heveny vörös arcára bökött. – Úgy vigyorogsz, mint a tejbetök!

– Ó nem, nem… – legyintett csintalanul Lavender. – Az nem azért van. Miután elküldtem a levelet, Rosmerta megkérdezte, mit rendeltem.

– Te meg elmondtad neki? – meresztette a szemét Parvati. Azt mindig is tudta, hogy Lavender hajlamos bizonyos fokú könnyelműségre, de fogalma sem volt róla, mikor haverkodott össze így a kocsmárosnővel.

– El hát! Ő meg rávágta, hogy szívesen utánam küldeti majd a Roxfortba. Sőt, azt is mondta, hogy ennél tökéletesebb ajándékot ő maga sem választhatott volna!

– Áhá – vonta össze a szemöldökét Parvati. Rosmerta csiricsáré szoknyáival ugyan sosem rokonszenvezett, azt azért mégsem gondolta volna, hogy a kocsmáros efféle ízlésficamban szenved. – És akkor mi a további program?

– Gondoltam, megihatnánk még egy kör forralt bort, aztán lassan akár el is indulhatunk visszafelé. Mit is mondott Frics? Az új szabály szerint hétre kell visszaérni?

– Fél hétre – helyesbített Parvati finom mosollyal. Úgy tűnt, lassan mégis a helyes vágányra zökkennek a dolgok.

Nem hagyta, hogy Lavender menjen el a következő kör italért: semmi kedve nem volt ahhoz, hogy barátnője újabb fél órán keresztül várakoztassa. Így azonban el kellett viselnie Rosmerta negédes mosolyát, miközben átvette a két gőzölgő bögrét. Feltűnésmentesen Lavenderhez simult, miközben visszaült a helyére, a box belső részére, majd mélyet szippantott a fűszeres italból. Lavender ivott egy nagy kortyot, majd Parvatira vigyorgott.

– Most pedig beszéljünk rólad – jelentette be a lányhoz csúszva.

– Rólam? – Parvati összevonta a szemöldökét. – Mit is?

– Rólad és a fiúkról – pontosított Lavender. – Azt hiszed, azért mert Ronnal minden ilyen jól alakult, rád már nem is figyelek? Látok ám én sok mindent… – kacsintott.

– Tényleg? Mesélj! – Parvati az asztalra könyökölt. – Ugyan mit látsz?

– Seamust – jelentette be Lavender. – Folyton bámul. Na, mi a véleményed?

Parvati elhúzta a száját. – Ugyan…!

– Na, ne nézz hülyének! – Lavender játékosan meglökte barátnőjét. – Másodikban még odáig voltál érte…

– Hát, azóta megváltozott egy-két dolog.

– Ó… – Lavender arcáról leolvadt a mosoly. Parvati már-már megsajnálta, hiszen látszott, hogy a másik már a négyes randikat tervezgette. Azonban Lavender arca pillanatokon belül felvidult: – Akkor van valaki más?

– Talán… – somolygott Parvati. Lavender lelkesen hajolt közelebb.

– Tudtam! Tudtam! Na, mesélj, ki az!

– Titok.

– Ne már! Súgd a fülembe, ha attól félsz, hogy valaki hallgatózik. – Lavender olyan közel hajolt, hogy Parvati mélyen magába tudta szívni az illatát. Szívesen súgott volna egy-két huncutságot a lány fülébe, de ellenállt a vágynak. Még nem jött el az idő.

– Nem, nem. – Kihívóan vigyorgott.

– Talán Harry? – tippelt Lavender. Parvati grimaszolva rázta a fejét. – Dean? Cormac? Eric? – Lavender egyre reménytelenebbül sorolta a neveket, mert Parvati válasza mindegyikre csak egy-egy fejrázás volt. – Valaki a Hollóhátból? Vagy a Hugrabugból? Ott is van sok helyes fiú! Justin a múltkor annyira jól nézett ki abban a fekete ingben, hogy még én is megbámultam! Aztán úgy kellett Ronnak magyarázkodnom.

Parvati sóhajtott. Nagyon úgy festett, hogy Lavendernél heteróbb lányt még nem hordott a hátán a föld. Persze azt sem zárhatta ki egészen, hogy mindez csak álca. Hiszen egy darabig ő is mindenféle fiúkra rábökött, hogy éppen melyik tetszik neki, pedig egyik sem érdekelte igazán. Csak később jött rá, hogy nem érdemes még ezzel is megzavarnia a kapcsolatukat.

– Miért nem akarod elmondani? – értetlenkedett Lavender, és nagyot kortyolt az italából.

– Mert talán őt nem érdeklem – sóhajtott Parvati –, és nem akarok beégni.

– Jaj, ne viccelj! – Lavender úgy mosolygott, mintha egy kisgyerek lenne, aki valamilyen butaságot mondott. – Te vagy a legcsinosabb lány az évfolyamon! Nem egyszer hallottam a fiúkat, amint rólad beszéltek, és hidd el, imádnak!

Parvati legyintett. – Teszek a fiúk véleményére.

Egy másodpercig mindketten hallgattak. Lavender értetlenül meredt Parvatira, ő pedig azon gondolkozott, hogy a lányt csak az lepte-e meg, hogy ő nem boldog, ha a fiúk dicsérik, vagy kezdi végre kapizsgálni az igazságot.

– Akkor kinek a véleménye érdekel? – kérdezte Lavender óvatosan. Parvati lágyan mosolyodott el.

– Például a tiéd.

– Az enyém? – pislogott Lavender. – Ezt hogy érted?

– Annyira vak vagy… – sóhajtott Parvati, és érezte, hogy a szíve menten kiugrik a helyéről. De ahogy meglátta Lavender kétségbeesett arcát, összeszorult a gyomra. – Lavender, én…

– Mióta? – szakította félbe barátnője szinte hisztérikus hangon.

Parvatinak hirtelen nem akaródzott Lavender szemébe nézni.

– Egy ideje… – súgta az asztal lapjának, és lassan megindult egy könnycsepp az arcán. Viszont amikor megérezte Lavender puha kezét az övén, kérdőn tekintett fel.

– Miért nem mondtad ezt el eddig? – kérdezte szomorúan a Lavender.

– Jutott volna nekem hely Von-Von mellett? Kötve hiszem – csóválta a fejét tehetetlenül Parvati.

– Merlin gatyája, hogy te milyen… - sóhajtott a másik, inkább elharapva a mondat végét.

Egy percig néma csöndben ültek egymás mellett az asztal kopottas, pácolt tölgy lapját bámulva. Parvati hangosan felsóhajtott. Most, vagy soha.

– Milyen leszbikus vagyok? – kockáztatott meg egy gunyoros félmosolyt a lány. – Milyen hülye? Milyen meggondolatlan?

– Én… Nem, én csak… – hebegte Lavender. Őszintén szólva maga sem tudta, mire akart kilyukadni.

– Te, te, te? – fogta langyos tenyerei közé Parvati barátnője arcát. Sötétbarna íriszeiben különös, kifürkészhetetlen kifejezés ült, amitől Lavenderen akaratlanul is kellemes borzongás futott át. – Tudod mit fogsz most te csinálni? Szépen becsukod azokat az igéző szemeid, aztán finoman elnyitod az ajkaid és nem tiltakozol, bármi is történjen köztünk a mai nap folyamán.

Lavender hiába is próbált volna, képtelen volt tiltakozni.

Parvati megrázkódott, mert tudta, a képzeletében lejátszódott eseményeket csak a szokatlanul erős vörösbor idézte elő, amiből Rosmerta a forralt bort készítette. Esze ágában sem volt nyíltan színt vallani. Korán megtanulta, az őszinteség ritkán célravezető, főként, ha szerelemről van szó. El tudta képzelni barátnőjéről, hogy rögtön képes lenne nyúlcipőt kötni, ahogy kiteríti előtte az igazi kártyáit.

Mit is kérdezett utoljára? – próbálta felidézni a pontot, amelynél meglóduló fantáziája miatt elvesztette a fonalat. – Ja, igen. Hogy kinek a véleménye érdekel!

– Dracóé – nyögte ki tettetett beletörődéssel. – Malfoyba zúgtam bele.

A hazugság könnyedén és magától értetődően tört fel az ajkáról.

– Wow – sóhajtotta elkerekedő szemekkel Lavender. – Nem mondod…

– De igen – vágott közbe Parvati. – És tudod, ő milyen. Olyan…

– Beképzelt – próbált segítségére sietni barátnője.

– Arisztokratikus! – torkollta le megjátszott felháborodással Parvati. – Ráadásul annyi nője volt, mint égen a seprűnyél kviddics bajnokság idején!

– Az már igaz – ismerte el Lavender.

Parvati kapva-kapott a szaván.

– Éppen ezért szeretném, ha most te segítenél nekem – közölte felcsillanó szemmel. – A múltkor én is gyakoroltam, amikor Ronra pályáztál, és valljuk be, én sokkal fejedelmibb vadra megyek. Alig emlékszem arra a múltkori csókra, pedig nem ártana formába lendülnöm, ha már pont Malfoyt pécéztem ki magamnak. Újra fel kéne eleveníteni a múltkori csókedzésünket, szívem, mert ha úgy adódik, olyan nyelvjátékot kell produkálnom, hogy Dracónak eszébe se jusson más nőt keresni!

Lavender felkuncogott.

– Én szerencsére Ronnak köszönhetően meglehetősen gyakorlott vagyok – közölte önelégülten. – Persze szívesen viszonzom a szívességet, de nem itt, ahol véletlenül kiszúrhatja valaki. Inkább majd odakint behúzódunk a fák közé, és hagyom, hogy tökéletesítsd azt a nyelvjátékot! – Azzal társnőjére kacsintott.

Parvati szíve megdobbant. Legszívesebben azonnal felhajtotta volna a bort, hogy rögtön nekivágjanak, de elképesztő önuralommal visszafogta magát. Jól tudta, az előtte gőzölgő ital annál jobban az ember fejébe száll, minél lassabban kortyolgatja. Azt akarta, hogy Lavender kellően oldódott és felszabadult legyen, mire elkövetkezik a csókjelenet, hátha sikerül tovább mennie vele egyszerű nyelvcsatánál.

– Na és? – sóhajtott fel végül Parvati.

– Mit na és? – meredt rá értetlenül a másik.

– Mikor elindultunk a kastélyból, azt mondtad mesélni fogsz nekem valami elképesztőt Von-Vonról.

– Ja, hogy aaaaz! – kuncogott fel Lavender. – nos hát, tudod úgy kezdődött az egész, hogy… – Gesztikulált karjait lengetve a lány, Parvati pedig kényelmesen hátradőlt párnázott székében. Biztos volt benne, hogy nem hagyják el egyhamar a kocsmát, és időközben elfogy még egy-két bögre forralt bor.

***

– Marco! – kiáltott Parvati, karjait kinyújtva. Gyűlölte ezt a játékot, a szemfedőt, a havat… de egyik sem számított, ha az övé lehetett a fődíj.

– Polo! – érkezett Lavender kuncogása valahonnan a fák mögül.

– Marco! – kiáltott újra Parvati, majd balra tartva szerencsésen nekigyalogolt a fának. Egy pillanatra megállt, hogy kirázza ében tincsei közül a nyakába szakadt havat, majd tétován oldalra lépett kettőt.

– Polo! – Barátnője édes hangja szinte testközelből érkezett.

– Marco! – suttogta maga elé Parvati, s ujjai még abban a pillanatban langyos szövetet tapintottak.

Finom kezek simultak a tarkójára, kicsomózva a szemeit takaró kendőt. A lány egy percig hunyorgott, majd hangosat szusszanva nyitotta szét pilláit. Egy hosszú percig csak meredt maga elé; elvakította az őket körülvevő jégvilág tiszta, mégis végtelenül csíntalan ragyogása.

Lavender ott állt, közvetlenül előtte, szemei félig nyitva, ajkain fura, féloldalas mosoly játszott. Parvati még levegőt venni is elfelejtett, mikor meglátta barátnője ezüstszőkére bűvölt hosszú, hullámos haját.

– Te meg…? – lehelte értetlenül, s az ajkai közül elillanó pára finoman megcsiklandozta Lavender rózsaszín orcáit.

– Gondoltam így jobban hasonlítok majd Malfoyra – vont vállat a lány félszegen.

– Idióta – morogta Parvati, majd közelebb húzódva kisimított egy tincset Lavender fura fénnyel csillogó szemeiből.

– Fázom – susogta halkan a lány, finoman a mögötte gyökeredző fenyő törzsének döntve hátát.

– Felmelegítselek? – mosolygott Parvati. Közelebb lépett, és magához ölelte barátnőjét.

Összesimult az arcuk. Lavender bőre csakugyan jegesnek tűnt, s a lány mintha kicsit remegett volna. Parvati apró csókot lehelt az arcára, hogy melengesse. Lavender felsóhajtott, és Parvati beleborzongott ebbe a hangba. Milliméterről-milliméterre haladt Lavender arcán egészen az ajkaiig. A lány azonnal utat engedett a nyelvének, és Parvati ujjongva feledkezett újra bele a végtelenül édes, bortól fűszeres, forró csókba.

Sokára váltak csak szét. Lihegve meredtek egymásra, Parvatit régen érzett boldogság járta át, Lavender bizonytalanul pislogott barátnőjére.

– Ron őrült mázlista – csúszott ki Parvati száján. Lavender halkan felnevetett.

– Köszi. Malfoy meg idióta lenne, ha ezt nem akarná – suttogta kicsit zavartan. Parvati szíve megdobbant. Gondolkozás nélkül hajolt újra oda a lányhoz, és csókolta meg. Lavender nem ellenkezett. Kezei Parvati fekete tincsei közé siklottak, ajkai a lányéra tapadtak, egész teste hozzá simult.

Ez volt az első alkalom, hogy Parvatiban felmerült, talán nem értelmetlen ez az egész. Lehet, hogy a bor oldotta fel Lavender gátlásait, lehet, hogy magában csakis úgy gondol rá, mint egy barátra, de a test nyelve soha nem hazudik. És Lavender most minden porcikájával azt sugallta, hogy élvezi, hihetetlenül élvezi ezt az egészet. Parvati magában ujjongott. Nem csak azért, mert végre kicsit többet kapott barátnőjéből a puszta beszélgetéseknél, hanem azért is, mert ez az egész nem tűnt annyira reménytelennek.

Egyikük se figyelt arra, hogy mennyi idő telik el, miközben egyre-másra csókokat váltottak. Végül kissé kifulladva, de végtelenül boldogan döntöttek úgy, hogy ideje elindulni a Roxfort felé.

– Azért a hajadat vissza kellene változtatnod – szólalt meg Parvati. A hangja kicsit rekedt volt. Lavender kuncogott.

– Igazából nem is a szőkék tetszenek? – kérdezte kihívóan. Parvati végigmérte.

– Neked a saját színed áll jól.

– Tévedés! Nekem minden jól áll! – nevetett Lavender, és körbeforgott.

– Hülye! – Parvati játékosan lökte meg a lányt, de Lavender a forgás miatt elvesztette az egyensúlyát, és beleesett egy nagy kupac, eddig érintetlen hóba.

– Hé! Vizes lesz a hajam! – panaszkodott.

– Bocsi… Gyere, segítek. – Parvati a kezét nyújtott, de Lavender ahelyett, hogy belekapaszkodott volna, maga mellé húzta a lányt.

– Bocsi… – nevetett gúnyosan. Fel akart állni, de most Parvati kapta el a derekát, és húzta vissza. Összekapaszkodva gördültek arrébb. Olyan természetes volt, hogy újra megcsókolják egymást, hogy szinte fel se tűnt nekik. Parvati finoman simogatta Lavender arcát. A bőre most már nagyon is forró volt, hiába feküdtek éppen a hóban. Újra csókolózni kezdtek.

Még hosszú másodperceken keresztül feküdtek a hóban, elfeledkezve a hidegről, egymás szemébe bámulva. Parvati ujjai Lavender tincseivel játszottak, a lány figyelte, ahogy a selymes szálak kisiklanak a kezéből. Így csurgott ki összekulcsolt ujjaik közül az Idő. Észrevétlen, hangtalan. Hová lett az a két elsős kislány, akik sugárzó mosollyal kucorodtak össze a klubhelyiség kandallójának tüzénél, kétségek nélkül? Hova tűnt a gyerekkor, mely rózsaszín fellegei közt báj és szeretet szépséggé és szerelemmé kovácsolódtak?

Parvati tudta, hogy többé semmi sem lesz már ugyanolyan. Lavender majd valószínűleg úgy tesz, mintha a mai nap meg sem történt volna és csendesen éli tovább Von-Von körül forgó, cukormázas életét. Ő pedig? Ő mit tesz majd? Csendben mosolyogsz és figyeled a szerelmeseket, mi mást? – dörmögte az a bizonyos gúnyos belső hangocska. – Nem mintha eddig bármi másból álltak volna a hétköznapjaid…

– Muszáj mennünk – sóhajtott végül Lavender. – Nem akarom azt az ostoba Fricset hallgatni.

– Rendben – adta meg magát Parvati. Felkászálódtak, Lavender a ruháját és a haját rendezgette. Parvati némán figyelte a lányt.

– Este randizom Ronnal – magyarázta Lavender. – Jó lenne, ha lenne időm rendbe szedni magam.

– Ha így nem tetszel neki, akkor egy hülye – morogta Parvati, miközben elindult az út felé.

– Hallottam ám! – kiáltott utána Lavender, és szavait egy hógolyó kísérte. Parvati azonnal gyúrni kezdett egy golyót, hogy viszonozza a kölcsönt. – Ne! Ne! Már megszárítottam a köpenyem!

– Fegyverszünet? – kérdezte Parvati, lejjebb engedve a kezét.

– Rendben, legyen – bólintott Lavender, és barátnője mellé sétált. – Szeretem a hülyéket – jelentette ki, és gyors puszit nyomott a másik lány szájára, majd elgaloppozott az út felé. Parvati dermedten állt. Néhány másodperc múlva Lavender visszakiáltott: – Jössz már, te hülye?!

Parvati elmosolyodott. Lehet, hogy most Roné a főnyeremény, de fiúk jönnek, fiúk mennek. Egy barátnő viszont állandó marad. És a végén úgyis ő viszi el a díjat.

VÉGE